Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-10 / 59. szám

Néhány éve még film te készült azzal a címmel, hogy »fiiért rosszak a magyar fil­mek?”... Legutóbb, ha jól emlékszem, a pécsi filmszem­lén valaki már fordítva tette fel a kérdést: „Miért jók a magyar filmek?” Aki a kriti­ka elég nagy részének hang­jából következtetne, az ma­napság még feljebb tehetné a jelzőt: eszerint nemcsak ki­tűnő, de, világszínvonalú lett a magyar művészfilm. S hogy itt nemcsak nemzeti elfogult­ságról van szó, arról tanús­kodott a napokban Budapes­ten tartott szeminárium, a filmkritikusok nemzetközi szervezetének, a FIPRJESCl háromnapos vitája, ahol kül­földi műbírálók mai magyar fcfilmcsodát” is emlegettek. Miképpen értélkeljük ezt a változást? Kétségtelen, hogy a siker első, ösztönző reak­ciója a büszkeség: a francia, a szovjet, a lengyel, az angol, a svéd, a csehszlovák, meg még néhány „új hullám” meg „új iskola” után mi is az él­re törtünk, — s ki nem örül­ne ennek? S mindjárt vála­szoljunk arra a kérdésre is, hogy ennek a kritikusi és külföldi sikernek miért nem felel meg teljesen a hazai mozi látogatók statisztikája? Nemcsak nálunk nem felel meg, de nem felel meg má­sutt sem. I HATVANAS ÉTER MŰVÉSZFILMJÉT — sajnálatos, de így van — teszem a harmincas évek filmjétől az is elválasztja, hogy akkor többnyire egybe­estek az újító törekvések a közönségsikerrel, míg ma jó­val ritkább ez az egyezés. Sok mindennel függ ez ösz- sze, kezdve azon, hogy ma a korábbinál sokkal több a mo­zinézők között a gyerek, meg a fiatalkorú, akiknek művé­szi igénye sajátos, egészen odáig, hogy a régi film oly mértékben iparosodott el, vált üres szórakoztatássá, „álomgyárrá” — ahogy Holly­woodot nevezik —, hogy a film igényes művészet fellá­zadtak e tendencia ellen és szinte arra törekedtek, hogy a közönség minden beideg- zettsége és elvárása ellen irányuló filmeket készítse­nek. Valóságos antifilmeket, amelyek az érthetetlenségig nehezek; • elvont, gondolati műveket, amelyekből hiány­ok minden cselekmény, ame­lyek nem könnyű időtöltést nyújtanak a nézőnek, hanem súlyos fejtörésre kényszerítik; bonyolult képzettársításokkal ábrázolnak, tempójuk olykor elviselhetetlenül vontatott stb. Természetesen ez az an- tifilm nemcsak formai tilta­kozást fejezett ki, létrejötté­ben nagy szerepet játszott azoknak a filozófiája, élet­érzése is, aiklk a maguk vi­lágát ilyennek látták: ilyen athatolb a tat lan ul bonyolult­nak, ilyen pangónak, ilyen kínzónak és távlattalannak. Nálunk ezek a törekvések teljesen sohasem bontakoz­tak ki és a magyar filmmű­vészek általában visszakanya­rodnak a már kialakult szél­sőségektől is. De ez nem ér­vénytelenítette azt a felisme­rést, hogy a film csak addig lehetett „mindenki filmje”, amíg nem nőtt fel: az egysé­ges moziközönség a film ser­dülő korának volt velejáró­ja, be kellett következnie az osztódásnak, a különféle kö­zönségrétegek szétvállásának, (mint ahogy nem egységes a közönség az irodalomnál, más-más rétegek mást-mást olvasnak). Ez igaz is, ha nem tévesztjük szem elől a szoci­alista célt, amely végül is a műveltség éis az életszínvonal emelésével, a társadalmi te­vékenység minden oldalának fejlesztésével — arra irányul, hogy MAGASABB SZINTEN MIND AZ IRODALOMBAN, MIND A FILMBEN újra egységet hozzon létre ja z egyéni igények széles «Bektrumát figyelembe vevő A „CSODÁDTÓL A VITÁIG JEGYZETEK AZ ÚJ MAGYAR FILMRŐL két, hogy újabb oldaláról folytathassa a vizsgálódást. Ha a Szegénylegények emlé­kezetes teljesítménye az volt, hogy nyomasztó vízióiban fel­idézte a homályt, a káoszt, ameiyet az elidegenedett ha­talom az emberek tudatában okoz. akkor a Hideg napok nagy érdeme az, hogy meg­mutatja, miért képes az el­nyomó ezt megtenni, milyen korlátolt gondolkodásformák és előítéletek teszik védtelen eszközzé az