Heves Megyei Népújság, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
.Mizik, mini paraszt a nyugdíjban" Egy rég1, gyünyos szólás-mondás valósággá válásáról Bégen történt, lehet, hogy fél évszázada, vagy mná| mO- lyebb Időkbe nyúlik viasza az a reménytelen, lehetetlenül gúnyon álom, amelynek hallatán Így szélt valaki: „Bízik benne, mint paraszt a nyugdíjban”. Pontosan m* már nem lehet megállapítani, ml volt aa a képtelen«ég, amely ezt a szólás-mondást szülte, tény azonban, hogy majdnem a mai napig fennmaradt. Majdnem a mai napig. Pontosabban addig, amíg ebből a képtelenségből valóság lett, •mikor törvényeink szerint a földművesek Is kaphatnak... k*p- nak nyugdijat. Bizonyítják ezt azok a postautalványok, amelyeket hónaponként kézbesítenek a szövetkezeti Járadékosoknak, nyugdíjasoknak, s nem utolsósorban azoknak a földművelőknek szaval, akiket nemrég felkerestünk, hogy megtudakoljuk tőlük, miként telnek falvakban, tanyákon a föld nyugdíjasainak fizetett hétköznapjai. — Igaz. hogy a szövetkezetiben nem is nyolc órát dolgoztunk — teszi hozzá. Ha apró volt a malac, vigyázni kellett, nehogy kárt tegyen bennük az anya, s ilyenkor éjjel-nappal ott voltunk. De különben sem volt vasárnapunk, ünnepünk, mert aki szereti a jószágot, nem tudja otthagyni a bizonytalanra. Káposzta János, bár nyugdíjba ment. azért figyelemmel kíséri a közös gazdaság ügyedt-gondjait. Ha szükség van rá. „megszólítják”, vágyig újra munkához kezd, éppen a legnehezebb Időszakban. a fialás Idején, hogy sók évi tapasztalatát gyümölcsöz- tesse. Egyébként csak a ház körül segít, bár igen sok nyugdíjas megirigyelhetné azt az életerőt, egészséget, amely ebből a 67 . éves emberből árad. — Ezt a jő színt azóta szereztem. hogy nyugdíjas vagyok — mondja. Akkor és annyit dolgozom, amennyi jólesik. De nem tudnék végleg elszakadni a szövetkezettől. a földtőL Hol a gyerekeknek segítek metszeni.' kapálni, hol bemegyek a közösbe, ha érteni küldenek. De jó ez a nyugalom, annyi bizonytalanság, kenyér utáni futkosás után. Szórakozás? Esténként bekapcsoljuk a tévét. napközben az udvaron teszek-veszek, ha kedvem tartja, elmegyek egy pohár sörre a sarki kocsmáiba és nevetek rajta, hogy nem hiszik: én, a szövetkezeti nyugdíjas. annyit .keresek”, mint sok segédmunkás a környéken. — Egy hold földet vettem. a többit jussoltam. úgy léptem a termelőszövetkezetbe. Sertésgondozó voltam, majdnem hét évig — így kezdi /visszaemlékezését Káposzta János horti szövetkezeti, nyugdíjas szép. csendes faluszéli házában. Nyugdíja 1558 forint, amelyet. joggal irigyelhetnek egykori munkatársai, akikkel, hajdan egy-egy idényben a . Hatvani Cukorgyárban dolgozott. —. Miért, ők mennyivel kapnák kevesebbet? A szövetkezeti nyugdíjas, amikor felsorolja, szinte maga is kételkedik a különbségben, Hiszen a hozzá hasonló idénymunkások 700—800 forintos nyugdíjat kapnak, ez- zep felül csak a szakmunkások jutottak. Nulla vagy null...?! A televízióban vasárnap este a sportközvetítést szokatlanul nyelvi, nyelvhelyességi kérdés felvetésével kezdte a riporter Akik na- ^ gyón odafigyeltek Vitray szavaira, azt is hallották, hogy • Eger neve is szerepelt a közvetítést bevezető riporteri megjegyzésekben. Nagyon sokan megkérdezték, máért említette Vitray Egert is a felvetett nyelvhelyességi problémával kapcsolatban. Ismeretes, hogy 1965 októberében nagy fontosságú tanácskozást rendeztek Egerben a helyes magyar kiejtésről. Ezen a konferencián Kodály Zoltán is többször felszólalt, s azt is megemlítette, hogy igen bosszantja őt, ha „a sporttudósítók azt mondják be, hogy null-null. A null —w magyarul nulla.” Vitray Tamásnak tehát ez a megjegyzés adott alkalmat arra, hogy Egert is emlege-s#. Valóban a latin eredetű nulla szó ebben a teljesebb alakjában kapott polgárjogot a magyar nyelvben. Régebbi szótárainkban nem szerepel, s helyette a zérus, zéró, illetőleg a cifra neveket találjuk. A régi aritmetikákban még így számoltak: „háromszor cifra vagyon cifra.”