Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
Vietnami költök versei LE ANH SVAN: TALÁLKOZÁS Széllel birkózva lépkedett az esőben a raj, a csupasz rizsföldek (elett dühöngött a vihar, Mennydörgés dorgált cikázó kis villám-kölyköket, s mi mentünk, mentünk szótlanul, álmodva tűzhelyet, duruzsoló, jó meleget, s mellette pihenőt, — de tűzhely nem volt, s tűz se volt, ■ csak tűrtük az esőt. Aztán elállt, s hirtelen reánkszakadt az éj, s az éjben könnyed lépteket hallottam akkor én. Szembejött velünk vidáman egy harsány kis csapat, s — mint röpke fénysugár ^ egy (ürge lány szaladt. Épp csak a hangját hallottami — „Előre! Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!” — és elnyelte a vaksötét, <— mint bennünket a csend —« ml Dong-thap (elé tartottunk, é meg keletre ment Ahogy visszagondolok —• a neved sem tudom. Rövid kabátban, puskával mentél az úton, ■ messze vagy. mint a hajnaltól a késő alkonyat, — (ényt látok, fényt a távolban, vagy inkább arcodat? ... 8 újra hallom a hangod Is: — „Előre! Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!” VAN DAT: Három teljes éje, hogy folyton csak megyünk, megyünk, menetelünk. Mily jó, ha a zöld dzsungelben egy kicsit megpihenünk, S lábunknál futva kanyarog a selymes, gyíkfürge patak, S fenn a fiatal ágakon millió daloló zsenge rügy fakad. Banánvirágok fehér lepedőjét húzza magára a távoli domb, S lenn az ösvényen tavaszi szirmok, tavaszi illatok dallama zsong. Virágok! Ha tudnátok, mily veszélyes és mily nehéz útra megyünk! — Várjatok ránk, és akkor nyíljatok mind, GERENCSÉR SZÉLVÉDŐ ha visszajövünk!. Krccsmáry László (ordításai \ vwvwvwwnaaaa/wwvwwvwwwvwwvwwwwwwwwwnaaaő.wwwvsa/wvwvw\aaaaaaaaaa/sa^< i A kocsi remekül bírta volna a nyolcvan kilométeres sebességet la, de Duba nem akart sietni. Valami balsejtelme volt, amikor elindultak a Merkur csepeli lerakatától az új Wartburggal. Határozottan gyávának érezte magát, ügyetlenül bánt a volánnal, sokat akadozott kezében a sebességváltó, mozdulataiban meg-megbomlott az összhang, pedig nyolcadik éve vezetett már. Pánik fogta el a Soroksári út tumultusában. Most tapasztalta először, hogy az idegei is meg tudnak izzadni, síkossá válnak és ettől labilis lesz az ember önuralma, mint autó a jeges aszfalton. A nyílt országút egészen más volt. Elült a lámpaláz, idegei felszáradtak, kedélye hűvös-kellemesre vált. Csak az asszony jelenléte bosszantotta. Nem volt heveny és friss ez a bosszúság. Inkább mély, zsibbadt és krónikus, mint a rossz alaphangulat. Duba talán azért érzett így, mert az asszony Is határtalanul örült az új kocsinr.lt, márpedig Duba semmiféle örömben nem akart Maliiddal osztozni. Matild állandóan cigarettázott, s olyan gőgösen pöf- feszkedett a bordókárpitos ülésen, hogy Duba boldogan és rosszindulatúan tudott volna pörölni vele. — Tulajdonképpen milyen a kocsink? — kérdezte az asszony. — Elefántszürke. — De hiszen ilyen szürke nincs is. — Akkor elefánt sincs. — Mitől vagy ilyen ideges? — A fáradtságtól — felelte Duba. Most is azon csodálkozott. hogy miképpen lehet ugyanaz a kövér Matild egyszerre olyan mesésen buta és oly hajmeresztőén leleményes. Sok minden fájt Dubának. Most mégis az a jelentéktelen veszteség okozott neki szomorúságot, hogy kivágták az eperfákat az országút mellől. Gyerekkorában éhenkórász pajtásaival néha húsz kilométerre is elcsavarogtak, eperfától eperfáig. Malacmohósággal falták a koldusok gyümölcsét, és a nagy „dőzsölésben” valóságos ínyencekké váltak: az egyik fáról mézUlatú, nektárízű fehér, a másikról szomjúságoltó, savanykás fekete, a harmadikról egészen különleges zamatú szürke epret szüretelhettek. Duba emlékezetében úgy maradt meg az évről évre Ismétlődő eperszezon, mint a gyermekkor bhjtctr pcuig ijeüvco<S!&! vagpr* szeri.. <apta le kezét a volánról és lábát a gázpedálról. A fékre taposott, azonnal lefulladt a motor. Maga sem tudta, hogyan, de már az apróbazaltos útszegélyen futott valószínűtlen sebességgel Rohant a két gyerek után, akik a cementgyári barakkházak felé menekültek. A nagyobbik fiú repült, mint a fecske, a kisebbik azonban botladozott, és valami edényt szorított magához. Duba néhány ugrással utolérte, nehéz kezét a nyakára ejtette, a gyerek majdnem összecsukott — Bácsi, ne bántson, nem akartam!... — bömbölt a fiú olyan erővel, hogy Duba megijedt tőle. — Hol laktok? — Itt a barakkokban, bácsi kérem, ne tessék bántaL , ^vvvVWVWVVVWWWWVWVVV/ . .......................... Ék Sándor: Vietnam ..V. W.\VWvWv%WVvVV wvvvvwvvwvwvvwwwwwvwvv fénylő tisztásai. Az emléknek üdítő gyümölcs íze volt illa* tába az országút sajátos gumi- és benzinszaga vegyült a bőrén égett a horzsolások, karmolások nyoma, hiszen apró sebesülésekkel járt minden roham a fák goromba törzse és bozontos-kócos koronája ellen. A fák most kidőlve hevertek az országút árkában. Törzsük darabokra fűrészelve, koronájuk kazalba rendezve. A tuskók korongjai sárgán világítottak az alkonyaiban. — Nekünk van új Wartburgunk az egész bányatelepen — állapította meg Matild. — Sorold tovább, mire kell még büszkének lennünk — ajánlotta Duba. — Veszekedni akarsz? —- Semmi értelme. Duba továbbra is az eper- fákra gondolt. Az utolsó szüret már nem tartozott a gyermekkor fénylő tisztásat közé. Kenyerük akadt egy kevés, de egyéb semmi. Anyja azt mondta az eperre: „édes töpörtyű”. Az első új Wartburg az egész bányatelepen, és egy rövid nyakú, meddő, kövér feleség. Duba azt sem szívlelhette, hogy ő is a nehézsúlyú emberek csoportjába tartozott Harminckét éves koráig karcsú volt aztán feljött a bányából és beállt csaposnak felesége gebines vendéglőjébe. Hatvannyolc kilóról kilencvennégy kilóra testeseden, arca elvesztette régi formáját, erősen megkopaszodott Sűrű volt már az alkony, amikor a város perifériájához értek. Fakó porfelhő go- molygott a cementgyár fölött, odébb, a rendezőpályaudvaron hangtalanul mozogtak a vonatok a lila homályban. Duba babrált a műszerfalon, próbálta felidézni, mit is magyarázott a szerelő a kapcsolókról a kocsi átadásánál. Ekkor robbanás roncsolta szét az út és a képzelet áramló folyamatát és a szélvédő üveg millió gyöngyre sza- ’■"dva b”llott az úttestre. A kő, amely bezúzta az ablakot Matild vállát érte. Az asszon/ rekedten hörgőit, ni! — üvöltött a gyerek. A félliteres, játékszernek ható tejeskannát úgy szorította magához, mintha az életénél is jobban féltette volna. — Add Ide a kannát. Aztán viszlek a rendőrségre. A fiú ordított sovány arcát elcsúfította a sírás. — A kannát nem adom, Inkább tessék agyonütni!... Duba komolyan félni kezdett a gyerek rémületétől. Alit bután, nem tudta, mit tegyen. • — Tekerd ki a nyakát ennek a koszos fattyúnak! — zihálta már messziről a kövér Matild, ahogy férje ás a törpe fogoly felé közeledett. Egy Volga is lefékezett mellettük, fiatal sofőr hajolt ki az ablakon és közömbös derűvel állapította meg, hogy semmi vész, 1140 forint egy új szélvédő, majd tovább hajtott Matild a gyereknek esett, aki szinte boldogan jajveszé- kelt, hogy végre túljut a büntetésen, meg sem kísérelte a védekezést csak a májszínű kannácskát szorította magához rendületlenül. Matildot Duba gorombán félrelökte. — Vezess a szüléidhez — állt a gyerek és az asszony közé. Halkan ráparancsolt a zaklatottságtól remegő Ma- tildra: — Menj vissza a kocsihoz. Vigyázni kell rá. Kicsit komikusnak, megszégyenítőnek érezte, hogy kilencvennégy kilós létére egy madárcsontú fiúcskát kísér. Az is zavarta, hogy a fiú hasonlított valakire. Görcsösen kereste, melyik bányatelep! srácot juttatja eszébe a pityergő kölyök. ~ Miért dobtad be az autóm ablakát? — Én nem akartam, bácsi kérem, én nem is láttam az autót.,. először a Hujbert dobott, én csak vissza dobtam ... —- Mi van a kannádban? — Anyatejet hozok az öcsémnek a Vasvári utcából. A csecsemőgondozó adja, mert a mamának kevés a teje. — Ne bőgj már... Hány éves vagy? — Nyolc leszek a jövő héten ... — Éppen a jövő héten ... Tíz év múlva már rablógyilkos leszel* _______ A Jóslatra azonnal ttWwR hagyta ,j erek a sírást Duba éttől megdöbbent Semmi kedve nem volt tovább menni. Mit mondott a Volga sofőrje? 1140 forintba kerül az új szélvédő. A múlt vasárnap Igen szép volt a vendéglő forgalma, és Matild majdnem négyezer forint többletét vett ki a kasszából. Hűvösnek és puhának érezte a gyerek karját, amikor megfogta. — Állj meg! Kémlelte a sötétben a flű keskeny, fakó arcát, szürkésen szőke haját, próbálta végre eltalálni, kire nason- lít. Semmi kétsége nem volt, hogy hasonmása ott futkos a Sorra megnézte gondolatban a felidézhető arcokat, de hiába. — Hogy hívnak? Komor csökön vönsséggelj rámán szegte le faiét a gyerek. a Hál trnrdve ho<*v leendő rablóevükost látott benne a toronromt>nr állt pV megparancsolták neki. bámulta a k-annárska fedelét, és «-firáíK, orrá-rnT 3Z epeTfa tuskőiát piszkálta. — Ferinek... Dóba » f—s-An babráló, pírt és szutvkos lábat figyelte. — Milyen Ferinek? A fiú nem akart válaszolni. de nagvon sürgető volt a a férfi hallgatása. — Csontos Ferinek .. Július elell kánikulává változott a hűvös tavasz, este helyett szikrázó napfény vakított, az eperfa vaskó*- tömören állt a helyén. Csontos Feri a lomhozat belsejében kapaszkodott és rázta a fát. Dubának nem kellett többé töprengenie, kire hasonlít a fiú. Arra a huszonöt évvel ezelőtti Csontos Ferire hasonlított. akivel egvütt cserkészte végig Duba az országutat eperérás Ideién. Látta a haidani Csontos Ferit, amint fekete eperrel repülőgépeket, lovakat és madarakat rajzol az aszfaltra. Szelíden a gyerek hajába markolt — Apád Itt dolgozik a cementgyárban? — Igen ... — Mennyit keres? — Azt nem tudom. — Pedig tudhatnád, mert a szélvédőt meg kell fizetni Mit dolgozik a cementgyárban? — A bunkernál van. Tölt! azokat a nagy tartálykocsikat A gyerekén látta, hogy kétezer forintnál nem kereshet többet Hitvány kis pamut» szvetter volt rajta, egy í-s-'í ka rövidnadrág, meg a szakadozott szandál. — Na, menj haza! — legyintette tarkón a gyereket ujjai hegyével. A fiú gyanakvón csodálkozott, nem hitte, hogy zabád. Félénken fürkészte a toronyember arcát Kísérletképpen hátrált néhány lépést, a kannát a combja mellé lógatta, s amikor meggyőződött róla, hogy nem nyúlnak utána, hátra-hátra pillantva sietett a cementgyári barakkházak felé. Pedig Duba utána akart nyúlni. Nyomorultnak, magányosnak érezte magát, ismét érthetetlen félelem fogta el, idegei megint elnylr- kosodtak. mint a Soroksárt út tumultusában. Elhagyatottan ácsorgott az eoerfa tüskéiénél. öreges váJinip valódi sűlv volt az alkony. — Várj. Feri! — kiállotta csaknem könvörö<*ve. és száguldani kezdett a fiú után. A gyerek vagy ötven lépésre lehetett tőle. Kiáltásának engedelmeskedett, mereven megtorpant, mint az apróvad. Mindez e®v re”'— tig tartott, aztán szinte rávetette magát az országúira, hogy a túoldalon meneküljön tovább. Már rég eltűnt, de Duba még mindig ott állt. ö ’s me- rekült volna, de csak Mátédhoz kullogott vissza. Mátédhoz, ebben a szomorú per©? ben • m -— ______-A