alávetett egyént Három példára hivatkoz­tam, a terjedelem miatt per­sze csak vázlatosan. De töb­bet is Idézhettem volna, mert még egy sor különbö­ző vagy másmilyen irány­zat is benne foglaltatik az új magyar film eredményeiben. Ami viszont nincs benne — s erre céloztam feljebb — az az úgynevezett közönség­film kívánt fejlődése. Az em­lített művészfilmek „slepp- jében” igen sok. jóval gyen­gébb utánzat tűnik fel, olyan rendezők alkotásai, akik igen figyelemreméltó »redménye- ket értek el a szórakoztató, cselekményes, a közönség nagyobb részében igen nép­szerű műfajokban, és akik — a művészíritn sikerei láttán — úgy érzik, nevük jó csen­gése megköveteli, hogy ők is hasonló vállalkozásokba fog­janak. Ezt a tendenciát erő­síti a kritika rajongó része, amely egymással verseng a művészfilmek dicsőítésében és ingerülten elhárít minden­féle bírálatot, sőt az elemző szándékra is már idegesen reagál. Pedig a magyar film lehe­tőségei nemcsak azokban az érdekes esztétikai és ideoló­giai vállalkozásokban rejle­nek, amelyekről az új törek­vések kapcsán itt szóltunk, hanem a rendezők mesterség­beli tudásában, A MAGYAR TÖMEGFILM tradíciójában is, amely már régen megmutatta, hogy ké­pes levetni a harmincas évek édeskés, szirupos illuzioniz- musát, képes olyan mozgal­mas és eleven műveket al­kotni, amelyek milliók szá­mára értelmes szórakozást nyújtanak. A közönség is. a hagyományoknak is tarto­zunk azzal, hogy a fellendü­lés a művészfilmben, amelyet üdvözlünk, ne járjon együtt más, életrevaló filmtípusok elsorvadásával. Nem kiszo­rítani kell az egyikkel a má­sikat, hanem ezt is, azt is fejleszteni. Legyünk büszkék a legújabb eredményekre, az elismerésre, de abban a re­ményben, hogy ez filmmű­vészetünk egészének gazda­godását fogja szolgálni. Reményi Péter FARKAS ANDRÁS: Túl a formán A múlt században kezdődött el A furcsa dobozok kora. Megszülte első nagy csodáját: Ez volt a fénykép-kamera. Aztán robbant — minő csodálat! — A robbanó motordoboz, S azóta is. hogy mennyi mindent Robbant és össze-szétbogoa, A fény, a robbanás nyomában A rádió zárkája Jött, S az ember sokszor ül, elánra! A hangszóró szekrény előtt, Mióta es a jő dobos vsa. A föld már szűk s az a világ. Ha az űrből és végtelenből Hallunk bnllámkomédiát — fis a tévé — újabb dobozban. Ezer csatornán annyi kép. Hogy unjuk, mégis újrakezdjük A programját, az „estikét”, (Es itt az űrhajó, a csúcs most Amit az ész és képzelet Az új anyagból összerakhat —> fis túl az űrön mi lehet? Mindent dobozban ad e századi Bútordobozokban lakunk, Dobozirodákban a munka. Dobozágyban van hajnalunk, Már minden álmunk szögletes less, Gondolkozásunk és agyunk Hajlik a geometriára, Magunk is dobozok vagyunk. Fejűnkben szögletes fiókok, Egyforma zárkákban a hit Az ésszel, szögletes világban, Kicsiny tériszonyban lakik, Es szögletesek tetteink is, Pedig a testűnk ingerek Parancsára lendülni készfii, fis vágyik, alkot és szeret — Ahá! — Talán ez a megoldás: Testűnket látva mi magunk Fedezzük fel, hogy túl a formán Először emberek vagyunk! VlGS TIBOR: Te hoztad el te hoztad el a szerelmet, patakvíz-gyöngyű szerelmedet, elorozni önmagunk szerelmét! nem felednek ama húnyt-tűzű esték, kiegyenesedő a sudaras fű, vagy újból letiprott az a fű?.