Heves Megyei Népújság, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
FUST MTLKFh ~ HAJNAL ELŐTT A nyírfák kérgében a csend... S a hű csillag figyel... Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját? Nekik már menni kell, De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok S minek halnék meg ily korán, Ha még egy pirkadatot láthatok? Majd rózsaszín leszek s áradni fog Szívemből énekem, akár a nagy vizek S a hold alól a szél Máris ringatná habjain, — nem érzitek? Oh kár fáradnod vélem égni dajka, — lásd Öreg vagyok S nem érdemiek már annyi gondozást, De ott, de ott, az ablakokba, fenn Kigyult a fény, világosság lett hirtelen S megállított, Vaj5 mi történik ott? Már gondolom, — légy gyengéd égi lány, Ott gyermek született talán... Oh én öreg csavargó, látod, hogy sírok. (Nolcvan esztendeje született Füst Milán, Kossuth-di- jas költő, író [egy éve halt meg], aki elsőként vezette be a magyar irodalomba a szabad verset), BARANYAI FERENC: Usenet a földekről Aratni kell. Az életet Csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Évszázadok keserve bennünk lassan enged. Lelkünk sokára lesz szabad? Nem számít. Vágni kell a rendet. Aratni kell. Vad jégeső leselkedik a jé vetésre. Viharral is megvív a nép* arany kévére hull a vére. Aratni kell. Nem hajt az úr, csupán jótékony ősi ösztön, amíg földből jön a kenyér, veríték is szakad a földön. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a beimünnk növő szabadság. Aratni kell. Urak, papok kezében volt soká az ostor« nekünk csupán silány ocsu maradt a osont-törő robotból. Aratni kell. Ha pár konok paraszt kaszáját harcra fente: az ostorát féltő erő csomós vérünket hígra verte. Aratni kell. Jaj. volt idő *— nem is töl rég — mikor az eszme ANTALFY ISTVÁN: nevében néhány vámszedő termésünk legjavát leszedte, Aratni kell. Ma még a gond nem kevesebb, de a tőrödé» megsimogat, mint nyári szél. ha beleborzong is az önzés. Aratni kell. A életet csak a levágott rendek adják« előbb kell mindig a kenyér. mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Konok fiú a messzi kék mezőkre mentél. a hold is sarló alakú — tudd, hogy mit ért a jól kifent él. Aratni kell. A harcodat nem értjük, csak szorongva nézzük. de tudjuk majd. hogy te üzensz. mikor szívünkre messzi fény süt. Aratni kell. Sugarakat nem álmodott a pincegádor. lásd meg a pince-sorsokat a tündöklések távalából. Aratni kell. Ha visszatérsz, sarlónak hozd le majd a holdat, s a csillagok közt se feledd, fiú, hogy közülünk való vagy« Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. SSuSö» % lZXB2«ni HQ a konyhába meimíhogött á levegő. A ,.u iuiá gondolt, milyen otthonosan jön-megy ez az idegen nő itt, az ő lakásukban. Hirtelen nagyon megharagudott Ránézett szorongó apjára, aki pirosra főtt arccal ült a helyén. A fiú koppanva arrébb rakta gipszbe ágyazott jobb karját az asztalon, aztán hirtelen felemelkedett mint aki indulni készül — Várj csak, ne hirtelen- kedj — fogta vissza az apja — meg kell hogy értsél engem is. A fiú nem lakik vele, jobbára vidéken tölti az évet csőszerelő, építkezésről építkezésre vándorol Most is baleset dobta haza, leesett az állványról, s a jobb karjának egy időre fuccs. — Belátom, rossz időben jöttem — mondta lassan, darabosan s egészen az apjához fordult — közben asszonyt hozott a házhoz. Az apában megmozdult az indulat, előre dőlt de fegyelmezte magát — Nekem is van jogom — inkább motyogott mint érvelt A fiű szürke szemében furcsa, vizsgálódó mosoly. —• Jogod van. — Évek óta élek magamban. Se ünnepem, se hétköznapom. Nincs kezdete és nincs vége. Téged, jó, ha negyedévenként hazahoz a szeszélyed. Nekem meg egész nap a munka. Kell az embernek valaki. — Kell hát, persze. — Mit gunyoroskodsz? — Gonosz vagyok, úgy érted? — Szívtelen. Várj csak, majd te is megvénülsz. — Nem hiszem, hogy ilyen leszek. — Hanem? — Minek az asszony neked... állandóra! Hogy kirámolja a szekrényt, aztán odébálljon? — Ide figyelj, velem piszkoskodhatsz, de Erzsikét... ne bántsd... Öt nem ismered. — Szóval csicsergő szerelem. — Azért mert téged két asszony is otthagyott? Hagyjuk ezt.