Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-31 / 77. szám

Mums ev az államosított Gazdagodott az ország ££glJÍ a kistályai úton, s most 190 millió forintos beruházással tovább bővítik. A Vörös Csillag Traktorgyár egri gyáregy­sége a fejlesztés során 5600 négyzetméteres üzemcsarnokot, korszerű tanműhelyt, kazánházat, irodaépületet és különféle szociális létesítményeket kap. Képünkön az épülő csarnok. iül (Kiss Béla felv.) fl verseny fordulópontjához értünk A szomszéd megyében. Bor. sódban, húszesztendős táv­iratot őriz dr. Szemere Endre igazgató. Ereklyének számít ez az írás. mivel küldője, a hatvani képviselőtestület, vá­rosa első államosított ipar- vállalatának vezetőjét kö­szönti a meleg hangú, ked­ves sorokkal. Két évtized múltán dr. Szemerének csak az emléke — jó emléke — maradt a Zagyva partján. — Bandi „kiemelése” ko­rántsem ért bennünket vá­ratlanul — gondol most visz- sza a gyár egyik hajdani könyvelője, Kőrössy János­áé —. már akkor is sejtet­tünk valamit, amikor azt a másik, a Pestről kapott táv­iratot mutatta a pénztárban. Jóllehet, hogy az csupán egy meglehetősen szűkszavú meghívó volt a vasasszékház, ba. de valahogy mégis több volt az üzenetben. Jól érez­tük: másnap már láthattuk a hivatalos kinevezést is. — Igencsak örültünk, hogy Szemere elvtárs lett az új igaz­gató, hiszen városbeli volt, közénk tartozott. Értelmes, ügyes, jóindulatú tisztvise­lőnek ismertük, még a cu- korraktából, — vallja Veres László, a régi üzemlakatos. —* Ügy véltük, hogy igazán megérdemelte a magasabb beosztást. Ezzel egyébként kicsit meg is nyugtatott min­ket. mert — megmondom őszintén — ahogy a tisztújí­tásról beszélgettünk a mű­helyekben, szóba került sok más mellett az is, hogy bár­melyikünkre eshetett volna a választás. Mi viszont hosszú idő óta csak a munkához szoktunk, a parancsok végre­hajtásához. Az irányításról csak annyit tudtunk, hogy azt másoknak találták ki, nem nekünk való. Szóval, könnyebb volt. hogy akkor így rendeződött a dolog ... Szemtanúkkal, törzsgárdis. iákkal beszélgetek a Hatvani Cukorgyárban. Valameny- nvien „kútfői” egy letűnt világnak: még ismerték a va­lamikori iparmágnásokat, epi­zódokat tudnak mesélni a részvénytársaság egyik tulaj­donosáról. báró Hatvani Endréről, Friedländer igaz­gatóról, s a Deutschig és Fia „társulat” több más. jelleg­zetes figurájáról. — Fenyőharaszti kastélyá­ból általában lóháton érke­zett közénk a báró, s talán hónaponként, nagy „steppel” végigjárta az üzemeket. In­kább csak a társaságával tár. gyalt — idézi Veres —, ha jól tudom, jómagam egyszer váU tottam vele több szót hivata­losan. Amikor levett sapkával I elé álltam s arra kértem, , hogy valahogy tegyék elvi­selhetőbbé a műhelyemet, re- , fnegett, el-elcsuklott a han- , gom az izgalomtól, a félelem- , tői. Később persze, a háború f után már, bátrabban beszél- I gettem vele. sőt. mosolyogni ! is mertem ... rajta. A báró I ugyanis kissé komikusán i «jött ez alkalommal: sétapál- I ca helyett, eperfakarót szo- i rángatott a kezében, s a há- j tán tarisznya volt. Egysze- i rübb. barátságosabb ember i lett belőle, az orosz gyárpa- I rancsnok mellett nagy kedé­lyesen, még a családunkról ss érdeklődött.... —- A báró előszobájában rendezte be az irodáját dr. Szemere — ugrik ismét né- j hány évet Veres — s nekünk ; nagyon jólesett, hogy az aj­taja mindig nyitva állt előt­tünk. — Olyan ember volt az igazgató — toldja hozzá Veszteg Feri bácsi, a nyug­díjba készülő manipuláns (művezető) —, hogy például, amikor nagyon szorított a cipő, maga is odaállt a vagon egyik ..végébe és a munkásokkal együtt lapátolta a szenet. |Jehéz időket éltünk át ak­koriban. szükség volt minden kézre... — Csak az igazgató válto­zott itt a gyártelepen? — kérdem — Kőrössy Jánosáét, Balázsfalvi Ferencet, Nérey Ernőt. Peszleg