Heves Megyei Népújság, 1968. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-20 / 195. szám

MWif. i Mrteten -et* orrom alá tartotta a jobb kezét, öt lilavörös, cinegetojás nagyságú és formájú foltot láttam. Higgadtabban szemügyre véve, köny- nyűszerrel megállapíthattam, hogy Etuska körmeivel állok szemben.

— Szép? — kérdezte, s hangjában annyi vidámság csengett, hogy azonnal megéreztem: csak igennel felelhetek.

— Nemi — mondtam határozottan.

A világért sem akarom azzal áltatni az olvasót, hogy az őszinteség bajnoka vagyok. Azt azonban határozottan állíthatom, hogy bizonyos helyzetekben képtelen vagyok füllenteni. A szánalom például gyakorta térít le az igazmondás útjáról. A félelem, vagy akárcsak az opportunizmus sohasem. Sőt Ha az igazmondás — mint a fent említett esetben is — bátorságot igényel, valósággal szenvedélyemmé válik. Már sokak barátságát veszítettem el emiatt.

— Ez nem szép ff — kiáltott fel Etuska, s hangjába a diadalmas vidámság helyett immár gúnyos felháborodás vegyült.

Nem voltunk annyira közeli ismerősök, hogy szó nélkül faképnél hagyott volna. Ezért nyugalmat erőltetett magára s ezt kérdezte:

— Nem mondaná meg, hogy miért nem szép?

— Szívesen, Etuska. Azért, mert nem tetszik nekem. Természetellenes. Feltűnő. A magam részéről a köröm

fehérjét is reklamálom

tisztelettel. Hol a fehérje?

Persze, hiába akartam tréfára fordítani a dolgot, s a „nem”, amelyet oly kegyetlenül ki- mondtam, elejét vette minden tréfának.

— Maga különc'.:: — mondta, de láttam rajta, hogy legszívesebben félkegyelműnek mondott volna. Már ezt persze nem hagytam. Sok mindent lehet rám mondani,. de hogy.,.

— Ügy ... Hát ha én különc vagyok, akkor különc a férfiak kilenctized része. Nem ismerek férfit, akinek az ilyen véres karmok tetszenek. Miska barátom, kedves, ízléses

ember egyébként, • a

legjobb családapa, már csomagolt a múltkor, amikor a felesége végre lemosta a körmeit.

— Szegény asz- szony...

— Én Miskát sajnáltam. De nézze csak, Etuska... Köztudomású, hogy maguk a nők egymás számára öltözködnek s egymás számára festik a körmüket is. Miért viselkednek úgy, mintha érdekelné magukat a mi véleményünk? Maguk csak használjanak lila körömlakkot, mi majd bosszankodunk miatta, s az élet megy tovább.

— Téved — mondta szelíden — minket igenis érdekel a magtűt véleménye. Dó

csak akkor, ha egyezik

a miénkkel.

— S a Gyuszi? A férje? Neki tetszik?

— Az ő véleménye sem érdeket

Ismét az orrom alá tartotta a kezét. Körmein szikrázott a napsugár.

— Napokig szaladgáltam ilyen lakk után

— mondta szomorúan

— s a megtakarított pénzem egy része ráment. Csakugyan nem szép?

— Csak vicceltem, Etuska. Hiszen tudja, hogy milyen tréfás kedvű ember vagyok. Hát hogyne volna szép. Mutassa a másik kezét is.

— Tessék.

— Nagyon szép. Igazán nagyon szép... — bólogattam, mert erőt vett rajtam a szánalom.

— Akar ilyet venni a feleségének?

— Köszönöm, Etuska. O is ezt használja.

Tabi László

SZEPESI ATTILA* j*

AUGUSZTUS

rtíppen a rab augusztus messzi mezőkön a gyermek

Játszik a búzavirág-mosolyó aratókkal aki

voltam a gyermek homloka mennybolt lába a rőt

Jaj aki voltam most a «zfvem fcö arcom a város

játszhatok Itt már nem leiem azt aki voltam a lengó

zöldtüzű tájaikon át aki vűlámlott falovacskán

lobban az év rőt augusztus vas-szeptember s örök-álmos

október nem ahogy rég szánka-november a betlehemei

tünde karácsony a felnőtt homloka faotrgad

gyermek-« még vagy már csak az álomi órák

ébresztik szivében a kőfolyosóra a kongó

messzi szobába suhant kis kölyköt akit

ott keresnek minden mosolyomban teste a testem

mégis homloka menny bolt lába a rét s most arcom a város.

Ä szövetkezetben az a bír

Járta, hogy Varjú Balázs meggazdagodott. És ebben az volt az érdekes, hogy semmi irigység nem csendült ki az asz- iszonyok szavaiba, sőt olyan örömmel beszéltek a váratlan eseményről, mintha nekik is Jutott volna belőle.

