Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-05 / 104. szám
A Riga motorkerékpárnak bosszúság az alkatrésze...? kérdezte felháborodottan M. J. atkári lakos. Aztán sorrendben előadta a különös históriát, amely a kezdetén nagyon iß mindennapinak tűnt. Lévén már a nyugdíjas kor küszöbén, a biciklizést fölöttébb fárasztónak találta, ezért úgy gondolta, hogy némileg korszerűsíti megszokott közlekedését. Tavaly, szeptember közepén aztán meg is vette az említett kismotort, abban a reményben, hogy ezentúl kényelmesebben, gyorsabban utazhat majd gyöngyösi munkahelyére. Am — úgy látszik — hiú reménynek tűnt álmodozása, mivel a haszontalan kis jármű kezdettől fogva annyi bosszúságot okoz gazdájának, hogy mellette azt a kis jót is elfelejti amit a motorka tulajdonjoga eJent. Ugyanis majd minden héten meglátogatja a szervizt, ám Gyöngyösön, a szövetkezeti műhelyben mindmáig képtelenek kicserélni a reklamált benzincsapot és a kilométeróra mutatóját. Minduntalan csak azt hajtogatják a szerelők, hogy: nincs efféle alkatrész. Csak jótálási idő van, kerek egy esztendő. Ilyen jótállási Idő helyett azonban — ha még oly jelentéktelennek tűnik is — inkább csak azok az alkatrészek kellenének! Vagy talán a szövetkezetiek. a kereskedelmi. Illetve a gyártó vállalat derék szakemberei úgy gondolkodnak, hogy a kétkerekű járművek a százhuszonöt, kétszázötven köbcentimétereseknél kezdődnek s ennélfogva — a kismotor fogja be a • . .kipufogóját. •.? (-*!> Egy are bőseiről ü kitüntetett Neve: IzaváTc Antal. Munkahelye: A Mátnuüji Szénbányák visontai gépszerelési üzeme. Beosztása: Üzemvezető. Kitüntetése: A Munka Érdemrend bronz fokozata..; — Ne vegyék szerénységnek, de úgy érzem, hogy ez a kitüntetés korántsem csak az én munkámat, érdemeimet fémjelzi. Ahol kollektíva dolgozik, ott a vezető is csak egy a sok közül, közös a munka, és természetesen a siker is. Nagyon örülök a kitüntetésnek, büszke vagyok rá, de egy kicsit, és ezt nagy örömmel teszem, megosztom az elismerést kollégáimmal, munkatársaimmal, beosztottjaimmal is. Együtt terveztünk, dolgoztunk s örüljünk együtt is«.. 1947 óta bányász. Vallja és büszke rá: a bányászkodás az egyik élete... — Szeretem a bányát Érdekel, izgat. Azt nem mondom, hogy könnyű mesterség. Sokkal könnyebben is lehet kenyeret keresni. De én már nem tudnék hűtlen lenüzemvezető rri a bányához: huszonegy kemény, örömökkel, gondokkal teli esztendő köt a szénhez, a vágatokhoz, a gépekhez a „jó szerencséhez”. Az útról már nagyon nehéz lenne letérni.. i Az útról, amely bányától bányáig vezetett: Rudabá- nya, Lászlófalva, Szelesakna, Kurittyán, Herbólya, Pál- háza. Bányákat nyitott s bányákat temetett el a borsodi szénmezőkön..« — Végigjártam s dolgoztam a borsodi külfejtéses üzemeket. Az egyik helyen végeztünk, a másik helyen kezdtünk. — Hogyan került Visontá- ra? — Idehelyeztek. Azt mondták: most itt van rám szükség. A „költözködés” dátuma: 1965. Azt a feladatot kaptam, hogy szervezzem meg a gépszerelési üzemet. Nem volt könnyű, sót nagyon is nehéz volt. Olyan szakembereket kellett „szereznem”, akik képesek azokat a hatalmas gépeket összeszerelni, amelyeket mi is itt, Visontán láttunk először. Sok időbe, fáradságba került, de végül HL. Budapest — est« (Soproni Béla felvétele) a vártnál is jobban sikerült. Nem szeretek dicsekedni, de kitűnő gárda jött össze. Tiszteli, segíti, támogatja egymást. S nemcsak szeretik, de értik is a munkájukat. A német szerelésvezetők is maximálisan elégedettek velük. Jó érzés ilyen emberekkel együtt dolgozni. A nehéz is könnyűvé válik .:. Még előbb járnánk, ha minden gép és minden alkatrész a tervezett időre, pontosan érkezne. Az első gépóriás, amelyet már