Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-05 / 104. szám
vaknai zseni: A postahivata- lókban már tegnap, tegnapelőtt felszökött a forgalom: a dísztávirat csak időben címzetthez, szívhez érjen! A virágboltok is felkészültek: a kertészek már a téli palántázásoknál úgy „állították be” a növényt, hogy a jeles napra virágot nyisson. A felköszöntők, a versek — a kicsik verstanulása. készülődése ugyancsak régóta tart — Öt köszöntik. Fut a sürgönydrótokon, mezőkön, hegyeken, városokon, határokon át a jókívánság ma Valakihez. Verset mondunk fel Valakinek, és virágot viszünk ma Valakinek. Annak, aki tulajdonképpen sosem vár köszönetét azért, amit tett vagy tesz. — Aki nem vezet kettős könyvelést az álmatlanul töltött éjszakákról, egy-egy elmaradt utazásról, a báli esték helyett a betegágy mellett töltött estékről, a vigasztaló szavakról, gondoslcodásról, az elmorzsolt fiatal évekről (visszakapja-e?, nem könyveli) — akihez ma siettünk, akit ünnepelünk, az most sem, e májusi vasárnap sem hagyja abba hivatását: Édesanyánk átölel, megcsókol. A világon most mindenütt az Édesanyákat ünnepeljük: Anyák napja van. Milyen Vi&*ág heh/etf jó, kivételes helyzetben is vagyunk »ni a mai köszöntő megszólításával. Sehol a világon nem mondják így, nem forrt eggyé a fogalom a jelzővel: Édesanya. Verseket mondanak ma a kicsik, ahogy az ajándékaikat átadják az Édesanyáknak. Napok óta hallom az övi környékén ezt a lallázó dallamot, már fújom én is: „A világon minden gyerek, magyar gyerek, néger, gyerek, orosz gyerek, német gyerek, a bölcsőben ringó baba. gőgicsélő első szava: mama, mama...” És Gorkij szép szavait is idézem: „Mindaz, ami szép az emberben, az anya- tejtől és a napsugártól van". Talán ezért is a május első vasárnapját választották az emberek az anyák napjának megünneplésére. Ezt a legsugarasabb, legvirágosabb napot. A z Édesanyákat ünnepeljük. Az év egyetlen napját adjuk cserében nékik az év minden napjáért, éjszakájáért. És épp ezért az ünnepi szavak. ígéretek, ajándékok mellett csendben gondoljuk csak meg: a mai nap gyöngédség ajándékaiból, szeretedéből jó lenne a hétköznapokra is átmenteni minél többet... Ádeíaiujíím Anyám, ma újra fölsajogtál, Szívemben, s újra látlak téged, amint munkád főié hajolva berregteted a varrógépet. Nyolc gyermek gondja húzta váltad, nyolc éhes száj kért: Enni! Enni! lejedet szívtuk, húsodat ettük a jóságod adtad kenyérre kenni! Ö, most ha élnél, most ha látnád mint fordult a szegény ember sorsa, s állná] ég felé magasodva, kihúznád magad, mint a nyárfa s állnál ég felé magasodva, könnytől mosott szemed a napfényt úgy inná, mint dicsőséget, minden anyák közt ünnepelnénk a te anyai elsőséged. Szegény anyám, sírodra hull már az új tavasz piros virága, de bennem lüktet még a véred, szívemben szíved dobbanása, szememmel látod felragyogni ami álomként élt csak benned . érzem, amint fogod a toliam, s kezemmel írod ezt a verset! Édesanyám; életem földje, aki testem, lelkem fogantad, vagyok, mint voltál anya én is sorsod értelmét nekem hagytad... Így élsz a mában és jövőben, minden gyümölcsben ami érik... visszük, visszük az élet lángját Anyám... anyák a végtelenségig! Ezzel a szóval: édesanya, mindenki az önfeláldozást, a forró szerete- tet társítja. E szó: mostoha, ridegséget, szere- tetlenséget juttat eszébe mindenkinek. A napokban Bélapátfalván megismerkedtem Berecz Tibornéval. A faluban így jellemezte valaki: édes mostoha. Kiváncsi voltam rá. Felkerestem. Élettörténete a bánat, az önfeláldozás, az anyai szeretet regénye. Fiatal lány volt, amikor először férjhez ment egy falubelijéhez. Szerette a férjét, s majd a szíve szakadt meg, amikor hat hónap múlva egy behívóparancs a frontra vitte élete párját. Nem is látta többé, a posta csak halálhírét hozta el. Hosszú esztendőkig éldegélt egyedül, amikor megismerkedett egy özvegyemberrel. Az özvegynek két gyereke volt, egy nyolcesztendős, és egy néhány hónapos fia. Ezt a másodikat élete árán hozta világra a felesége. Megismerkedtek és ő vállalta, hogy anyja lesz a két gyereknek. összeházasodtak. A férjet sajnos jobban megviselte az első asszony halála, mint ahogv gondolták. Szívbeteg lett. S másfél esztendő múlva egy napon a nagymama sírva szaladt az iskolába: engedjék haza a kisfiút, hogy még egyszer életben láthassa az apját. — Siessünk, kisfiam, jaj, meghal az apád — kiáltozta, s a kisfiú kerekre tágult szemmel nézett rá: és akkor elmegy az anyú? ű is itthagy bennünket? Eltemették az édesapát. A kisfiú szomorú arcocskával leste, mi lesz. A kisebbik kétesztendős forma lehetett, mit sem tudó gyanútlansággal Fű, fü — fűre lépek: kő, kő, — kőre lépek, ide Is, oda is, vajon utam hová visz? Séta. séta, szép bokréta, kimegyek a mezőre, sárga virág kék virág, — anyukának csokrot kötök belőle! Az anyaarc boldogságot tanít, és aki nézi, hinni is tanul.. „JfliniLajz, ami izéjft az ejiúziézjt, az aj i yxdaf tő L éj a tiajftiagÁtiál f) GUI nagymama.., Gyermekkorom emlékei közöt anyám képét úgy őrzöm, hogy a varrógép fölé görnyed, s kedves, tiszta lángján énekel. Reggel a a rrógép zakatolására éb- . dtünk, s este ez volt altatónk is. Kenyérkeresö társa volt ő apánknak. Sokszor órákig ültünk a gépe mellett, hallgattuk énekét, meséjét, s figyeltük, ahogy keskeny ujjai alól surrogva szalad az anyag a gép alá. De ha megéheztünk, otthagytuk, indián csataüvöl- tessel szaladva a konyhába: Nannus, zsíros kenyeret kérünk! Már nem tudom, melyikünk selypes nyelvén válßf Édes mostoha totyogott az asszony után. A falu megrendülve várt. Ilyen tragédia emberemlékezet óta nem történt. Vártak az üzemben, ahol az édesapa dolgozott. Csak annyit mondtak, ha itt akar maradni az az asszony, segítünk, elhelyezzük. És várták a rokonok, hogy mi lesz. Maradt. Ott tartotta a nagyobbik fiú ki nem mondott kérése, a kicsi ragaszkodó szeretete. Hiszen az őt ismeri anyjának, ö etette, ő mosott rá és neki szólt a kicsi első szava. Hát hogy lehetne itthagyni őket a sors kénye-kedvére? Hiszen igazán anyjuk akart lenni, ezt már akkor elhatározta, amikor összeházasodott az apjukkal. Mindez évekkel ezelőtt történt. Azóta már ötödször ültette tele tavaszi virágokkal férje sírját. Felserdült a nagyobbik fiú, s esztendeje lesz már, hogy a kisebbiket is iskolába vitte. Az emberek lassan napirendre térnek a dolog felett, bár néha még megkérdezik, minek kínlódsz, miért vagy velük? Miért nem mész férjhez? Az asszonyka haja megszürkült s az elszálló évek alatt barázdákat vésett arcára a gond. Mert amit vállalt, az egy cseppet sem könnyű. El- helvezkedett az óvodában, 850 forintot keres havonta, özvegvi járadék, árváknak járó családi pótlék címén kan hozzá még 900-at. Ebből élnek. Ebből törleszti a házépítési kölcsönt — a ház a gyermekek örökséee. Ebből igyekszik előteremteni mindazt, ami a gyerekeknek kell. — Mindent megvesz a gyerekeknek, amit mások is. A ruhától az óráig. — Olyan jóltáplált kisfiút keresve sem sokat talál, mint az övé. — Akármikor beléphet a házba, ott mindig tisztaság és rend van. így dicséri a szomszédok, az ismerősök szava. Az elhalt édesanya családja csak meghatódással tud beszélni róla: nem tudunk eléggé hálásak lenni neki, hogy ittmaradt a gyerekek mellett. Az anyósától, egyetlen támaszától is csak szép szót hallani róla. Kedves, türelmes a gyerekekhez. Türelmesebb, mint egy édesanya, mert nem akarja, egyetlenegyszer is érezzék, hogy mostohájuk van. — Sohasem gondolt arra, hogy férjhez menjen? — faggatom, hiszen a gyerekek felnőnek és maga egyedül marad. Csodálkozva néz rám, hogy is kérdezhetek ilyet. S válaszol: nincs az az ember, akiért itthagynám őket. Én úgy