Ferencet és Podonyi Györgyöt. összenéznék, elnevetik ma­gukat, s mentegetőznek, ami­ért az egykori kollégáról annyit beszéltek. Aztán, még az emlegetett vállalatvezetői kinevezésről mondott sza­vaknál is egyszerűbbekkel, magától értetődő természe­tességgel folytatják a történe­tet: — Lassan megtanultunk a saját gyárunkban dolgozni. Nem vártunk mindig a fel­szólításra, utasításra, ma­gunktól is mindig elvégez­tük. amit kellett. Kerestük az egyszerűbbet, a jobbat, hi­szen lépten-nyomon hasznát láttuk. Szavunk lett minden­ben. adtak a véleményünkre, a javaslatainkra, szívesebben jártunk a műszakokba. — Miénk lett a Friedländer úr mátraházi „mesevillája” is. Aki jól dolgozott, mehe­tett üdülni a gyár költsé­gén. Én voltam az első ven­dég — emlékszik vissza Pesz­leg bácsi — n mondhatom, hogy nagyon jól éltem. Elhi- szi-e — kérdi sokatmondó fejmozdulattal —, hogy oda­fenn gyakran éppen mi, a gyáriak ettük a szezonnyitó rántott csir­két is!? Akkor, amikor itt a városban még az orvosok is meggondolták az efféle ínyencséget... — Emberségesebbé váltak munkahelyeink, nálunk is bevezették a közétkeztetést, később egészen modem ebéd­lőt, öltözőt, fürdőt kaptunk, folyóvízben mosakodhatunk ma már a legkisebb műhely­ben is. Saját óvodánk van, körülöttünk minden-minden a kényelmünket szolgálja. — Balázsfalvi Ferenc — a gyárban cukorgyáriak „muzeológusa” — korabeli fényképeket mu­tat, Körössyné húszéves sta­tisztikai jelentésiből idéz. s utána összevetésként kimu­tatnak az ablakon: — Üj épületek itt iá, ott 19 — mondják —. s minden üzemünkben úgyszólván a legkorszerűbb berendezést, ta­lálhatja. Az 1948-as 21 mil­liós ingatlan-érték sokszoro­sára nőtt. A valamikor csu­pán paradicsomfeldolgozás­sal foglalkozó konzervgyár a különféle termékek egész so­rát küldi még külföldre is, egyre újabb, nagyobb elisme­réseket. szerezve. A cukor­gyárban a korábbi 172 helyett a legutóbbi kampányban pél­dául naponta már átlagosan 282 vagon répát dolgoztunk fel, s jövőre talán már en­nél többről is szólhatunk. Röviden: ennyi történt az ál­lamosítás óta... S még néhány, amit szeré­nyen majdnem elhallgattak. A szemtanúk mindegyike kitüntetett kiváló dolgozó. egyiküknek-másikuknak va­lóságos gyűjteménye van az érmekből, oklevelekből, Veres László pedig — aki mellesleg már a negyedik alkalommal megyei tanácstag — a Mun­ka Érdemrend ezüst fokoza­tának is tulajdonosa. Vala­mennyien háromezer forint körül kereső, megbecsült em­berek: van közöttük egy elő­adó, két csoportvezető, egy helyettes osztályvezető, egy osztályvezető és egy műve­zető. Dolgoznak — jól élnek. Szinte évről évre egyhavi fi­zetésüknek megfelelő nyere­ségrészesedést visznek haza. A krónika persze még így sem teljes. A Zagyva-parti gyárban történt húsz eszten­dős változásokról akár re­gényt is lehetne írni... Gyón! Gyula A szolidaritás forintjai Mégha csodákra képes is az akarat, a segítő szándék nem tud akkor sem megbir­kózni az országhatárokkal, a távolságok ezer kilóméte­reivel. Csak közvetett úton. Ahogy annyi más példá­val együtt, a Heves megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozóinak a cselekedete is bizonyítja, azonban a földrajzi adottságok sem szabhatnak gátat a szolida­ritásnak. A módját meg le­het találni. Vietnam népének hősi küzdelme, elszántsága mil­liókat késztet a cselekvésre nálunk is, máshol is a világ­ban. Ennek egyik formája a vietnami műszak, aminek eredményeként nemcsak a szabadságukért küzdő viet­nami hősöknek tudunk ke­rékpárokat, táskarádiókat, orvosi felszerelést és gyógy­szert küldeni, hanem saját feladataink, tervünk, mun­kánk elvégzését, teljesítését is meg tudjuk gyorsítani, le tudjuk rövidíteni. Így történt ez az építő­ipari vállalatnál is. A fizi; kai dolgozók a kötelező munka időn túl teljesítet­tek egy nyolcórás