Heves Megyei Népújság, 1968. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-20 / 247. szám

} Csodálkozott-e a zöld vadászkalap vagy a botesernyő, «mikor hosszas séta után Végtére elérkezett Széplaki kvártélyára?

j Széplaki mindig olyasformán dobta magát ágyba, . mintha minden hajnalban a másvilágról tért volna visz- sza. Hogy megint gyermek legyen, aki méhmagzat módjára összegörnyedve fekszik egy fekete rámába foglalt gyászjelentés alatt, amely közvetlenül a feje mellé volt akasztva az alvónak. Ez a gyászjelentés — vagy mint ebben az időben mondják: párté-cédula, azt tartalmazta, hogy Széplaki Róbertné 32 esztendős korában, hosz- szas szenvedés után elhunyt. Ez a Széplaki Róbertné volt Titusznak édesanyja, és a gyászjelentés volt egyetlen vagyona Titusznak. Nem nagy gazdagság, de Ilyen érzelmes férfiúnak éppen elegendő.

Leírjuk Széplaki szobáját? Akkora volt az, mint egy lyukas mogyorói De a kulcslyuk, amelyen a szobába kémlelni lehetett volna: mindig rongydarabbal volt eldugaszolva. Az ajtó külső részén egy papírcédulát lobogtatott állandóan a léghu- zam az ódon belvárosi ház folyosóján. „Mindjárt jövök!”

— monda az írás, de a lakó sohasem jött.

A hírlapírót félálmában a köve:kezűk látogatták meg:

— egy kis suszterinas, aki olyan piszkos kis cédulát szorongatott a kezében, mintha ezzel a cédulával jött volna a világra. — Darab Ideig bámulva állt az ajtó előtt, mintha először látná azt a különös feliratával, aztán a ház udvarára tévedt fénymázas tekintete, és csatlakozott ahhoz a menethez, amely egy vak énekest kísért házról házra abban az időben. — A hírlapíró ismerte lépteit egy szabónak, aki reménytelen szerelmes módjára látogatta már esztendők óta, és ha besurranhatott az ajtón: mindig azzal kezdte mondanivalóját, hogy csak véletlenül járt erre, mert igazán nem akarja zaklatni Széplaki urat ama csekélység miatt. A szabó sóhaj tozása szinte hallható volt az ajtó előtt, leguggolt a kulcslyukhoz, és mindenféle kedveskedő szavakat kiáltott be a hírlapíróhoz:

— Csak látni akarom, szerkesztő úr. Csak szerencsét jöttem kívánni. Csak egy kis megnyugtatás végett jöttem, hogy előbb-utóbb rám kerül a sor. Eresszen be, drága jó szerkesztő úr, esküszöm, hogy számlát sem hoztam magammal.

De Titusz még inkább elbújt a paplan alá és a legravaszabb szavaknak is fittyet hányt. Utóvégre nemhiába írta ki az ajtóra, hogy mindjárt jön. Várjon a szobó, ha kedve van hozzá. A szabó elment, majd hirtelen visszajött és indignálódva kiáltott be a kulcslyukon:

— Bizony isten, be fogom perelni, ha nem ereszt be nyomban!

A szabó várt. de Széplaki

meg se moccant, pedig már magában bánkódni kezdett ama fatális cédula miatt, amelyet ajtajára akasztott.

És Széplaki (mert végeredményében jó ember volt) bűnbánattal hallgatta csüggedten távolodni a szabó lépéseit ajtaja elől. Valóban nem akarta megbántani a jó embert, de nem tehetett vele kivételt.

De most házrengető lépések közeledtek azon a csigalépcsőn, amely a régi belvárosi házban összekötötte a földszinttel az emeletet, amely csigalépcsőnek a láttára gyakran esett csodálkozóba Titusz, hogyan vihették le valaha innen a koporsókat? Veszedelmet hirdető, felhe- vült. szinte rohamozó lépesek voltak ezek, amelyek olyanformán közeledtek Titusz ajtaja felé, mintha legalábbis hatósági felszólítást hoznának. Kegyetlen, vad lépések, ahogyan a darabontok közelítik meg áldozataikat.

A hírlapíró ismerte a lépéseknek előidézőjét: Műnk úr volt ő, a részletkereskedő, aki olyan goromba szokott lenni vevőivel, mint a pokróc. Műnk úr tagbaszakadt, nagy darab vörös ember volt, aki azt tűzte ki életcélul, hogy a főváros minden lakója néki fizessen részletet Műnk úr hallhatókig gúnyosan felkacagott, amikor a cédulát megpillantotta az ajtón.

— Jól van, tisztelt szerkesztő úr, — mondotta —, ez nagyon is jól van!

