Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-10 / 59. szám

YHŰ36RY

VLAGYIMIR OSZIN YIN.

Őrségen

Elűzöm álmosságomat

I cigarettázva — éberen,

egyetlen őszi éj alatt átgondolom az életem.

Most hozzád ellátogatok, leülök az ágyad előtt, míg visszatérnek tflnt napok, susognak esővert fenyők.

.Csak a hullt tfilevél meleg, i hideget' fúj reám a szél,

ázott köpenyem testemet úgy nyomja, mint a vért-acél.

Fordította: Antalfy István

CSANÄDY JÁNOS:

Wfárifcus. g párfbiaoíttsá*

munka* - :a, elgondolkozva ült az idus, kemény arcú gép» » kocsivezető mellett, ügyet sa vetve a jeges út viszontagságaira. A természet fehér tárgyait nézegette. A fák, az utak. a távol derengő kőbánya és az elszórt épületek látványában — úgy érezte — van valami túljátszott, szinte gúnyos gyöngédség. Azt gondoltar végül is meg kell győződnöm arról, hogy lehetséges-e, amit leírtak a levélben?

A levél a táskájában volt, hozzáfűzte a kék borítékhoz, s az iktatást szolgáló űrlaphoz.

„Én 87 éves vagyok, a férjem 81. Három évvel ezelőtt megnősült a fiunk; akivel eddig egy háztartásban éltünk. A felesége már az első hetekben elkezdte a veTudósítás az utakról

(Csont István illusztrációja;

Tudósítás az Utakról, ahol

fölsodorja a szél a port* ahol izgatottan csapkodja az eső a köveket, ahol a gépek türelmetlenül várnak sorsukra estétől reggelig, reggeltől esteiig, ahol az ország vére lüktet} melyeken át meg át hajt szíved

járdaszegélyek éle közt; amik fölött

roppant repülőgépek tűi fehér cérnát húznak az égbe —

tudósítás az utakról, a végtelen utakról, az olajszegélyes utakról,

melyek valami furcsa módon annál gyorsabban rohannak visszafelé,

minél sebesebben megyünk előre, az utakról,

melyek valami furcsa módon összezsugorodnak, semmivé válnak mögöttünk; tudósítás az utakról, melyek térképeinken piros vonalaikkal

mégis jól láthatóit,

csak közel kell hajolni} kirajzolódnak ők a kellemetlen zökkenők, defekt-emlékű kanyarok, alámosott, árvíz-sodort sebeik nélkül, melyeket begyógyítottak mögöttünk már elfeledett — feledhetetlen vas-kezek; az utakról,

melyekre visszatérünk, amint megyünk jobb önmagunkhoz kitérőinken egyre közelebb — ahol a munka és a fény végigzubog reggeltől esteiig; tudósítás a félelmetes, reménykedő, szabadító utakról, mikor már keresztben egyre ritkulnak a soromnók! —

0 szív! Ne, szárny, te

légy kerék —

kophatatlan,

tömör gumi;

állj be a sorba.

húzz, előzz,

ugorj ki,

vágj az élre,

suhanj

a célba!

ÁTTÖRT

FÜGGÖNY

szekedést, azóta mindig zaklat, üt bennünket, már több esetben is nekem jött. Durva káromkodásokat kapunk tőle, több esetben el akart zavarni. Nem bírom tovább. A férjem egy tehetetlen ember. 240 forint öregségit kap. Több gyerekünk nincs, hova menjünk? Ez a ház a miénk. Vagyis a ház a fiam nevén van. de a haszonélvezet a miénk. A fiam és a felesége azt mondják, hogy nincs a számunkra itt hely. Most eljöttünk tőlük, mivel még az ünnepeket se tudtuk nyugodtan tölteni. Eljöttünk a testvéremhez, aki 71 éves. Egy kis szoba-konyhája van, de itt se maradhatunk mindig,. A községi tanácselnök álmatlanságtól vörös szemmel mélyedt el a levélben. A hangjából hivatalos komolyság és a fiatalabb emberek szomorú együttérzése áradt.

— Tudtam erről — mondta visszaadva Márkusnak a levelet. — De nem gondoltam, hogy ennyire súlyos.

— Elkísér az öregekhez?

— kérdezte Márkus.

Útközben nem sokat beszéltek, csöndben húztak el a községet átszelő hegyi patak mentén. A látszatnál súlyosabbak voltak, mert egyszerre akartak megoldani valamit, amiről mind a ketten tudták, hogy sokkal fájdalmasabb, semhogy meg tudják oldani. Az idős testvérasz- szony lakásának deszkaajta- ja zárva volt. A kopogtatásra a szomszédasszony a gőzzel együtt jött ki a konyhájából.

— Lent van a fiataloknál disznótoron — nézett végig vizsgálódva Márkuson.

— És az öregek?

— Egy hete visszamentek.

A tanácselnök és Márkus

míglepődve összenéztes, majd elindultak, át a falu másik vége felé. Az út fénylett és csikorgott alattuk.