« elmúlott az az illat-nyár fölénk ballag ez az új felhőnyáj. karod rám hajló rózsaág tündén tiszta vizespohár, simítás simul a kezeden, föléd vágyódom fektédben oltárrá emelni szerelmemet, nem írni újabb versemet, ott hinni magam emlőd mögött, megbúni úgy, mint egy üldözött. PAP KAROLT: G \f érni ekek egységet). Ha így tekintjük az új ma­gyar filmek látogatói statisz­tikáját, példának okáért olyan Súlyos problémákat görgető, művészileg igényes alkotások nézőszámát, mint a Húsz óra, a Hideg napok vagy a Szegénylegények, amelyek mind egymillió körül van­nak, tehát a tömegsikemék Örvendő u. n. közönségfilmek látogatóinak kb. a felét érik el, akkor azt mondhatjuk, hogy ez az arány nem termé­szetellenes, nem mond ellent általános céflkitűzéseinknek sem. Az aránytalanság, amelyről még szólni kell, nem itt van. Ezekről a fil­mekről általában elmondhat­juk, hogy feszültséget te­remtenek a nézőtéren, ami azt is jelenti, hogy nem is egyformán érti őket minden­ki, és nem azonos szinten, (ami egyébként is lehetetlen), de szólni tudnak közönségük­höz, kérdéseket vetnek fel, és nem akadémikusán, hanem művészi élményként, amely a nézőket felkavarja. S az a tény, hogy viszonylag széles kön? vitákat indítanak el, azt is mutatja, hogy a társa­dalmi lét fontos vetületét érintik, beleszólnak az embe­rek életébe. S ez közös sike­re a művészetnek, a kultúr­politikának és még széleseb­ben: a közéletnek. A „csoda” szó igaz, nem szerencsés, nem kifejezi, har nem eltakarja a lényeget, úgy tűnteti fel, mintha itt nem egy belső folyamat ered­ményéről, hanem váratlan és esetleges dologról lenne szó, pedig hogy ez a fellendülés készülődik, azt már évekkel ezelőtt az oly sokait bírált magyar kritika is jelezte, ami ugyancsak bizonyítja, hogy ez korántsem véletlen csoda. De másért sem jó ez a csoda-el­nevezés, akármilyen jól is es­sék azoknak, akik részesei az eredményeknek. Nevezetesen azért nem. mert egyneműnek mutatja azt, aminek legna­gyobb pozitívuma éppen az, hogy soknemű. Aki azt a benyomást kelti, hogy azok a magyar művek, amelyekről itt szó van, csak csodálatot, legfeljebb méltató magyará­zatot érdemelnek, bírálatot nem, azt veszti szem elől, ami ebben I MAGYAR „ÚJ HULLÁMBAN'* a legfigyelemreméltóbb: t. U az, hogy ez egymással is vitázó, s nem is lényegtelen kérdésekben élesen polemi­záló áramlat, amely csak olyan alapvető vonatkozá­sokban mutat fel közös je­gyeket, mint a humánum szol­gálata, a szocialista környe­zethez való pozitív viszony, az a meggyőződés, hogy az új társadalom az egyén bol­dogulásának lehetőségét biz­tosítja. Ezen túl legfeljebb a stílus­ban lelhető fel néhány álta­lános ismérv, mint az tgétny a valóság elvontabb össze­függéseinek megragadására, mint a tömörítés, az intenzív ábrázolásmód, azaz az olyan­fajta összevonása a jelensé­geknek, amely nem engedi fi­gyelmünket a részleteken el- andalodni, hanem folyvást a mögöttük lévő, mélyebben fekvő síkokra tereli. Nehéz lenne már azonban közös- jegyeket találni ben­nük, ba ennél is tovább men­nénk. Vegyük a sorban első­nek a Húsz órát, amely egy falu keresztmetszetében lé­nyegében a felszabadulás óta eltelt évtizedek keresztmet­szetét adta. Hallatlan éles Ős könyörtelen képét adta a társadalmi harcoknak, a szükségeseknek és szükség­teleneknek egyaránt, nem kímélt, semmit és senkit. A képet, amelyet elénk rajzolt, a szocializmus leg’ -’tikusabb szemlélője sem tai atta szé- pítettnek, mégis r a meg­győződést erősítette, hogy úr­rá lehetünk és leszünk az elénk tornyosuló nehézsége­ken. Művészi módszerének sajátossága az volt, hogy a társadalom minden rétegé­nek megadta a módot, hogy a maga igazát bizonyítsa, eb­ből a véletekig feszített ob­jektivitásból bontakozott ki — úgyszólván e dramaturgia ellenére! —, hogy mégis ki­nek van igaza, vagyis kik azok a típusok, akik legin­kább megközelítik azt, amit emberi lényegnek érzünk. Ha a hasonló ismérvek alapján megvizsgáljuk a Szegénylegényeket, nyom­ban szemben grik AZ ELTERÚ SAJÁTOSSÁGOK SORA. Itt szó nincs objetfvitásról a Húsz óra értelmében. S nemcsak azért, mert száz év­vel korábban játszódik, ami­kor gyököresen mások vol­tak a társadalmi harcok. Az eltérés lényege nem a témá­ban van, hanem az alkotók szemléletében, akik az erők harcának — így mondhatnám — csak módszertanát vizs­gálják, nem pedig indokait és érveit. Hogy az elgépiese- dett elnyomó hatalommal