És hallani lehetett, amint fogait csikorgatta, fújt, és verejtékező homlokát törölget- te egy nagy vászonkendővel.

— Skandalum! — ismételgette és valahonnan egy szé-; két szerzett, és letelepedett az ajtó előtt.

A hírlapíró azt számolgatta magában, hogy melyik ellensége adhatott Műnk úrnak széket. A házmester talán ... vagy egy szomszéd bábaasz- szony, aki Titusztól nem remélhetett semmit? Az emberek gonoszak és kárörvendők — gondolta magában Titusz borúsan, ott a gyászjelentés alatt, mintha az a saját gyász- jelentése volna. Egy csepp erőt nem érzett magában arra nézve, hogy Műnk úrral megmérkőzzön; olyan tehetetlennek érezte magát, hogy ez már szinte jólesett neki, mert legalább egyetlen mozdulatot sem kell tennie, mint akár a nagybetegnék, aki megadja magát a sorsának és £ legfeljebb a csodatételben bi- f zakodik. De Műnk úrral“ szemben már a csoda sem segít, letelepedett az ajtó elé, | és szuszogása, krákogása, böfögése behallatsizott a szobába, mintha Műnk úr a várakozás alatt is gyakorolná magát, | hogy tegyen minél útálato- sabb. Valamely újságpapír is csörgött Műnk úr kezében, | aztán pedig jegyzőkönyvecskéjében lapozgatott, a plaj- bász nyikorgását , világosan tehetett hallani, amint jegyzeteit készíti. Vannak ilyen rettenetes percei az életnek: az ember nem tud megszabadulni valamely bosszantó terhétől, amely szive fölé hengeredéit. Műnk úr nagy te-| her volt.

A hírlapíró a gyötrelemtől szinte félholtan feküdt ágyában, moccanni se merészke-X dett, mert így megvolt az reménysége, hogy Műnk úr a legjobb esetben elhiszi, hogy alszik és nem szólaltatja meg^ ama rettenetes, tolakodó, elviselhetetlen hangját, amely- lyel adósait a másvilágra szokta üldözni.

Ebben a percben hírlapírónk szívesebben állott volna már az ezredes pisztolya előtt, mint Műnk úr őrizete alatt. A pisztoly egy másod- porc alatt dörren (hallotta éppen az éjszaka), de Műnk úr órák hosszáig elüldögélhet az ajtó előtt. S Műnk úr egyébként korántsem unaf- kozott, amint azt talán hinné valaki. Köhögött. Városi ember módjára halkan. Majd

falusi ember módjára, aki a

köhögésben is meg akarja találni a maga élvezetét. Va- karódzott. Vakarta a tenyerét, fejét, rázta a gyufaszálat a fülében, amely művelethez kényelmesen nyögött — majd a lábszárait dörzsöl- gette össze. Vannak emberek, akik sohasem unatkoznak, mert mindig találnak elfoglaltságot a testükkel, így Műnk úr is, amikor már nem tudott egyéb szórakozást kitalálni: letolta lábáról a cúgos cipőt és harisnyában üldögélt.

Szerencsére vannak események, amelyek a legelszántabb várakozókat is meglendítik. Ilyenforma esemény volt az Műnk úr életében, hogy egy közeli belvárosi toronyban megszólalt a harang. A déli harang, amely minden emberben külön gondolatot termel, még ha Murik úrnak is hívják az illetőt. Műnk úr előbb csendesen szitkozódott, majd hangos káromkodással verte az ajtót öklével, lábával, szakadatlanul, mintha feltette volna magában, hogy okvetlenül botrányt rendez a hírlapíró „utolsó napján”. De a hírlapíró most már mind könnyebbülten lélegzett, mert kiszámította, hogy meddig bírja Műnk úr az ostromot. Igaz, hogy Műnk sokáig bírta a dorombolást, mert megfelelő gyakorlata volt az ilyen dologban. Ám viszont Titusz az órák hosszáig tartó szenvedés alatt ugyancsak felkészült az utolsó rohamra, és ostobaságnak tartotta most megadni magát, miután a csata vége felé közeledett. Mire odatoünn Műnk úr az átkozódásokig ért, mondanivalóiban: Széplaki már az ágy szélén üldögélt, mert tudta, hogy Műnk úr végre meg- siketül a maga dürrögő átkaitól.

(Kilencven esztendeje született Krúdy Gyula, a XX. századi széppróza egyik nagy, egyéni stílusú alakja, Ebből az alkalomból közöljük A hírlapíró és a halál című elbeszélés fenti részletét.)

PETER HÜCHEL:

wn*.

VÉROIA

A Felejtés esője csapkod közöttünk.

A kútban érmék ezüstje dereng.