A Varjú-család a tanyavl- lágban a legnépesebb és legelesettebb família volt Tizenegy gyerek, mint az argo- nastfpok. úgy sorakoztak egymás mellett, ha az anyjuk összegyűjtötte őket A legidősebb nyolcadik osztályba járt a legkisebb még alig totyogott. Egy nádfedeles. sárból vert házban laktak a pusztaligeti major szélén, két parányi szobába összezsúfolva. Leggyakrabban babot, paprikás krumplit, meg galuskát ettek. A Varjú-gyerekek hiába tallózták végig minden évben a krumpli föl deket. any- myit nem bírtak összeszedni, hogy újig elég lett volna. Gabona-fejadagjuk elfogyott már tavaszra, hiszen naponta ötször la vágni kellett a keGerő Jánosi

Varjú Balázs szerencséje

nyérből. s mindig tizenhárom karéjt.

Varjú Balázs aki beszédhibás. dadogó ember volt, sokszor már azt hitte megbolondul a gondoktól. Ha már nagyon elkeseredett és nem bírta hallgatni a ricsajt. így kiáltott a mindig éhes. veszekedő gyerekhadra:

— N... ne űvöltsetek. meg

megsiketülök. Anyátok mind— mindjárt főz galuskát.

Ezzel lehetett legjobban el- csendesítaiji a zsibongó apróságokat. Ilyenkor a felesége egy hatalmas lábasban galuskát kevert és fél óra múlva kitette az asztal közepére a

gőzölgő étéit amiből tíz perget tesz kötelességének, ha a

bonyolultság felszínét tükrözi, ha a mai világot mint káoszt ábrázolja, mint homályt és megfejthetetlen talányt. Nincs ma már egyetlen ága a művészetnek, amelyben ne lennének irányzatok és iskolák, melyek ezt — a kaotikus világképet, a kétértelműséget — nyílt programként ne vállalnák. Nos, ez az a művészet, amelyet kár „megmagyarázni”; sőt egyenesen káros. Amellett ellent is mond voltaképpen e művészet belső szándékainak is, hisz alkotói megmagyarázhatatlannak érzik a világot, fel- és megoldhatatlannak problémáit, tagadják a történelemben végbemenő mozgás progresszív irányát és tagadják az emberi értelem képességét is arra, hogy megvilágítsa, részeire bontsa,

okaira visszavezesse és (végül is) leküzdje korunk bonyolultságait, amelyeknek nagy része éppen a forradalmi átmenetből, abból a világtörténelmi fordulatból adódik,

melynek részesei vagyunk.

Ezt a művészetet megkülönböztetni a valóban modern művészettől, a kettő külsőleg olykor hasonló jegyei mögött megtalálni a különbözőséget és az ellentétet — ez a mai magyar műbírálatnak egyik legelőbbre való feladata: a haladó, a világ megváltoztatására való forradalmi akaratot és a dekadens, a széthulló és visszahúzó erőket azonosítanánk, s nem választanánk széjjel, ha itt nem ügyelnénk a megkülönböztető jegyekre. A marxista kritika, úgy érzem, joggal elvárhatja, hogy olvasói ebben a munkában — figyelmükkel, érdeklődésükkel és egyben türelemmel is — támogassák.

gaz, nemcsak a kritikus, hanem a közönség érdekében is kell ezzel kapcsolatban szólni. S ez lenne a másik téma, amelyet a kritika körüli vitákból kiemel- Ugyanis nemcsak az nehézségeket, hogy a közönségnek, ha részese s emellett élvezője is akar lenni a művészetnek, le kell küzdenie türelmetlenségét és odaadással, elmélyülten kell foglalkoznia a nehezebben érthető alkotásokkal. Nem kevésbé alapvető, talán még lényegesebb feltétele az eredményes munkának, hogy a kritika értse meg a maga hivatását ebben a szituációban, lásson küldetést abban, hogy a közönség fenntartásait a modem művészet formanyelvével szemben — az eszmeileg is értékes alkotások érdekében — csökkentse, feloldja és hogy abban az ellenérzéssel vegyes, de mégis élénk kíváncsiságban, amely ma a közérdeklődést jellemzi, meglássa a maga feladatát és a maga különleges lehetőségeit

