Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-05 / 104. szám

'•*«•

TfiNAOI SÁNDOR;

Kezek szerelme

7- i Kezek fogócskái, bolond

ugrándozása, futás, kergetés —

ki tudna szebbet s szebben mondani mint a hullámzó ujjak titkos moccanásai

6 kezek szerelme!

egy nő keze, egy férfi keze

meztelen játék, a bőr s a vér maga, amit hiába próbál; a szó elmulasztana

bújócska és remény9 hogy társad megkeresi boldog hajsza után ^ _ _ marasztalás, kéri elés,

áldott izzása a húsnak, amit közvetít a kéz

gyötrődő, kívánó kulcsolódás, gyémánt-olvadása a csontnak,

sejtek kíváncsi tülekedése, és biztatás; igen, igen,

% és riadalom; mégse, mégse

ó kezek szerelmed

\ egy férfi kezet

egy nő keze

'3_ termékeny háborúsdi#

megadó marakodás, bukás, szökés, ólálkodás, önként vállalt száműzetést 1 ha a bomló ing alá szalad

s megpihen a kéz

aztán újra a találkozást a nem-múló ismerkedés# korholás, ölelés, békülés, a mindig-más. a mindig-ugyanaz: fogócska, futás, kergetés. sajgás, gyanakvás, panasz

6 kezek szerelme;

simogatás, karmolás!

VARGA ZOLTÁN;

Könyörgés helyett

Szerelem, őrizz meg hitednek! torkomban szavak sebesednek virág helyett tüzet hozok

Ne gondolj hotelen fiadnak# mert mozdulataim oly riadtak, mint magányos őzek s farkasok.

Kemény tölgy lombja puha sátor évgyűrűim közt hallgatásból rügyek, varázslatok születnek

Méhedben gyermek 01, mocorgó Sorsomba-forrott pici bolygó őrizd meg őt — szerelmem

S ha majd belőled fénnyel kitámad fölmutatom a galaktikáknak# mint példaként élő csillagot

Addig is őrizz meg hitednek#

mert torkomban szavak sebesednek s könyörgés helyett hallgatok..»

kulturális világban, bátran

mondhatjuk, tipikus. Mert hát mi lesz egy művészetből, amelynek legbelső mozgatórugója a puszta negáció, a kommerszkultúra mindenáron való tagadása? Ebből csak formalizmus születhet, a minden meghökkentőbb — s mind értelmetlenebb — formák kultusza, a kihívásokkal való játék. Amely a végén — nem kis részben —1 | oly ártalmatlanná lesz, hogy j a szórakoztatóipar is bekebe- I lezi, remekül felhasználja a ! maga repertoárjának színesí- ! tésére: az intellektuális láza- [ dásból így lesz divat, kultu- i rális tömegcikk, profitot ho- 1 zó áru..,

N

yilvánvaló, hogy ez hamis alternatíva, hogy | Bem ez a kiút. Megoldást csak az hozhat, ha a tömegek i kulturális igényét a maga ! összetettségében érzékeljük, ha abból indulunk ki, hogy i ugyanez a tömeg, ha számára hozzáférhető formában talál- I kozik vele, tud vonzódni a tartalmas, az igazi kultúra iránt. Sőt, ha rájön az ízére, az értékeire, valósággal ráveti magát a művészetre, az irodalomra, tömeges „fogyasztójává” válik az igazi kultúrának. De ehhez fokozatosan és módszeres következetességgel el kell vezetni a közönséget: nem úgy, hogy a ma még legnépszerűbb termékektől eltiltjuk, elzárjuk, vagy hogy ezekkel homlok- egyenest szemben álló művekkel riasztjuk, hanem úgy, hogy széles (és mind szélesebb) választékot nyújtsunk neki. Ez a választék, ha úgy

tetszik, eklektikus lesz, keveréke lesz a legkülönbözőbb dolgoknak (kizárva azt, amit itt, az egyszerűség kedvéért, hadd nevezzünk kulturális szemétnek; tudja mindenki, hogy körülbelül mit kell idesorolni). Lényegében ilyen „keverék” már ma is az, amit kulturális szolgáltató intézményeink a közönségnek nyújtanak. S lám. mit bizonyít a gyakorlat, amely minden elmélet próbája? Azt, hogy ez a sokat szidott és lekezelt közönség korántsem csak a legkisebb fajsúlyú művek és műsorok iránt fogékony. Ami azokat illeti, igaz többnyire ma is nekik van a legnagyobb visszhangjuk; de ez a visszhang sem kritikátlan: kitűnik, hogy az emberek még a kedvenceiktől is idővel többet, színvonalasabbat, eredetibbet várnak.

