Heves Megyei Népújság, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
Mit várok az eiműit esztendőtől ? Á krimi szülőanyja 78. születésnapját töltötte be Agathe Christie, a világhírű bűnügyi regényíró, a nemzetközi bestseller lista koronázatlan királynője. Hercule Poirot mester és a nála is amatőrebb detektív, Marple kisasszony „szülőanyja”, új regény megjelentetésével ünnepelte születésnapját. Címe: Végtelen éjszaka^ Főszereplője Furcsa a kérdési Lehet még várni valamit attól, ami már elmúlt, aminek már minden részletét ismerjük? Január elsején mindig a jövő iránt szokás érdeklődni — általában. Ebben a kivételes esetben azonban, a jövő tulajdonképpen a múlt. Ne komplikáljuk tovább a kérdést. Arról mn szó. hogy a termelőszövetkezetekben a tagság most készül a végső számadásra, most derül ki, milyen eredményt értek dl, tehát: mit Várhatnák a múlt évi munkájuk nyomán. ★ A gyöngyösi Dimitrov Tsa tagja Hannus Ferencné. — Hogy én mit várok a múlt évtől? Bízom abban, hogy a tervezett jövedelmet elérjük, annyi részesedést kapunk, amennyit célul tűztünk ki magunk elé egy évvel ezelőtt ! . — Mire építi ezt az elkép- . fedését? i — Először is azt láttam egész évben, hogy a vezetőcég mindent megtett a szövetkezetért, a tagságért. Azon voltak, hogy minden meglegyen. A tagság is szorgalmasan dolgozott. — Miért nem várja, hogy • jövedelem a tervezettnél magasabb lesz? — Nem olyan egyszerű esa. A mi tsz-ünk területe elég rossz. A városban a miénk a leggyengébb terület Aztán meg, a múlt években sok beruházást hajtottunk végre, tehát eddig csak a tervezett mennyiségekért „izgultunk’'. Mi nem tudtunk úgy tartalékolni, mint a többi tsz. —- De a tagságon is aote múlik! — Nálunk a legtöbbje szar- galmasan dolgozik. Tudják, hogy nem a háztáji a minden. Arra törekszenek, hogy a száz százalékot elérjék. De hát az ember sem mindenható! Ezért mondom, hogy a tervezett jövedelemben bízom ★ A szövetkezet tagságának mintegy az egyharmada tartozik ahhoz a brigádhoz, amelynek Nagy István a vezetője. A kérdés az 6 számára is ugyanaz. Hogyan, válaszolt? — A tervezett forintot várom az elmúlt esztendőtől. Sem többet sem kevesebbet — Milyen indokok alapján? — Én csak a mi brigádunkról beszélhetek. Hozzánk 230 hold tartozik. Ebben van szőlő, alma. málna és paradicsom. A szőlőnk ugyan többet adott, mint amennyire számítottunk, de a paradicsom már nem vált be. Az már csak hetven százalékra sikerült. Jelentéktelen a kiesés a málnából, az alma viszont megduplázódott. — Mindez kiegyenlítette egymást? — A mi brigádunknál. De a tsz nemcsak ebből a kétszáz holdból áll. Az egyéb kiesések pótlására aztán szá- mítgatásokat végeztünk. A szüretért, a borfeldol gozásért, a szeszfőzésért én voltam a felelős, tehát erről tudok beszélni. Sikerült itt is egy forinttal. egy-ötvesmel emelni a munkaegység értékét Nem beszélve arról, hogy a feldolgozással, a szeszfőzéssel munkaalkalmat tudtunk teremteni a tagoknak. Igaz, csak a férfiaknak, mert oda erő kell. — Milyen volt a brigád hangulata a múlt évben? — Csak a legjobbakat tudom mondani. Jókedvvel, bizakodva dolgoztak az emberek. Akadt fegyelmezni való ügyünk is. dehát ez már hozzátartozik az élethez. Hol nincs ilyen? — Kényelmes dolog brigádvezetőnek lenni? — Én azt mondom, a vezetés az művészet. Ahány ember, annyiféle, mindegyikkel meg kell találni a hangot. Nálunk, a tsz-ben mindenki gazda. Itt nem lehet parancsolgatni. Szót kell érteni az emberekkel. Szép feladat brigádvezetőnek lenni, de nagyon nehéz. ★ Sípos Sándor, a tsz elnök«, így kezdte a válaszát: — Röviden: a tervezettet várom. Pedig ez nem 1« olyan egyszerű, mint ahogy Mikszáth Kálmán népszóvá regényének, a Lublói kísértetnek hősét, Kaszpareket nem a képzelet birodalmából merített». 