Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-05 / 104. szám
BRÓDY SÁNDOR: RÓZA HALÁLA A szegény, possz lány, Rója, akit most megöltek, jobban érdekel engem, mint a gyilkos. Tudom, nagyon vigyázva kell beszélnem érdeklődésemről, mert a lánynak igen gyengén jövedelmezett a szerelem és ez társadalmilag megbecstelenítő. Lesüllyedt egészen a Hársfa utcáig, abba a városrészbe, ahol mestersége már szomorú, mámor és változatosság nélkül való robot A remény, a jövő és mindama gyönyörű öncsalások, amikből élünk, itt már kell hogy megszűnjenek. Ez a vég. És Róza ezenfelül harmincöt esztendős lett. Igen fiatal a halálra, de rendkívül öreg a pesti bérszerelemre, amelyben a fiatalság és szépség konkurrenciája irtóztató. Ebben az első város vagyunk a világon, ravasz külföldi férfiak direkt ezért jönnek hozzánk. Légy büszke rá, ét szépséges, céda Budapest! Rózánál, miután a fiókját kikutatták, szerelmes leveleket találtak. Mióta itt tén- fergett Pesten, vagy százszor változtatott lakást. És cipelte mindenüvé emlékeit annak, amikor még szerelmesek voltak bele a férfiak. És cipelte maga után kisleányát, akit emlékül hagyott nála egy férfi, hogy ki, valóban nem tudhatta. Következésképp tisztelnie kellett az egész férfinemet, mert akármelyik lehetett az atyja. Kartársam. a riporter, aki ez ügyről mindent tud. azt mondja, hogy a lány kóbor és összeférhetetlen szellem volt, lakás dolgában azért változkodott Gondolom, neon egészen a nő hibás, hanem az a kislány, aki zavarta a háziakat, a vendégeket, az egész udvart Lehet, nem is egyszer, hogy erkölcsös emberekkel lakott egy házban, akik föllázadtak, amikor a bűn lánya magával hurcolja ártatlan gyermekét •— Miért nem veszik el tőle? Miért nem küldi intézetbe? Valóban, miért nem küldte Drezdába, vagy valami francia zárdába? Róza, ezenfelül, zsidó nő volt, és cipelte maga után a gyereket. Ez rontja is, javítja is az üzletet. Inkább rontja De néha, ha a nehéz és rossz téli hónapok jöttek, és magára maradt: összebújhatott a gyerekkel és megcsókolhatta. Vagy az utolsó években már, sétálhatott vele, és hasznot húzhatott abból, hogy szolid nőnek nézik. Én így, messziről nem látom tisztán az anya és gyermeke között való viszonyt, de mert hasonló ügyekről vannak némi tapasztalataim, megnyugtathatom burzsoá lelkiismeretemet: a rossz Róza lánya bizonyára a jó erkölcsben neveltetett, és a közönséges anya minden energiáját fölhasználta arra, hogy a gyerek ne is sejtse, ami körülötte történik. Most aztán tudja. Mi örténik egy tízesztendős lány lelkében, aki előtt egyszerre nyilvánvaló lesz, hogy az anyja a legutolsó személy volt, és el- tapodták. mint egy kóbor kutyát?! Lehet, hogy a lány eszes, lelkes, finom A véletlen elszoktatott attól, hogy még közelről is megrebbenjek a tragikus dolgoktól, nem irtózom, és nem félek többé semmitől a világon. De ahogy elképzelem a pillanatát, amikor a Hársfa utcai házban a tapintatos rendőrség a gyereket fölvilágosítja: a hideg borzongás fut végig rajtam, félek. A szegény Rózát otthagytam a gyerekért, de ime, sietek vissza hozzá, mert különösen intresszál. Nem lehetett közönséges lény: megőrizte a szerelmes leveleit. Tizenöt éven át taposták bele Pest zsíros és rossz illatú •arába, és a feje még valamelyest fönt volt, a lelkében maradt némi fehérség. De mi történt volna, ezután, ha nem jön a gyikos? Egyáltalán, mi történik azoikkal a nőkkel, akiket a város a maga bűnös és