a gépüzem dolgozói szereltek össze, milliónál is több köbméter földet mozgatott meg s szedett le a szénmezőről. Ezzel a géplánccal tízezer kubikos sem tudna versenyre kelni. Még egy óráig sem. j. —- Nem könnyű egy ilyen hatalmas gépet életre kelteni, de most már úgy érzem, egyenesben vagyunk. Nemsokára jön a második gép, s kezdjük az összeszerelését. Szeretnénk határidő előtt elkészülni. Ha az első sikerült, miért ne sikerülne a második is.,. — A dolgozók nagyon elégedettek a tavalyi eredményekkel, s büszkék is rájuk ... — Én is. Huszonkét és fél napi nyereségrészesedést fizettünk. Summás összeg. De lehet ez még több is: igyekszünk majd és akkor az év végén a tavalyinál is szebb eredményeket mondhat magáénak az üzem. Illetve mondhatunk magunkénak. Mindent elkövetünk,- hogy így történjen ... — koós —« DCuLe&kéedh Előre tudom, hogy a kedves olvasó kissé kétkedve fogadja ezeket a sorokat. Megértem, hiszen jómagam is nehezen hittem, pedig többen is elmesélték. A napokban már írtunk az egri strand idei meglepő újításáról, a kabinos nélküli kabinokról, de akkor meg nem bontakozott ki teljes egészében az ötletvetélte bosz- szúság mértéke. Ma már más a helyzet, pontosan kiszámítható, mennyit takarít meg ez újítás nyomán a strand, és ugyanakkor mennyit fizetnek rá a strandolok. A kabin ára persze nem változott — éppen úgy 80 forint a havi bérlet, mint tavaly — mégis drágább lett. Százötven kabinhoz ugyanis biztonsági zárakat szereltek, és ezért kabinonként és záranként 50 forint szerelési díjat kell fizetni. Ez eddig még csak furcsa egy kissé, de nem olyan bosszantó. A java ezután jön. Miután a bérlő kifizette a S0+50 forintot, és aláírt egy nyilatkozatot, amelyben kijelenti, hogy az elkövetkező hónapokban is bérli a kabint, kap egy kulcsot. Ez a kulcs a minta, erről minden kedves bérlő annyi másolatot készíttet, amennyit akar. Vagy annyit, amennyit űállalni tud Eger város lakatos társadalma. Mert ez sem olyan egyszerű. Előbb ugyanis nyerskulcsot kell venni — ez olcsó, darabja 2,40 csupán — aztán keresni kell egy lakatost. Mivel precíz munkáról van szó, az első lakatos nem vállalja, a második sem, csak a harmadik, aki 30 forintot kér egy kulcsért, de mert öt darabról van szó, 25-ért vállalja a reszelést. A szóban forgó kabint négy család bérli közösen, olyan baráti szövetségben, így ehhez az egy kabinhoz 20 darab kulcsra van szükség, hogy a családtagok egymás nélkül, ki-ki a maga szabad ideje szerint járjon a strandra. Van egy másik történetem is. Az egri nyomdában olvastam egy szakszervezeti közleményt, amely hírrül adja, hogy dolgozóik részére két kabint bérelnek, s a két kulcsot leadták a tmk-ba. Mindazok, akik strandra akarnak járni, vegyenek egy-egy nyerskulcsot, és majd a tmk-s bereszeli. Látszólag egyszerű. Számításom szerint legalább 200 kulcs a nyomda igénye. Pedig nem is nagyüzem. Igazán nem kell matematikusnak lenni, hogy kiszámítsam, a százötven kabinos nélküli kabinhoz mintegy 5 ezer kulcs szükségeltetik. De ha csak a fele, vagy a negyede, akkor is fellendül a külcskereskedelem és a lakatosipar. És ezzel a kulcskérdés még mindig nincs megoldva. A bereszelt kulcs ugyanis még nem biztos, hogy nyitja a zárat, kulcsot reszelni zár nélkül nagyon nehéz, (ezt nem én. hanem a lakatosok mondják.) jobb mesteremberek nem is vállalják. Így nem marad más hátra, le kell szerelni a zárat — persze ehhez is lakatos kell — vagy ajtóstól együtt cipelni a lakatoshoz. Ez utóbbi esetben a szállítási vállalkozás előtt áll nagy lehetőség. Aztán kialakulhat egy újfajta szolgáltatás, a keresőszolgálat is, hiszen szezon, idején percenkint keressük majd egymást a kulccsal, és a kulcsért. És még mindig nincs