1723-ban Bél Mátyás Prodomusának sorai közt olvassuk ennek az öt évvel korábban megesett klsértet- hístóriának emlékeit. Eszerint Kaszparek Mihály lublói bor- kereskedő minekutána — annak rendje és módja szerint — meghalt, s eltemették, több ember egybehangzó vallomása szerint feltámadott, * különb-különb csínytevéseket követett el. Embereket vert meg, tüzet okozott. Végül is az első hallásra gondolni lehetne. — Miért? — Soroljam.? Téli fagykár, tavasai fagykár, aszály, nemcsak a szőlőtermés lett kevesebb, hanem a paradicsomból sem tudtunk annyi pénzt csinálni, mint gondoltuk, mert a jég ki petty ezte. A kukoricánk egy részét tavaszi szántásba tudtuk elvetni, ami a mi hibánkból következett be, így aztán ez sem adta a tervezett termést. — Mit tettek a hiányok pótlására? — Törtük a fejünket, mit csináljunk? Belevágniuk a bikahizlalásba. Terményeinknek azt a részét, ami a szerződéses kötelezettségeinek teljesítése után megmaradt, szabadon értékesítettük. A környező tsz-ekkel közös vállalkozásban Gyöngyös zöldségellátását segítettük. És még egy sor egyéb „apróság” is segített bennünket a hiányzó forintok pótlásában. — És az emberek? — Nyugodtan mondhatom, j csüggedés nem volt. A brigád- gyűléseken őszintén feltártuk a nehézségeket és elmondtuk azt is, hogyan képzeljük el a helyzetünk javítását Akadt ugyan kételkedő, aki azt mondta, a bdkahizla- lás sem fog sikerülni, és akkor mi lesz? — No és mi lett? — Persze, mindig közbe jö- het valami, végső adatok csak a zárszámadásra alakulnak ki. de... Nagyon erősen bízunk abban, hogy az ötven forintos munkaegység és az egy főre eső 14 700 forintos részesedés mégiscsak meglesz. O. Molnár Ferenc ! tetemét kAhantoltdk. « megégették ... Maga Miliszáth, a nagy kételkedő, aki a kísértet-figu- rát visszavarázsolta emberré, a Kaszparek körül kialakított rémtörténetekről megértette: nem egyebek azok, mint buta babonák. Az (ró egy kevéssé ismert tárcájában, a Vasárnapi Üjság 1893. évfolyamában meséli el. hogy a regény írása közben rr.ikcp- ben szelídült az író két kisfiának képzeletbeli játszótársává, valóságos családtaggá a lublói kísértet. Az író közben Kaszparekkel ijesztgette csinegy 22 éves fiatalember és a kritikusok meglepetéssel konstatálták, hogy az idős írónő milyen jól ismeri a mai teenagerek és huszonévesek problémáit, életkörülményeit, sajátos nyelvezetét. „A 20-ajs években írt művei óta ez a legjobb Christie-re- gény!” —szinte egybehangzó verdiktje volt ez a brit könyvbírálóknak. „Rendszerint 3—4 hónapig dolgozom egy könyvön, ezt a legújabbat azonban hat hét alatt írtam meg Egyáltalán nem volt nehéz a 22 éves, proletárszármazású fiatalember, Mike szerepét magamra öltenem. Jól szórakozom a fiatalokon, de kicsit sajnálom is őket. Az én időmben olyan pompás volt az ifjúság, rengeteg mulatságban volt részünk. Ma pedig úgy tűnik, hogy mindenki dolgozik, sőt úgy érzik, hogy kimaradnának valamiből, ha nem tentalan gyermekeit A fiúk azonban írás közben nyomon követték KaszpaYek életét, halálát. „feltámadását”, s o babonákból előbukkanó csínytevések szerte foszlósát. Mikor az író Kaszpareket utó', jár a