szemben a szegedi várba be­fogott szegénynép képviseli az emberséget, az nem is képezi vita tárgyát, mint ahogy a film nem is tesz kü­lönbséget közöttük, egyetlen áruló kivételével mindany- nyian azonos elszántsággal állnak szemben az önkény­nyel. S hasonlóan egynemű a velük szemben állók front­ja. Nem azt vizsgálja ez a film, hogy ki, milyen ügyért, milyen érdekekért harcol, hanem az elnyomás arctalan mechanizmusának működé­sét mutatja be. Ami azt is je­lenti, hogy másodrendű, szinte lényegtelen kérdéssé válik, milyen hatalomról és milyen elnyomottakról van szó. Igaz. ehhez hozzá kell tenni: Jancsó annyiban el­tér a bevezetőben említett művektől, hogy a Üdére, ame­lyet döbbenetes látomásai ér­zékeltetnek, nem korlátlan: vele szembeszegül a szegény- legények kétségbeesett ka­paszkodása az életbe. De kép­telenek átlátni elnyomóik céljait és praktikáit, s ezért ellenállásuk nem több, mint ösztönös és kilátástalan til­takozás. Példa egy harmadik válto­zatra a Hideg napok, amely annyiban hasonlít a Húsz, órára, hogy ugyancsak vilá-; gosan differenciál: az újvi-; déki vérenzést az események; négy részesének oldaláról: mutatja be. De annyiban kö-; zeledik a Szegénylegények-: hez is, hogy a konkrét törté-! nelmi helyzeten túllépő, időt-; lenebb, elsősorban I MORÁLIS TAAULSÁG0NA1 keres. (Ezt tanúsította a film : vitája is, amelyben lényege­sen több szó eset a jelenről, mint a múltról.) Csakhogy eltérően a Húsz órától, ez a film nemcsak sokoldalúan mutatja be a társadalmat, hanem keresztül-kasul elem­zi is. A Húsz óránál a figu­rák mozaikjából szinte ön­kéntelenül adódott a válasz a történelem kérdéseire, a Hideg napoké szinte tudomá­nyosan elemzett megoldás. Üjra meg újra szembesíti egymással a figurák okfejté­sét, lépésről lépésre haladva veti össze az álláspontokat, majd összegezi az eredménye­Egy nap megint lent ját­szottunk az udvaron testvé­remmel. Erősen sütött a nap, s a Himmelék nyomorék kis- lánykáját lehozták az ud­varra, tolószéken. Egy kisasz- szony volt mellette, az vigyá­zott rá. Kezébe adta a lab­dát, s a kisleány csenevész kezével, a tolószéken ülve, labdázni próbált. Néhányszor visszaesett a labda az ölébe, aztán elgurult, s ő utánamo- solygott. A kisasszony ment a labda után, s visszavitte neki. Ez így ment néhány­szor. Én kíváncsian fürkész­tem, ő felém nyújtotta a labdát. — Nem kell tetőled! — mondtam. — Miért? — kérdezte a kislány. — Mert te mindig beteg vagy! — feleltem. — Miért vagy te mindig beteg? — Én így születtem, ugye, kedves kisasszony? — Igen, szívem — mond­ta a kisasszony —, maga így született. , Nézegettem egy kis ideig. Ő is engem: — Én nem cserélnék teve­led — mondtam aztán. — Te csak ülsz, de én oda me­gyek, ahová akarok! A kisasszony ujjával in­tett: — Nem szabad őt bántani, kisfiú! A kislány azonban mosoly­gott: — Csak hadd mondja ő — s felém fordult: — Hát kivel cserélnél te? — Azokkal, akik lovon mennek, karddal meg kato­nákkal, de teveled nem! Te semmit sem érsz, csak ülsz. De én majd lovon fogok menni! — S mutattam nagy dölyfösen: trara-trara! — B utánoztam a rugkapálózó lo­vakat: nyihaha! — De azért neked Is előbb iskolába kell járni. — Nem tart az soká! — fe­leltem, s legvintéttem. — Azért mégis. De én már tudok írni is meg olvasni is. — Az semmi! — mondtam. — Majd tudok én is, de te sohase fogsz lovon járni, csak a székben fogsz ülni, a szék pedig nem tud futni, se nem tud nyeríteni, rúgni, nem mehetsz a katonák előtt! Csak ülsz és bámulsz és hú­zogatod a szádat! Még a lab­da is odamegy előled, ahová akar! A kisasszony megint fel­emelte az uiiát, de a kislány csak mosolygott: — Csak hadd mondja 6! Nekem nem fáj... Ahogy ezt hallottam, mind­járt gonoszul sandítottam rá: — Nem igaz — mondtan» —, fáj ez neked!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents