Heves Megyei Népújság, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
ÉIS irodalom Egy jugoszláv kisregény magyarul (Hamza Humo: Részeg nyár) ET ercegovina festői szép- ségü, egzotikumokban bővelkelő világába pillanthat be az olvasó Hamza Humo, a neves jugoszláv író most magyarra fordított kisregénye nyomán. A gyors pergésű, helyenként balladisztikus tömörségű cselekmény egy városi fiatalember falun töltött nyarának élményeiből: egy fiatal özvegy asszony hoz fűződő erotikus viszony, s egy serdülő pásztorlányka iránti, mind erőteljesebben kibomló, eszményien tiszta szerelem történetéből áll össze. A háttér: a különös kékségben pompázó hercegovinai égbolt, a napfényben fürdő Mostar környéki táj, ahol tüzes borokat termő szőlőfajtát, meg édes-zamatos fügét érlel nyaranta a gyakran harminc fok fölötti hőség, s amelyben egy_a történelem viharaitól sokén sanyargatott nép éli egyszerű, olykor vidámabb, máskor tragikus fordulatokkal teli életét. Tagadhatatlanul érdekes, színes világ, ám az ott élő ember érzi igazán: e színes tablón túl vannak árnyoldalak is. S Hamza Humo, a mostani születésű idős író azok közül való; kiknek szülőföldje e táj. rokonai a hercegovinai emberek, következésképpen avatott ismerője-ábrázolója is e világnak. IV em új regény a Részeg *•” nyár, Hamza Humo fiatalabb éveinek termése, ám a megírástól (1927) eltelt idő alatt hangulata, vonzása, színei korántsem fakultak, sőt: több idegen nyelvű kiadás a bizonysága, hogy az eltelt évek alatt klasszikus alkotássá érett. Értékeit kutatva — a kis terjedelem ellenére is — elsősorban a rendkívül gazdag életanyagot említhetnénk. Az ezerarcú Hercegovina kel életre a könyv lapjain minduntalan; egzotikus tájak, piros fezes férfiak, temperamentumos hercegovinai asszonyok sokasága jelenik meg előttünk — a rövid leírások ellenére is színesen változatosan: „Ko- ravac csak úgy forr a tarkabarka népviselettől, a forróságban kigyulladt testek égnek. Fülsiketítő énekszó, lárma. A színes tarka-barkaság- ból vörösen rikítanak elő a piros fezek, akár a pipacsok. Egész Koravacot nyüzsgő embertömeg lepte el. Középen, körben, kíváncsiskodó tömeg, minduntalan egy-egv vörös fez s egy fehér fejkendő szökken elő, felváltva, nagy ri- koltozások és taps közepette. Tapssal adják a taktust. Egy táncospár az orót ropja... Mate... már olyan vörös, mint a kakastaréj, szája habzik, mint a vágtató paripáé, de nem hagyja magát. Nagyokat rikkant, fel-felnyerít, mint egy csikó, s vad pillantásokat vet a párjára, Ruzára. Ruza kemény keble ugrál, arca lángol, ugyancsak kiverte a verejték, de nem hagyja magát. Szeme sarkából néz Matéra, és mosolyog”. A goricai búcsú szinte et- nográfikus leírását kapjuk itt, ám az írót a néprajzi érdekességen túl mégis a százados, sok-sok nehézséggel terhes emberi életsor érdekli, azoknak az embereknek sorsa, akik évente egyszer, a goricai búcsú alkalmával „erőteljesen, nyersen énekelnek”, „nyakukon kidagadnak az erek, szemük kidülled” s vedelik a pálinkát hajnalig, mert másnap újra a sivár hétköznapok folytatódnak. Nyilvánvalóan | ezt a sorsot kívánja megmu- i fítni-láttatni a bájos kis] pásztorlányka, Gerlice tragédiájának középpontba állításával is, akit az emberi „vad bestialitás” taszít ki ebből az erdők, kristályvizű patakok, szédítő sziklák övezte, boldog életre is alkalmas világból, ahol a nyári alkony titokzatos kékjében oly csodálatos valami már évszázadok óta a szerelem. Legalábbis a legenda, a két bogumil szerelmes, Grozdan és Grozdana legendájának tanúsága szerint, akik a szerelem örökkévalóságának szimbólumává nőttek az itteni emberek szemében. S a regény értékeinek keresése, illetve