Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-24 / 71. szám
Konsagtantyin Fcgyin: Személyesen Gorkijjal As író »sülétééének 100. évfordulójára* • •• Gorkijt az első szovjet írónemzedék tanítójának mondják. Joggal. Ö volt e nemzedék tanítója: tanítása azonban nem merült ki a nyelvtani és stilisztikai baklövések ellenőrzésében, s az egyéb, hasonló irodalmi csiszolómunkában. Mint az orosz nyelv szerelmese, s az írói művészet rajongója, persze nem hányhatott szemet a nyelvi torzulások, az erőszakolt kifejezések, a hanyag formai szerkesztés esetén sem, de mindenekelőtt írói ihletre tanította társait. Az irodalom ügyébe vetett hitre tanította és meggyőzte őket az irodalom óriási fontosságáról. Milyen eszközökkel érte ezt el? Én Gorkijtól mindig rendkívül emelkedett, lelkes hangulatban váltam el, ezt azonban sohasem az írói műhelyről folytatott beszélgetés okozta, és sohasem csak az irodalomra korlátozódó eszmecsere, hanem a Gorkij által felkeltett különféle érdeklődéseim fellobbanásából eredt. Már pusztán a vele folytatott beszélgetések tarkasága, az állítások és tagadások rugalmas váltakozása Is alaposan megmozgatta képzeletemet Bármily szigorú volt is Gorkij irodalmi kérdésekben, mindig, változatlanul ezt az egy érzést szuggerálta az íróknak:: te vagy a gazda. Mint író soha senkinek nem ajánlotta azt, hogy őt kövesse, utánozza, az ő művészetét állítsa példaképül maga elé. Ilyesmiről még csak nem is beszélt. Pontosan felfedezte itt is, ott is saját művészi hatásának nyomait, — de még csak eszébe se jutott, hogy iskolát teremtsen. Művészete azonban épp úgy része volt a kor történelmének, mint egyénisége. Minden újonnan jelentkező író Gorkij felé fordult, hogy lássa és tanuljon tőle. Beszélgetéseink látszólagos csapongása sosem keltett olyan benyomást, mintha véletlen értesülések szétszórt szilánkjaiból állana. Ellenkezőleg: Gorkij módszeresen gondolkozott, és nemcsak irodalmi, filozófiai kérdésekben, hanem a természettudomány, a fizika és a vegytan területén is. Szívből jövő hálával mesélt nekem a Curie- házaspárról, akiket személyesen ismert, s akiknek laboratóriumát is felkereste franciaországi tartózkodása alatt. Midőn beszélgetésünk során felfedezte, hogy én nemigen konyítok a kémiához, részletekbe menően kezdte magyarázni a radioaktív elemek sajátosságait. Ez persze lenyűgözően hatott rám, de megvallom, energiája, hatása még ellenállhatatlanabb volt akkor, amikor saját élettapasztalatairól beszélt. Valahányszor mesélt, mindig aggályosán figyelte hallgatóit. Ha valakinek lankadt az érdeklődése, elkomorult; ha pedig jól odafigyeltek, belelendült. Szinte mindig különös dolgokról beszélt és ő maga is különösnek tartotta, amit mondott, és azt is, ahogyan mondta. Élvezte az erejét, elbeszélő képességét. Mint a legtöbb művészember, ő is ösztönös színész volt, és mint színész képtelen lett volna nem gyönyörködni tulajdon művészetében. Egyszer az alábbiakat mondta el nekem: — Tizennyolcban történt, akkoriban, amint ön is tudja, körülöttünk viharzottak •Száz évvel ezelőtt, 1838. március 28-án született Gorkij* az események, éjjel hívnak a telefonhoz. Egy matróz akar velem feltétlenül beszélni. Felveszem a kagylót. Afféle komoly hangot hallok: „Gorkij elvtárs?” — „Én vagyok." — „És mivel tudja bizonyítani, hogy