Heves Megyei Népújság, 1968. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-27 / 253. szám
HAZATÉRŐK Öröm és gond készül# szövetkezeti gazdák Mezöszemerén > > Balogh Lajos: „Nem lettem gazdagabb.. Egerboca. Dombok közt ékelt apró falu, alig több mint ezer lélek lakja. Szétágazó, kanyargós utcáit, mint fonál a kaláris gyöngyszemeit, az országút fűzi fel. Látszatra olyan falu, mint akármelyik hegyi község a Mátra és a Bükk oldalából kibuggyanó dombok ölelésében. Nyugalmas őszi csend borítja a tájat, amelyet a közeli földeken forgolódó traktorok mohogása szaggat — új magágyak szántják a kései tarlót. Két embert keresek, két porta kapujának kilincsét ko- cogtatom. Sorsuk szinte azonos: e tájból nőttek ki, ide kötődtek életük hajszálgyökereivel is, útjuk határainkon túl kanyargott, s ez az út, más-más kitérőkkel, visszavezetett ide, ahol már lábnyomaikat is elsimította a dombok oldalain legördülő szellő. Egyikük magától vágott neki a világnak, hogy szerencséjét keresse; a másikat levél üzenete csalogatta idegenbe... A hajdan ifjú asztalosmester, Balogh Lajos bácsi, ma már idős ember. Hetvennyolc éves. Kerek negyvennégy esztendőt töltött a „nagv vízen túl”, Kanadában. Nem köny- nyen hagyta el a falut, a házat, az asszonyát és fiát A fiú, Béla, egészen aprócska volt, alig ötéves. Itthon nem tudta számukra a betevő faTeMntete elhomályosodik. A 44 esztendő lepergett az idő homokóráján. Feleségét már nem láthatta viszont, csak a keresztjét a temetőben. Mikor a Ferihegyi repülőtéren kiszállt a gépből, Béla fia várta és egy olyan korú kisfiú, mint amit itthagyott, ötéves dédunokája... Sokan beszélnek ma a kis hegyi faluban egy másik idős emberről — a 72 éves Göböly Zoltánról és feleségéről. Gö- bölyék egy éve sincs, hogy búcsút intettek a falunak. A két öreg hallgatva Ausztráliában élő fiúkra, kivándorló útlevelet kért és hajóra szállt — Azt irta minden levelében, csak menjünk ki hozzá, nem bánjuk meg Hogy úgy mondjam, szinte azt Ígérte, olyan életünk lesz ottan, hogy tejben-vajban fürödhetünk... Hosszú Ideig hallgat, körülfon benünket a csend. Arcának szomorú, fáradt vonásai mutatják, szeretné kitörölni az életéből is az idegenben töltött kurta Időt — Az asszony enni se bírta az ottani ételt. Am nem ez volt a szokatlan, hanem az a fícérmányos időjárás. Egyszer meleg volt, undok hőség utána meg hideg szeles idő, asztán megint forróság... Legszokatlanabb volt a fiam, meg az a tejben-vajban fürdés, amit Ígért... Dolgozni kellett látástól va- kulásig. Dolgoztam én már itthon 72 éves koromra eleget, de amit a fiam kívánt... — Mit kívánt? — Ott mindenki addig dolgozik, amíg az ereje tart Utána dobják a szemétre. Hogy megértse, elmondom: mikor kimentünk, fiam bérelt egy elhagyott farmot Benőtte a gyom, a dúdva, vagy mit tudom én, ott minek mondják. Irtottuk azt a sűrűséget Gondolja el, be kellett keríteni a farmot öt kilométer hosszan, mert aki bérbeadta így kötötte ki a szerződésben, öt kilométer kerítés...! Tán az egész faluban sincs annyi! Aztán eljártam dolgozni egy másik farmra is. Bírtam, amíg bírhattam, utána ágynak estem. Kezeltek kórházban, meg lábon is az