Heves Megyei Népújság, 1968. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-20 / 195. szám
Á vonat folyosóján álltak, a nyitott ablak előtt — Vigyázz, ne hajolj ki annyira — mondta a fiú —, szikra csapódik a szemedbe. A lány hátrább moccant, éppen csak egy gondolatnyit; széjjelrázta arcába kócoló- dott, hosszú, szőke haját, s nekidőlt a fiú mellkasának. — Törődsz is te már azzal — mondta közben. — Ne légy igazságtalan! — Más sem érdekel már téged, csak az igazság, meg a — nem fejezte be a mondatot; kimutatott az ablakon: — Milyen unalmas! — Nekem nem. Zengett alattuk a sín, s a táj, mint valami óriási körhinta, fordult körülöttük: nyárfaszegett dűlők, akácos tanyák és végtelen, nyárba borult földek, sziksót virágzó legelők. A lány hirtelen szembefordult a fiúval. Valami vadat akart az arcába vágni, valami nyers gorombaságot, de amikor a szemébe nézett, szájába fulladt a szó; csak annyit mondott: — Olyan vagy, mint egy szfinx. — Olyan — hagyta rá a fiú. —- Neked. — Csontos, szögletes arca volt, napszítta, csontos arca; nem látszott rajta sem öröm, sem bánat, sem harag. A lány sírni kezdett Hangosan hüppögött, s kövérkés keze fejével szétmázolta arcán a könnyet, mintha még mindig gyerek lenne, kisgyerek, aki azt hiszi: sírással mindent el lehet intézni. Hídon csattogtak keresztül. A vastraverzek keresztbe- kasba ugráltak az ablak előtt * jajongva szabdalták a levegőt A fiú kimutatott a magas töltések között nyílegyenesen csillogó vízre: — Itt a csatorna! A lány nem nézett fel a sírásból, a vállát sem rándította meg; úgy csinált mint aki a nagy csattogástól nem hall egy szót sem. A szomszéd ablaknál két férfi beszélgetett: — Nagy meccs volt ez a Heeds Uniteddel — mondta az egyik, így, betű szerint, s tömött fekete bajuszáról a kigyöngyöző izzadságcseppe- ket törölgette. — Lidsz Junájtid — Javította ki a másik. — Mindegy az; nagy meccs volt — Keserves meccs — csóvál gáttá kopaszra nyírt fejét a társa, aki beszéd közben szaporán pislogott fakóvörös szempillájával. — Biztosan kiesik a Fradi. — A Fradi? — egyenesedett fel a fekete bajuszos. — A Vévékából? A másik nem mert hangosan szólni, csak félszegen bólintott és pislogott hozzá. A fiú a lány meg-megrán- duló vállára tette a kezét; valamit mondani szeretett volna, de hirtelenében nem voltak szavai. Habkönnyű, vadvörös selyemblúz volt a lányon, s a fiú érezte alatta a mezítelen bőrét, amely az az áttetsző, vörös anyagon keresztül még barnábbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. — No, ne sírj! — mondta végül rekedten s már-már FÁBIÁN Z01TÄN HPATFOK árnyékban dadogva. — Ettől úgysem változik jóra semmi. — De én azt akarom — kapta fel fejét a lány. — —Én is azt akartam. A lány hozzá bujt szorosan: — Akard most is! A fiú nézte sírós-mosoly- gós arcát; nézte, s belesaj- dult: milyen szép, milyen aranyos és kedves. Közben hallotta, hogy a fekete bajuszos férfi azt mondja a társának: „Tízet teszek egy ellen, a Fradié a kupa!”. A másik férfi nem szólt rá semmit, csak riadtan verdesett fakó- vörös szempillája. — Hiába akarnám — mondta a fiú nagysokára. — Már nem szeretsz? — Tudod, hogy szeretlek. — Hát akkor?! — Két akkor van. — Kettő?! — lepődött meg a lány; nagyra nyitotta sugaras szép, tintakék szemét A fiú elfordult tőle, kinézett az ablakon, úgy mondta: — Egyik a tiéd, másik az enyém. — Szomorú volt a hangja, olyan szomorú, hogy a lánynak ismét sírnia kellett — Ne hagyj el! — borult a fiú vállára, s hangosain, kissé kellemetlen harsánysággal zokogott mint a táncdaléne- kesnők szoktak a mikrofonba. A fiút hirtelen elfogta az! indulat majdnem elkárom-’ kodta magát de aztán csak