jelzésekor talán épp itt van a helye szóvá tenni: a Részeg nyár európai sikerét részint a szerelem hol erotikus, hol eszményien tiszta formájának lírai ábrázolásával vívta ki. Az impresszionisztikus köny- nyedséggel felvillantott szerelmi jelenetek valami egészen sajátos hangulatot kapnak a gyors ritmusú cselekményben, olykor valami álomszerű atmoszférát, máskor népi természetességet. S bár a történet két szerelmi históriát foglal magába, mégsem lesz a könyv jellemzője — részben épp az imént jelzett néprajzi, szociológiai motívumok miatt — valamiféle egysíkúság; a hercegovinai élet más oldalainak pillanatképei biztosítják az arányokat, a kompozíció sikerességét. Hasznos vállalkozás volt kiadni Csuka Zoltán élvezetes fordításában. Lőkös István MAJAKOVSZKIJ EMLÉKEZETE szerint, ha Majakovszkij életben marad, a kor első drámaírója lett volna. Lunacsarszkij szerint (akivel egyébként sok vitája akadt) „a zajló, lüktető élet egy darabja volt”. Krupszkájától tudjuk, hogy Lenin különbözőképpen vélekedett verseiről. Egyik 1919-ben írott verse nem tetszett neki, de később „megenyhült a költő iránt”. 1922-ben az „Önagyon- ülésezők” című verséről, melyben a bürokratákat gúnyolja ki, az összoroszországi vasmunkás-kongresszuson azt mondta: „... már régen nem éreztem ilyen örömet. Majakovszkij ebben a versében kapcsolatban még sok a megválaszolatlan kérdés: a futu- rizmushoz való viszonya; versei szerkezeti elemeinek, ritmikájának problémái, egész költői stílusának leglényegesebb jegyei, szóalkotásai. Valahogy úgy kellene újra felfedeznünk, olyan szeretettel, gyöngédséggel, ahogyan halála egyéves évfordulóján Lunacsarszkij szólt róla: „...nem mindnyájan értettük meg azt sem, hogy Majakovszkijnak mennyire kellett a gyöngédség, hogy a költőnek olykor semmi sem hiányzik annyira, mint a megértő szó”. Jó lenne ismerni a teljes kegyetlenül^ kigúnyolja az — Majakovszkijt. Mindig, valaVlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij hetvenöt évvel ezelőtt, 1893-ban született Grúziában, Bagdagyi nevű faluban, amely ma a költő nevét viseli. Kortársaitól tudjuk, hogy már életében két táborra oszlottak ismerősei: értőkre és nem értőkre, barátokra és ellenségekre. Voltak ellenfelei (Kogantól Alekszej Tolsztojig) és voltak láthatatlan ellenségei: felingerelt kispolgárok. Egyesek máig sem tudták megemészteni bonyolult és gazdag ritmusrendszerét. Repin, a nagy festő Muszorgszkijhoz hasonlította: mikor Gorkij meghallotta, hogy Majakovszkij meghalt, öklével az asztalra csapott és sírva fakadt... A neves rendező és színész, Mejerhold ülésezőket és azokat a kom munistákat, akik folyvást üléseznek és egyre csak üléseznek. Nem tudom, költői szempontból milyen a vers, de arról kezeskedem, hogy politikai szempontból tökéletes”. Voltak, nem is kevesen, akik érthetetlennek tartották verseit, azzal vádolták a költőt, hogy nem értik meg az egyszerű emberek. Valójában — kortársai visszaemlékezéseit olvasva — rendkívül finom érzésvilágú, vívódó művész volt. Vele hányszor vihar támad költészete körül — írja egyik ismerője — az erős széllel a por is felkavarodik és ez a könnyű, röpke por gyakran betapasztja ideiglenesen a szemeket. Mindenesetre — és ez biztató jel •— vannak jelentős költőink, akik életük nehéz szakaszán őt idézik: „Ö, költők bátra, add hogy tenni merjem / a jót s győzzem a rosszat”. (Garai Gábor). Dorogi Zsigmond NÉHÁNY SZÓ A MAMÁRÓL Van ám mamám a búzavirágmintás tapétán s én járom a sétám a tarkaszínű pávák során, a torzonborz kamillavirágot léptem elcsigázza. Rázendít az est rozsdás oboán, kis ablakunkhoz lépek, magam azzal áltatom: meglátom újra a felleget, mely