„ Az öreg felemelkedett, nem tudta másképpen ellensúlyozni az indulat lökéseit. — Na és ha elcsalom tőled a te Erzsikédet? Csak hogy megmutassam! Az apa visszalépett, a nagy kezével a fiú vállába martörött karja miatt. — Jó, jó, csak sziszegj. A fiú hirtelen mozdulattal, úgy, hogy a maga fájdalmát fokozta, kihúzta vállát a nehéz kéz alól. Egész közel álltak egymáshoz, s ahogy a düh eltorzította arcukat, nagyon hasonlítottak egymáshoz. — Én csak az anyám emlékét védem. — Anyáddal is így bántál. Hazahoztad neki a rosszat, a gondokat. Mit adtál te anyádnak, mi? Körös-körül a falakon az ezermester öreg gyártmányai. Valamikor lombfűrész- szel szórakozott s ezek az ötletes dísztárgyak megöregedtek a falon, kifakult rigolyák csupán, semmi közük többé az örömhöz. Utánozzák a szétterülő szőlőleveleket, az emberi szívet, a nagy hegyet, fölötte úszó fellegekkel, de csak utánzat mind! Az öreg egyszerre mérhetetlen fájdalmat érzett, konok, nem villámló fájdalmat. Hiábavalónak érezte, mégis kimondta: — Mit akarsz elvenni tőlem? Az örömöt? — arcából elszívódott a vér, vénember lett hirtelen, kiüresedett a tekintete. A fiú megvonta a vállát. — Mindegy. Nekem aztán mindegy. Furcsa képek tolakodtak eléje, harminc év előtti képek. Nagy, tágás, vasárnap délelőttök, s az ő kisfiúkeze elvész apja hűvös tenyerében. Apja barátaihoz járnak, hol egyikhez, hol másikhoz. Keményre fagyott kocsonyával várják őket, a bort rendesen apja viszi, az ablak előtt sűrű hócsillagok, ő is ihat egy félpohámyi bort. Sodort papírzacskóban sült gesztenyét visznek anyának. Fél lépést hátrál. — Nem akarlak én bántani téged — ennyi kikényszeredik belőle. — Jó. — Az öreg kimerültén néz maga elé. — Ülj le, kérlek szépen. így nem mehetsz el. Visszaültek az asztalhoz. — Azt hiszed — folytatta az öreg hosszú szünet után — komolyan hiszed, hogy csak érdekből van itt? — Nem, ugyan! — Az előbb így mondtad. — Mondtam. Hülyéskedtem, na! A konyhából langyos vaníliás illat árad befelé. — Nem, te komolyan mondtad. Annyira már ismerlek téged. A szemed állása is mutatja. — Mondom, hogy ugrattam! Asszony kell, joga vein hozzá, mit akar még? Adjak írást róla? Mondom, joga van hozzá. Az öreg szeme csupa szorongás, kutató gyanú. — Semmit sem mondtam komolyan. Csak éppen... mellbe vágott, ahogy beléptem, annyira idegen Volt, még a kedvessége is. Hozzá kellett szokni, ennyi az egész. —> És úgy gondolod, nem lesz hiba? Hozzám való, úgy látod? Mert nézd, ott dolgozik a csomagolóban. Először a kezét vettem észre,... hogy szép a keze... a mozgása, az ügyessége, ez mind behízelgi magát. Meg az, hogy mindig tiszta. Az öreg bőrét újra őtfűtöt- te a vér, akarata ellenére bőbeszédű lett. MIKOR ÍRTAM LE... Mikor írtam le, hogy „Szeretlek* hogy virágkehelybe gyűjtöm a napfényt neked, neked. Mikor kísértük a halottak kerítését a repülök piros fényeinél7 Mikor kellett az ölelésem, hogy beleolvadjak a napba, és a hajad illatáról beszéljek, némán, némán, mint a halottak. nak tartják a kiegyezést, olvad a kezükön, mint a jég. Az ország függetlenségének fő akadálya Tisza. 