használta fiai gyermekijesztőjének, (mondván: jön a Kaszparek!). kisebbik fia megszólalt: — No, csak, hogy gyün már! Mert eltettem neki a magarádból egy darab vajas kenyeret! Hát bizony, ez a mumusok sorsa! — mereng a művelődéstörténet ismerője. nék. Lehet, hogy ez nemesebb, de nekünk több volt az örömünk. A mai fiatalok mind aggódnak, oly sokan szednek közülük nyugtató szereket. Egyébként is, azt hiszem, ma már én vagyok az egyetlen asszony Angliában, aki soha életében nem vett be nyugtatót!” Bezzeg az olvasói! Az izgalmas Christie-regényeket bújva, gyakran nyúltak nyugta tökhöz. Pedig ő még a régi iskola híve: Agatha regényeiből hiányoznak a mai nyugati krimi-regényekből (és filmekből) szinte kima- radhatatlan brutalitások, nála nem ül orgiát a szadiz- mus és a pornográfia. — Gyilkosság nélkül persze nincs bűnügyi regény — Az év végi adatok Jelzik, hogy a cigarettafogyasztás 1967-ben rekordot döntött. Csaknem 21 milliárd cigarettát szívtunk el. A Magyar Dohányipar százesztendős fennállását méltón „ünnepelték” a dohányosok. Januárban és februárban „mindössze” 1,4—1,4 milliárd cigaretta fogyott. Márciustól a fogyasztás már meghaladta a másfél miiliárcjot. Májusban és júniusban 1,8 milliárd cigarettát szívtunk — ebben azonban már segítettek a külföldiek is. Az évi rekordot a július és az augusztus tartja, amikor 1,9 milliárd fölött volt a cigaretta-forgalom. (Valamikor pótolni kellett az év eleji „veszteséget”). Az ősz kezdetével megkezdődött a csökkenés. ■ decemberben mondja —, ée a szadJamiet, a brutalitást kerülöm. Másoknál sem szeretem olvasni. Az írónő hálás annak a* amerikai irodalmárnak, aki elkészítette műveinek bib- liográfiáját: „oly ügyesen lehet használni!” Egy svéd akadémikus viszont filológiai—matematikai értekezést írt Agatha Christie könyvelnek nyelvezetéről. „Ez Igen hízelgő volt rám nézve, de őszintén meg kellett mondanom a svédnek, hogy egy szót sem értek belőle!” Ha Agatha Christi e-ről van szó. beszélni kell élete leg« nagyobb sikeréről, az Egérfogóról. Ez a — Budapesten is előadott — darabja tizenhatodik éve megy egyfolytában az egyik londoni színházban. Az írónő már a premier előtt unokájára, az akkor 12 éves Matthew Prichardra ruházta e darabjának honoráriumait; Az unoka azóta 28 éves férfi lett, nős és ma már gazdag ember — pusztán az Egérfogóból. Agatha Christie 77. évébe lépett. Űi regénye, a végtelen éjszaka, meglehet az utolsó. Talán az utolsó, amit írt, —de nem az utolsó, amely megjelenik. Van ugyanis a fiókjában még egy kész kézirata. Hercule Poirot újabb kalandjairól —■, de ezt a könyvét csak halála után engedi kinyomtatni. Még akkor te új meg új meglepetésekkel akarja elárasztani világszerte hatalmas olvasótáborát. már csak az ünnep, az ajándékozás kedvéért növekedett a cigarettaforgalom. Tudományosan nem vizsgálták meg, hogy mi az oka a cigaretta-fogyasztás ilyen hullámzásának, a mindennapi gyakorlat viszont megfelelő választ ad a kérdésre. Ősszel rovidebbek a Bánok, kevesebb a sok cigarettát fogyasztó mezőgazdasági munka, korábban fekszenek a dohányosok. Az esős, havas időszakban is jó néhány cigarettát Bitorolnak meg naponta a dohányosok azzal, hogy az utcán nem gyújtanak rá. Hasonlóan az időjárás készteti arra a meggondolásra a dohányosokat télen — érdemes-e egy-egy slukk kedvé- ér lehúzni a kesztyűt a 8—10 fokos hidegben. z. t. uv-L--HUV-VVVVW vvwvwvvwwvwwwwyvwwwvwwwwwwwvwrfwwwrtw^^ 3d o&it JCaizparek, a