A fal tetején a macska,

A Hallgatás felé tartja fejét,

Minket meg sem ismer már.

A szerelem sovány fénye Elmerül szembogarában.

Zötyög a szerkezet a toronyban,

Elszökött órákat kongat.

Időt nem hagy a föld,

Hogy megbújjunk a halál mögött. Elmerülnek a hangok Nyomtalanul.

Két galamb röppen el a párkányról. Őr-esküjét állja a hid.

Ez a kőtömb az Adige vizében Gőgös csendjéből les ránk.

S minden dolgok közepében a gyász.

(Bán Ervin fordítása)

KÁLDI JÁNOS:

IDEGEK HUN

Távol az otthoni fáktól, az enyéimet őrző temetőtói, egy folyótól, amely múló, nyárias, kis énekeket súg nekem

ropom, ropom — szinte megállás nélkül — az idegen utat. egykedvűen.

Egy hete még, hogy eljöttem, s a lélek, s szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát

ezzel a forró, kő-ezüst vidékkel, az úszó. fáradt, délutáni éggel, amelyen nem mennek az ismerős, könnyű felhő-dáliák.

Csak egy hete még, hogy nem jön elém a dohányszínű utca, s nem játszanak az est piros zsurlói a nagytemplom falán ( máris fájdalmas-nagyra nő bennem valamiféle

— alig megnevezhető — hiány,

Csak egy hete még — nem több! — hogy nem látom a kopár vasúti töltést, mely elnyúlt az égbe sétáimon;

csak egy hete még, hogy ügy viselem — akár egy másra szabott inget — az éjszakám és a nappalom.

Leülök egy kőre,

s arra gondolok, ami elmondhatatlan, amit sz_áz révületben-született, csodás költemény sem mond el igazán:

Megtépte a szél, mintha haragudna rám, és én motyogom, motyogom ezt a szót: hazám.

SZOKOLAT KAROLT:

Csak adni kell

Csak adni kell, csak adni kell, nem számolva, hogy mennyit adtál, nem gondolva, hogy pazaroltál, a szívedet csak adni jselL

Mint a virág a kelyhét nyújtja,

mint a tűz magát, lángra gyúlva, önkéntelen nagy szerelemben, hittel, némán és kérdezetten.

Virágot, tüzet: téged várnak, adod magad vígasztalásnak, csobogó öröm fürdőjének, amibe boldogan belépnek.

Légy támasz szélvész-forgatagban, csöpp fedél nyári zivatarban, s ne törődj magad viharával, van, aki kísér élteden által.

Kísérnek és utánad kapnak, hogyha lábaid összerogvnak.

Hogy mennyit adnak, nem számolják szívüket ők is adják, adják.

OSVÁTH GÁBOR:

CUE

(Ernesto Che Guevara emlékének) Ernesto elment a hegyekbe Fekete szemével, vállát Verdeső hajával, fekete Férfi-szőrével, vörös Szenvedélyével és kiáltott A Napnak: süss fel Nap,

Fényes Nap, világítsd meg

És feljött a Nap, és kiszívta Vérét, verejtékben fürösztötte Társait, a dzsungel, a pára, Gyengeség, moszkítók raja Táncolt feje körül: millió Helikopter, kígyók lestek

Árulók sziszegtek az úton. Dzsungel: a hintázó ring. Körül: grlngók hahotája! Ernesto: közeleg

Szívemet!-.z úton.

A végső ütés.

Lépted, meghalsz, Ernesto! És nem él már Erast,

Aki megírjon, feltámasszon, Megffirösszön kristálytiszta Stílusában.

szívedre

rogyadozik

Baría Lajos:

Kőbe írt szívek

Nagyon régen történt, de még most is sokszor emlékszem Annára. A pék házában volt az államilag elismert egyszobás elemi magániskola, az egyetlen a faluban, melyben tanulni is lehetett valamit. Együtt voltak ott a fiúk és lányok, első és ha- todosztályúak. nagyok minden szerdán fölmentek a hegyek közé. Sorban ültek a hegyek a falu fölött, és zöld bársonytetőikkel, szelíden merengtek. A lányok minden szerdán délután, amikor nem volt tanítás, virágokkal jöttek le a fiúkkal a hegyek közül.

Ott élt a faluban Ripszám- né, egy kicsiny, nagyon öreg, nagyon összeszáradt asszony, aki még az uraságnál is előkelőbbnek tartotta magát, mert nyugdijat kapott a férje után, mint altiszt elesett a császárért az olaszországi háborúban. Illett Ripszámné- hoz és előkelőségéhez, hogy büszke tegyen a kitűnő iskolára, és hogy közben kicsit magára is gondoljon! Egy napon, a két vén lábával nekiindult a nagy útnak, a mesz- szi Drávához, átvitette magát a révésszel, és így szólt a faluban rokonához, a bőrbun- da-készítő Breitenbachhoz:

— Nem szégyelled magad jómódú ember létedre, hogy a lányod már tizennégy éves, és még írni, olvasni sem tud?