Különösen nagy a csábítás, hogy a kritika — ha egyszer elfogja az ingerültség — gúnnyal reagáljon az értetlenségre, vagyis úgy kezelje a közönséget, mint az egyszeri ostoba tanító, aki tanítványait — az övénél hiányosabb ismereteik miatt — nevetségessé tette. Semmi sem szülhet rosszabb vért a kritika és a közönség kapcsolatában, és semmi sem árthat többet a szóban forgó feladat elvégzésének. Az emberek ízlésén, a művészeti alkotások megítélésének hagyományain változtatni amúgy is nehéz. Még akkor is nehéz, ha a legvilágosabb a magyarázat és a legtürelmesebb a hangvétel. Olyan mélyen fekvő rétege ez az egyéni és a társadalmi tudatnak, olyan „konzervatív” szféra, amely csak igen lassan mozdítható. Feltehetően azért Is, mert az ízlés nagyon sok, lassan változó, objektív körülménynyel van összefüggésben, nemcsak a fürgébben alakuló szellemi mozzanatokkal. Itt a foghegyről való oda- mondogatás a legritkább esetben használ, inkább csak az ellenkezést növeli. Már- csak azért is, mert felnőtt emberek, akiket azért, mert ez vagy az a műalkotás nern tetszik nekik, megszégyenítenék, önérzetükben megbántanak, éretlenként kezelnek, joggal sértődnek meg.

nemcsak a műveltség presztízs, vagy az egyéni méltóság védelme játszik itt szerepet. Az, hogy kinek mi tetszik a művészetben, mit keres benne, az — mint mondottuk — többé-kevésbé összefügg egész létével, társadalmi és szociális körülményeivel. Akinek például egyéni élete nem nyújt elég színt, élményt, fényt — s nem rendelkezik magas rendű műveltséggel vagy mély élettapasztalattal — az a filmben, a színházban, a könyvben bizonyos pótlékot keres majd erre a hiányra. Szó esett erről már sokszor, de nem lehet' elégszer Ismételni: azok a kívánságok, amelyek a közönségnél ilyen objektív okokból fellépnek, nem küzdhetők le egykönnyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a vonzerő, amelyet az úgynevezett kom- merszműveszet még ma is a tömegek nagy részére gyakorol, pontosabban azokra, akik káprázatot kívánnak, ragyogást, a színek tobzódását, egy cselekményes, fordulatos, izgalmas pótvilágot a szürkén és eseménytelenül folvdogáló egyhangúság helyett, amelyben hétköznapjaik telnek. Hogy ez ne így legyen —, mert ne lesven így, hisz nem illúziókkal akarjuk »etetni” az embere-.

két, hanem megváltoztatni az; életüket — ahhoz egy s más-; nak meg kell történnie: szó-; ciálisan, politikailag, gazdaságilag és még sokféle tekintetben! Célunk a megva-; lósult szocializmus, abban is; különbözik majd a múlttól; (és a mától is), hogy az egyén; élete is minden tekintetben! gazdagabb lesz: nemcsak! anyagi javakban, de tudás-! ban, élményekben, az életvi-! tel változatosságában. De! idáig még messzi az út A! feladatunk az, hogy ezen a! nehéz terepen, az ízlés tekin- '■ tétében már most érjünk el ■ eredményeket És, hogy erre; van lehetőség, ezt bizonyít- ; ja a tömegízlés eddigi váltó-; zása. De persze továbbhalad-; ni csak úgy lehet, ha nem ál-; lítunk mesterségesen gátakat; a megoldás útjába: a kritika; gúnyolódása a közönséggel az; egyik ilyen gát.

A másik — s erre hs van. példa — a primitív magya-< rázgatás, az a műelemzés,'; amely nem a témában még; járatlannak, hanem eleve bu-; tának tekinti a közönséget és; nagyképűen oktatgatja. Ez is; antidemokratikus módszer és; nem visz közelebb a célhoz.; A nép felnőtt és felnőttként; lehet csak vele szót érteni.; Ami annyit is jelent — visz-; szatérve a haladó modern; művészet formáinak kritikai; elemzéséhez —, hogy csak; akkor lehet meggyőző érve-! lésünk, ha képesek vagyunk! a valóságot is bonyolult ml-! voltában felfogni és ugvanak-! kor meg tudjuk mutatni tör-! vényszerűségeit; ha a ma-. gunk eszközei, a műbírálat! és a tudományos igényű mű-! elemzés eszközei a marxiz-! mus eredményeit hasznosít-! ják.

ögy ml a ..közérthető”, az attól is függ.: hogy mit teszünk érthetővé a köznek. A kritika eszmei fel-; adata és felvilágosí- ! tó feladata így válik eggyé.:

een belül még mutatóba se maradt Amikor jóllakott a család, az apjuk legtöbbször magáho* intette legidősebb fiát:

— Gyere S... Sanyi, megetetjük a dL.. disznókat

A termelőszövetkezet huszonkét anyakocáját ugyanja Varjú Balázs gondjaira bízták.