műsza­kot. a havidíjasok, az iro­disták és a műszakiak pedig jövedelmük négy százalékát ajánlották fel, ami nagyjá­ból szintén egy napi kere­setük összegét teszi ki. összesen 132 ezer forintot tudtak befizetni a központi csekkszámlára. Maga az ösz- szeg, ha úpv vesszük, nem nagy. Ahhoz, hogy a viet­nami szabadságharcosok eredményesen vehessék fel a küzdelmet ns amerikai agresszorokkal, sokszorosan nagyobb erőforrásokra van szükségük. De nem is csak az anyagi támogatás a lényeg. Ez is fontos, azonban az együtt­érzés, az egymáshoz való tartozás, az egymás sorsáért való felelősség vállalása a legdöntőbb. Az internacio­nalizmus érzése és ennek gyakorlati megnyilvánulása. Ez a munkás-összetarto­zás képes — ha nem is cso­dákra —. de a dolgozók iga­zának kivívására széles e világban. Lapunk szombati számá­ban közöltük a megyei párt-vb határozatát: emlék­plakettel és oklevéllel tün­tették ki a jubileumi mun­kaversenyben kiemelkedő eredményt elért vállalato­kat, szövetkezeteket, állami és erdőgazdaságot. A Heves megyei Iparcikk Kiskeres­kedelmi Vállalatnak szom­bat délután már át is ad­ták a megyei pártbizottság emlékplakettjét, és a többi vállalatnál is most kerül sor a részesedéskiosztással kapcsolatos ünnepélyes ter­melési tanácskozásokra. örvendetes, hogy az ipari vállalatok mellett a mező- gazdasági üzemek, ktsz-ek és termelőszövetkezetek munkaversenye is döntő si­kert ért cL Az események igazolják, hogy a verseny lehetősége mindenki előtt szabadon áll, bár a feltété, lek ma még nem minden­ben egyenlőek. Nem is le- hetnek minden tekintetben egyformák, hiszen nem egyforma képességekkel születtek a vezetők, sem az egyszerű dolgozók, de tá­volról sem egyformák a kö­rülmények sem. A kapita­lista társadalom emberte­len konkurrenciaharca tu­datosan fenntartotta az egyenlőtlenséget, hogy biz­tosítsa a kevesek kiváltsá­gát. A szocialista társada­lom nem biztosit senki szá­mára sem vagyoni, sem osztálykiváltságot, ellenke­zően, szociális intézkedései­vel sokat tesz azért, hogy mindenki számára biztosít­sa az érvényesülés lehető­ségét. A mai fejlődési fokon ál­ló szocialista munkaver­seny hajtóereje az anyagi és az erkölcsi ösztönzés. Nem tagadjuk, sőt egyre jobban szeretnénk kihasz­nálni az érdekeltségen ala­puló és egyre nagyobb tel­jesítményekre sarkalló tisz­tességes versenyt. A most kitüntetett vállalatok, me­zőgazdasági üzemek és szö­vetkezetek megmutatták, hogy ki tud többet, tisztes- s ege« eszközökkel, Jobb munkával ki tett többet a népgazdaság asztalára. Éppen a megyei pártbi­zottság plakettjei és okle­velei, valamint a verseny értékelésének széles nyilvá­nossága bizonyítja, hogy a mi ösztönzési rendszerünk több mint anyagi érdekelt- ség. A többszörös szocia­lista brigádok és a szocia­lista üzemek ékesen bizo­nyítják, hogy az anyagi ja­vakon kívül a szocialista társadalom építését, a kö­zösség anyagi, szellemi és kulturális felemelkedését, a nénhatalom erősítését akarják. Miért tagadnánk az anya­gi érdekeltséget, az anyagi javak gyarapításának fon­tosságát? Hiszen éhes gyo­morral és rongyos ruhában ma már csak kevesen tud­nának a szocializmusén lelkesedni és ilyen körül­mények között még kevés­bé lehetne az Imperializ­mus ellen harcolni. De az anyagi ösztönzés mellett, a részesedés kiosztásakor se feledkezzünk meg az erköl­csi elismerésről. Az üzemek vezetői dicsérjék meg az egész kollektíva előtt a leg­jobb brigádokat, a leghű­ségesebb dolgozókat. A pénzjutalmat érdem szerint adják, de a boríték mellett ne f-ledkezzenek meg az elismerő oklevélről és az írásban foglalt dicséretről sem. Talán apróságnak tűn­nek ezek, de nagy tettekre ösztönöznek. Az új mechanizmus be vzetése olyan fordulópontot jelent, amikor meg kell ta­nulnunk az új feltételek mellett versenyezni. Arról van szó, hogy az eddiginél