— Mindennél fájdalmasabban hangzik, ha öregemberek panaszkodnak — mondta Márkus, megtörve a fehér csöndet.

Az elnök rápillantott.

— Az öregasszony két vagy három he.e bejött hozzám panaszkodni a menyére

— mondta. — Az* mondta: nem tudnak kijönni együtt. Eleinte a fiatalasszony még csak hallgatott, míg meg nem melegedett. Nem szíveli az öregeket, az öregek pedig egy kicsit érzékenyebb természetűek. A fiuk este, amikor megjött a munkából, csak a felesége panaszait hallgatta Az ágyban ketten vannak. Ott egy férfi mindent elhisz az asszonynak.

— Hány éves a fiuk?

— Negyvenegy. Nem sok lehetősége volt már hátra', hogy fiatal feleséget szerezzen magának.

Rövid hallgatás után ismét megszólalt az elnök.

— Engem meglepett, hogy a levél után az öregek most visszamentek.

— Pedig ez volna a legjobb. nem?

— Ha végleg maradnak Az ember nyolcvanegy éves, a falu legöregebb embere. Kőműves volt, csak két éve hagyta abba a szakmáját.

Utoljára még rendbe tette a házat, amibe most visszaköltöztek. Nagyon szép ház, majd meglátja. Az öregasz- szony még tavaly is napszámba járt. Tudom, hogy nem fognak együtt maradni. Javasoltam az öregasszonynak, hogy forduljanak a járásbírósághoz. Azt mondta: ej: jó lesz... Most meg visszamentek.

A kopogásra a testvér- asszony lépett ki a konyhából az előszobába. A panaszlevelet ő másolta le idős testvére és sógora helyett, és ez a tény most világosan kirajzolódott az arcára. A fiatalasszony utánalépett a konyhai melegtől pirosán, mit sem sejtve, majd értet- len zavarral pillantott az elnökre és Márkusra. A konyhaiajtó szinte ki sem nyílt, úgy léptek ki rajta. A konyha üvegajtaján mintákkal áttört vászonfüggöny lógott, az áttöréseken s két idős ember mozdulatlan körvonala sötétlett át. Az asztalnál ülnek, állapította meg Márkus magában, de az öregeknek se hangjuk, se mozdulatuk nem volt, csak ültek, és az ölükből a kis unoka hangja hallatszott ki.

A fiatalasszony visszanyerte az egyensúlyát. Kitárt Márkusék előtt egy szobaajtót, amely a szőnyegek közé vezetett

— Tessék ide bemenni — mondta, — Rögtön szólok az uramnak.

A testvérasszony zavartan toporgott, megvárta, míg a

fiatalasszony kiéri! az ra.

— Csütörtökön visszahívták őket — mondta a kony= ha felé pillantva.

A férfi kötényben, feltúrt ingujjban jött elő az udvar mélyéből. A karja gőzölgötti a meleg tölteiékhústól. Ösz- szeszorított szájjal hallgatta Márkust és a tanácselnököt« látszott, hogy nehezen fojtja el magát.

— Senki se küldte el őket innen — mondta végül. —> Csütörtökön meggondolták magukat, és önszántukból visszajöttek.

Márkus csöndesen nézte » férfit, figyelmeztetően fénylő arcát. Be kellene menni az öregekhez, beszélni velük egy-két szót, gondolta közben, de tudta{ hogy ez most egyszerűen lehetetlen, nincs rá magyarázat, csak le- betelen. mint túljutni egy .eküzdhetetiea akadályon.

A tanácselnök kilépett az előszobába;

— Jó mulatóst estére a

disznótorhoz; — mondta, é» összegombolta a kabátja két szárnyát.

— Nem less kivel — hangzott mögötte kissé fagyosa» a válasz.

Az elnök visszafelé a kőbánya sorséról beszélt, azután a patakról, amelynek a medrét rendezni kellene* mert a nagyobb nyári zivatarok idején színültig telik vízzel, és a mélyebb kerteket elárasztja. Tulajdonképpen mind a ketten örültek« hogy nem kell most az öregekről beszélni.

— Figyelemmel kísérem őket — mondta az elnök búcsúzóul. — Ha szükség les* rá, majd jegyzőkönyvileg i* figyelmeztetem a fiatalokat« Ezt megígérem.

Márkus bólintott. Az autó ide-odacsúszkált az úton. A gépkocsivezető, aki egész közel volt már a nyugdíjhoz, a kocsi legkisebb csusszanását is azonnal érzékelte. Márkus azt gondolta: „Elmondnat- nám neki, mit láttam. De nem, nem szólok most az öregekről, és tudom, 6 se fogja kérdezni, hogy mi lett velük. Ha mégis elmondanám, s megkérdezném, mit szólna hozzá, azt felelné, anélkül, hogy a tekintetét levenné a® útról: az ember vagy meghal, vagy megöregszik.”