vége. Szükség lesz új fazonú fürdőruhákra is, olyanokra, amelyekben driszkréten elrejthető a féltve őrzött kulcs, amit — bármilyen nagy kincs is számunkra, — mégsem akaszthatunk a nyakunkba. Persze, nem mindenki csinál gondot magának ebből a kulcsügyből. Hírlik, már többen foglalkoznak a szövetkezés gondolatával. Néhány vállalat társul, s fogadnak egy saját kabinost, aki akkor nyitja és zárja a bérelt kabinokat, amikor kell. Közgazdasági számítások szerint ez még mindig jóval olcsóbb, mint a reszelés. Nem beszélve a kényelemről! És ha ez a társulás beválik, jövőre ugyanígy meg lehet szervezni az étel- és italellátást (bár lehet, hogy ezt már az idén sem ártana!), de ha a kulcshoz hasonló ötletekkel áll elő a strand, számítani, lehet arra is, hogy a strandolni vágyók esetleg maguk viszik a vizet is, egy-egy litert fejenként — persze a megszabott hőmérsékleten — és összeöntik a medencébe. A strand pedig majd szedi a belépődíjat, és adja a napfényt. (Ha süt a nap!) Ez hát a kulcskérdés, amin tulajdonképpen bosszankodnom kellene, de megvallom, nem teszem. Szerény létszámú szerkesztőségünknek ugyanis legfeljebb 30—40 kulcsot kell reszeltenL De mennyit kell a megyei tanács dolgozóinak? Legalább tízszer ennyit! És részeltetni kell a kulcsokat a felügyeletet gyakorló osztály dolgozóinak is, azoknak is, akik elnézik és eltűrik az egri strand bosszantó újításait! S végül: csakugyan kulcskérdés lehet ez a kulcskérdés. Mert mi lesz, ha az egyes vállalatok, a maguk számára ugyan „jól gazdálkodva” megtakarítanak néhány ezer forintot. De mennyibe kerül ez az egész országnak, a lakosságnak» — bosszúságban és forintban? márkusz Minden ösvény kanyargós... E történet szereplőinek, hogy ne ismerjen rájuk akárki, magam adtam nevet. így lett egyikük Doro- bánc, és Szanepel a másik. Keskeny, kőhajításnyi szeles völgyek, meredek domboldalakra felfutó földek. Gyalogszerrel felkapaszkodni sem könnyű, hát még művelni. A szövetkezet szőlőse a domboldai- lak felső részét foglalja, s a hét vége késő délutánján itt kell keresse az elnököt, akinek halaszthatatlan a vele való beszéd. Az út már az első hajlatban elbotlik, s bizony megizzadtam, amíg a magam kereste ösvényen felvergődtem a pincesorig. Hamar rátaláltam Dorobánc pincéjére. Ajtaja nyitva állt, kockás zakó és egy fehér ing lógott a zárban hagyott kulcson. Kifújtam magam és vártam, hátha előbukkan a gazda szólítás nélkül is. Nagy nyugalommal végigszívtam egy cigarettát, elnéztem a sugarasan szétfutó szőlősoroltat, a völgyben elpihenő falut. Csak aztán indultam, hogy bekurjantsak a pincébe, az öregért. Gyertya apró lángja hunyorgott a mélybe ereszkedő pinceboltozat végén. Mikor hozzászokott szemem a benti sötéthez, azt is láttam, motoz a fényben valaki. „Heeééé!” —• jeleztem előre érkezésem, gyufák feLlobbanó lángjainál, óvatosan botorkáltam lefelé. Dorobánc előrejött a gyertyával. — Nicsak, te vagy, fiam?... Igazán örülök, hogy látlak. — Pedig örömet aligha hoztam. — Nono! Ne becsméreld a boromat, örömet csinál az mindenből! — Fontos beszédre jöttem. — Hol esik jobban, kinnebb vagy ben- nebb? — Az első pohár csak pincefénynél. _ Teleszívta a lopót, s a végét mutatóujjádugta el, Sziszegve, habzón engedte tele a poharat. Ahogy illik, a fénybe emeltem, és szertartásosan, némán kortyolgattam. Odakint egy-egy köteg szőlővesszőre telepedtünk. Újra bort spriccentett a poharakba, és maga is velem ivott, — Az egészség? — Azt mondjad, ami idehozott. — A pofonok... — Nem voltak azok olyan csattanósak, hogy te is halljad. — Szóval, igaz? Lehajtotta a fejét, tekintete a bakancsa elé hullott. Az öreg Dorobánc régi ismerősöm. Sohasem alakoskodott, mindig tartásos maradt