. — „Zérus meg zérus, egyenlő zérus”. A nulla hangsor ma már gyakrabban vállal nyelvi szerepet. Egyrészt a zérus jele, illetőleg a számsík kezdőpontját jelölő szám ipegnevezése, de jelöli a sorozat kiinduló pontját is. Átvitt. értelemben a semmi, a senki, a csekély, a jelentéktelen az értéktelen fogalmadat is megnevezi. Sajnos sokan a nulla hegeit a rövidített nuü hangsort ejtik és írják. A nuU- pont, a nulláram, a nullfok, a nullkörző szavakban valójában a német null változat kap szerepet: Nullpunkt, Nullstellung, Nullstrom, Nullgrad, Nullzirkel. A német sportriporter is ezt mondja: „Das Spiel steht zwei zu null...” Ez a németé» forma jelentkezik tehát akikor, amikor a magyar riporter így fogalmaz: A játék kettő nullra áll...(71) — Az eredmény három null... stb. A magyar nyelwédő és nyelvművelő irodalom ezért helyteleníti ezeket a sport nyelvében már nagyon elszaporodott idegen nyelvi formákat Kodály éppen Egerben hívta fel nagyon erőteljesen a sportújságírók és riporterek figyelmét erre a németességre és kérte őket, h^gy hagyjanak fel a némctes null használatával, s merjenek a teljesebb nulla szóalakkal élni. Vitray Tamás a szóban forgó közvetítésben már igyekezett kerülni a némctes null használatát és erőre kapatni a nulla szóalakot Minden kezdet nehéz, de reméljük, ennek a próbálkozásnak lesz folytatása. Kíváncsi figyelemmel elvessük majd a sporttal kapcsolatos cikkeket, segítik-e a sportújságírók ezt a kezdeményezést. Mi annál inkább reméljük ezt. mert a sportnyelv megújításában és megma- gyarosításában a sportújság- írók és sportriporterek mindig lelkesen és hozzáértően vállaltak szerepet. Dr. Bakos József tanszékvezető főiskolai tanár a nyelvészeti tudományok tanrfidátufl> gyermekeit. S milyen M»<S- sai adódta' uraságak ellen. amikor csak lekvárt adtak nekik a nehéz testi munka végzéséhez, az annyira áhítozott szalonna helyett. Most már a gyémántlakodalomra készülődnek, de azért a sok szó között megjegyezték jó lenne, ha a gyerekek, unokák, dédunokák mellett a hevesi Kossuth Tsz is többet gondolna rájuk. Az Ötödrész-dűlő nem messzire van Hevestől, ott, ahol már majdnem teljesen a homok az úr. Szétszórt apró házak, düledező kerítések között nehéz megtalálni a keresettet, a környék légi dó- . sebb nyugdíjasát. Faragó f? Sándort és élete párját, akik I majdnem egy évszázada élnek ezen a nem túl elkényeztető földön. Szövetkezeti járadékosként. nyugdíjasként pergetik napjaikat ez isten háta mögötti világban. Faragó Sándor küencvenhárom éves múlt, felesége. Tiliczki Amália, az anyakönyv tanúsága szerint 1882. július 1-én született. Az életkort nézve arra számítana az ember, hogy békésen pihennek, vagy a betegség már gúzsba köti munkás kezeiket. Ám ez merő tévedés. Sándor bácsi kint ás a kertben, felesége pedig a jószágok körül sürgölődik. Mikor néhány percre elragadjuk őket a munkától, sok érdekes eseményt sorolnak életükből. — Bizony. gyermekeim, majdnem hetven éve vagyunk már házasok a Sándorommal, — mondja a ház asszonya ■—. ha iól számolom, huszonegy unokám, és 16 dédunokám van már. Az öregem már sokszor csak arról tudja megkülönböztetni őket, hogy ld milyen bort hoz. — Én nemcsak a bort szeretem, de a munkát is. — inti le Sándor bácsi feleségét, s arról beszél, hogy cselédként milyen nehéz volt felnevelni Mindenki ismeri a faluban. Ismeri és tisztelj. Pap Sándor atkári szövetkezeti nyugdíjas ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik majdnem két évtizede írták alá a belépési nyilatkozatot. — Akkor ti zen ketten vágtunk neki a közös gazdálkodásnak. Négy lovunk volt, néhány épület, föld és szőlő, s mi cselédek, szegény parasztok örültünk, hogy végre megmutathatjuk, tudunk mi jól gazdálkodni — így gondol vissza Pap Sándor a régi időkre. Most, mikor megrokkant egészségével