É

rdemes odafigyelni, — elsősorban a tévé szerkesztőd lehetnének ennek a megmondhatód —, hogy cin jelentkezik itt is egy minőségi igény, hogyan születik ebben a szférában is egy új, kritikusan íbéllő közönség. S mi a helyzet a többi, eleve több figyelmet, több elmélyülést követelő művekkel? Azokat egyszerűen elutasítja a nagyközönség, nem akar róluk tudni? örökké csak és kizárólag habkönnyű semmiségeket óhajt? De hát, kivéve egy valóban éretlen réteget, ez egyszerűen nem igaz. A nagyközönség érdeklődése, abban aíz arányban, ahogy egyrészt telítődik az említett szórakoztató matériával, másrészt művelődik,

Szerda volf a vásár napja. Ezen a napon mi, falusi gyerekek, valamennyien felkerekedtünk és elgyalogoltunk egészen Elsburgig, hogy megvásároljuk a heti ennivalót#

Amikor befejeztem a reggelimet, Liza néném kiegyenesítette derekát a mosótek- nó mellett, elővett egy hat- pennyst a köténye zsebéből és felém nyújtotta.

— Nesze™ És fogd a kenyeredet, de meg ne edd ám, Majd hazafelé. Törhetsz hozzá egy darabka pástétomot, egészen kicsit, megértetted?

— Igen, Liza néni! — Betettem a kenyeremet a kis batyuba, s aztán útnak indultam. Egyik kezemet a zse•Peter Abrahams, a kiváló haladó író# a Dél-afrikai Köztársaságban született# Politikai okokból hosszú éveket kellett hazájától távol töltenie. A reakciós, fajüldöző dél-afrikai kormány rossz szemmel nézi az író tevékenységét, akinek minden műve, A fergeteg útja, Az éjszaka vége, Koszorú Udo- monak című regényei épp úgy, mint kisebb írásai a szabadságért, a fajok egyenjogúságáért szállnak síkra.

szélesedik látóköre, mindinkább kiterjed a kultúra magasabb régióim. Ezt be lehetne bizonyítani a klasszikusok iránti fogékonysággal, éppúgy, mint az érdekes korabeli művek iránti rokom- szenweL S ez teljesen természetes Is. Ha nem így lenne, kétségbe kellene vonni, hogy egyáltalán létezik-e haladás. Hadd tegyünk ehhez hozzá: így lenne ez Nyugat- tan is, ha nem folytatna a nyugati szórakoztatóipar példátlan méretű, fantasztikus költségeket felemésztő manővereket, ha nem használná fel a hírverés, a megtévesztés és csábítás minden elképzelhető eszközét arra, hogy biztosítsa a maga uralmát az ízlés — és ezzel a gondolkodás — felett. A tömegízlés, mint mozdíthatatlan reakciós tömb — közönséges mumus, amelyet minden józan ítéletű ember, mint ködösítést, mint misztifikációit leleplezhet#

Ebből persze nem jelentéktelen kötelezettségek következnek azokra az intézményekre és emberekre, akiknek a kezébe le van téve a tömegkultúra hazai gondozása. Mert az előbbi elemzésből korántsem az következik, hogy a szocialista kultúra szolgálata egyenlő az igények tudomásulvételével. Ezek számbavétele csak kiinduló pont lehet: a feladat az, hogy széles fronton érintkezve az igényekkel, lépésről lépésre, fokozatosan előbbre jussunk, emeljük az átlagos színvonalat. Ez rendkívül türelmes, nagyon átgondolt, naigyon rendszeres

bembe mélyesztettem, s szorongattam a pénzt, még akkor is, amikor odaértem Andriesék háza elé. Bekiabáltam érte, aztán toporogtam egy kicsit, hogy el ne gémberedjem a várakozásban. Bentről kihallatszott az édesanyja hangja:

— Ha elveszíted a pénzt# ne kerülj a szeme elé...!

Az égen magasan állt a nap, mégis csípős, fagyos volt a reggel. Éreztem, ahogy áthatol az ingemen és nadrágomon, s a lábam majd lefagyott. Andriesra pillantottam: vörös volt az orra, és ő is reszketett a hidegtől. Enni se kaptunk éppen sokat, de azért néha kijutott egy tisztes porció. A hideg azonban gyötört bennünket egész télen, szakadatlanul.

Ahogy a nap még feljebb hágott az égen, kissé felengedett a hideg és kedvünk támadt beszélgetni.

— Mennyire vagyunk? — kérdeztem.

— Már nem lehetünk

messze.