kurtán azt mondta: — Te hagytál el! Tanyai megállón robogtak keresztül. Az őrház sárga fala harsányan feleselt vissza a kerekeknek, s a bakter katonásan tisztelgett az ajtóban, pedig látszott rajta, hogy csak az imént kapkodta magára a zubbonyt, és vágta fejébe az átizzadt vasutassapkát A lány a fiúba kapaszkodott: — Leszállók én Is. — Hogy holnap visszaszáll?! — Miért nem jössz Pestre? A prof mellett dolgozhatnál. — Elmondjam százegyed- szer is?! — Szikkadt, csontos arcán nem volt harag, csak csendes, belenyugvó szomorúság — Ha eddig nem értetted meg, most miért értenéd meg jobban?! A lány a fiú sötétszürke ingén az apró gyöngyház-gombokat tépdeste: — Pestre: velem. — Pestre: veled — mosolygott a fiú merev szájjal. Tűnődött egy keveset, hogy mondjon-e még valamit, aztán bement a fülkébe, s levette csomagjait a hálóbóL VÍGH TIBOR: MAGUKHOZ KÖTKEK Lehunyom magam az ágyra és lerúgom terhét csontjaimnak. — Pihenni, pihenni végre valahára! Kötele oldva már ülü gondjaimnak. Örülj hát skarabeusi éltem, s nőjetek ti is, szárnyai ócska dolgaimnak!... De pirkadva újból magukhoz kötnek, ám el, akarva sem futnak előlem, míg nem sárgul arcom, akár a töknek. A lány fél lépésnyit utána lépett, de rögtön meg is gondolta magát, s odakint maradt Hátát a lehúzott ablak széles, krómozott peremének támasztotta, úgy nézte a fiút a fülke beüvegezett falán keresztül, nézte, bűvölte, kes- kenyre húzott kék szemével, amely most már-már feketének tűnt a sötétre festett hosszú szempillák között A fiú elköszönt utitársal- tól, s kihozta ütött-kopott hatalmas bőröndjét meg nyúzott aktatáskáját a folyosóra. Nehézkesen, sete-sután mozgott hirtelenében nem tudta, mit kezdjen a csomagjaival; végül a bőröndöt letette az ablak alá, a lány lába mellé. Nem akarta, de nem tudta nem látni a lány cömbözépig csupasz, csokoládéban« lábaszárán a naptól fehér-szőkére fakult, apró szőrszálakat — Soha nem Is szerettél — kiáltott rá a lány. A fiú felegyenesedett, s hóna alá kapta fületlen aktatáskáját, ahogy évekig az egyetemre járt vele. —- Fűztél, de csak Játszőt- tad az eszedet — — Ne! — mondta a fiú, s a lány szájára tette a kezét: — Nem méltó hozzád. — Kicsit később még hozzátette: —■ Búcsúzzunk el szépen. Kényt Péteri Akkor már csattogtak alattuk a bejárati váltók. — Isten veled — hajolt a lányhoz; megcsókolta, félig az arcát, félig a száját Csikorogtak a fékek. Egy lélegzetnyire bebújtatta még ujjait a lány szélzilálta, hosszú, szőke hajába, azután megmarkolta az öreg bőrönd nyiszogó fogóját, s ment kifelé, végig a szűk folyosón, ment az ajtóhoz. A vonat megállt. A fiú lelépett a lépcsőről, maga mellé emelte a koffert, de nem tette le a földre. Állt ott — kissé esetlenül, félol- dalgósan, — a kis meg nagy táskával egyik-egyik kezében. Felnézett a lányra. Az hangosan sírt az ablakban. — Ne hagyjál itt! Ne hagyjál itt! — ismételgette kétségbeesetten; szemét, orrát törülgette a csomóra gyűrt tarka zsebkendővel. •— Tessék beszállni! — sürgették itt is, ott is a kalauzok az idegesen futkosó, csomagokkal cipekedő utasokat. A forgalmista ott állt az állomásépület előtt, a tűző napon. Piros tányérsapkája alól, két oldalt a halántékán vékony erekben csurgóit az izzadság. Nem törölte le, tűrte egykedvűen. Valamit odaszólt a hozzá legközelebb levő kalauznak, aztán felemelte a zöld indítótárcsát. A szerelvény megrándult, s lassan gördülni kezdett kifelé a peron járdák közül. — Nem-nem! — kiabálta a lány. Mélyen kihajolt, a két karral integetett; vörös selyemblúza szemfájdítóan virított a nagy, forró szürkeség- bőL A fiú azonban tudta: de igen. Hóna alól a földre eresztette az aktatáskát, s