fellebeg a házra De beteg mamámnál a tömeg zizegő halk hangjai surrannak ágytól szegletig. A mama tudja: az őrült gondolat zenebonáját hallani, amint a Susztov-gyár tetői mögül elősettenkedik. S amikor nemezkalappal megkoronázott homlokom bevérzi a keret alkonya, öblös hangommal a szél jaját tova verve mondogatom: Mama! Ha megsajnálom vázáit szenvedéseidnek, miket a felhőtánc sarkával összetörött, becézve majd ki simít meg, törött aranykarok, cégérek Avanzo kirakata fölött? Gerencsér Miklóst A gyűlölet ellenfele Amire számított, bekövetkezett. A „Függetlenség” acsarkodva firtatta, hogy mit keres Nyíregyházán. Honnan veszi a bátorságot az önkényes nyomozáshoz, miért zavarja gyanús jelenlétével a vizsgálat munkáját. Ugyanazok. akik türelemről zene- bonáztak a liberalizmus nevében, kiszemelt áldozataiktól az önvédelemnek azt a minimumát is elvitatták, hogy fejükre boríthassák a tógát, mielőtt testükbe mártják a tőrt. Kopogtatás rezzentette fel. Ajtót nyitott, s ott állt előtte a vidéki udvarházak öreg inasaira emlékeztető londiner. — Meghagyta ugyan a nagyságos úr, hogy ne háborgassuk a déli harangszóig, de a portán várakozik egy másik nagyságos úr, tüstént feljönne, ha engedni méltóztat- nék... — Hogy hívják — Verhovay Gyula szerkesztő úr. Nagyobbra nyílt a Vajda mindig hunyorító tatár szeme. Semmi hajlandóságot nem érzett fogadni a váratlan látogatót. Mégsem küldhette el, illő volt megadni legalább a formális udvariasságot. Mire kisimította az ágy térítőjét és magára vette a kabátot, Verhovay már a szobába lépett. — Szervusz, Káról yom! — köszönt mosolyogva, mintha hosszú távollétből érkező drága rokon lenne. Eötvös a gondjaiból öröm-. Regényrészlet re ocsúdó házigazda tétova- ságával fogadta: — Szervusz.., Ügy nézem, soványabb lettél. Sokkal fes- sebb vagy így. Na ülj már le. Soha nem csalta meg az előérzeté, s ösztönei most a legcsekélyebb jót sem Ígértek. Mély nyugtalanság vett rajta erőt, de balsejtelmét hibátlanul rejtette örökké kiegyensúlyozottságot sugárzó arcvonásai mögé. A főszerkesztő valóban friss volt. Szőkén, jólápoltan virult a gyűrött szobában Es- terházy-kockás nyári ruhája, fehér szalmakalapja, feketelakkos sétapálcája egy csipetnyi volt a pesti Korzóról és a bécsi Ringről, fényesre kefélt haja a brillantin divatos szagát árasztotta. — Bocsánatot akarok tőled kérni, kedves Károlyom. Fiaskó volt az a kis cikkecske a nyíregyházi tartózkodásodról. Csak a megjelenés után jutott tudomásomra, hogy a vizsgálóbíró úr távirata invitált ide. Ugye nem fogod fel tragikusan? Eötvös bizonyos volt afelől, hogy a mellőzhető bocsánatkérés csak ürügy az ajtónyitásra valami súlyosabb ok előtt. — Egyáltalán nem fogom fel tragikusan. Soha ne írjatok rólam gorombábban. Ami pedig az ittlétem jogosságát illeti, különb támaszom is van, mint a vizsgálóbíró távirata. Törvényeink oltalma, bármilyen csekély mértékben is, de kiterjeszkedik a védői tevékenységre. Eléggé csodálatos, hogy a vád pártolói nem tudnak ebbe belenyugodni. Verhovay furcsa következetlenséggel bátorításnak vette a nem éppen hízelgő feleletet. Leült Eötvössel szemben a kerek asztal mellé, fürge keze a megsárgult terítő horgolásmintáin babrált. — Alig férhet hozzá kétség, hogy engem is a vád pártfogói közé sorolsz. Jól teszed. De nem a védő jogaid azok, amibe nem tudok belenyugodni. Egészen más okozott nekem igazi megdöbbenést. Elhallgatott, várakozón és biztatón fürkészte a Vajdát, mint aki reméli, hogy kitalálják gondolatait, majd folytatta: — Mindenekelőtt szeretnélek biztosítani a legteljesebb rokonszenvemről. Függetlenül a különböző politikai felfogásunktól... — Erről meg vagyok