Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
Modernség és igazi korszerűség A modem művészet fcfl** lonbözó Irányzatainak Értékelése, befogadása és a közösségre tett hatása egyike • legvitatottabb kérdéseknek. Ekörül olykor a legszélsőségesebb nézetek ütköznék. Egyesek idillikusán zavartalannak vélik, másuk létrehoz- hatatlannak tartják a modern művészet és a szélesebb közönség közötti kapcsolatot. Az előbbi vélemény hirdetői azt Gondolják. hogy társadalmunkban eleve minden feltétel adott az olvasók-nézők- fcallaatak és a legigényesebb mai alkotások találkozásához. Ellenfeleik viszont nem veszik figyelembe, hogy ez a folyamat — ha nem is egy csapásra. nem buktatók és vargabetűk nélkül — kibontakozhat és ki is bontakozik. A művészi alkotások hatásának fontos feltétele a közérthetőség. pontosabban az. hogy jelentésük és hangulatviláguk minél több ember számára érthető, élvezhető, tehát befogadható legyen. Ez a követelmény — olykor a legjobb szándék ellenére — nehezebben megvalósítható a mi korunkban, mint korábbi századakban. Ebből sok probléma adódik, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor, a művészi alkotás műhelygond iainak megértő elemzése mellett és közben IS alapelv maradhat, hogy igényesség és korszerűség semmi esetre sem kizáró ellentéte a közérthetőségnek. Sőt, százezrek és milliók figyelmére, érdeklődésére elsősorban — és a lövőt tekintve remélhetőleg fokozottabban — olyan alkotások számíthatnak, ame- , lyek közérdekű, a közvéleményt foglalkoztató kérdések körül, keltik életre s ábrázolják hőseiket, a jellem és a magatartás szempanitjábód sokszínűségükben, árnyaltságukban is tipikus szereplőiket Ez az igény főképpen a drámára és az epikára vonatkoztatható. Aligha van igazuk azoknak, akik a formai érthetetlensé- get, a megfejthetetlen vagy többféleképpen értelmezhető bonyolultságot a mához méltó és a jövőt ostromló művészet szinte kizárólagos zálogának tekintik. Arra is van elég példa, hogy az új tartalom érthetőségét semmi sem nehezíti. S amit nem értünk, elég gyakran nem igazán új. tartalmi és formai szempontból sem mély. hanem zavaros vagy ellenszenves. Az a vitára ingerlő prózaíród stílus és gyakorlat, amely az embert és világát geometriai idomok sablonjai közé szorítja, elszűkíti és a reménytelenség felé — homályba löki. hiába hivatkozik ultramodern külföldi példákra, hiába takarózik a korszerűség jelszavába. Közönyösen hagyja az olvasót, aki éppen az igazi korszerűséget. a mai élet gondjaira, ellentmondásaira visszhangzó közérdekűséget hiányolja az ilyen mértani szemléletű, idő és tér fölötti lombikviláffba menekülő elbeszélésekbe». Általános érvényű igazságnak tekinthetjük, hogy korszerűség és társadalmon kívüliség, összeegyeztethetetlen fogai, mák. 17 nnek bizonyítására Láa- sunk két — látszólag távoli. valójában egymás érvényét erősítő — példáit. Népszerű műfaj ma világszer. te a tudomány fejlődési távlatait tantasztikus-cselekmé- nyesség tormában bemutató és népszerűsítő science fiction. Terjedését szívesen látjuk és azt kívánjuk, hogy a magyar könyvkiadás is minél több magas színvonalú, a műfaj elitjét reprezentáló tudományos fantasztikus elbeszélést regényt fordítson, írasson. Juttasson el a magyar olvasóhoz. Nem kevésbé volna kívánatos azonban, hogy a válogatásban és a to- borzandó hazai szerzők orientálásában néhány világos alapelv érvényesüljön. Az is például, hogy a