ottani doktorok. Tudja maga, milyen költséges az odakint Ausztráliában?! Ott nincs esztéká, ingyenes körzeti orvos meg ehhez hasonló. Ott még a legapróbb tablettáért is fizetni kell. Nem lehet azt kibírni, annyiba kerül.,. — Ezért jöttek haza? — Megmondom úgy, ahogy van, mink nem akartunk jönni. Ilyen öregeknek, mint mi, igazán nem számít hol kerül nyúgovóra, igazán mindegy, hol kaparják rá azt a kevés földet. De a fiúnk mást gondolt. összecsomagolt bennünket, felrakott a legközelebbi hajóra. És most itthon vagyunk. Hála istennek... Göböly Zoltán: „.. .mink nem akartunk jönni...” Föld felé hajló termet. Arcának ezernyi ráncai között mélységes szomorúság, amelyek elsimulnak szájának szegletében. Szemének holdudvarából tiszta, nyugodt tekintet fürkészi mozdulataimat — k. p. — Nyugdíjba A mező szemerei Dózsa Tsz 460 tagja közül jelenleg 250-en nyugdíjasok és öregségi járadékosok. Tavaly 17-en, az idén 13-an szerezték meg a jogot a nyugdíjaztatásukhoz. A szövetkezet udvarán 70 éven felüli idős férfi őrzi az értékeket, amíg ebédelni mennek az irodából, raktárakból, gépek mellől. Jóval túllátszik már a nyugdíjas koron s arra a kérdésre, hogy miért tölti még ilyen idős kora ellenére is a szolgálatot, így felel: — Mennék én is, csak lehetne, de sajnos én később léptem be, mint a többiek. Nincs meg a tíz évem a nyugdíjhoz. Különben úgy van ez; ha el is értem volna a nyugdíjazást lehet hogy akkor is itt látna, mert a többiek is dolgozgatnak még. Beszélgettünk azokkal az asszonyokkal, férfiakkal, akik 1969. január 1-ével szövetkezeti nyugdíjasok lesznek. Közülük több olyannal, mint Papp Gábomé, akiről szinte el sem hiszi az ember, hogy túllépte a hatodik X-et. Otthon találtuk, éppen unokáját dajkálta, mert aznap éppen pihenőben volt a brigád. — Akár hiszi, akár nem, én még a KISZ-brigádban dolgozom, és a legnehezebb határi munkában; kapálásban, betakarításban már majdnem ezer órát töltöttem az idén. — Hyen jól bírja a munkát és mégis elmegy nyugdíjba? — El...! Alig várja a család. Utána az unokákat gondozom, nevelem, hogy a fiatalok dolgozni mehessenek. Mondtam is a brigádnak: „Jövőre én már óvónő leszek.” — S könnyű lesz ez a váltás? — Nem szívesen hagyom ott a brigádot. Egészségem is rendben... de ha rendes nyugdíjat kapok, hát... — Milyen fizetés után várja a nyugdíj megállapítását? — Megkeresek én 1800— 2000 forintot is. Mondtam a brigádnak, hogy az első nyugdíjamból csapunk egy kis vendégséget. Remek bablevest főzök, lesz bor... mert azért nem könnyen válik meg az ember a társaitól, akikkel jól megérti magát. Ez a csupa mozgás, csupa kedv asszonv is örömmel él a lehetőséggel, hogy ezentúl a családnak szentelheti életét. Hasonlóképpen vélekedett Bukta Ignácné is, aki aratáskor adta be kérelmét, hogy helyezzék nyugállományba. — Bírja még a munkát? — Most is éjszakára megyek dolgozni a csirkékhez. Tizenháromezr-ötszáz darab van a kezünk alatt. Három műszakban gondozzuk a csirkét nappal meg itt a háztáji... — mutat körül a kertben, ahol répát szednek a szép őszi napsütésben. Nagyon küzdelmes élet után jutott el ő is ahhoz, hogy az új évben már nyugdíjasként tölthesse