Heves Megyei Népújság, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-28 / 176. szám
Tompa Mihályra emlékezünk t ttompa Mihály szobra • rimaszombati Május 1. parkba». Tompa sírkövére Tompa Mihály tetemén az elomló szikla nem emlék: ö maradandóbbat ónt maga műveiben. Csak jel: egész ország fájdalma kiért sajog egyre Hű fia drága porát e helyen őrzi G 5 m 8 r ! Száz évvel ezelőtt, 1868. július 30-án halt meg Tompa Mihály, a halk szavú, magyar költő. Száz év távlatából nehéz Tompa Mihály emberi magatartását elemezni. Közhelynek számít ma már „A virágok költőjének” és a szabadságharc elnyomása után pusztán csak „a titkos irodalmi vezérnek” nevezni. Sokkal több annál. Igaz, hogy (Arany) a virágdalokban sírta el egyéni fájdalmát és hazája szomorú sorsát, de lehetetlen nem észrevenni, hogy alapos meggondolással adott közre minden verset Csiszolgatta, féltő gonddal gyakran átírta verseit. A rímeit, a vers szerkezetét is feláldozta, hogy minél tökéletesebben szóljon a nemzethez, a néphez, ahonnan vétetett: Akit én megölelek. Megcsókolok, szeretekt Tiszán túl, Dunán túl, örömében elájul] (Népdalok) Lányok, lányok, szőke, barna lányok1 A jó legényt tússzá ne rijjátokl lossz fiú ha nem elsőbb előtte A hazája, mint a szeretője. (Fejér Kati) Kelemér a neve s nem egészen ezer lakosa van annak a kis községnek, amelyet maró gúnnyal kifiguráz. Mégis Kelemér tette a legtöbbet és nagy-nagy szeretettel megteremtett egy ízléssel, hozzáértéssel berendezett Tompa Mihály Múzeumot Emléket állított a költőnek, aki így dalolta meg: „Az én lakásom” című versében: Hajlékom, meg vagy énekelve1 S hogy újból épülj fel, ne várd! Hisz a dal éltet, tart örökké... — De tán egy támasz még sem árt; Mert bár igen becsülöm a dalti Amellett mégis úgylehet, Hogy megindulsz egyszer felettem S odanyomsz, mint az egereit 1850-ben írta keleméri lakásáról a fent idézett vers Utolsó strófáját és ha ma, 118 évvel későbben beléphetne meghitt, kis emlékmúzeumába, boldogan ragadna tollat, hogy szép költeménnyel köszönje meg Illés István, É. Kovács László, Kóczé Lajos, Simon Bálint és még sok lelkes irodalombarátnak, akik nemcsak a lírikusnak, de a szabadságharc elbukása után is a forradalmi tüzet élesztgető költőnek érdemeit nem engedik felejteni és megőrzik emlékét az őket követő fiatalok számára. Hát jól van így, amice Tompa: Én skártba, te végnyugalomba: S ha nem pönög lantunk, gitárunk: A varjú sem károg utánunk. . (Arany) Születésének 110. óvét jegyezték fel a krónikások, de már 60 éve hamvai sírjában pihent az életében olyan sok zaklatást szenvedett költő. Ezekben az években költöztünk Rimaszombaton a róla elnevezett utcába, nem mesz- sze szülőházától. Nap mint nap elolvastam szülőházán a kis márványtáblát; „Itt született Tompa Mihály 1817.. ” Olvasgattam verseit és nagy hatással voltak rám, különösen a „VI- rágregék”. — Gyerekésszel hasonlítgattam a Tompa téren álló robosztus szobrát és „Az ibolya álmai”-ról írt versét: Ah én boldogtalan, kicsiny virágl Ki élek búsan, észrevétlenül: Nem jó én hozzám szellő, napsugár, A pillangó is rajtam átrepül: Fedezz el, lágy fű s leveles bokori F oly on kis éltem, amikép folyat Ne legyek én rózsa, vagy liliom; Legyek illatos szerény i boly a ! Sokkal későbben, 1931-ben értettem meg igazán a költő fájdalmas hangon írt verseit. Azt a felismerést, hogy a két nagy, Petőfi és Arany mögött csak harmadik. Akkor döbbentem erre rá, amikor Eperjesen hadgyakorlat közben egy erdei tisztáson emlékoszlop rohant felém s rajta a megkopott felirat: ... itt írták Petőfi, Tompa, Kerényi „Az erdei lak” című költeményüket... Hangosan idéztem Tompa költeményének sorait: Völgy felett, a bére alatt, középen, A behorpadt hegynek oldalában: — Hallgatózva néma csend körűié, — Nádkötésü kis lak áll magában. És lelkemben nyugtató hit éled: Nem halt meg, csak alszik itt az életi Nem messze, a kis lakban 70 éves bácsi sört mért és savanyú bort. Ismerte a költeményeket, idézett is belőlük és már összekeverte, hogy melyiket ki írta. Minden héten friss virágot tett a költői verseny oszlopára. Tompa szomorúsága és szelídsége még a legjobb verseiben is fellelhető. Aki alaposabban tanulmányozta verseit, észreveszi, hogy nem volt megelégedve költészetével. Ez az erénye hajtotta egyre jobb versek írására. Ai. igazán nagy és közismert versei azt bizonyítják, hogy nemcsak a nép gyermeke, de a néppel együtt is élő és érző költő, (..őszi tájnak”, „Alföldi képek”.) Más költeményeiben, „A madár fiaihoz”, „A gólyához” címűekben hazáját féltve nagy gonddal élesztgeti a már-már hamvadó forradalmi tüzet. Egyéni sorsa ösz- szeforrt elnyomott népének sorsával. Gyermeke elvesztése lelki - eg rendíti meg és az egyre elhatalmasodó szívbaja testi erejét gyengíti. Petőfi, de különösen Arany barátságát nagyra értékeli. Aranynak súlyos betegsége idején is... „végig híven szerető Miská- ja” ... marad. Hamváról 1868-ban keltezett levelében búcsúzik a „nemes lelkű baráttól ...” és még az év július 30-án hűséges felesége karjai közt hal meg, nem egészen 51 éves korában. Felesége tizenkét évvel éli túl férjét, a nagy magyar költőt. Halála után önképzőkörök, tudományos akadémiák méltatják és írók köteteket írnak Tompa lírájának jelentőségéről. Arany János, Lévay József, Gyulai Pál és Szász Károly rendezte sajtó alá „összes versei”-t s rövid idő alatt teljesen elfogyott. Az 1930-as években polgárista lányok még szavalják a „Virágregék” egy-egy költeményét, de a három nagy költő harmadik tagját — méltatlanul — mellőzik: a versmondók, irodalmárok és könyvkiadók egyaránt. 1942-ben „összes versei” nagyon egyszerű kiadásban és szegényes szerkesztésben jelenik meg. 1967-ben Biszt- ray Gyula válogatásában a Szépirodalmi Könyvkiadó „Szőlőhegyen” címmel dicsérendő kivitelben megjelentette Tompa 1844—1868 között írt legszebb verseit Itt az idő, hogy méltóan emlékezzünk meg róla és összes költeményeit szép köntösben tegyük le az irodalmat szerető és tisztelő emberek asztalára. VIrág László A gyerek teljesen normális körülmények között látta meg a napvilágunkat és szépen növekedett. Eleinte csecsszopó volt, de mint afféle urbanizált gyerek, hamar áttért a cuclisüvegre. A föléje hajló arcokat is igen korán megkülönböztette. Az anyját látva erőteljes rúgka- pálózásba kezdett. Az atyjától elmélázott, a két nagyanyját viszont kinevette. A nevetése kifejezetten intrikus, volt, amit családi berkekben igyekeztünk elmismásolni. A nagymamák azonban zord tanácskozásra vonultak vissza. Sejtettük, hogy valami nem stimmel öcsi körül, hisz túl korán kezdi a kajánkodást az idősebbekkel, sőt szigorúbban fogalmazva: idő előtt vesz fel holmi huligántempókat. A nagymamák aztán pontosan meghatározták a helyzetét: — Pogány a gyerek — mondta az egyik. A másik megtoldotta: — Nem ismer se istent, se embert. — Péter fogja keresztelni — döntött az első. — Űgyis rokon és nagyon igen volt nálunk — folytat,a a másik. — S ha jön, kereszteljen! BART ALIS JANOS: Messze vagyok Messze vagyok már, messze a földtől mégis érzem szivedobbanását. Mint rég nem látott Kedves, hívnak a barázdák. szólnak az üvegtiszta légen át, mely