Vonat közeledett, majd !eU nyílt a sorompó, és indulthat- lak tovább. Márkus pedig állandóéin maga előtt látta a két öreget, akik ott ültek a végtelenben, amit ebben az esetben konyhának neveztek.-^AAAAAí AAAAAA/VVNAAAAAAAAAAA/%A^AAA^«^w^w^\< --N/S/VSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^*/>A/VI^^^V>/VVS/SA^^V\A/VVVVSA/^NAA/VVVVVVVV/VVVVNA/V\/VVVS/VVVVVVV^^^^^^^^A^^^^AAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAA«^Ai^VVAAA/\AAAAAAA^AAAAA^

— De igaz! — hajtogatta. — Igazán nem fáj!

— Azért is fáj! Te csak beszélsz!

— Én nem beszélek! Nekem nem fáj, mert én így születtem, ugye, kisasszony?

— Igen, szívem, maga így született.

Gyanakvással vizsgálgat- tam őket:

— De ha meghúzom a copfodat, az csak fáj?

Mosolygott:

— Az se fájna, húzd meg!

Előkotorta kis fekete copfját, sovány, sárgás nyaka körül, s a végét felém nyújtotta:

— Nesze.

Én a kisasszonyra sandítva, ravaszul lépdeltem feléje, A kisasszony valóban mindjárt felemelte ujját:

— Nem szabad, fiúcska. Ibolyka, szivem, tegye el a copfját. Nem illik az jó kislányhoz, hogy a copfját kisfiúnak kínálgassa. — S visz- szadusta a copfot a helyére.

— Aha! — mondtam. — Aha! Látod? Nem t,ehe;sz semmit, csak ülsz és bámulsz! — Letelepedtem eléjük a kavicsos földre, s diadalmasan csúfolgattam a kislányt.

Erre 6 kérlelni kezdte a kisasszonyt:

— Hadd húzza meg, kedves kisasszony.;. Hadd húzza meg, igazán nem fog fájni...

Az végre megengedte:

— De csak egy kicsit, fiúcska!

Felkeltem gyorsan:

— Igen, jó — mondtam. — Csak egy kicsit.

De ahogy megragadtam a copfot, úgy megrántottam, hogy a kislány vékony nyaka egészen előrecsuklott.

— Elég! — kiáltotta a kisasszony.

— Ó, a rossz fiú! — s rá- .ütött a kezemre. Ez egészen felbőszített: most már nem akartam elengedni a copfot:

— Hagyj! — kiáltottam a kisasszonynak. S míg ő kezemet fogta, én egyre húztam a kislánvka haiát:

— Nem fáj? Most se fáj?

Szemét már elöntötték a

könnvek. s úgy dadogta egész eszelősen 2

— Nem fáj! Nem fáj! Nem fáj!

Én meg csak húztam.

— Sírsz vagy nem sírsz?

A kisasszony dühösen paskolta a kezemet, aztán a fejemet, s magából kikelve kiabált. Én tűrtem az ütéseket, csak köpködtem feléje, most már mind a két kezemmel a copfba kapaszkodtam, egész addig, míg egyszerre a kislány nagyot sikoltott. Akkor ijedten elengedtem, kiugrottam a kisasszony ütlegel alól. A kislány felzokogott.

Én diadalmasan futottam körbe az udvaron; a kisasz- szony utánam. A nagy igyekezettől elestem, 6 pedig rám zuhant. Térdem csupa vér lett Nagyon megijedtem. Egyszeriben fakón bámultam térdemre, s úgy tűrtem a kisasszony ütlegelt.

Testvérkéim mogorván, kíváncsian álltak körül, amint a földön ültem.

— Ügy kell! Ügy kell — mondogatta nővérem, bátyám azonban mindiárt kézen fogta őt,, s elvitte magával panaszkodni. Pillantásommal

Ibolykát kerestem. Ö még egyre zokogott. A kisasszony a ruháját tisztogatta, s úgy szidott Aztán a másik udvarról előhívta a házmestert, s vele együtt felvitték Ibolykát a tolószékben. Én mögöttük oldalogtam. S míg végiggurult a tolószék az udvaron, a szűk folyosón, a kis- udvaron, oda-odakiáltottam a kislánynak:

— Látod? Miért mondtad« hogy nem fáj? Látod?

Egyikük se válaszolt. Nehezen cipelték fel a lépcsőn a tolószéken. Én kint álltam a folyosón, amíg bevitték Ibolykát. Kinyitották az ajtó mindkét szárnyát, s úgy tolták be.

Tudtam, hogy a kisasszony be fog panaszolni a kislány szüleinél. S azt is tudtam« hogy Himmelék eljönnek majd hozzánk, elmondanak mindent atyámnak. S akkor ő megint meghúzza a fülemet S talán meg is fog verni. Én pedig őt' vissza fogom ütni. Akkor 5 engem elkerget hazulról, s én világgá f<F* gok menni...