jövő, bármennyire utópisztikus és tudományos. nem kerülheti meg a társadalmi fejlődés problémáit és ennek emberi, szemlélet- és ízbeli vetülő;ét. A jövő ugyanis nem az égből poty. tyan, hanem — bármiféle tudományos forradalom gyorsítja is fel a változások iramát — a mából nő ki szervesen és meghatározottan. Vagyis a mai világ társadalmi-emberi problémái nem hagyhatók ki a jövőre vonaitkozó semmiféle számításból. A mai olvasó a legmerészebb tudományos utópiából is saját kérdéseire, mai «gondjaira vár választ Feszültséget. szenvedélyes érdeklődést vagy éppen azonosulást csak Ilyen — a mából a jövőbe ívelő, fantasztikumában is reális művek válthatnak Id a közönség körében. A történelmi ábrázolás még inkább igényli a történél mi séget; a múlt még kevésbé túri a társadalmi tényezőt kiiktató, vagy jelentéktelenné zsugorító megjelenítést A művészetek fejlődése a mi korunkban — az új társadalomhoz illő tormákat eszközöket megjelenítési módokat keresve — távol is kerülhet attól, aminek megértése akadálytalanul könnyű. Erre a tényre és következmén yei re utalt az MSZMP kulturális elméleti munkaközösségének 1966-ban megjelent tanulmánya (Az “ffodalom és -- művészetek hivatása társadalmunkban) „A közérthetőség nem azonos a köznapi, vagy a tudományos, általában a logikailag intellektuális érthetőséggel. A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvének ismeretéből, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával.” Ebből következő an: ha vannak jelentős életművek és alkotások, amelyek — újszerűségük miatt — eay Ideig a meg nem értés falába ütköznek. az idő a társadalmi- kulturális fejlődés fólyamaSZOKOLAY KAROLY: SZABÓ LŐRINCHEZ Ha tudnád odaátról Is adnád még mindig tanácsaidat. „Légy reálisabb!” — mondanád, légy barbár egy kicsit, s válságaiddal ne törődj sokat, mert kerülsz majd még örvényeibe sok más belső viharnak”. Hangodat hallom, s nem vagy már sehol, szobádban látlak, bár azóta nem, nem megyek oda, mert azt képzelem: ott ülsz. hajad a homlokodba lóg, s leemelsz néha egy-egy kötetet mennyezetig terjedő polcaidról — Te tizennyolc évem zűrzavarával bíbelődő kedvesség és okosság, ha hallanál, elcsukló hangomat csitítanád most rekedtes szavaddaL iában segít — segíthet — elfogadtatásukban. közmegbecsülésük kivívásában Az ilyen alkotások egy része félreérthetetlenül Tzocialista vagy elkötelezetten humanista eszmeiségű V an azonban a társa dalmű-formai modernségnek olyan változata is. amely ellentmondásos, vitára hivó. ám megismerésre érdemes Azokra a polgári művészekre «gondolhatunk akik társadalmuk válságtudatának, elem- bertelenedésének ábrázolói és bizonyos mértékben leleplező!, Proust. Joyce. Kafka (és sokan mások) elstvánosodásábnn érték tetten, félelmetes veszélyességében idézték meg az imperialista korszak polgári világát, elboruló norlzontiát. gyötrő reménytelenségét. Éppen ezért helyes, nogy kiadói politikánk könnyen hozzáférhetővé tette és teszi „2 ilyen típusú műveket. A közönség elismeri és élvezi műveik tényleges hatását, de azt is észreveszi, hogy a földig boruló ajnározás egyoldalú és elfogult Az ilyen drámák, filmék és regények egyes kritikusai énnél« ellenére mostanában is gyakran lemondanak az elemző értékelésről. Nem szólunk arról, hogy a humánus értékeket romboló modern tőkés társadalom kritikája például nem egy nagy sikerrel látszott drámában maga is ismétli a széthullást a lefegyverzettséget. és még sok mindent abból, amit tiszta szándékkal és kétségtelen tehetséggel elutasít Derti Tomit BARANYI FERENC: Megbocsátom Neked még azt is megbocsátom, hogy nincs mit megbocsátanom, kegyetlenül jó vagy te hozzám, a jóságod már fájdalom, neked még azt is megbocsátom, hogy vak gyanúsításaim miatt én bűnhődöm, felőröl a magam-fabrikálta kín, neked még azt is megbocsátom, hogy szüntelen kedvembe jársz s már nem tudom, mi ejt karomba; odaadás vagy megadás, neked még azt is megbocsátom, hogy már e csöpp kétség miatt még selymes szóval simogatni rendelt sorom is vádirat, neked még azt is megbocsátom, hogv tiszta vagy. mint... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy tisztaságod esak úgy hiszem, ha piszkolom, mert égi már e tisztaság, hogy földibb legyen — szennyezni kell. Neked még azt is megbocsátom, hogy megcsallak valakivel. VARGA ZOLTÁN: Mtita a le'nőtls vá'ás kában Imé átléptük a küszöböt a küszöböt Testünk veríték-üstökös üstökös Ijedten állunk a mindenség kapujában kapujában Fura szavakat mondunk életreváltan halálra-váltan Kék fényességből hull reánk a csillagok üdve csillagok üdve Egyedül vagyunk. Hátrálnánk vissza a küszöbre a küszöbre De lépünk tovább. Vadászunk tűzre aranyra s nem lelünk csak kopárrá égett szavakra szavakra, ANTALÉ-Y ISTVÁN: Kérdem, érteden . • • A házben már nem lakik senki, a gyümölcsfákról termést nem szed, a Katarba ki mehetett ki hordani gabonakeresztet? Hol van a ház, amiben lakna az ember. aki. hogyha élne, gyümölcsöt szedne és aratna, készülődne az újabb télre? Nincs határa a gyűlöletnek! Hozzád szólok, értelmes ember! Huszadik század isteneknek tudományával értelemmel. ki új arcot adsz a világnak, hozzád szólok, s kérdem: miért ez?! Kérdem értetlen. — és ha lázad a költő, vádol is, ha kérdez! VIGH TIBOR: C^udásszemű tanítványaim Huszonnyolcán ültök itt, még félvrteg. csudálkozó szeműit, nem tudva még. az élet hogy repült —■ S egy órán már nem lesztek itt. De addig sok óra Int felénk s félek még ez sem lesz elégi hogy megtanítsak néktek sok mesét, a szép-szót, amely csak jóra int. Hnszonnyolcan ültök itt. — Talán lesz erőnk tenni nagy csodát; lehet, hogy lesz. ki sorra megaláz, s lesz, ki hibánkat kürtöli... Huszonnyolcán ültök Itt, első tanítványaim. Majd emlékezzetek a szómra s az életben azért küzdjetek, csak mi lélekben gazdagít, ml le nem aljasít, de ami föl. a magasba emel; a küzdés sosem ernyőd jen el, s gyújtsatok fényt, mindig hajnalit!.!. Huszonnyolcán járjatok fgy, ti elsők, ti csudásszemű tanítványaim! SIMON EMIL* CJSZA KA Az öregember kibújt a Ms szobából, szinte húzta maga után a pipafüstöt Óvatosan megnyújtóztatta reumás tagjait Apró lépésekkel indult, félórába is beletelik, amíg a telepet körben járj a. A magas oszlopon függő lámpák halvány foltokat vetítettek a földre. Máskülönben sötétség gomolygott köddel keveredve. Megnyúltak az állások oszlopai, furcsa szögleteket rajzoltak a téglarakások. Odaverte a lépést, ahogy még katonáékn ál tanulta, amikor őrjáratban cirkáltak. Bátrabb lett, ha hallotta a saját lépteit. Megkerülte az egyik épületet, s kifele kanyarodott. Egyszerre szokatlan zajt hallott. Megmerevedett, szorosabbra markolta a botját. Jól ki vehette az egymáshoz koccanó téglák tompa csengését. Elöntötte a verejték. Az iroda messze van, amíg a telefonhoz elér, minden baj megeshet. Úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha ott, helyben