a búcsúzó fecskék dalával van tele . Nézd a tájat — úgy fáj ez a roppant nagy szeptemberi kékség. A völgy oly halkan cseng, mint az üvegharang. A kertek lábja niég méregzöld. de látod — a kukoricatáblák messze aránylanak. Erik a szilva, a dió is Bágyadt szeptember ölén sárgulnak a lombok. Lágy fuvolahang rezg át a fák között, mint fájó szerelem, Sóhajt az őszi szél. mely szívem dobbanásával van teli. — ö, ősz, élet nagy ősze — hiába lépek, elérsz már engemel. A vér lassabban áramlik. A nyár saját tüzébe dűl, de a fürtökben a méz cukrosodik. Almok, világot átérő, szédítő álmok, ne hagyjatok el! Remények és kedvek — lobogjatok! Szivemben ne csituljon el soha az ének! A tavaszi vad lángolások égig érők, de a halhatatlan őszi tüzek mélyebbek, szebbek. (7j esztendeje született Bartalis János, ismert romániai magyar költő; ebből az alkalomból közöljük versét.) A levélváltást a nagymamák intézték s kiderült, hogy minden rendben lesz. Egy középszerű ünnep is közeledett, arnely alkalmasnak látszott a lebonyolításra. A testvérek tanácsa engem talált a legmegfelelőbbnek a kereszt- apaságra, amit szívesen elfogadtam, hiszen keresztapa még nem voltam. Egy családi összejövetel, ahol enni-inni lehet, különben sem mellőzhető. •— Időközben öcsi több egytagú szót megtanult, sőt azokat némi rendbe tudta sorakoztatni, reggelenként pedig a slágerfesztivál beat-esélyeseit dúdol- gatta. Ez megnyugtatott bennünket, afelől, hogy szellemi fejlődése jó úton halad. A keresztelő délelőttjén is megejtettük szokásos sétánkat saját csemetéinkkel a budai hegyekben. Ez a séta a tájékoztatás jegyében telt el. Feleségemmel úgy ítéltük meg, hogy erre némi szükség van, már csak természettudományos neveltetésük miatt is. Először a keresztelési szertartás eredetéről tartottam előadást, majd sor került a reformáció történelmi szerepére, tekintettel arra, hogy Péter a református egyház képviseletében fogja celebrálni a délutáni szertartást Ügy tűnt, hogy a két fiú megértett, feleségem is elismerően pislogott rám, majd az ebédnél kijelentette, hogy nagyon szuggesztív voltam. — Jó alkalom ez is, hogy neveljük őket, fiam — mondtam némi önelégültséggel. A nagymamák az utcai szobát hozták rendbe a szertartás céljaira: néhány profán festményt leszedtek a falról, lepellel burkolták a televíziót és az íróasztalt virággal díszítették. Míg Péter a nagymamákkal odabent készülődött, mi a külső szobában várakoztunk. Feleségem karjára vette öcsit s amikor elkészült a protokoll, ünnepélyes rendben átvonultunk a hosszú halion. Péter már palástban állt az íróasztal mögött, előtte a kinyitott biblia és egy magnetofon. Áhitatos csend volt. Az egyik nagymama szipogott, a másik viszont a gyerekek irányába fordította átható tekintetét, akik élénk eszmecserébe kezdtek a magnetofonról. — Kezdjük! — adta ki az utasítást Péter félhangon, de nagyon szigorúan, s mutató ujját rányomta a magnó gombjára. A beszéd, megítélésem szerint, kissé hosszúra sikerült, bár félig sem telt meg a magnószalag. Péter elragadtatással figyelte a magnó működését, időnként, amikor tudta, hogy hangját feljebb fogja emelni, kissé távolabb tolta magától a mikrofont, vagy a hangerő gombját szabályozta. Egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Már mind a két nagymama sírt s egyik sem vette észre, hogy a két fiam magnóügyben megbeszélést folytat és hogy a kisebbek marják egymást A gyereket fél kézzel alátámasztottam, mert a feleségem már roskadozott a súlya alatt. Közben öcsi is felébredt és rám hunyorított, mint aki azt mondja: „Mit szólna.