visszaintegetett; integetett a lomhán elkattogó vonat után, amíg észre nem vette, hogy már egyedül csak ő áll a sínek között. Kritika, művészet, közönség kérdés alighanem egyidős magával a műbírálattal: kinek szóljon a kritika, kinek szolgáljon, a művészeknek, avagy a közönségnek. S ugyanolyan régi a válasz is, az egyetlen, amely- lyel a hamis dilemmát el lehet hárítani; a kritikának önálló szerepe van, egyik „félnek” sem rendelheti alá magát, mégha közvetítő is a szerepe a két terület között, hivatása akkor sem korlátozódik arra, hogy az egyik álláspontját a másiknak közvetítse, magyarázza, akkor is, kritikusan kell rostálnia mind a műalkotók, mind a műélvezők vélekedéseit. Csakhogy ez a bölcsesség, akármilyen igaz, mégiscsak közhely, hisz ezzel az érvvel egyetlen vitát, amely a kritika körül zajlott, sem lehetett nyugvópontra juttatni, és minden bizonnyal nem lehet vele kiküszöbölni azokat a nézeteltéréseket sem, amelyek az utóbbi hónapokban nálunk a műbírálat szerepének és feladatának meghatározása körül jelentkeztek. Csak konkrét módon, egy meghatározott időszak és helyzet sajátosságait elemezve lehet valamivel tovább jutni. Első témának válasszuk azt az igényt, amelyet ma talán az olvasók igen nagy körében a leggyakrabban hangoztatnak; azt, hogy a kritika magukra, azaz cserbenhagyja őket szemtől szemben azokkal a modem műalkotásokkal, amelyek elvontságuk, különös, szokatlan formáik, nyelvezetük miatt számukra érthetetlenek. Sokan — feltehetően a legtöbben — azt várnák, hogy a kritika egyszerűen átkozza ki ezeket a műveket, tagadja meg létjogosultságukat, követelje betiltásukat, vagy valamilyen más úton való kivonásukat a kulturális életből. A legindulatosabbak még arra a kritikára is megharagudnak, amely pedig kísérletet tesz a nehezen érthető formák értelmének megfejtésére. Már ezt az igyekezetei is —, ami, értékes művek esetén, a kritika elsőrendű és csak üdvözlendő szándéka — amolyan árulásnak érzik, kritikusi sznobságnak. Pedig már itt nagyon éles különbséget kell tenni: az a kritika, amely a modern művészeti formanyelv „lefordításában” igyekszik segítséget nyújtani a témában járatlanoknak, az lehet végső ítéletében igaz. vagy lehet hibás, de annyiban mindenképpen elismerendő, amennyiben az a demokratikus törekvés hatja át, hogy hozzáférhetővé tegye a maga bírálatának tárgyát. Ez a közvetítő szerep, mint említettem, nem mentesíti a kritikust attól, hogy a műről eszmei és művészi értékelést is adjon, méghozzá lehetőleg helyes értékelést, ám még ha ez nem is sikerül tökéletesen, akkor is becsülésre méltóbb ez a fajta műbírálat, mint az a másik, amely a maga rangján alulinak tartja az é.rtelme- ző-elclmző-magvarázó igyekezetét és arisztokratizmusában eleve kizárja a vitából és a megértésből a megfelelően fel nem készült embereket. iért érdemes, ma különösképpen, ennél a problémánál egy kicsit elidőzni? Két okból. Az egyik az, hogy az utóbbi években megszaporodott a modem formájú műalkotások száma, amelyekkel a közönség — imJUSTINAS MARCINK JA VICJUS: A kessyér Föld és nap — ex a kenyér húsa, ez a kenyér vére.. A kenyér tapasztja az embert a földhöz, a gyökerekhez. Fejét hátraszegve, a napba tekint az ember. Míg a szürke pacsirták, a Föld élp rakétái, az égbolt felé száguldanak, ittasan a gabona illatától, hordozva a Föld örök szomjúságát hogy napfénnyel öntözhessék. Nem ettől a szomjtól kap bátorságra a rossz, mikor a föld bőrét átszúrva, szárát a nap felé löki? Nem ettől a szomjtól duzzad a ka!