napjait 1953-ban lépett be a szövetkezetbe, és kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is a közösben dolgozik. Aki szorgalmát, munkáját nézi, nehezen hinné el nyugdíjas korát. Csakhát.. ahogy ő mondja; „az egyik lába mór nem az övé”, s nemrég is megszédült a sok hajlongás- tól. ö is, aki az „egészségesek, fiatalok” közé tartozik, örömmel fogadta el a nyugdíj lehetőségét. Él is vele a jövő év első napjától. Hogyne élnének akkor a szövetkezetben végzett évtizedes munkájuk után azok a hatvan, illetve hatvanöt évnél idősebb szövetkezeti tagok, akiknek még annyi erejük, egészségük sem maradt, mint ennek a két asszonynak. — Olyan szerencsétlenül törtem el a lábam, hogy egy- harmada nem akar összeforrni a csontnak, — panaszkodik Erdélyi Lajosné, aki a szövetkezet brigádirodájában foltozza a zsákokat, óránként három forintért s várja az időt, hogy nyugdíjba mehessen. Néhány hónap hiányzik már ehhez. Ö is egyike annak a mezőszemerei tizenhárom szövetkezeti tagnak, akik nyugdíjazásuk jóváhagyására várnak. Várnak a nyugdíjra. Addig is dolgoznak, mert az utolsó évben is teljesíteni kell a követelményeket még fáradtan is, öregen is, bár a szövetkezettől minden segítséget megkapnak. Horváth Bertalannal szerettünk volna beszélni, de felesége azzal fogadott az ajtóban, hogy férjét, — aki éjjeliőrként dolgozik — az egyik elszabadult bika „megtörte”. Ne zavarjuk — azt kérte — beteg emberét, mert éppen elaludt. Papp Miklóssal állunk a* udvaron s beszélgetünk Hor- váthnéval, aki szinte előre imádkozná a nyugdíjba lépés idejét koros, balesetet szenvedett férje számára. Papp Miklós hasonló sebesüléssel bajlódik. A hízott bikák átadásánál döfte hátba nemrég az egyik sok mázsás állat. Ezért ért rá elkísérni nyugdíjba készülődő társaihoz, mert éppen betegállományban van, ki tudja menynyi ideig. Papp Miklós is szívesen megy nyugdíjba. Bár, ahogy mondja, ha egészsége lesz, a többiekkel csak eljár dolgozni, ha nem is olyan rendsze- sen, mint korábban. — Szükség lesz a munkájukra? — Nagyon is, — válaszol a kérdésre Dobó Géza, a termelőszövetkezet elnöke. — Száznál több nyugdíjas dolgozik ma is a több mint kétezer hold szántó megművelésén, és egyelőre még nem tudjuk gépekkel pótolni a hiányzó munkáskezeket. — A most nyugdíjba lépők helyébe vámak-e fiatalokat? — Várnánk...! De a gépen dolgozókon kívül alig van féltucatnyi fiatal. Ezért azt szeretnénk. — úgy mint az aratásnál — a többi mezei munkánál is kevesebb kézierőre lenne szükség. De hát ez pénz és idő kérdése... öröm és gond... öröm sok ezer szövetkezeti tag családjának, hogy gyógyulni, pihenni mehetnek a nyugdíjas asszonyok, férfiak, öröm, hogy tisztességes nyugdíjra számíthatnak s emellett még a nagy közösség gondoskodását is élvezhetik. Gond, hogy a jövő év elején — mint Mezőszeme- rén is — sok szövetkezeti gazda megy nyugdíjba. Gond, hogy a megye 54 ezer szövetkezeti tagja közül már eddig húszezer „nyugdíjas” és a közeli időszakban hétezren szereznek jogalapot nyugdíjaztatásukhoz. Nem lea könnyű őket pótolni..: Kovács Endre A vendég Jancsi latot megkeresni, gondolta, ott, az óceán túlsó, messzi partján