már nem tud részt vonni a szövetkezet munkájában, csak a postást várja, hogy elhozza számára havonként a majdnem 1500 forintnyi nyugdíjat. — Kényszerűségből pihenek — mondja. — Pedig mennyit dolgozott ... — mondja elismerően a veje. Majd felidézi, hogy Sándor bácsi a sok évi cselédkedés után kis földjével hogy lépett be elsők között a Petőfi Termelőszövetkezetbe, hogy védte a szövetkezeti vagyont 1956-ban. amikor a veszély ellenére vállalta az elnökséget, miután alig fél tucatnyian maradtak a közösben. Később pedit milyen nagy élmény volt számára. hogy a Parlamentben Dobj Istvántól vehette át a Munka Érdemrendet ég a Kiváló szövetkezeti tag kitüntetést. Amíg erejéből tellett. hajszolta magát a közösségért Ez volt Pap Sándor élete... érdeme. Pihennek... és mégis dolgoznak valamennyien. Kicsit míg ma Is kétkedve fogadják ók la, földművestársaik is a tényt, hogy a határban, a jószágok mellett töltött évek után most az ipari munkásokéhoz hasonló nyugdijat kaphatnak. Igaz, még nőm mindannyian. legtöbbjüknek még a 260 forintos öregségi Járadékot kézbesíti a postás, vagya too forint körüli nyugdijat. De Jó néhányan már ezer forinton felüli „fizetést” kapnak, pihent hétköznapjaikért. Es ezek után nem Is sajn 'ú-i, hogy megint szegényebbek tettünk ezzel a szólás-mondással: „Bízik mint paraszt a nyugdíjban!" . Mert gazdagabbak lettünk— ennek a szólásmondásnak megszűntethettük gúnyos, keserű Izét. Kovács Endre ... hogy legalább egy héten egyszer, vasárnap egyék tu ember egy kis jót: bécsi, paprikás galuskával, marhahús ecetes tormával, zöldséges húsleves, valamiféle tészta ... Nem nagy dolog, az ember, aki egész héten dolgozik, üzemi konyhán eszik, igazán rászolgál a családjával arra a két kiló húsra, vagy a pár csirkére is. Egyébként az a véleményem, hogy legalább így, ünnepkor, mondjuk húsvétkor, karácsonykor, ne spóroljon az ember s hasán Dolgozik egész évben, eszi az üzemi kosztot, amitől még senki nem kapott szivelhájasodást, hát legalább az ilyen ünnepen legyen ott az a néhány liter bor és pálinka, a csirke, a karaj a marhahús az ecetes tormával, a sonka a tojással, meg egy kis beigli és más egyéb apró sütemény. Az meg természetes, hogy egy becsületes magyar dolgozó, aki megünnepli a konyháján és asztalán a karácsonyt, meg a húsvétot; annak legalábbis illik megünnepelnie a november 7-ét, aj? április 4-ét, a május 1-ét. Milyen ünnep lenne az, ha hazarhegy az ember a koszorúzásról, a felvonulásról és ne éretné, ne látná az asztalon is, hogy éhezni azért éppen nem kell nekünk, de nem is szeretünk. Hát így van egy magyar dolgozó: egész évben eszi as üzemi kosztot és szidja a minőségét, van az a néhány ünnep, amihez hozzájönnek még a névnapok, házassági évfordulók, születésnapok és szidja az árakat. Mert azért mégiscsak borzasztó, hogy az asszony levisz a piacra két darab százast, is már vacsorára alig marad valami, nem beszélve arról, hogy ott van az üzemi koszt, amitől nem lehet felfúvódni, Így hát nem árt, ha néha-néha esténkint összeüt valami meleg és tartalmas vacsorát a ház asszonya. Azt meg ne mondja senki, le se merje Imi, hogy bezzeg Franciaországban nem kilóra, de vékony szeletre veszik a karajt. A magyar ember, az árgyélusátl, azért magyar ember, hogy igenis kilószámra veszi és eszi a karajt és óraszámra szidja az árakat. Hát honnan lenne a magyar embernek ereje órákig szidni az árakat, ha nem ehetne legalább félórákat csirkepaprikást galuskával?! ...