á' mely, a napot nézve egyre, nap-köntöst ölt maga is? S vékony bajuszkái neem a nap nyilai-e, melyek visszapattannak a földről? íme, a kenyér: maga a Nap. Folttalan fény a teste. Benne rejtezik diadalmas ereje múlt forradalmaknak, jövendő forradalmaknak Minden, amit a föld fia tett egykor a kenyérért: igazság tette volna az. Minden, mit tenni fog a föld fia a kenyérért: igazság tette lesz az. Emljer! Szabadítsd meg a kenyeret. s ő szabadságot hoz neked. Vért ad, öltözéket, ágyat, könyvet, munkát, pihenést, szereimet kínál az ifjúnak, s mindünknek aratás dús örömé' Hisz minden: a kenyér. Minden, ami van. Minden, ami lesz. BÁN ERVIN fordítása megengedhetően szólva — két körülménnyel függ össze: az egyik az, hogy a hihetetlen gyors változások századában élünk ahol a politikától a tudományig és a technikáig, az egyének és a kollektívák külső körülményeitől belső világukig soha nem látott iramban alakulnak és változnak a viszonyok. Ebben a meglódult folyamatban egymásra halmozódnak a konfliktusok és igen bonyolult helyzetek keletkeznek, amelyeknek művészi általánosítása is persze csak összetett lehet és rendkívül nehéz; a művészet erre egyelőre úgy reagál, s ide értem a művészet jó néhány határozottan realista irányzatát is, hogy lemond a valóság teljességének körüljárható ábrázolásáról és arra tömöríti energiáját, hogy csak egy-egy szeletben, egy-egy oldalról ragadja meg a folyamat lényegét. „Intenzív totalitásnak” nevezik ezt a módszert a művészetelméleti szakemberek. portként vagy hazai termékként — itthon találkozik. A másik az, hogy — ennek ellenére — az új közönség, méghozzá napról napra számottevőbb része a mi korunk művészete felé fordul és a számára ismeretlen formák megértésének kulcsát keresi. Ezért is méltatandó és fontos új mozzanat, hogy nálunk ma mind több műbírálat és esztétikai írás ismeretterjesztő, magyarázó szándékkal íródik. Azokkal feltétlenül vitába kell szállni, akik már ezt a szándékot is megkérdőjelezik, akik úgy vélik, hogy ez a törekvés eleve azt jelenti, hogy a kritikus „modernista” és válogatás nélkül el akar fogadtatni mindent, ami formailag szokatlan vagy bonyolult, csupán azért, mert modernnek tartja. Igaz, erről se hallgassunk, vannak kritikáink, amelyek — egyszerűen így mondhatnám: — mindent megmagyaráznak, amelyekben az ismertető igyekezet a modern művészet bizonyos sajátosságainak megértetésére való törekvés nem párosul kritikával. Ez persze elfogadhatatlan, különösképpen marxista igényű kritika esetében. De nemcsak erről van szó. A marxista esztétika, a forradalmi elmélet nem lehet és hivatott képviselőiben soha nem is volt, formai kérdésekben sem, konzervatív. Azt valljuk, hogy a forma végső soron mindig a tartalom kifejezése, a társadalmi, az emberi élet legfőbb tartalma pedig a haladás, az előre való fejlődés, amely új meg új tartalmakat szül — ennek megfelelően létre kell, hogy jöjjenek új meg új formák is. Az, hogy a mi korunkban a művészet nehezen érthető formákat is teremt, az — kicsit vulgárisán, de talán D ermészetes: az ezzel járó nagyfokú sűrítés megnehezíti a kész műalkotás felfogását. De ez nem a művészet ellen szól, hisz itt az ábrázolásbeli tömörség, elvontság a valóság bonyolultságának következménye, és az a tény, hogy a művésznek sikerült ebből az összetett és kusza matériából valamilyen fontos vonatkozást általánosítani, megérdemli a nézőnek vagy az olvasónak azt az erőfeszítését, hogy igyekezzék megfejteni ezt a képletet. Ez ugyanis, ebben az esetben, nem valami öncélú rejtvé- nyesdi, hanem a mai világ problematikájának megfejtéséhez visz közelebb. Van azonban egy más forrása is a modern művészet nehezen érthetőségének: ez az az eset, amikor a művész nem segít megfejteni a való bonyolultságait, hanem úgy értelmezi feladatát, hogy ele-