beteg — vagy egészséges és szükséges? — céljaira elhasznál? Seregestül látja őket az ember a cifra forgatagban, de mint kidobottakkal és elhasználtaikkal alig találkozik. Fölfelé százezer közül alig megy egy-kettő. Lefelé való bukások, a halál előtti évek titokzatosak. A morgue-ban csak kicsi százalékot találunk, az alantas. szolid munkában még kevesebbet. Igen kis részük lesz cseléd. Hová lesznek, mivé lesznek? A Hársfa utcai nőnek már erősen készülődnie kellett az ismeretlen átmenetre, amikor egyszerre megjelent a gyilkos. A megváltó férfi — az 6 számára. Az aranyláncát látta, és a szemelt dicsérte. Nem véletlen, hogy őt választotta ki. öreg volt, reménytelen, ez kellett neki. Az, aki elszédül, ha így szól hozzá: — Maga még jól fest, maga még fiatal! Nem is sejtik önök, milyen szerelmes tud lenni egy férfi, ha nincs egy krajcár a zsebében, és mennyi költői megalázkodást képes kifejteni egy asszonnyal szemben, akinek rendes vállfű- zője és arany remontoir órája vám! A Róza utolsó napjai, éppen a végzetesek, nagyszerűek voltak. A Hársfa utcai szobába, vcű fiaképpen az ismert, japáni papírlegyezővel díszített siralamházíba, egyszerre beköltözködött a remény. A férfi, a gyilkos, a legkevesebb, amit Ígért, a házasság lehetett. Az ember, áld negyvennyolc órán belül ölni akart, bizonyos, hogy szívesen adoptálta a kis Katicát előre is. — A nevemet fogja viselni. Jó neve lesz. Ámbár atyám, az öreg nemes, odahaza i., zsörtölődni fog. Ragyogás, melegség, szerelem! — Mondják, a szegény Róza nagyon csúnya volt, de belülről alkalmasint most szépnek érezte magát, némberek képesek erre. az ítélőképességük gyenge, meg is hibbant a legkisebb érzésre ; i i És elkövetkezett az estve: a férfi, a kedves, a vőlegény elvitte a divatos Magyar Színházba. Nevetett, könnyezett, együtt volt ismét az emberi nyájjal, amelyből már régen, és azt hitte, már végleg kiverték. Asszonynak érezhette magát, és a Rákóczi úton karon fog- vást ment vele végig egy úri és fiatal férfi. A hotel portásának pedig úgy mutatta be: •— A feleségem! Előkelő — neki legalább előkelő — hotelban mint férj és feleség tértek nyugovóra. Egy nekiszabadult, vad fantázia, amely ki akarja élni magát, a megtébolyo- dott életöröm minden erejével rendelkezésére állott az asszonynak, hízelgett neki és megrészegítette, Bizonyos, hogy semmit se vett észre, nyugodtan és boldogan aludt, majd amikor felébredt, és kiégett torka italra vágyott: hálás tekintettel fogadhatta az odanyújtott méregpoharat. Két perc alatt vége volt — mondja Fekete Vilmos, akit alkalmasint fel fognak akasztani — és ezt Igen helyesen cselekszik. —, de akit mégis a kegyes sors választott ki arra, hogy a bűn legutolsó szegény szolgálója édes illúziókkal menjen el ebből a keserű világból (1910) Breznay József: Régi Prága (a XI. magyar képzőművészeti kiállítás anyagából). GEORGISZ SZARANDISZ görög költő verse: Ki beszél most a szépségekről? KI beszél most a szépségekről? A kétségbeesés összemarta, összeszaggatta a város arcát, sugárútjait, utcáit, házait, mintha árverésen eladnák... Es romok nyomulnak felénk, ráérősen és vádolóan, és a nap nem csinos leányka, és jönnek gyászos öregasszonyok, az Idő pedig, felbérelt sírásó, fáradság nélkül ássa sírjainkat. Ha a tengerről nyirkos szél rohan, éhes gyerekek kinn a kikötőben a csempészek nyomába szegődnek* hozzászoktak már a hasishoz, sirályok a tengeri viharban, és vad éjszaka hull