maradna, s nem mozdulna. Aztán az jutott eszébe: micsoda ember lenne ő, ha ezt tenné? Nem rábízták-e a telepet, s nem megjárta-e a frontokat is? Le- koppantóttá a botját, s közelebb ment. Ahogy a szeme megszokta a sötétet, kivette a kiskocsi körvonalait, s a hajladozó embert is megláttál. Ütemes mozdulata is elárulta, hogy a téglát rakja. Az öregember megállt, felegyenesedett. — Maga az, István bácsi? — kérdezte. — Nem vagyok István — mondta az őr. —- Ki van ott — kérdezte meghökkenve a hang. — Az éjjeliőr — mondta aíz öregember. — De maga kicsoda és mit akart itt? A másik nem válaszolt. Hideg csendesség szorult közéjük. Az öregember félt. Éjszakázott ő már két háború frontjain, nem először találkozott a szorongató éjszakai ijedtséggel. Ügy érezte magát, mintha egy lőszerraktár mellett állna őrséget, s odaa szíve. „Nem ilyen rokkant embernek való ez a szolgálat!” Erélyesen ráripakodott a közeledőre. — Maradjon veszteg! — úgy tartotta a botját, hogy fegyvernek is nézhették a sötétben. — Ne bolondozzunk egymással! — mondta a hang, — Hol van István bácsi? — Kórházban. Az idegen elnevette magát. — De gyenge a hangja! Csak nem fél tőlem? bent már az ellenség motozna... De az állását is féltette. Nehezen jutott be, s még az este azt tervezték az asszonynyal, mennyit javít majd a sorsukon a jobb kereket. A tóglarakás felől koppa- nás, csoszogás hallatszott. Az öregember látta, hogy a másik megkerülte a depóniát, s közelebb jött. „Most már a lihegését is hallom!” — gondolta az őr, Nagyokat lökött — Menjen svépszerével, vagy fel lármásom a rendőrséget — mondta szilárdan az őr, — Na, lassabban! — Az idegen még közelebb lépett. Az őr láthatta nyúlánk, sovány alakját. Két karját fenyegetően lóbázta. — István bácsi tudja, hogy jövök. — Nem igaz! — mondta keményen az öregember. — Micsoda? — kérdezte a másik. — Az, hogy István, meg maga. cinkosok! — Mindnyájan becsületesek vagyunk, papa! — mondta a másik és nevetett. — Azért, mert elviszek egy kiskocsi téglát? — Rögtön rakodja vissza! — Csak nem? — húzta el s szót gúnyosan a másik. — István bácsival szót értettünk! Nem járt erre ilyenkor, nem látott semmit! — Hazudik! — mondta haragosain az öregember. A másik hirtelen lehajolt, s egy letört darab téglát emelt a markába; — Tisztuljon innen, öreg, amíg nem visz a bajba! — Ha elmegyek, értesítem a rendőrséget! Az idegen káromkodott, Felemelte a tégladarabot és elhajította az őr felé. Az öregember későn vette észre, amúgy sem volt már képes hirtelen mozdulatokra. A tégla erősen mellbe vágta, s lehuppant a földre. A másik látta, aztán, hogy nem mozdult, közelebb lépett hozzá, s lehajolt. — Hé, öreg! — rázta meg a vállát. Az éjjeliőr hallgatott. Az Idegen szorongva állt mellette, majd egyszerre megfordult, elbotladozott a kocsijáig. egy mozdulattal leborította a rakományt és futni kezdett, maga után vonszolva a kiskocsit. Egy darabig még hallatszott a kerekek gonosz zötyögése, aztán megint szétterült a csend. Az öregember sokára eszmélt fel. Sajgott a melle, minden tagját áthűtötte a hideg föld. Megkereste a botját, nehézkesen elindult. Váratlanul eszébe jutott István, Megállt, döbbenten nézett maga elé. „Nem igaz!” — gondolta rémülten. Beért a szobájába, megpisz- hálta a tüzet. Sürgetve motoszkált benne, hogy telefonálni kellene, meg feljegyezni, mikor történt az eset. Ám dermedten ült a széken, már csak azt várta, hogy világosodjék,