maga az?” — „Nos, feleltem, ha Sal- japint hívná fel, az talán beleénekelhetne magának valamit a telefonba, de éntőlem mit kíván?" — „Nohát, így mondja, most már megismertem a hangját és beszédét, egyszer hallottam egy gyűlésen. Nekünk itt most egy igazolás kellene. A Tro- ickaja utca egyik házában vagyunk, házkutatást tartunk és egy olyan szobába kerültünk, ahol semmit sem értünk. A falakon csupa boszorkányok meg szellemek és mindenféle kacskaringós írás, lehet, hogy tudományos, ki érti ezt? És a lakás gaz- ia is, varázslóféle, vagy .m boszorkánymester, és azt mondja magáról, hogy író. Úgy találtuk itt, hogy éppen ördögöket ragasztott össze színes papírból..." „Várjon csak — mondom én, — nem Remizovnak hívják?” (Alekszej Remizov avantgárd novellista volt — a szerk. megjegyzése). A matróz szinte megkönnyebbült: „így hát igazán ismeri őt? Mi nem akartuk elhinni, hogy ismeri. És igazán író?” — „Igen, mondtam, és ráadásul híres író, kiváló ember”. — „Pedig a cimboráim szinte visszahőköltek, amikor meglátták. Azt hitték, elment az esze”. — „Dehogy! Nagyon is észnél van, csak éppen furcsa az esze”. — „Hát mi legyen vele?” — „Hagyják békében”. — „No de az ördögökkel mit csináljunk? Nem jó dolog ez”. — „Az ördögeit is hagyják békén, mondom”. — „Az ösz- szeset?” — „Mind egy szálig”. Nagyot sóhajtott ez a komoly elvtárs. „No jó, mondta, elfogadjuk az igazolását és eszerint fogunk eljárni. Ugye megengedi, hogyha még egy íróba botlanánk, akkor megint telefonálhassunk?” — „Hát jó, mondom,- csak telefonáljanak, úgy látszik, ez az én sorsom...” Az orosz írók egész életén át izgatják kíváncsiságát, érdeklődése sosem apad és megvan benne a saját hivatásának tisztelete is, ami állandóan próbálgatja—hasonlítja, hogy miféle gyümölcsöket teremthet ugyanez a hivatás más kezek gondozásában. Gorkijtól tanulta meg sok fiatal író, hogy becsülni kell nemcsak a nekik kedves irodalmi jelenségeket, hanem azokat is, amelyek ellentmondanak egyéni ízlésüknek, s magát ezt a képességet is, meg kell becsülniük, mert ez csak csiszolja és nem csökkenti az egyéni ízlést. Van, aki azért tanulja egv- más után a nyelveket, mert ellenállhatatlanul érdekli a felépítésük — Gorkij így tanulmányozta az írókat, mert képtelen lett volna nem tanulmányozni őket. Körük- l V. M. Hód ősze vies Gorkij-portréja 1918-bóL ben, tekintetük kereszttüzében mintegy versengett velük, hogy melyikük tud mélyebbre hatolni: ő figyelte azokat és azok figyelték őt Az a mosoly, amelyet Remizov emléke csalt az ajkára, mintha ezt mondta volna: ezen aztán teljesen keresztülláttam, az összes ördögeivel és hieroglifáival egyetemben . i. Voltak Jelenségek az Irodalomban, amelyeket nem szeretett amelyek iránt bizalmatlansággal, vagy éppen elfogultsággal viselkedett, sőt olyanok is, amelyeket gyűlölt. Objektív ítéleteibe olykor nagyon sok személyes elemet vitt és voltak olyan általánosan elfogadott irodalmi nézetek, amelyek ellen egész életén át küzdött. Ide tartozott az, hogy nem szerette Dosztojevszkijt. Megszoktuk, hogy Gorkij élő valóság. Bárhová került, bárhol élt — a mi dolgainkkal foglalkozott, a mi sorsainkat alakítgatta, volt akit atyai szemrehányással illetett, mást kíméletlenül megszidott, sőt volt akit meg is bántott és eközben mégis mindig olyan író maradt, aki