részvétlenül a végzet nemzedékének vállaira. Ml tud téged még visszatartani a végzetes és végső eleséstől? A sírok is félrebeszélnek, kimerültek az emberek. Saját vérünkkel hizlalunk ebet, megfertőzött egek alatt, ahol megkövesedett földbe elásva, fénytelen, mint a vakond. ki beszél most a szépségekről... ? Fordította: Antalfy 1st i Tömegízlés és színvonal A feladvány tulajdonképpen megoldhatatlannak látszik. Van a nagy közönség, amelynek Ízlése, kulturális igénye olyan, amilyen, bizonyos műfajokat, hangvételt, stílust szeret, másokat nem szeret. S varrnak, a kulturális intézmények, amelyeknek van hivatástudatuk, van a kormány és a párt, amelynek van kultúrpolitikája, s vannak az írók és a művészek, és mindazok, akiknek van kulturális misz- sziójuk — ezek meg más igényeket képviselnek. Tekintsünk el egy pillanatig attól, hogy milyeneket, csak any- nyit mondjunk, hogy másokat. Ez, úgy hiszem, világos. A két szféra között van különbség, sok tekintetben ellentét. Ugyanakkor az is nyilvánvaló) egymásra vannak utalva. Színházat, mozit, könyvkereskedést fenntartani nézők, vásárlók, olvasók nélkül — lehetetlenség, értelmetlenség. De fordítva is áll a kapcsolat: hogyan fedezné a közönség a maga kulturális szükségleteit, ha az állam, az erre hívatott intézmények, az alkotók nem gondoskodnak róla? Látszólag ugyanez a helyzet a gazdaságban: a termelő és a fogyasztó hasonlóképpen egymásra van utalva. Csakhogy a kultúra, a művészet, az irodalom esetében, mégis más a viszony: enni. ruházkodni, lakni stb. mindenképpen kell, de a kulturális fogyasztás, a művészeti vagy irodalmi művek iránti szükséglet, nem ilyen elemi: az „eszi, nem eszi, nem kap mást” kényszere (amelyet a gazdasági élet felvirágoztatásával persze az árucserében is igyekszünk kiküszöbölni!) itt nemigen létezik, vagy csak sokkal kisebb mértékben érvényesül. Ha nincs olyan film, amely nekem megfelel, nem megyek moziba, ugyanez áll a színházra és a kiállításokra. S ma már olyan szuverén a legtöbb tévé-néző, hogy ő is önállóan dönt: a neki nem tetsző műsornál kikapcsolja a készüléket. A legtöbb ember így reagál, s csak viszonylag szűk azoknak a köre, akik unaloműzésként azt is elfogadják, ami voltaképpen nem is vonzza őket. Igen ám, de ha így van, akkor ez azt jelentené, hogy a közönség korlátlan ura a helyzetnek, tehát reménytelen minden kísérlet, hogy érdeklődését, ízlését a megszokottól eltávolítsuk? Hogy a szokványnál színvonalasabb, aktuálisabb, eredetibb műalkotások elfogadására bírjuk? Tudom, hogy a kérdésnek ez a megfogalmazása mesterségesen kiélezett, hogy a gyakorlatban nem vetődik fel ilyen véglegesen. De talán mégsem szükségtelen, ha így lemeztelenítjük, hogy a probléma magvához hozzáférhessünk. Tény és való, hogy kultúrát önkéntes közönség nélkül nem lehet csinálni, a közönséget tehát valamiképpen vonzani kell a mű alkotásokhoz. A szocialista kultúrának ez különösképpen nagy gondot okoz, hisz számára elsőrendű lelkiismereti kérdés, hogy emelje a tömegek kultúráját. A kapitalizmus, mint ismeretes, elég könnyen túlteszi magát a dilemmán: szabad utat enged a szórakoztató iparnak, amely gátlástalanul és pimaszul kihasználja az emberek legelmaradottabb hajlamait, a legprimitívebb ösztönöket, és a legkonzervatívabb igényeket, hogy tömeg-publikumot verbuváljon magának. Ilyen szempontból még a többnyire állami kezelésben lévő, tehát a profit- hajhászó vállalkozásoktól (állítólag) független