— Nekem van egy darab kenyerem — büszkélkedtem#

— Nekem is — mondta Andries. — Együk meg most.

munkát követei. Gondoljunk

csak a tévé-re, és annak népszerű műfajaira, mint a különféle kviz-játékok, a Ki mit tud?-ok, a fesztiválok, a folytatásos krimik, vagy kalandos filmek. Mi sem könnyebb, mint azokat rutinosan, a megszokott sablonokon belül maradva folytatni. De milyen nehéz, alkalomról alkalomra új és tartalmasabb elemeket belevinni, gazdagabbá, színesebbé, vagy gondolkodtatóbbá tenni ezeket a formákat# S a másik oldalon: új és új módjait kell találni annak, hogy a kultúra megasabb- rendű termékeit közelebb hozzuk az emberekhez, megteremtsük azokat a lépcsőfokokat, amelyeken feljebb tudnak lépni. Az ismeretterjesztés, a népszerűsítés terén elért minden kis vívmány — s ilyennel nem kevéssel dicsekedhet a magyar televizió is — többet ér, mint száz hangzatos kirohanás az állítólag megváltoztathatatlan tömegízlés ellen. S ugyanakkor rengeteget árt egy-egy indokolatlan engedmény, egy-egy műsor, amelyben felülkerekedik az opportunizmus, a közönség gyengéire spekuláló sikerhajlászás!...

H

a mégis bizalommal tekintünk az eljöven- dők elé, az mindenekelőtt azon alapul, hogy kultúránk alkotói előtt mind világosabb: csak az az út lehet a miénk, amelyen járva a szocialista, magasrendű eszmeiséghez a tömegekkel együtt lehet eljutni.

Rényi Péter

Nfajä tfsmfeMj —

vetettem ellent. ■— Akkor eszünk hozzá egy darabka pástétomot is.

— Helyes. Akkor fussunk versenyt az elágazásig.

Egyszerre indultunk el, de Andries gyorsabban futott.

— Én győztem — újjongott boldogan.

Amikor aztán elhaladtunk egy farm mellett, s egy hatalmas szelindek megugatott bennünket, futásnak eredtünk, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy messze lehagytam Andriest.

— Most én nyertem — fogadtam büszkén, amikor odaért

— Csak azért, mert megijedtél. Gyáva!

— Te vagy a gyáva!

Már majdnem verekedni kezdtünk,, amikor két fehér ember tűnt fel az úton. Elhaladtunk mellettük, s néhány perc múlva be is értünk a városka főterére, ahol az árusok kínálták portékáju- keit).

A sok csábító bódé közül mi egyenesen a pástétomsütő felé tartottunk. Aztán batyunkban az illatos, még meleg pástétommal megfordultunk és nekivágtunk ismét az útnak, hazafelé. Amikor újra odaértünk az elágazáshoz, Andries oldalazva kihúzódott az út szélére.

— Fehér fiúk — közölte tömören. Hátranéztem, s valóban: három fiú tartott felénk, kettő amolyan mi ko- runkbeli, a harmadik nagyobb. Valamennyien iskolatáskát lóbáltak.

— Jobb lenne, ha elfutnánk — szólt újra Andries. — De mégse, csak magunkra vonnánk a figyelmet. Lépjünk ki alaposan#

— Miért? — kérdeztem én. Ugyanis csak nemrég költöztem a faluba.

— Fogd be a pofád — mondta.

Egymás mellett mentünk, olyan gyorsan, ahogy csak a lábunk bírta. Még hátranézni sem mertünk.

— Hallod őket? — kérdeztem.

— Nem — szólt, majd lopva hátrapillantott a válla fölött. — De, jönnek. Menjünk még gyorsabban. És ha a közelünkbe érnek, futunk.

— Hé, szerecsenek!

— Ne nézz vissza — szólt rám Andries.

— Hé, koszos néger! Gyorsan szedtük a lábunkat, a közelben sűrű bokrok voltak, ha odaérünk, ott nem találnak meg. De ebben a pillanatban hajigálni kezdtek bennünket kővel. Aztán ezt hallottuk:

— Az apátok is koszos nigger.

— Fussunk! — rikkantott

Andries. De én hirtelen megdühödtem, megperdültem a sarkamon és szembefordultam velük.

— Hazudtok! — ordítottam. — Az én apám különb, mint a tietek.

A legnagyobbik fiú fenyegetően közeledett. Én ekkor már nem törődtem vele, s még egyszer a képébe üvöltöttem :

— Az én apám százszor

különb, mint a tietek.

A nagyfiú ekkor arcul- ütött. Én rávetettem magam arra, aki csúfolta az apámat# Egy szempillantás múlva egyetlen gombolyagban hemperegtünk a földön, mind a négyen. Csak úgy záporoztak az ütések a fejemre, a nyakamra, az arcomra, a számra. Egy kemény csapástól aztán elsötétült minden. Amikor magamhoz tértem# Andries ott térdepelt mellettem a földön.