gondoltam, öt évvel ezelőtt, az életem boldogságát ez a két gyerek adja. S különben is, hol találnék olyan embert, aki igazán pótolná az édesapjukat. A két gyerekről csak dicsérő szava van, mint általában az édesanyáknak: Ervin nagyon komoly gyerek. Meg nem bántana engem semennyiért. Hallgat is rám. Én igazán nem panaszkodhatom. MTH-is- kolába jár. autószerelő lesz. Tudja, gimnáziumba szerettem volna íratni. Ügy elképzeltem, leérettségizik és mindig tiszta ruhában jár majd. Azt mondta: Édesanyám, én autószerelő akarpk lenni. Most már én is megbarátkoztam a dologgal. Csak néha olyan olajosán jön haza... — A kicsi? azzal sok baj van, eleven. Talán egy kicsit el is kényeztettem? Amíg beszélgetünk, szőke kis vasgyúró fut oda. Lehajol hozzá, hogy bekösse a fűzőjét s ha nem mondaná, akkor is tudom, hogy ez az övé, mert olyan önfeledten játszik az anyja hajával, amíg az a cipőjén babrál. Vaskos kis lurkó. — Most már tudja, hogy nem én vagyok az édesanyja. Megmondták neki, hát én is beszélgettem vele. Meg különben sem akartam én, hogy ne emlékezzenek az édesanyjukra. Kivittem magammal a temetőbe. Azóta a kicsi így mondja: édesanyával elmegyünk a Róza anyu sírjához. Mert édesanyjának nem azt érzi, aki életet adott neki, hanem azt, aki parányi kora óta neveli. És ez így van rendjén. Amíg tovább beszélgetünk, a kicsi eliramodik, őt várja a játék. Anyja pedig egy kis sóhajjal munkához lát. Még ki kell vasalni a köpenyeket. S amíg a vasaló könnyedén siklik a ragyogóan fehér ruhán, ő gondolatban már otthon jár. Magában számolgatja, a mama ma kiment kapálni, ha hazamegy, otthon is várja a mosnivaló. Ervinnek olajos a munkaruhája, a kicsinek rendbe kell hozni a melegítőjét. Jön a nyár, és egy új ing is kell. Igazi, mindennnapi anyai gondok, amit olvan sok szívvel vállalt magára évekkel ezelőtt. Higgyék el, nem láttam még édesebb mostohát... Deák Rózsi tozott a nagymama szó Nannussá. Egész nap az ő nevével volt tele a ház. Töle kértünk kenyeret, s' hozzá szaladtunk leütött térdünket orvosoltatni. Számunkra ő volt a háztartás megfellebbezhetetlen parancsnoka. S ő meg sem érezve hatvan évének terhét, vidáman járt, kelt, rendben tartotta a házat, foltozta a ruháinkat, számon kérte leckéinket. Szálltak az évek, de mintha felette nyomtalanul tűntek volna tova, nyolcvan esztendejével még dédunokáit is dajkálta. Amikor az utcán ősz hajú nagymama tolja a gyermekkocsit, atniKor a szomszédban nagy karaj vajas kenyeret nyom unokája kezébe a néni, ő jut eszembe. Nagymamák. Akikről mintha lehámlana egy egész munkás élet terhe és fáradtsága, friss erővel kezdik dajkálni az unokát. Nagymamák, akik számolgatják a nyugdíjig hátralevő hónapokat, heteket, ígérve az unokának, hogy ezután már nem kell oviba és napközibe járni, mert ő vigyáz rájuk. Nagymamák, akik a megérdemelt pihenés helyett egy újabb nemzedék nevelését vállalják. Nehéz az életük. Az édesanyák néha türelmetlenek velük, s a gyerekek alaposan kihasználják engedékenységüket. Nagymamák, akik a maguk adóját már letudva a gyermeknevelésben, most újra nekikezdenek, titkon pedagógiai könyveket olvasnak, s ott ülnek az iskolapadokban egy-egy szülői értekezleten, készen arra, hogy a gyerek rossz jegyéért megtalálják a hibát — a pedagógusban. Nem tudom, a nagymamák hány százaléka foglalkozik gyerekneveléssel, de azt nagyon sokszor hallom: a szabadságunk alatt, majd utazgatunk egy kicsit, a gyerekekre vigyáz a mama ... este kicsit lázas volt a gyerek, de majd eljön a mama __Ma nem akart sehogy sem óvodába menni, de majd a mama ... A nagymama mindig kéznél van és mindig lehet rá számítani. Anyák napja van. Ma mindenütt virágözönnel köszöntik az édesanyákat. E sok virágból néhány szálat, nyújtsunk át a nagymamáknak is... ^.VVVVVVNA/VVVVVVSAA/VVVNA/VVAAAAAAAAA/VVVVNAAA/VVNAAA/NAAA/VVVVSA/NA^