győződve. — Csakugyan behunyod a szemed a szakadék előtt? Nem akarod meglátni a biztos bukást? Hidd el végre, ez a vállalkozás nem hoz neked se pénzt, se borostyánt. A vártnál is gyorsabban kiderült, hogy a bocsánatkérés csak ürügy volt, s hitte Eötvös, hogy ez a tolakodó faggatás még mindig csak elő- csatározás. öklére támasztotta unott arcát. — Soha nem érdekelt különösebben a pénz, ebben az ügyben pedig számomra semmi szerepet nem játszik. Persze, ami a borostyánt illeti, arra igenis áhitozom. Ha nem lenpe így, akkor megmaradtam volna fiskusnak Veszprém megyében. — Maradjunk hát a borostyánnál — lendült Verhovay egyenesen a vívóporond közepére, — Feléd nyújtották a borostyánkoszorút, miért vonakodtál elfogadni? Hiába állította az imént a főszerkesztő, hogy Eötvös be- húnyja szemét a szakadék előtt. Most éppen ott nyitotta ki igazán. Váratlanul a szíve körül látta felvillanni a támadó pengéjét.'Megvolt tehát az ok, amiért Vehovay jött. Semmi kétsége nem volt: egyetlen elhibázott jelző elég a vesztéhez. Kalandos kedélyhullámzása és a zaklatott gondolatok vég nélküli kergetőzése után fáradtságot érzett, fel kellett ráznia küzdőképességét. — Már megbocsáss, de el sem tudom képzelni, hogy mire célozgatsz. Verhovay szemérmesen mosolyogva billentette előre a fejét. — Abszolút komoly és nagyon jelentős politikusok garantáltak neked fényes jövőt, amennyiben elállsz a védői megbízatástól. A csapda kész volt, s any- nyira jónak látszott, hogy alig lehetett kikerülni. Kétségtelen, jártak nála az „abszolút komoly és nagyon jelentős” politikusok, megkísérelték bevonni praktikájukba, neki Ígérték a miniszter- elnöki méltóságot, amennyiben hajlandó lett volna a kormány megbuktatására szövetkezett erők élére állni. A tárgyalás eredményétől függetlenül előre szigorú titoktartást fogadtak. Verhovay mégis megtudta. Ettől a beszélgetéstől függ, nyilvános botránnyá robban-e az ügy? Ismerve a „Függetlenség” könyörtelen módszereit, egyszerre a vállaira ült a teljes megsemmisülés réme. Mihelyt a legcsekélyebb hibát véti, Verhovay megragadja a kapaszkodót és két napon belül egész oldalas cikket nyomat ki arról, hogy Eötvös, aki eddig a tisztességes politikai bajnok előnyös álarcával nyerte meg az ország ro- konszenvét, nem más, mint sötét kalandor, aki titokzatos éjszakákon puccsot szervez a törvényes hatalom ellen. Olyan ártatlanul csodálkozott, mint aki valóban nem látja, hogy a végzet örvénye fölött lebeg. — Már megbocsáss, Gyula, de nem tudtam, hogy fölcsaptál tréfamesternek. Átfényesedett a szerkesztő kövérkés arca a vékony verejtékrétegtől. — Elvégre tréfának is fel lehet fogni. — De mit, az istenért! Eny- nyi erővel a Gilgamest is szavalhatnád nekem óhindi nyelven — méltatlankodott a Vajda, hogy a bolondját járatják vele. Már gyöngyökké vastagodott a verejték Verhovay arcán. Nem bírta tovább a kötélhúzást, önkéntelenül az asztalra csapva kifakadt. — De hiszen!... — A villámlás hirtelenségével abbahagyta. Felcsattanó hangjától észbekapva majdnem hízelgőn folytatta: — de hiszen soha nem fog jobb alkalom kínálkozni, hogy elsöpörjük Tisza uralmát. Ez az antiszemita ügy szóba sem jöhet ahhoz a vágyamhoz képest, hogy megszabadítsuk az országot Bécs befolyásától. Mindenekelőtt függetlenségi politikus vagyok, akárcsak te. Tisza Kálmánék egyre pima- szabbul szolgálják ki az országot Ausztriának. Hol vannak már a kiegyezés gondolatától? Deák Ferenc annyit iparkodott átmenteni negyvennyolcból. amennyit csak lehetett. Kiindulásnak szánta hatvanhetet és a nemzet bátor küzdelmére bízta, hogy később lépésről lépésre kicsikarja a teljes függetlenséget. Tiszáék meg éppenséggel soésf.