tahiéi kiléttel (bt) A dohányosok rekordja A mikor learatják a búzát, mindig akadnaik szálak, amelyek ott , maradnak * tarlón. Egyik dacosan áll egyszem magában, másik megtörve a gép, kasza erejétől, földre hajtja kalászát. Szállongónák nevezik ezeket a magányos kalászokat. Sorsuk nem irigylésre méltó: nem érzik már a többi búzaszál tartó, védő erejét, kalászukból nem származik életet adó mag, mert vagy a madarak prédái lesznek, vagy más módon múlnak ki. De addig is egyedül viselik az időjárás viszontag- -ágait, a szél, a hó terhét, mígnem az eke rá- . uk nem fordítja a földet. Ezekhez a búzaszálakhoz volt hasonlítható az a két ember, aki belépíünkkor ott ült keseredő bora mellett, a kis dobkályha fűtötte szobában. Hogy miről beszéltek korábban, nem tudtuk meg, bár arcukról lehetett olvasni, 'Túszén amikor köszöntöttük őket, mintha felvidultak volna, hogy társakra találtak a téli estében. Egyikük arcán a városi élet mintha meglágyította volna a ráncokat. Testén fekete posztó egyenruha feszült. Olyasféle, amelyet a portások viselnek. Merőben elütött társától, akit a síkon száguldozó szél mart pirosra, bár őszes borostái igyekeztek ezt eltakarni, Barna félkabátja foltos, imitt-amott az idő és a gallyak megtépázták és a szénaTlat mellett az istálló jól ismert szagát vette magába. Kísérőnk, a tsz egyik vezetője, így mutatta ba a posztó egyenruhás idős embert: — ö az, aki elszökött a tsz-szervezés elől; Egyébként a legjobb gazdák közé tartozott. — Igen... elmentem, mert akkor még nem volt rend. — Szedi elő gyorsan a magyarázatot, mintha valaki sürgette volna mentő indokait. — Meg a feleségem is beteges... K ísérőnk aztán a másik férfihez fordul: — Ö a házigazda. És az egyetlen magán- gazdálkodó a faluban. E szavakra sz’nte büszkén vágja rá a szintúgy hatvan felé iáró ember. — Kell ilye’- ú ’-Ságnak is lennie a faluban, mint én vagyok. S hogy óhatsí’anul a tsz-szerve i.'s idejéül» terelődik a szó, egyenes kérdéssel fordulok « házigazdához] Szállongok — Miért maradt meg így egyedül?... Miért nem lépett be a többiekkel a tsz-be? Felpaprikázódik a kérdésre. Valószínű, őmaga is sokszor tette már fel ezt a kérdést az elmúlt évek során. — Méregből! — És így jobb? Miközben keresi a választ, eszembe jutnak azok a vélemények, amelyeket erről az emberről mondtak a szövetkezet udvarán melegedő emberek. „Ha leesik a lábáról, bizr tos jön majd hozzánk... a nyugdíj miatt.” Aztán ezt is: „Akár hiszi, akár nem, még egyszer se hallottuk, hogy valaki azt mondta volna: de jó lenne úgy élni, mint N. B. Nem irigyeljük.” Igaz, nagyon jó itt a tsz: 60—70 forint körül fizetnek minden évben. — Rögtön válaszolok, csak előbb levetem ezit a rongyot — kér elnézést a gazda, és lecibálja nyűtt félkabátját. — Csak azért, nehogy azt mondják: így néz ki egy egyéni gazda — teszi hozzá, hangjában némi büszkeséggel. — Nehéz élete volt neki — veszi át a szót a tsz embere. — Ezt tudni kell... — Igen — helyeselt a gazda —, apám elcsapott. Egyedül küszködtem. Most van egy lovam, öt hold föld, meg egy hold szőlői Csakhogy ez olyan jujj-jujj föld, — ??! — Messze adták ki a tagosításkor. Sokszor csak lóháton tudok átjutni hozzá a vizen. Próbáltam átjárót csinálni a patakon, de nem mindig használható. Azért megélek belőle. — Az adót is mondd... — veti közbe felesége, aki a vita zajára bejött a konyhából. — No... az is sok. Négy-ötezer forint. Mi marad akkor? És a kombájnoiásért is fizetem... — A