Mondta a bőrbunda-készí- tő:

— De ha egyszer nincs itt iskolánk!

Készen volt rá a felelet:

— Nálunk nagyhírű iskola van, add hozzám a lányodat kosztra és kvártélyra! Tudod, hogy van az a kis házam, megleszünk benne.

És már két éve járt abba az iskolába Anna. Nagy, hatalmas és szép volt.

Mondtam egyszer Sujánsz- ki Bandinak:

— Vigyetek le egyszer engem is a hegyek közé. Már kilenc éves vagyok.

— Takonypóc — intézett el Bandi. — Mi koron túliak vagyunk, mert már a rossz iskolából kerültünk ebbe a jó iskolába. Én például már tizennégy éves vagyok.

Az iskolaszoba előtt az utca felé kertecske virágzott, érezni lehetett nyáron violák és rezedák illatát. A nagy ud varon, a vén szederfa alatt, kerekes kút állt, nagy érett fekete szedrek hulldogáltak róla a földre.

Senki sem volt az udvaron, vizet húztam a kútból. Akkor kijött az iskolából Anna!

— Adsz nekem is egy pohárral?

Adtam neki a vízből, és mondtam:

— Igyál, jó hideg!

— Ez most igazán jólesett!

Akkor Anna elindult befelé, tetettem a poharat a kútra, futni kezdtem Anna után:

— Vigyázz, Anna! Én leszek a vad kos.

Anna ijedten fordult meg, nekifutottam fejjel. Anna elkapta kövér karjával a nyakamat, együtt estünk a porba. Magához szorította a fejemet.

— Ugye most nem tudsz fölkelni! — és megcsókolta az arcom.

Az udvar tele volt a frissen sült kenyér szagával, mondtam Annának:

— Hallod Anna, olyan vagy mint a meleg, friss kenyér.

— Bolond! — mondta Anna, fölugrott, és beszaladt az iskolába.

Anna is már nagy volt, és szerdán délután ő is a he- - gyek közé ment a nagyokkal, és virágokkal jött vissza onnan. Egy napon azt mondja nekem Félix, aki még Su- jánszki Bandinál is idősebb volt:

— Mindenkinek van ideálja, válassz te is magadnak!

— Anna lesz az ideálom!

— Apróság! Mit nem gondolsz? — megcsípte a fülemet. — Anna a Sujánszki Bandi ideálja, válaszd magadnak a kis Juliskát! Az is kilencéves!

Másnap korán mentem az iskolába, és a cseresznyém felét odatettem Juliska helyére, be a padba.

Juliska kicsit sovány és kicsit pisze volt. Szerettem volna kövérebbnek és egyenesebb orrúnak látni, de így is nagyon édes volt. Tíz órakor Juliska odaadta a vajas zsemléje felét, és azt mondta;

— Köszönöm a cseresznyét,

eljössz szerdán délután játszani hozzánk?

Elmentem szerdán délután hozzájuk. Juliska apja mérnök volt, de már régóta nem mért semmit, mert mindig ágyban feküdt. Hátul a nagy udvaron hatalmas pajta állt, a pajta mögött feküdt a kert, ■ azon túl, vizenyős rétek és a nagy határ. A nagykapuba illesztett kiskapun át ki lehetett menni a kertbe, onnan a határba. De a pajta hátsó falán nagy lyúk is volt:

— Ki tudsz bújni ezen a lyukon? — kérdezte az ideálom.

— Hogyne! — és kibújtam

a lyukon.

— Hát te ki tudsz bújni?

— Hogyne!

És ő is kibújt.

így mulattunk az ideálommal. Cézár a nagy agárkutya is ott volt, 6 is kibújt-bebújt a lyukon.

A sovány segédjegyző is Ripszámnénál lakott, ott is evett ebédet. Vacsorát a segédjegyző sohasem evett, olyankor a kocsmában ült, dominózott és spriccereket ivott.

Elmúlt a nyár, a hegyek csüggedten néztek a repülő felhőkre. Jöttek napok, amikor az ég szürkén, nehezen a hegyekre támaszkodott, néha dértől fehéredett zöld tetejük. Egyre jobban zordult a láthatár. Anna egyre virágzóbb és szebb tett.

Délután volt, kopasz mály- vakórók zörögtek a ház előtt a kis kertben, a tanító nyelvtant magyarázott:

— Anna, te felelsz! — mondta a tanító. — Mi az a közbevetett mondat?

Anna fölállt, nemcsak #