Heves Megyei Népújság, 1968. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

Gondolatok az első országos akvarelikiállításon

akvarell természeténél fogva alkalmas arra, hogy egy szemet gyönyörködtető látványt, virágot, a csend életét, a táj színeit, alakzatait, a mozdulatlan tárgyi létet megörökítse, de lehet-e kizárólagos feladata? Lehet-e csak ez a szemlélődés, néhány színfolt rutinos felvetése a papírra a művész célja? Elegendő-e a mai művész vallomásához a máról, önmagáról, a ma emberéről, ha csak néhány színes geometriai ábra jelenik meg a rajzlapon? Hol van a kor élménye, bizonyító jegye-ereje a művésznek arról, hogy ezt a mai világot megélte és megörökítette? S ezt a kérdéssort az akvarell- kiállítás kapcsán és ünnepi heteiben ismét feltesszük, mint ahogyan már néhányszor megfogalmaztuk egyéni tárlatok és gyűjteményes kiállítások alkalmával. Ügy tűnik, mintha a képzőművészet körül folyó vita hevében csak filozófiai és módszerbeli igazolásokra törekednének a képzőművészek, vitatkoznak az absztrakciók fokáról, indokairól, stílusokat magasztalnak égig és aláznak porba, s közben nem elég a merészségük, őszinteségük, vagy talán művészi alázatuk ahhoz, hogy az embert, a mai emberi gondokat, örömöket, jelenségeket, egyéniségüknek mindenki másétól elkülönülő jegyeivel megörökítsék.

A hetvenegynéhány kiállító művész között nyolc-tíz igazán markáns egyéniség jelentkezik. S ezek mondanivalója valahogyan több is, más is, mint a passzív és évtizedek óta sem változó csend életének újrateremtése. Kokas Ignác témái drámai fe- szültséggl jelennek meg, Mi- háltz Pál technikája markáns kifejező készségről tanúskodik. Imre István gazdag színeivel és kompoziciós készségével vonja magára a figyelmet. Masznyik Iván jellegzetesen buja képzelete két művével is intenzív hatást ér el. Szurcsik János Téli tája dinamikus erőket érzékeltet. Czóbel Béla csendéletei másak, izgalmasabbak, mint e témakör megszokott sémái. Varga Nándor Lajos Olvasó nője érett művészi alkotás. Somos Miklós képzeletében is figúrák jelennek meg, amelyekkel bonyolult lelki folyamatokat fed fel. Érdeklődéssel szemléltük Hikádi Erzsébet Bükkszéki temetését, Hézsö Ferenc Magányos házát, Litkei József Csendéletét. Xantus Gyula négy soproni képe külön világot jelent — stílusban.

Jóleső érzés látni a stílusjegyeikről ismerős egri művészek Baskainé Dienes Klái.v. Fiaskó- János. Kátai Mihály, Kishonthy Jenő és Nagy Ernő alkotásait.

Hazai piktúránk vitatott és vitatható állapotai az ak- varellnél is megmutatkoznak. Ez a kétévenkénti akvarell- seregszemle — amely most indult el Egerben — egyik útja. alkalma lesz majd művészeinknek a felmérésre, az önvizsgálódásra és arra, hogy sajátos utakat-módokat keressenek a magyar művészeti élet megújhodására. Nem vitatkozásban és megszerkesztett „filozófiákban”, hanem alkotásokban!

Farkas András

GALAMBOS LAJOS:

VIETNAMI LEÁNY

(MTI Külföldi Képszolgálat)

Hét éve talán, hogy ők ketten egyszer piszkosul összeverekedtek. Közeli rokonságban lévén, a pesti Szilasiék. mint rendszerint, ekkor is lent töltötték szabadságukat Gá- boréknál. Vasárnap a szülők arra riadtak, hogy a tömzsi Gábor, meg a nyúlánk Imre ordítozva tépi egymást. Mind- kettejük fejéből patakzott a vér. mire szétválasztották őket.

— Miért verekedtek, átkozottak?

De a két lurkóból nem lehetett kihúzni egy szót se...

— Legalább azt mondjátok meg, ki kezdte?

Az egyik így szólt:

— Imre.

A másik:

— Gábor.

Valahogyan ezen a nyáron, miattuk-e, vagy más okok játszottak közre, elhidegültek egymástól a szülők is. Két teljes esztendeig nem látogattak a viékiek Pestre, a pestiek pedig vidékre. De aztán megint összemelegedtek, ahogy testvérekhez illik, s a két kamasz között sem volt azontúl

semmi baj. Imre Pesten tanult a gyárban, az apja mellett. Gábort pedig beszerezték a gépállomásra.

Tulajdonképpen Gábor most kapott először igazi szabadságot. A megyénél úgy számították ki, hogy aratás idején ő takarította be a legtöbb terményt. Fizetésén felül még valami jutalom is ütötte a markát s el akarták küldeni üdülésre a Balaton mellé. De ő azt mondta: minek nekem a Balaton, megyek inkább Pestre, víz ott is van, s legalább szállásra meg kosztra nem kell költenem.

Édesanyja persze feltarisznyázta, nehogy valamiben is hiba legyen, s Gábor egy péntek reggel sötétbarnán beállított a nagybátyjáékhoz. Imre ujjongva fogadta:

— Remekül nézel ki! Én biztos nem leszek ilyen barna soha.

— Gyere a kombájnra, majd ott leégsz.