Azelőtt sok panasz hangzott el a munkájára nem is alaptalanul. Az ólban öreg pókhálók csüngtek, a trágyát nem hordta kj időben, bűz és piszok nyomta rá bélyegét a sertésólra. Hiába szólták meg érte. Varjú Balázs nem izgatta magát Lecserélni pedig nem lehetett mert a kevés jövedelem miatt senki nem akarta vállalni a kanászságot. Ez a világ azonban már elmúlt. Az utóbbi időben a ser- tésgondozó egészein megváltozott. Nemcsak az ólakat tartotta tisztán, de még éjjel is gyakran felkelt megnézni, melyik koca alatt sivalkodik a megszorított Kismalac. Mindezt egy komoly ígéretért tette. Egy hónapig dúlt előtte a harc. de végül az ígéret megszületett.

Így történt. — ami azelőtt sohasem —.. hogy kétszáztizenöt szaporulatból kétszáz megmaradt és szépen fejlődött.

Micsoda zenebonát csapták

a rózsaszínű, apró jószágok, ha gondozójuk csak néhány perccel is megkésett az etetéssel. Visításuk betöltötte az egész majort, elnyomva minden más hangot.

Varú Balázs, miután valamelyik gyerék segítségével kiöntötte a vályúkba a moslékot. nem hagyta el a kifutó területét. Éber szemmel Őrködött. hogy a gyengébben fejlődő malacokat ne nyomhassák el a nagyok, egy se maradjon éhes.

Egyik napon az öreg brigádvezető. Várnagy Géza megjelent az agronómussal és azt mondta:

— Balázs, részeljük a malacokat.

Ég jött a sagítség. több, mint kellett volna. Az asz- szony a -négy nagyobb gyerekkel futott oda a hírre. Az apróságok izgatottan mutogattak a kifutó kerítése mellett:

— Az a kajlafülű! Apám, azt én választottam ki! Nekem ígérte...

Várnagy bácsi szólt rájuk, mert a fiatal agronómusnak nem volt ereje megszakítani örömüket Elszoruló torokkal figyelte a dadogó embert és családját. Mintha most látta volna őket először.

— Balázs, hajtsad akkor őket — adta ki az utasítást a brigádvezető és odaállt a kifutót kettéosztó ajtóhoz.

Sivalkodtak a malacok, dm

a Werekek is az ól előtt Később odakint elcsendesedtek, ezámoiní kezdtek:

— „hét... nyolc... kilenc... ez a tizedik! Egyem meg » szívét hogy meg van ijedve. Kls kant — Betuszkolták a rózsaszínű rekeszbe, és máris folytatták tovább: — Egy... kettő... hadd jöjjenek, hajtsad őket Balázs... kapd el gyerek vidd a tietekhez. Ez a tizedik most koca lett

Várnagy bácsi észrevette, hogy a tizedik számnál Varjú Balázs a nagyobbacska malacokat tolja élőre. Néhányszor sikerült is a terve, ilyenkor nagy volt az öröm Talán szólni kellett volna ezért csak sorjában, ahogy a szerencse hozza. De úgy tett mintha nem venné észre « csalafintaságot

— Tizennégy! Már tizen négy van — kiáltotta a lep nagyobb lány. szinte muzS. kált a szó az ajkáiu.

— Ez a tizennyolcadik £; legnagyobb! — mondta k< sőbb Sanyi gyerek bolder sággal a hangjában. Odaóv; toskodott a kis süldőhc megsimogatta a hátát... Fs jószágok szaporodtak a kút cátaan. egészen húszig. Val ságos falka volt már. Az a. romócnus ekkor így szólt:

— Varjú bátyám, úgy v selle gondját a kocákne hogy a legközelebbi válás: tásnál megint folytatjuk. , munkaegység mellé mind megkapja a prémiumot is.

A sertésgondozó a kéz kereste meg akarta szorítan

— K... köszönöm v... v; zetö kartárs

— Ne nekem köszönje - hárította el a hálálkodást Bt' dosó. az agronómus. — Mé érdemli, megdolgozott .érte.

— Apám. itt van a kajV fülű is. ez megér kétszáz fo rintot — kiáltotta Sanyi te'- torokkal, és megfogta az a>'. ja karját, odahúzta az étre- kesztett jószágokhoz. Az nsz- Bzony és a gyerekek egvm.'r. szavába vágtak, alig lehete> érteni melyik mit. mond. Már ecsetet is kerítettek, és fekeii festékkel megjelölték, mind a húsz malacot. Balázs pedig első vevőkkel máris alkud« zott.

Az agronómusék észrevétlen elkötötték a hátaelova&at? tovább Indultak. Bujdos > elvtársi — szólt csendesen a brigád vezető amikor már1

messze elmaradt mögöttük a major —, tavaly többszöröse' elhullott annak, amenny.' f most Balázsnak részibe kiadtunk

— Ilyen az élet — felelte az agronómus és zavartan c lova nyakát veregette. Érezte. valami mást szebb szava kát kellene mondani, de nem' jutott eszébe más mert mér mindig a sok. boldogan rajongó Varjú-gyereket látta mm dfitt.