sokkal szabadabb utat en­gedünk a piac törvényei­nek, de az üzem önállósá­gának és az egyéni kezde­ményezésnek is. Ezzel újabb lehetőséget terem­tünk, hogy az eddiginél jobban kiszélesedjék a ver­seny: az üzemen belüli munkaverseny a vállalatok közt folyó versennyé telje­sedjék. F. L. 3» 1968, március 3L, vasárra» A mozdony nagyott fűttyent és csahog­(va, lihegve indul neki az útnak. Szilvásvá­radtól Egerig kétórányi az út. A kocsiban uta­sok, ilyenek, amolyanok, vegyesen. — Kontra parti! — kiált belé a játékba az egyik, azután lopva társai arcát fürkészi. A sarokban egy tizennyolc év körüli szőke lány, meg egy nagy szál barna legény beszél­get Pontosabban egymás kezét szorongat­ják, nevetnek, váltanak egy-két szót, azután hallgatnak nagyokat Az ajtó mellett bő­szoknyás nénike szúr.yókál, mellette zöldség­gel teli puttonya. Nagyokat bólint fejével, ha zökken a vonat. Nézegetem ufitársaimat, míg egyszer a ko­csi sarkából halk mormogás üti meg fülem. Figyelek jobban, s megpillantok egy ötven körüli embert, amint könyvet tart a kezé­ben: tanút — József Attila a proletárok, a kisemmi­zettek költője... — mormolja csendesen, ma­gának.. Kevés gondolkodás után alkalmat ke­rítek ra, s 6 szívesen kínál hellyel maga mel­lett. Beszélgetünk. — Tudja, a magyar, ez az irodalom, csak hagyján, de a nyelvtan, no meg ez a fránya számtan... ez, ezzel van már baj az öreg fej­nek — magyarázza mosolyogva. — Mert bi­zony. régen volt már, amikor én a lányokhoz jártam! Régen volt az is, amikor felvettek a füzesabonyi vasúthoz fékezőnek. Bizony, el­telt az idő! Most már pályafelvigyázó vagyok, sok gonddal, bajjal jár ez a mesterség is, de azért szakítok időt a tanulásra. — A nyolcadik általánost végzi? — kérdem utitársamtól, mire ő rám néz, kicsit elcsodál­kozik, aztán kihúzza magát, s látható büszke­séggel felel: Nem kérem! Most érettségizem majd a káli gimnáziumhaiv,^ SANYI Sanyi negyedik osztályba jár, pontosabban már másodszor járja a negyedik osztályt. A harmadikig nem volt különösebb baj, de a negyedik elején valami történt a gyerekkel és annyim visszaesett a tanulásban, hogy év vé­gén ezt írták a bizonyítványába: osztályt is­mételni köteles. — Buta vagy te, fiam! — hallotta otthon a korholó szavakat. — Sanyi buta gyerek — mondogatták pajtásai az iskolában, sőt maga a tanító néni is rákiáltott egyszer hirtelen ha­ragjában: ülj le, te buta, semmirekellő! Sanyi úgy érezte ezekben az időkben ma­gát. mint valami számkivetett, s lassan-las- san maga is elhitte már, hogy ő buta és hogy örökre lemaradt a többiek mögött. Az idén, ősszel azonban érdekes dolog történt. Sanyi új tanító nénit kapott. Már a harmadik héten meglátogatta Sanyit ottho­nában, aztán sokáig beszélgettek. Tőle hallot­ta először így a szót: Olvass csak szépen, Sa- nyikám! Nem vagy te buta gyerek! Mutasd meg, tudsz te is annyit, mint a többiek! — És Sanyi a szép biztatásra egyszer csak meg­emberelte magát. Munkához látott. Az első eredményes felelet után a tanító néni meg­dicsérte az egész osztály előtt, később dicsé­ret érkezett haza az ellenőrzőben is. Ügy érezte lassan-lassan magát, mintha egy cso­dálatos láthatatlan kéz fogná, segítené, bíz­tatná, emelné fölfelé. Negyedév végére Sanyi­ra büszke volt már az egész osztály. Egyik este, munka után, kopogtattak a ta­nító néni ajtaján, Sanyi édesapja volt. Enge- delmet kért a zavarásért, aztán kertelés nél­kül megkérdezte: Mit csinált a fiammal, ta­nító néni? Olyan, mintha kicserélték volna. A tanító néni elmosolyodott, aztán röviden így válaszolt: Semmi különöset nem csinál­tam. csak visszaadtam azt, amit valamikor elvettek tőle: a hitét, az önbizalmát, az aka­raterejét, mert e drága kincsek nélkül Sanyi­ból sohasem lett volna okos, nyíltszívű, iga­zán szabad ember, — —

Next

/
Thumbnails
Contents