Ebéd után Gábor elkísérte unokabátyját a délutáni műszakra, Imre csak hétfőtől szándékozott szabadságra menni.

Mielőtt indultak volna. Gábor ugyanazt az inget vette, fel, amelyikben jött.

— Várj csak — mondta Imre —, ehhez a sötét bőrhöz mutatok én neked egy másikat.

S odaadta Gábornak a hófehér nyloningét. De hát más alkatnak voltak, akármennyire is illett Gábornak ez a patyolatfehér, a hátán megfeszült, szétrepedni készült, le kellett vetnie.

Másnap bejárták a várost, hogy szerezzenek egy ilyen inget,, ugyanilyen mandzsettagombbal, ugyanilyen kemény nyakkal, amit soha nem kell vasalni.

— Este sörözünk rá egyet — mondta Imre, a sikeres vásárlás után.

— Az jó lesz.

"Este tizenegy tájban tértek be a közeli kerthelyiségbe. S mindjárt, ahogy beléptek, észrevették a társaságot. A fekete hajú nő három, nagyon is suhanc külsejű fiatalemberrel ült egy asztalnál. Közülük az egyik apró, vörös bajuszkát viselt. A nő őt csókolgatta. A látványt mindketten megfigyelték, Gábor hunyorítva kérdezte:

— Milyen hely ez?

— Itt mindig jó söröket mérnek.

Kerestek egy asztalt, rendeltek, s valami csend ült közéjük. A sör jólesett. Űjabb pohárral rendeltek, s Gábor a kerthelyiség világító berendezéseit nézegette. A fényben remekül festettek a hófehér, mandzsettás ingben, tisztán és frissen borotválkozva. A második pohárba éppen csak belekóstoltak. Tekintetük átsuhant egymáson, úgy tűnt, a szavakból végképp kifogytak, hiába áll előttük a sör. Végre Imre felsóhajtott:

— Kérdezhetek valamit?

— Kérdezz.

— Neked is ismerősnek tűnik az a nő’

— Ismerősnek.

Aztán ismét csendben maradtak.

Imre erőlködve kutatott valami beszédtéma után, amiben megkapaszkodhatnának:

— Gyűrhetted az ipart, ha jutalmat is kaptál.

— Nem gondoltam jutalomra.

— Nálatok tán megszabott műszak sincs?

— Van.

— Nem tartják be. ahogy hallottam.

— Hát — mondta Gábor —, ha peregni kezd a szem. kimegy az ember éjszaka is. Nem nagy dolog.

— Udvarolsz valakinek? — kérdezte Imre.

— Nézelődik az ember.

Az első gondolat az örömé. Egerben a képzőművészek ismét kaptak egy fórumot, ahol műveikkel hatni tudnak. Ajándék ez a kiállítás az egri közönségnek is, mert fogékonyan figyeli azt a küzdelmes érdeklődést, amely a mai képzőművészekben, e folyton változó-forrongó világban önmagát kifejező művészben végbemegy. Az alkotó és a műélvező találkozása pedig mindig nyereség mindkét félnek: tükör ez, amelyben a mai ember keresi önmagát és azt a kifejezési formát, amely a művész lelkivilágában kiteljesedik.

Ezen a ponton máris elértünk a tárlat értelméhez, lényegéhez, értékéhez, ahhoz a hőfokhoz, amelyen a néző véleményt mond. Az Egerben megrendezett — és meghonosítani kívánt — országos ak- varellkiállítás nem azt a mezőnyt indítja, amit a mai magyar képzőművészet feltételez. Igaz, sokan a festők-gra- fikusok között nem dolgoznak „önmaguk szintjén” az akva- rellel, s talán ezért van ez a hiányérzetünk. Vagy talán sokan le is nézik egy kicsit ezt a műfajt, mondván, vízfestékkel nem lehet komoly élményeket megörökíteni. Kétségtelen, hogy az akvarell, mint technika, könnyed, csaknem annyira légies, hogy egyesek csak elmosódó festékfoltokat vetnek papírra: úgy gondolják, hogy ez a vizes-színes folt azt a pillanatnyi és múló élményt rögzíti- rögzítheti csak, amelyből hosszabb kiérlelés után majd valami komolyabbat eredményez, esetleg olajban. Pedig ez az esetlegesség, mint a művészi alkotás velejárója, így nem áll. A magyar piktú- rában az akvarellnek jelentős múltja van. S ha most a kiállításon mindennek bizonyítására — nagyon helyesen ■— bemutatják Elekffy Jenő munkáit, aki fő műveit ak- varellben festette, nyilvánvalónak tűnik, hogy a műfajt lehet és kell is komolyan venni. Elekffy portréi arról győzik meg a szemlélődét — a kiállítás legegységesebb és egyszersmind legértékesebb anyagának tűnik ez a poszt- humusz Elekffy-tárlat —, hogy az akvarell, rangos kifejezési mód és nem kell szegény rokonként kezel»i a képzőművészetek nagy családjában. Csak a művész belső igénye dönti el, mi válik maradandóvá.

Hetvenen felül állítottak ki. Izmosabb művészegyéniségek keverednek itt el pasz- szívabb szemlélődőkkel. A művész a maga módján és a maga eszközeivel igyekszik kifejezni, visszaadni az egy- ®teri élményt, a másképpen meg nem fogalmazhatót. Az

Szurcsik János: Téli táj