és így esszük át az évet bősz morgás is hangos evőeszközcsörgés közepette, mert az egész heti üzemi koszt után legalább azt megengedhesse magának a dolgozó, hogy... És megengedi. Először evés közben a nadrágját önmaga, aztán evések közben megengedi a szabó és a ruhákat a szabónő (!) is. Valamelyik éjszaka rémes álmot láttam: kis diák voltam és a földrajzórán Magyarországot kellett megmutatnom a térképen. És pont ott. ahol Magyarország lett volna, egy zsír- pacnit találtam. Valaki leette nekem Magyarországot. Almomban. Amikor felébredtem, egy tőről metszett magyar mondás futott eszembe, amely bölcs volt a maga nemében, amilyen bölcsességet egy ilyen mondás kifejezhet: s—gények vagyunk, de jól élünk. Ez a hencegő, zsírt szörcsögó mondás jutott eszembe és rögtön hozzáfűztem; nemcsak jól élünk, bár szegények vagyunk, hanem jól panaszkodunk is, bár nem is vagyunk azért annyira szegények. Aki pedig most azzal vádolna, hogy mi az, már azt « néhány nyomorult jó falatot is sajnálom a szegény magyar dolgozótól; avagy azzal vádolna, hogy én azzal vádolom a szegény magyar dolgozót, miszerint szerénybe jövedelmének korántsem szerény hányadát karajokra, sonkákra, csülkökre és csirkékre költi — nos, az méltatlan lenne hozzám. Míg e sorokat írtam, négyszer is felkerestek a konyháiból, hogy elég lesz-e másfél kiló comb a két kiló káposztához, mert a csirkepörkölt ... Szóval értik! Mindaz és mindez, amit leírtam, csupán gyomromba és zsebembe szállt lelkiismeretem zabolátlan fecsegése volt így ünnep táján, amikor az egész évi üzemi koszt után az ember igazán ehet néhány jó izü falatot. Néhány kiló jó izü falaktot. De sebaj; szegények vagyunk, ám legalább jól élünk. Fillérekbe kerül a szódabikarbóna. Mi, kérem, arra is képesek vagyunk, hogy evéssel építsük a szocializmust, s ha hagynák, hogy valóban azzal építsük, vagy ha valóban azzal is lehetne építeni... hu juj, hol állnánk már! A hentes pultja előtt — megint. Nent vagyok... - valaki Hogy valaki legyen valaki, ahhoz valakinek kell lennie. És én, aki egyébként mégis vagyok valaki, mégsem vagyok ahhoz eléggé valaki, hogy valaki legyek. Mert például, aki igazán valaki, az például fogad valakit. £u még toh. senkit nem fogadtam, tőlem még soha senki meg nem kérdezte, hogy fogadom-e vagy sem, de miért is kérdezte volna bárki, hogy fogadom, vagy sem, amikor nemcsak én, de ő is, ti is tudjátok, hogy nem vagyok én olyan valaki, akinek fogadni, kell valakit. Nos, megértem én: attól, hogy valaki nem fogad senkit, illetőleg, hogy valakit meg sem kérdeznek, hogy fogad-e valakit, vagy sem, nos, szóval, attól még lehetne az a valaki valaki, utóvégre olyan a fogadjisten, amilyen az adjonistzn, ha egyáltalán fogad az adjonisten. De: engem még soha nem búcsúztattak a repülőtéren, ami még rendben lenne, mert úgy félek a repülőgéptől, mint veszett kutya a hosszii- lépéstől, gebines vízzel rumozva. Am: . engem még az állomáson sem búcsúztattak soha, vny. hooy ott legyen legalább a diplomáciai testület csinos gépírónője, aki melegen megcsókolna és a fülembe súgná búcsúzóml, nehogy túl jól képviseljem magam, mert ha visszajövök, kikaparja a szememben levő diplomáciai kapcsolatokat 1Mlam még nem készült fénykép sem, amint Odol-mosollyal kapaszkodom tárgyaló partnerem kezébe, miközben 6 ugyanazt gondolja, amit én — ezt úgysem hallani a fényképen! —, és rázzuk, rázzuk karjainkat, egészen a görcsig és a felek kölcsönös megértéséig, ami egymás álláspontját illeti, — szóval még egy ilyen fénykép sem készült rólam. Ami készült, az nem az igazi, hason fekve, csörgőt tartva a késben és a véleményemet dundisan fotózva mégsem lehet diplomáciai attitűdöt képviselni. Én. kérem, soha nem mgyeik házon kívül, nekem soha nincs fontos tárgyalásom, engem nem kémek meg erre, sőt arra sem, az in telefonom csak arra való, hogy ha csörög, gondolkodás nélkül belesuttogjam: „Pardon, téves kapcsolás.,.", mert úgysem engem keresnek. A kávét a presz- szóban iszom, a konyakot nem a fogadáson, legfeljebb fogadásból, hogy engem úgysem hívnak meg a fogadásra, s nem kunszt, hogy nyertem... Én: nem vagyok valaki. Pontosabban: a valaki nem én vagyok. Csak egyben Mzom, de ebben jobban, mint bárki valaki... Ha meghalok, ezt írják a fejfámra: Valaki élt ... évet, s miután senki volt — élt. * Ezt a feliratot map várom!