koir.bájnolásért? — Az úgy volt — szól közbe kísérőnk, hogy a szövetkezet táblája mellett volt tz toré is, mondta, hogy Jó lenne, ha levágnánk. kombájnosok néhány fordulóval leszedték az övét is. Azt emlegeti. De mondja csak; volt-e ennél könnyebb aratása? — fordul a gazdához. — Hát... nem. Csak nézni kellett, hogy vágja a gép. — Látja! Nálunk a többi munka is majdnem így megy. — Ezt megint kísérőnk mondja. jk mikor idáig jutottunk a beszélgetésben, a gazda kicsit mérgesen kérdezte: — Talán agitálni jöttek? Mert én nem lépek be. Inkább a vonat elé vetem magam. Megnyugtattuk: szó sincs erről, hisz manapság már nem olyan egyszerű a tagfelvétel. Különösen ilyen jó szövetkezetben. A közgyűlésnek kell döntenie a kérelemről, nem elég egyszerűen aláírni a belépési nyilatkozatot. — De... beszéljenek csak a fejével! — kér bennünket az asszony. — Hisz öregségünkre semmi se marad. Se nyugdíj... se kereset. A gazda feldühödik ezeken a szavakon, térdre veti magát, kezét összekulcsolva kiáltja: — Tán menjek az irodára és így könyörögjek az elnöknek, hogy vegyenek fel? Azt soha! Aztán, amikor kiadja a mérgét, odafordul a tsz-vezetőhöz: — No... itt a kezem. Ha 1800 forintot megkeresek, akkor... gyerünk a közösbe. — Kinyújtott keze azonban visszahanyatlik, amikor az ajtóból megszólal egy asszony, aki a szomszédból érkezett. — Meg van maga bolondulva? Én asz- szony létemre többet keresek ettől. Kétszáz munkaegységemre 14 ezer forintot fizettek. Ha megszakad, se keres így ennyit. — Igaz... — hagyta rá a posztóruhás ember. — Én is szinte restellem kimondani,-hogy 150C-ért méntem el a tsz elől, ahol most háromezret is keresnék; — A minden it... — eszmél fel a gazda —, de jó, hogy nem adtam rá a kezem az ezernyolcszázra. Hát ilyen jól megy nálatok? — Ezt a szövetkezet emberétől kérdi. Már kedélyesebb a beszélgetés, poharakat hoznak és mi te iszunk a „magányosság borából”. A posztókabátos férfi azokat az időket emlegeti, amikor ott álltak tanács talar nul, félve az istálló ajtajában és várták a fejleményeket. Aztán néhányan, mint 6 is, szedték a sátorfájukat, s mentek Pestre dolgozni, a föld mellől. De mint mondja, hiába lett „állami szektor”, gondolatai csak itt, a szövetkezet körül járnak. Sorolja, hogy ha ő elnök lenne, mit hová vetne, mennyi takarmányt, mennyi búzát. Ügy látszik, a posztó egyenruha nem tudja eltakarni a földművest, a volt középparasztot. — Ennyire ragaszkodik a földhöz tíz év után is? — Nem a sajáthoz...- Azt akár el is adom a tsz-nek. Tavaly még a kertet Is megdolgoztam, az idén már azt se — mondja bizonyításul s egyre visszatér ahhoz a témához, hogy mit tudna ő kihozni a közösből. — Pedig neki könnyű — szakítja félbe a ház'gazda —, jó kövér, ipari nyugdíjat kap majd. De itt...? — legyint lekicsinylőén. Ez láthatóan felbosszantja kísérőinket. — Tudja, hogy mennyi nyugdíjjal ment el tőlünk most az egyik állattenyésztő? — No mennyivel? — Ezerötszáz-kilencven forinttal. — Az nem létezik! — Kérdezze meg tőle. — Hátha ez igaz... — mélázik el a házigazda. |if ég néhány szót váltunk, aztán elköszönünk tőlük. A két ember ott marad gondolatokba mélyedve. Üjra leülnek boruk mellé és azt már nem tudjuk, miről szövik tovább a beszéd fonalát. Mint ahogy nem tudnak a magtárba, zsákba gyűjtött búzaszemek, amelyekből kenyér és vetőmag lesz, azokról a szállongókként egyedül lengedező kalászokról, amelyek ott m"?'■• '.!tik kint s puszta határban. Kovács Endre