benne az ember. Nem akartam hát hinni, hogy olyan dolgokra ragadtatja magát, ami természetétől idegen. Kerestem, mi fordulhatott ki a helyéről hirtelen ebben az emberben. Tán a vezető beosztás ártott meg neki? Mert van úgy, hogy a lentről induló ember, ha fen- nebb kerül pár fokkal a lépcsőn, hamar beleszokik a hangos, parancsoló szóba, mintha sosem csinált volna egyebet és hataJomittasan maga szab törvényeket másoknak is. — Nem vagyok hive az önbíráskodásnak, tudod. Szégyellem is magam, hogy pont én... Cigarettával kínáltam, mind a ketten rágyújtottunk. — Hogyan történt? — Előbb én kérdezném: szereted-e az almát...?! ' — Szeretem^ — No, hát én is szeretem. Meg mások is szeretik. Csak ez a Szanepel nem szereti, az haragított meg engem« — Nem egészen étiem. — Láttad, ugye, az almafákat a domb aljában. Egészen sárgák, mint a májbajos emberek. Hát a Szanepel tette beteggé valamennyi fácskát. — Permetlével... — Ügy, úgy! Azt mondtam, permetezzék meg a fákat, az egységet aszerint kapják, ahány fát bepermeteznek. Három nap múlva jönnek, hogy végeztek. Megnéztem, alig volt nyoma a permetezésnek. Csúnyán lehordtám őket, hogy ez nem tisztességes munka, menjenek, megcsináltatom másokkal, ők ezért a munkáért nem kapnak semmit. ígérték, hogy rendbe hozzák a dolgot, két nap alatt. Mondtam, nem kell sietni, az egységet most már nem a permetezett fák, hanem a felhasznált permet,lé után számítjuk. Erre annyit ráfuj- iáltaik egy-egy fára, hogy ötnek is sok lett 'olna. —Ezért kapta Szanepel a két pofont? — Nem, nem! Az almásért csak egyet adtam neki. Türelmetlenség fogott el. — Minek kell kerülgetni annyira a dolgot?! Túl kanyargatja, Dorobánc bátyám, túl kanyargatja. — Minden ösvény kanyargós, fiam. De hát megvan annak az értelme — mondta csendesen aiz öreg s egy pillanatra fáradt arcán kesernyés mosoly villant. Bort eresztett a poharakba, de nem ivott. Tekintete elkalandozott a völgybe, és csak jó sokára folytatta: — Az embert, mint a nyomjelzős lövedéket, fény vagy füst kíséri. Hogy fény vagy füst, a választás minden körülmények között rajtunk múlik. Az a két pofon ugye, most engem takart füstbe. Tudom, senki nem dicsér érte. Régóta vagyok elnök, minden fűszálnak örülni tudok, ami a mi legelőnkön kövéredik. Aki itten kárt tesz, gonosz embernek ítélem én, mert mindenkit is károsít. Egy vályúból kell együnk mindnyájan. Lenyúlt a poharamért és töltött. — ...Szanepelt azért vágtam képen másodjára is, mert a funkcióját emlegette. Az ellenőrzési bizottság elnöke, vezetőségi tag. Az ő dolga legfőképpen, hogy őrizze és őrizte; \e közös vagyonúnkat. Hát milyen pásztor az, aló saját nyájának farkasa? Ez borította vérbe az agyamat végképpen. Nem akarok mentegetőzni, kérdeztél s ezért magyarázom, mint történt az egész. Énelőttem ne verje a mellét senki, hogy ő ez, meg az. Inkább dolgozzon úgy, hogy a munkájából kilássék. kicsoda, mii csoda. Akkor nem kell előhozakodni a rangokkal, tisztségekkel. Az ember a munkájában mutatja meg a legigazabb oldalát, és ha megmutatta, nincs arra szüksége, hogy szavakkal bizonyítson. Az emberek elé csak az merjen állni, csaik az merjen a mások szemébe nézni, aki tudja, hogy mi a kötelessége. Ez úgy vonatkozik énrám, mint mindenki másra. Szél zúgott alá a szőlősorok között. Sokáig ültünk szótlanul. Szememmel a hegyre kanyargó ösvényt kerestem. Az öreg tekintetében valami szégyenkezésféle bujkált. S el is fordult tőlem, hogy arcát se láthassam. Hosz- szú, fojtogató volt a csend. Lenyúltam a pohárért és fenékig húztam. — Remek ez a bor, Dorobánc bátyám... A selymes, olajos bársonyosságú ital keserű ízekre bomlott a számban. És nem engedtem, hogy a lopót újra meg- szívja; Pataky Dezső