ráköszönt majd a szerencse, viszi valamire. — Előbb textilfestő voltam és próbáltam sokféle munkát — emlékezik. — Nem mondom, jó sorsom is volt, de az otthont, a családot a pénz se pótolhatta. Hányszor akartam hazajönni. Először nem akadt annyi pénzem, hogy a hajójegyet megváltsam. Aztán meg hiába volt a pénz, nem jött hajó. Kitört a háború... — Mennyit ért a 44 esztendő? ~ __ Nem lettem gazdaga bb idegenben. Dolgoztam, s amit kerestem, abból megéltem.. Igaz, egyszer nagy dologba vágtam a fejszét, összefogtam egy magyar asztalos kollégával. Amit csak lehetett pénzzé tettünk, ebből vásároltunk egy műhelj’-t. Nem sokat értünk vele, a vállalkozás megbukott. — Az idegenben töltött évek során mi az, amire emlékezni tud? — .. .Amire emlékezni tudok, ez az egész falu. Tagadjam, hogy állandóan eszemben járt az asszony, meg az itthon hagyott apró poronty? Amikor tudtam, küldtem haza néhány dollárt. Bár küldhettem volna a pénz helyett Jnagamat haza.., „ ,__, R eg gelre dér lepte el a tájat, a háztetők piros cserepein is ott csillogott a tél első hírnöke. Olyan volt a kert, mintha liszttel hintette volna be az éjjel egy csodálatos kéz. Napközben aztán feltámadt a szél és megkeresett a házakon minden kis rést, lyukat, hogy hírül vigye a világnak: vigyázzatok, a tél már a kapuban leskelődik. A fák lerázták magukról lombruháikat és csak a meztelen, csupasz ágak kiabálták: szegények vagyunk, mindenünktől megfosztottak minket. Valamelyik reggel fagyosan tekintettem ki az ablakon. Bámultam a dérszórta kertet, a hervadt, magukba roskadt virágokat. És ekkor pillantottam meg régi ismerősömet, a piros fejű fakopácsot, a harkályt. Felröppent a vén körtefa mohos ágára és mintha pótolni akarná a mulasztottakat, hangos kovácsolással elkezdte az orvoslást. A verebek és a cinkék nagyot néztek. Ijedten ugrottak széjjel a színpompás vendég láttán és valószínűleg ezt csi- vitelték: — Ki vagy? Eddig nem láttunk. A harkály fittyet hányt a szemtelenkedők- 1 re és magabiztos méltósággal operált. Tíz percig lehetett az odvas körtefán, azután odébb repült. Kevés idő múltán megérkezett a párja is. Nagy ívben fölreppent egy gallyra és szárnysuhogása megrettentetie a cinkecsaládot. — Mi lesz, ezek elveszik a kenyerüket? Felhő tódult a nap elé és fagyos szél süvített be az ablakon. Most már az üveg mögül figyeltem kedves vendégeimet, akik azóta is mindennap felkeresnek. Gyakran egészen közel merészkednek, mintha biztatni akarnának, hogy ne búsuljak; ők igazán mindent megtesznek, ami csak tőlük tslüt... 3 ancsi régi ismerősöm. Tavaly még óvodába járt, az idén már elsős. Reggelente úgyszólván együtt indulunk munkába, pedig sohasem készítjük elő a randevút. A kapuban puszit kap a mamától, aztán nagy komolyan ballag az iskola felé. Amikor észrevesz, köszön. Tegnap hűvös volt a reggel. Fázósan dörzsöltem össze ujjaimat, amikor kiléptem az utcára. Alig haladtam néhány lépést, amikor egyszer csak megpillantottam. Nagy, sárgaréz csatos aktatáskáját óriási teherként vonszolta magával, miközben egy járdán felejtett gesztenyét rugdosott. Amikor egy kislány elment mellette, célzott, és a gesztenye a gyerek