fenntartás nélkül szolgálta a hivatását. El sem tudjuk képzelni magunkat Gorkij nélkül, ő beletartozik ebbe a fogalomba: „a mi korunk”. Ha elvennék tőlünk ezt a mi tulajdonunkat, mennyire összeszűkülne, összefonnyadna a mi kultúránk világa, menynyire árván tengődnénk a Gorkij rettenthetetlen, tettre mozgósító nevétől megfosztott könyvek között (Radó György fordítása) Ágoston imre: Márciusi ifjúság Fagyokkal üzen még a tél, itt-ott hósüveges hegyek, zúzmara, dér és ködös táj, de már a tavasz közeleg: bimbót pattintó március, rügyeket bontó kikelet, jegetolvasztó s pajkosan hancúrozó szelek. Hány éve már?... A hegytetőn beomlott Vár, halott szemek merednek a Dunára, s lenn a parton rongyos emberek, kezükben csákány és kapa, szívükben égő, ifjú láz, kérges tenyér és aszott are, most mégis ők az ifjúság. Építik már a holnapot, a szebb jövőt neked, nekem; áthágnak kövön, romokon, s magot szórnak a földeken. Névtelen hősök, március dalával köszönt titeket az ifjúság, s dalán tovább ringat majd az emlékezet. Névtelen hősök, a hidak acélján kúszó emberek, vasútat s éltet indító munkásagyak, munkáskezek. Hadd zengje ma legszebb dalunk az építő ezer csudát, s zárjon szívébe titeket a március Ifjúság! PALOTAI BORISt Már megbocsáss, fiam Ma megmondom neki, gondolja Radics, és összehúzza a homlokát, mintha haragudnék. Pedig csak töpreng. Ki- villamosoznak a zöldbe, megisznak valahol egy pohár sört. Aztán ott... Vagy amikor hazasétálnak, útközben. — Küldjük Szuhait? — fordult feléje Galambosné, a személyzeti előadó, s tömzsi ujjúval a papírlapra bök. — Szuhai... persze... —* mondja Radics. Percek óta nem figyel, Mari jár az eszében. Innen az ablakból látja, ahogy a gyár udvarán megvillan pettyes szoknyája... _ Galambosné közelebb húzza a széket. — Aztán itt van Szabó Mari, őt hagytam utoljára. Nem az a magas, boglyas — magyarázza. — Két Szabó Mari is dolgozik a fonóban... Az a kis szelíd Szabó, akarja mondani Radics. Szempillája se rebben, csak néz ró, kicsit oldalra billenti a fejét, simára fésült haja fénylik... — Szabó Mária a kettes számú műhelyből — jelenti ki majdnem szigorúan, mert furcsa, Marit javasolják, s éppen most. — Öt akarjátok szakmai továbbképzésre küldeni? — kérdi és könyökével odébbtólja a teleírt naptárt. — Miért? Nem találod alkalmasnak? — Dehogynem. Galambosné ceruzájával megvakarja a fejét. Majd az iratcsomóra koppint vele. — Te, mint KISZ-titkár... Radics megint nem figyel rá. Hónapokig nem látják egymást, nyilait belé. Most váljanak el? Mióta halogatja, hogy szól neki... Nem az az ember, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amíg nem ismeri igazán, miért beszéljen neki házasságról? Ügy tervezte, egykettőre összeházasodnak, a szabadságukat már együtt töltik. — Nagyon is alkalmas — mondja nagysokára. — Csak hát... — Megá'.l egy pillanatra. Mi lenne, ha megmondá- ná: nézd, most találtunk egymásra. Tudom, nem szokás ilyesmivel előhozakodni... — Csak hát? — kaipja el a szót Galambosné. s Radics ijedten emeli rá a szemét. — Ott hagytad abba, hogy csak hát. Mi kifogásod van Szabó ellen? — Semmi — mondja Rar dics, és nevet. Még a szemére vetik, hogy úgy ajánlgat- ta, mintha nem lenne közük egymáshoz. Elég, ha annyit jegyez meg: nincs énnekem semmi kifogásom.. ■ — S ezzel én érjem