4Jem a nép szeretetéből, hanem a korrupcióval tartja fenn uralmát. A korrupcióhoz a zsidóktól szerzi a pénzt. Soha nem kínálta magát közelebbről és pontosabban a cél, mint most. Széthúzás helyett együtt kell kiadni a jelszót: Le a korrupcióval, le a zsidókkal, le Tisza Kálmánnal! A Vajda nagy érdeklődéssel hunyorított, elszórakoztatta, hogyan csempészte bele érvelésébe Verhovay az ő gyakran megfogalmazott nézeteit. — Gondolod? — kérdezte dörmögve. Verhovay még az iménti lázzal kárhoztatta: — Esztelenség volt elhárítani magadtól a vezér szerepét! A szemrehányás cseppet sem változtatott Eötvös viselkedésén. Ráért, szükségtelennek tartotta az eszmecserét, zavaratalanul fontolgatta a saját véleményét, nem törődve azzal, hogy hallgatása visszatetsző a vendég szemében. Ha már ilyen közelről harsogták fülébe a bizonyítékokat véleménye helyességéről, megragadta az alkalmat, hogy pontosabbra fogalmazza magának a hitvány közéleti állapotokról alkotott képet. Hiszen a védő felelősségét nem szimpla ügyvédként, hanem az ország sorsáért, becsületéért aggódó politikusként vállalta és a világos gondolatok fényénél egyértelműbben láthatta elhivatott; ságát. Valóban, aligha tagadhatta az országot beburjánzó korrupciót, sőt ezerszer többet tudott erről, mint Verhovay. Elvégre a szeme láttára lepte el fokozatosan az utóbbi tíz esztendőben az önérdek bozótosa a közjó céljaira kijelölt vetéseket. Kétségbeesett ten tapasztalta, mivé lesz a szavakban hirdetett közüdv a hatalom embereinek kezén. Megnézte Tisza Kálmán, a bihari gróf, bágyadt pislogással, hogy kikben leli meg alázatos híveit. A tolongok sokaságából páratlan érzékkel válogatottá ki a butákat, az alázatosokat, a gátlástalanokat — és persze a céljai szerinti eseteket. Kegyeiért nem kívánt egyebet cserébe, mint a hatalma iránti hűséget, s azt a képességet, hogy a személyének megkövetelt szolgai hódolatot hazafiság- nak tudják feltüntetni. Aki ebben ügyesnek bizonyult, az mélyebb és vastagabb gyökereket ereszthetett a közéletben, mint Balatonaka- rattyán Rákóczi szilfája. Parancsoltak a nemzetnek azon az alapon, hogy ők a nemzetet képviselik, lefelé kegyúri gőggé változtatva azt az alázatot, amely feletteseik előtt minden erényt pótolt. A maguk vadonjában egy-egy bihari gróffá lényegültek a kegyeltek, elkészült a piramis csúcsától a talapzatig: magasztos szólamok ragyog- tatták fel az ország címerét a nyilvánosság előtt, míg e címer visszája mögött általánossá vált a harácsolás szenvedélye. A közszereplésükkel tökéletesen elégedett urak véletlenül sem vették észre, hogy a kiegyezés fundamentumát az aljasság egymásra rakódó rétegei váltották fel. Ök ezt a mocsáron lebegő lápszigetet is elég szilárdnak érezték a talpuk alatt, hiszen semmiféle veszély sem fenyegette az uralmukat. Nagy vigalmukban vérszemet kaptak a szolgák, sokallják már Tisza Kálmán zsarnokságát. Fárasztó az örökös alázat, annál csábítóbb gazdaként követelni másoktól azt, amit oly ügyesen gyakorolt a szolga. Eötvös előhozta éjjeliszekrényéről a szivarvágót, lecsípte a kabanózs végét és a boldog ember élvezetével gyújtott rá; — Emlékszem — mondta —, amikor Szabolcs vármegye főispánja volt Scharf József, az a tiszaeszlári templomszolga, nem ismert határt a korrupcióban. Telerakta az atyafiságával a hivatalokat és titkon vakmerő anyagi üzelmekbe keveredett. Komoly összegekért különböző engedélyeket szerzett a kor: mányzó hatóságoknál, amellett befogadta részvényesnek az egyik folyamszabályozó társaság. El sem tudod képzelni, mi okozta a vesztét, Az egyik nagy beregi vaddisznóvadászaton, amelyen csupa országos notabi- litás vett részt és néhány főherceg is jelen volt, ez a Scharf kilőtte a legszebb kant a miniszterelnök elől. Ilyen ember nem való főispánnak. Kiderítettek róla minden rosszat, még azt is, hogy zsidó. Most aztán védhetem Korniss Ferenc úr szigorú színe előtt. Egykedvűen verte le a hamut a szivarról. A bambaságig megrökönyödött