lábához vágódott. — Megmondalak anyukámnak — szepeg- te a csöppség, és durcásan faképnél hagyta Jancsit. Jancsiba azonban — mint mondani szokás — ma belebújt az ördög Táskájával a fák oldalát csapkodta, míg végül megtörtént a szörnyűséges baj. A könyvek, a füzetek izon nyomban szerteszét hulltak a földön. Megálltam. Jancsi egy pillanatig dermedtem nézte a járdán heverő felszerelést, majd keservesen rám pillantott. — Bácsi! Én most már elkések... Közös erővel gyorsan rendbe szedtünk mindent. Az olvasókönyv, a vonalas, a négyzetes füzet, a ceruzák mind-mind a helyükre kerültek. A tornacsuka, a kis nadrág, a trikó, a tízórai is befértek még a táskába. Amikor készen lettünk, a kisfiú hálásan pillantott rám, aztán lihegve futott az iskola felé. Elgondolkodtam: — Mennyi mindent rejt magában ennek a pöttöm emberkének a táskája. Mennyi terhet, gondot, munkát, feladatot... Minden délelőtt iskola, délután napközi. Másnap újra találkoztunk. De akkor már nem is csodálkoztam azon, hogy kis barátom kopott cipöorral, szinte magafeledten rugdosta a járdán heverő gesztenyéket... . .......... TZ — Mié rt hibasználatran a gyöngyösi gázelpárologtati ? Annnak idején megírtuk, hogy Gyöngyösön gázelpárologtató berendezést építettek — kísérleti jelleggel. Kimondottan azzal a céllal, hogy ennek az újításnak a segítségével ellássák a lakásokat, háztartásokat gázzal. A cseppfolyós PB-gázt nagy tartályokban tárolják, innen az elpárologtató segítségével jut a vezetékbe, majd a tűzhelyekbe, fűtőtestekbe. Ugyanúgy, mintha vezetékes gáz lenne. Megépítették a csőhálózatot, a gázt eljuttatták az iskolába, a bölcsödébe. Aztán sokáig nem történt más. Egymás után épültek a negyvenlakásos házak, de a gázt ezekbe nem kötötték be. Egészen a legutóbbi időkig. Legújabb két épületet, ezekben összesen nyolcvan lakást kapcsolnak be a gázszolgáltatásba. De csak a konyhai tűzhelyek működnek majd gázzal. Miért? Talán az elpárologtató teljesítménye ezzel kimerül? Ahogy a Földgázszolgáltató és Szerelő Vállalat megyei üzemvezetőségében Molnár F erenc műszaki vezető elmondotta, a gyöngyösi elpárologtató berendezés megfelelt a várakozásnak, magyarán: bevált. Mintegy kétszázötven lakás gázellátását lehetne innen biztosítani, ha... volna rá igény! Furcsa dolog ilyet hallani: nincs igény a gázszolgáltatásra Gyöngyösön? Nem kell a gyöngyösieknek ez az energia? Hiszen a gázvezetéket is kiépítették már, csak rá kellene kapcsolni az újonnan elkészült épületeket. Igen ám, de a lakások gázvezetékkel való felszerelése a beruházó számlájára történne. A költségeken múlik hát minden. Azt is megérdeklődtük, vajon mi lenne a sorsa a berendezéseknek, ha később mégis vezetékes földgázhoz jutna a város? Ki kellene ezeket cserélni? A válasz úgy hangzott: a csővezeték eleve úgy készült, hogy ezt a feladatot is ellássa, a készülékek átalakítása pedig nem okozna komoly nehézséget. Szó van arról, hogy a közeli években Gyöngyös is földgázhoz jut majd. De még addig is, amíg ez megvalósul, ki kellene használni az adott lehetőséget: a gázelpárologtató berendezést. Utóvégre, azért készült. (gmf) ni(Érnék3 1968. október 87., vasárnap