— Csakhogy! Már azt hittem megöltek!

Felültem. A fehér fiúk már messze jártak, de nekem sajgóit az egész testem, alig tudtam kezem-lában mozdítani. Az ingemen lyukak tátongtak, hirtelen belémdöb- bent, hogy mi történhetett a pástétommal. Ott feküdt egy darabka az útra szórva. Felvettem, lefújtam és visszatettem a batyuba.

— Bolond vagy — mondta Andries —, ezt még nem viszed el szárazon.

Ahhoz sem volt erőm, hogy válaszoljak neki. Igaza van: ostobaság volt összeakaszkodnom a fehér fiúkkal.

XtnBEer SazaSrtéhSj

néném némán b^’^tta végig a történteket. ->e aztán elsötétült az arca, s amikor Sam bácsi hazajött, neki is elmesélt mindent. A nagybátyám se szólt semmit, csak furcsán nézett rám, s még ^ a vacsorát is hangtalanul ettük végig. Aztán lépteket hallottunk odakint.

— No, itt van — szólt Sam bácsi. Liza néném ülve maradt az asztalnál, s a szemében valami hideg, dermesztő fény lobbant. Felpattant az ajtó, s egy magas fehér férfi lépett be, nyomában a három fiú.

— Jó estét, uram — köszöntötte Sam bácsi.

— Ez volt az — mutatott rám ujjal a legnagyobbik fiú.

— Nagyon megbánta már, uram — szólt közbe Sam bácsi kapkodón. — Ügy elvertem érte, hogy emlékezni fog rá, amig csak él. Tudja, uram, a fiút nemrégen hozták ide Johannesburgból, s ezért nem tudja, hogyan kell viselkednie a magafajta négernek. Tudja; uram, hogy van ez a nagyvárosokban. — Sam bácsi hozzám fordult: — Mondd meg az úrnak, Lee. hogy mennyire sajnálod.

— Csúfolták az apámat — szóltam dacosan.

A fehér ember elmosolyodott

— Látja, Sam, még mindig nem volt elég a verés.

— Hiszen még csak gyerek# uram — mentegetett Sara bácsi.

— Akkor tanítsa móresre, Sam. Ha itt akar élni, meg kell tanulnia, hogy hol lakik az isten! Nos...?

— Igenis, uram.

Sam bácsi átment a másik szobába és egy vastag szíjjal tért vissza. A fehér ember, meg a fiúk körülállták. Liza nénire pillantottam, s noha ő egyetlen szót sem szólt, tudtam, csak azon fohászkodik, hogy én ne sírjak#

— Soha többé nem szabad kezet emelned fehér emberre — mondta Sam bácsi, miközben felemelte a szíjat és végigvágott vele a hátamon. Az első három csapás alatt nem sírtam, de ahogy a szíj újra, meg újra végigpattant a bőrömön, rimánkodva ígértem, hogy soha többé nem ütök meg fehér embert. Megszólalt a vendég.

— No, jól van, Sam. Gondolod, hogy most valóban megbánta?

— Mondd meg az úrnak, hogy sajnálod.

— Nagyon sajnálom a történteket, uram.

— Biztos vagyok benne, hogy az apja is afféle, aki szerint a feketéknek egyenlő jogokat kell élvezniük a fehérekkel#

— Az apja meghalt — szólalt meg Liza néni.

— Jó éjszakát, Sam.

— Jó éjszakát, uram. Amikor néhány lépésre eltávolodtak a házunktól, Sam bácsi dühösen levágta a szíjat, odajött hozzám és felemelt. Aztán Liza néném vett a karjába, és leültetett a padra. Sam bácsi az asztal mellé roskodt, tenyerébe temette az arcát.

— Magyarázd meg a gyereknek, Liza — nyögte.

— Magyarázd meg te! Te vagy a családfő, és te verted eL Most boldog vagy? Kedvére jártál a fehéreknek.

Liza néném átvitt a másik szobába. Levetkőztetett# lefektetett. Ogy aludtam el, hogy a homlokomon éreztem nagy, nehéz tenyerét. Amikor másnap reggel felébredtem, Sam bácsi már nem volt otthon. Liza néni csak így említette az előző esti verést:

— Hidd el, neki is nagyon fájt. Egy napon majd megérted.

Azon az estén Sam bácsi hozott nekem egy narancsot# egy zacskó cukorkát és egy öreg, szakadozott képeskönyvet. Amikor átadta, mosolygott és én is rámosolyogtam. Aztán a fejemre téve a kezét, hozzáfogott, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát és letelepedett szokásos helyére a tűz mellé# Liza néni odaszólt neki a párolgó vacsora fölött:

— Jól van, Sam, érti. Nin* csen semmi baj.

Fordította: Zilahi Jadft