tévé-állomások is elég elszomorító képet nyújtanak. Kétségtelenül fejlett (bár többnyire hallatlanul tendenciózus és a kormányok politikáját alázatosan szolgáló) hírszolgáltatásuk és ajég jó ismeretterjesztő adások mellett rendkívül sivár kulturális programot sugároznak s — igen kevés kivételtől eltekintve — airra rendezkedtek be, hogy azt adják, amit a lehető legkevesebb ellenállással átvesznek tőlük: szórakoztatóipari átlagot, annak minden kellékével: némi hamis ragyogást, töményen szirupos vagy híg érzelmességet, sok hihetetlen kalandot, megfelelő adag lúdbőröztető szörnyűséget és sok lapos semmitmondó humort. De mit csináljunk mi, akik nem nyugodhatunk bele ciától hajtott tőkés kulturális apparátus azért is (s emellett politikai és ideológiai okokból) választja a kisebb ellenállás útját. Sajátos módon ezt, az igénytelen szórakoztatást igazoló „ideológiát ’ támasztják alá azok a művészek, írók, esztéták, akik — nem kevesen közülük igazi jó szándékkal, a változtatást akarva — az egyik végletet a másik véglettel akarják leküzdeni, a kommerszkultúrával szemben antikommerszkultúrát ajánlanak. Az ellenkezés szándékából, a sikeres sémák ellen olykor mintha valóságos antiséma alakulna ki: ha emez, a közönségre orientált szórakoztatás túlságosan is kevéssé veszi igénybe agyrostjainkat, amaz keserves fejtörésre kényszerít bennünket, talányokkal ostromolja fáradt fejünket, ha itt a happy end a törvény, ott a kötelező norma az elbukás, ha emez langy optimizmussal babusgat körül bennünket, amaz dermesztő pesszimizmusban fagyasztja csontkeményre érzelmeinket, ha emitt a vágtató cselekmény átrepít minden szakadékon, amott úgy cammog a történés, hogy minden buktató* ban nyakig elmerülünk. No, de nem a kajánkodásért tesz- szük ezt szóvá, hanem, hogy érzékeltessük: ez a csak azért is, ez a meredek provokálá&a a konzervatív és igénytelen ízlésnek, óhatatlanul hatástalan marad, nem csökkenti* hanem ellenkezőleg, növeli a közönség vonzalmát a másik véglet iránt. Tragikug konfliktus ez és a nyug abba, hogy olyan hatalmas tömeg-kommunikációs eszközök, mint a televízió, rontsák, vagy akárcsak a meglévő szinten konzerválják az emberek ízlését? E ddig szándékosan túléleztem a szituációt, hogy világosabban kitűnjék a probléma. Most azonban vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a valóságos viszonyokat. S akkor kitűnik, hogy mégsem olyan kilátástalan ez a dilemma. Mindenekelőtt azért nem, mert az a bizonyos tömegigény, vagy ízlés, amelyre a komm erei ar lizálódott, az üzleti szintre süllyedt kulturipar hivatkozik, nem azonos a nagyközönség igényével, vagy ízlésével. Ez az igény és ez az ízlés is része, de csak a legalacsonyabb régióját teszi ki, azt, amelyet a legprimitívebb módszerekkel aktivizálni lehelt. Ugyanabban a tömegben, ugyanazokban az emberekben létezik egész sor más, ennél jobb, nemesebb hajlam és igény. Csupán egy antidemokratikus, a tömegeket lebecsülő szemlélet, vagy egy teljes rezignáció állíthatja azt, hogy a tömegnek, azaz a népnek csak a hazugság kell, benne nincs igény az igazságra, a valódi szépségre. A siker, amelyet az előbb jellemzett álkultúrával el lehet érni — s amelyet nem tagadunk — csupán azt bizonyítja), hogy a tömeg ízlését könnyű ebbe az irányba terelni, de korántsem azt, hogy nem lehet meg is javítani, sőt igen magas szintre fejleszteni. Igaz, az valamivel nehezebb: a profitra éhes, a konkurren-