Verhovay. Kackiás bajusza alatt szétnyílt piros, lágyan duzzadt szája. Hangján érződött, hogy száraz a torka. — És még te mondod, hogy felcsaptam tréfamesternek? A Vajda már nem mondott semmit. Inkább a szivarjára ügyelt. Ahogy vadászatot szőtt képtelen anekdotájába, úgy vadászathoz hasonlította Verhovay nagyon is valós, veszedelmes szándékát. Hasztalan rontott rá töltött fegyverrel. Patronjait lesből eldurrogtatta, de csak bokrot talált. Hiába jött nagyvadért Nyíregyházára, mindössze azokat a szokásos döglött kányákat vihette magával, amelyeket Bary József vizsgálóbírótól kapott ajándékba. ★ (Gerencsér Miklós regénye Eötvös Károlynak [író, újságíró, ügyvéd, 1842—1916] állít emléket, aki Pápán jogakadémiai tanár volt, majd a kiegyezés után vármegyei ügyész. A reformkori liberalizmus híve, ellenzéki vezér. Mint politikust a Függetlenségi Pártban a „Mi Vajdánk” címmel tisztelték. A hírhedt tiszaeszlári vérvádperben — Solymosi Eszter meggyilkolásával vádolták a falu több zsidó lakosát — az ártatlanul vádlottak védőügyvédje szerepét vállalta. Bátor fellépésének köszönhető, hogy — egy évvel később — nyolcvanöt esztendeje, 1883-ban a bíróság felmentette az uralkodó osztály által koholt vérvád vádlottait. Ezzel a tettével neve túljutott az ország határain is). Wem le» semmi apa. Semmi. Megmondtam. Ez a jelenet valamikor már lejátszódott. Majdnem Így. Csakhogy akkor ő volt férj. S hazahozta a fiatalasszonyt, bemutatni. Az apa hidegen fogadta, keményen. „Nem nézek éh ebből neked semmi jót” — mondta. Akkor még ereje teljében volt, félelmetes, erős akaratú- „Megjósolom neked, hogy ez a nő nem a te szép szemedért...” — Szorgalmas, tiszta, jó, — motyog most maga elá az öreg. — Mondtam mái, nem lesz semmi baj. A fiú mintegy kilépi magát a ráhurkolódó emlékekből, feláll, az asztal mögé magasodik. Az öreg félénk szemmel kíséri. — Meg se várod? Készít valamit. Ne sértsd meg. A fiú ott áll, mellén az ügyetlen gipszbunkóval. — Ülj le már — kérleli az apja — még nem vagyok olyan öreg — fűzi hozzá gyámoltalanul. — És az öregnek is van joga, meglásd, majd te is érzed ezt. Mert ez igazság. Egy ideig én se hittem el, azt hittem, fiatal leszek örökkön. Vagy talán nem jutott eszembe, hogy van öregség. Mért nem szólsz már valamit? A fiú gipszbunkója kop- pant az asztalon. — Elszoktunk egymástól, — ennyit felelt érdesen. — Te olyanfajtának látod? Valami rosszfajtának? — Dehogy látom! — Hát akkor? A fiút ingerli a huzavona. — Az életnek vannak törvényei, apa. — Hát akkor az öreg temesse el magát?... Belép az asszony. Gömbölyű, ápolt, kerekarcú. A nézése is szerény, kellemes. Süteményt hoz, szépen felszelve egy tálon. — Tessék, most sült, friss. Mosolyog gyanútlanul, vendéglátó egyszerűséggel. A félhomályban puhán, sárgán gőzölgött a tészta, omlósán, édesen. Éppen csal: piszkálgatták. — Hány év köztünk a korkülönbség? — szólalt meg váratlanul az öreg. Az asz- szony meghökkent. Erre a kérdésre nem számított. — Látod, ezt még nem is számítottam ki. — Gondolni kell erre is. Az öreg felállt. — Apád lehetnék, nem? —• mondta csendesen és kiment. — Ebbe mi ütött? — kérdezte az asszony tanácstalanul. A fiű hidegen mosolygott. — Ki lehet azt számítani? Az élet ilyen. Felállt, biccentett, s csak az ajtóból mosolygott vissza hibátlan fogsorával. — Új házasok! Majd elrendezik azt maguk ketten. Utána csak a félnapos némaság maradt. POl NSW VOVtí&f* A FEKETE SZIRÉNA Meghitt családi béke:- a fiam játszik feleségem tanul erős, sűrű, fekete gőzölög csészémben (és szól a sziréna vijjogva sötéten felöltözünk a pince nyirkos az egész gyerekkor üvöltő sziréna a robbanások! a robbanások!) összeverődik a csésze és a kanál és mindig a legnyugodtabb órákban.