be, hogy semmi kifogásod? — Mondom, nyugodtan küldjétek el. Szeles, meg hebehurgya. — Szabó Mari? — csodálkozik Radics. Még hogy Mari szeles? Mert azon csak nevetni lehet, hogy ez a csöndes lány .. i Radics érzi, hogy a füle cimpája vörösre gyullad. Ügy látszik, Galambosné sejti már. .i Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaponként kimennek a zöldbe, körözöttet esznek zöldpaprikával, s fogják egymás kezét. Már megtanult bal kézzel enni, mert a jobbal Mari kezét szorongatja. — Imént beszéltem Szabó Marival — mondja Galambosné. — Megkérdeztem tőle, mit szólna, ha őt javasolnánk? — Biztosan örül neki — mondja Radics. Mégis megkeresi ma este. Világért se mutatja, hogy nehéz lesz nélküle. — Ügy örült, hogy ilyet még nem is láttam. Vágónak lesz igaza, Fura egy lány ez.,, — Ha nem örült volna, az lenne baj. Galambosné sóhajt. — Én is azt gondoltam, arra való lány. Most meg már... jóég!... — Megtapogatja a kontyát. — Azért is hagytam utoljára Szabót, mert nehezen tudok eligazodni rajta... A műhely bizalmija azt mondja, ügyes, mint az ördög. Vágó Lacinak, a brigádvezetőnek pedig az a véleménye, hogy várjunk még azzal a továbbképzéssel. — Ügy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam, hogy hozzád fordult, veled talán bizalmasabb. — Miért? Miféle titka van? — kérdi Radics, mert hiszen Mari titka az övé is. — Igazán sírt? — Potyognak a könnyei. S azt mondta, hogy a leg jobb- ke« küldjük el, csak sikerüljön. Foglalkozol te eleget ve lük? Ismered őket? — kérd* Galambosné s rákönyököl a papírlapokra. — Mi van vele? — szólal' meg Radics. — Olyan nagy dolog nincs Csak éppen szerelmes. — Hát az megesik! Nem ennél egy almát? — kínálja Radics, és zacskót húz tó a fiókból. Galambosné jóízűen harap az almába. — Nem könnyelmű lány, az biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen ... kettőbe szerelmes egyszerre. — Kettőbe szerelmes? ,., — S neki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy hallgatta, ha beszélt hozzá... — Valami fiatal szerel* mes i., nem árulta el a nevét — folytatja Galambosné — S egy idősebbet is szeret, de azt másképpen. Radics fejében összedöc- cennek a gondolatok, — Az való hozzá.., a fiatal! Mit akar attól az időstől? Ki hallott már olyat?! •— mondja reszelés hangon. — De hát azt se tudja biztosan, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt... Csak kétszer találkozott vele. Futottak le a domboldalról, lobogott a hajuk. Nevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol. Hát ez olyan bolondság, persze — mondja Galambosné. — Mire neki az öreg? — kérdi Radics színtelen hangon. — Nem öreg, menj már! Mit össze nem beszélsz? .,. Csak idősebb. Azért jár vele, mert attól tanulni lehet, Azt mondja, elhallgartná akármeddig... Mindig magyaráz neki. Radics az ablakhoz lép. Rövidre nyírt hajú fiatalember néz vissza rá az ablaküvegről. Én lennék az idős? Homályos az ablak, ráfárne, hogy megtisztítsák. Jó hát nem szaladok le a domboldalról. Ez kelett volna neki? Hát fusson azzal a fiatallal! — Küldjétek el Szabó Marit — mondja. — Helyes! Én is azt mondom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csatta- nással kattintja be táskája zárját. — Törődni kell az emberekkel, fiam. Már megbocsáss. hogy így szólítalak, d* olyan fiatal vagy mégj
