Heves Megyei Népújság, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-21 / 17. szám

Két évforduló Emlékezés Bálint Györgyre BÁLINT GYÖRGYRE em­lékezünk, a „nagy toronyőr­re”, aki huszonöt esztendővel ezelőtt halt meg. Hég gyerekember volt úgy­szólván, amikor a magyar fe­hér terror borzalmával éle­dező, izmosodó humanizmu­sát állította szembe- Életút­ját, nagyszerű cselekedeteit az általános emberszeretet kö­vetkezetes érvényesítése ve­zette ahhoz a felismeréshez, hogy a marxizmus nélkül nem lehet maradéktalan tel­jességű humanista, őszintén kereste az igazságot egy olyan korban, amikor ez ha­lálos véteknek számított. Fegyvere a szó volt. a kriti­ka, a publicisztika, az elemző tanulmány s minden újság­műfaj, amelyet nagy céljai­nak szolgálatába állított. De bármit írt — bírálatot* szatírát, lírai vallomást, tu­dósítást, beszámolót — min­den művét a nemesveretű irodalom szintjére emelte, a gondolatok rendkívüli tisz­taságával, mind teljesebbé váló világnézeti biztonsággal- Életművének egyik szintézi­se époen az lett, hogy egyéni­sége értékeit egységbe tudta forrasztani a marxista világ­nézettel. Mint publicista szép­prózai hőfokon társadalmi tanulságokat általánosított. Mint szatirikus fölébe emel­kedett sok nagynevű elődjé­nek azzal, hogy nem szemé­lyekre élezte ki mondanivaló­ját, hanem a kapitalizmus alapjait támadta. „Nem hi­szek abban, hogy élesen elha­tárolható a magánember és a sokaság sorsa” — mondotta. így érthető meg alkotó küzdelmének lényege: a va­lóságot. a tényeket azért ke­reste, hogy kifejthesse belő­lük az életigazságokat s megjelölhesse az irányt » botorkáló embernek. Termé­szetes tehát, hogy az elem- bertelenítő fasizmus ellen vo­nult fel mindenekelőtt teljes vértezel ben. Nem véletlen, hogy az igazságra szomjazó ember szeme felcsillant, ami­kor a Pesti Napló, a Gondo­lat, az Üjság, a Népszava, a Magyar Csillag oldalain ta­lálkozott a nevével­A TÖMEGNEK ÍRT tehát, Azoknak, akik „szüntelenül újjáteremtik az életet, a múltból szakadatlanul alakít­ják a jövőt”. És egyértel­műen kimondta: „Csak a tö­meg közelsége tud nekem meleget adni, csak akkor tu­dom törekvéseimet igaznak, becsületesnek, ha úgy érzem, azonos a tömegével. •És ő, aki oly nagy sikerrel védte József Attila és Radnóti Mik­lós költészetét, meg tudta lát­ni a fegyvertársakat a polgá­ri kombattánsokban is — s igazi népfront szellemben ke­reste bennük a szövetségest Mint irodalmi kritikus olyan sorokat írt le, amelyek­nek érvényessége vitathatat­lan: „Az igazi művész áttöri a hazugságfelületet és nap­világra akarja hozni a nagy titkot, a valóságot... A mű­vészet a bátrak mestersége és a bátrakhoz szól. •.” És ehhez a gondolatkörhöz tar­tozik a kor emberét mozgó­sítani akaró számos vallomá­sa is. ___ ÉLE TMŰVE e gondolatok érvényesítésének útján vált teljessé. A fasiszta rendszer üldözte és bebörtönözte- Hó­napokig rabságban tartották, maid Ukrajnába vezényelték, a haláltáborok egyikébe. Ott is halt meg 25 esztendeje. Életével és halálával egy­aránt hittet tett eszmélnek tisztasága és igaza mellett. F. M. A Patyomkin alkotója Einsenstein születésének 70. évfordulójára KORUNK EMBERE, aki szereti a filmet, ha meghall­ja Szergej Mihajlovics Eisen­stein nevét, a Patyomkin pán­célos című feledhetetlen al­kotásra gondol. Ez a szovjet film valóban mesteri alko­tás és a legkiválóbbak közé tartozik a műfaj klasszikus remekei között. Minden egyes felújítása meggyőző bi­zonyítéka e ténynek, s a művet a változó nemzedékek egyaránt szivükbe fogadják. A Patyomkin páncélos, a Sztrájk, az Október, a Régi és az új, a Jégmezők lovagja és a Rettegetett Iván nem­csak érthetővé teszi a sikert, hanem magyarázza is De más oldalról, más hőfo­kon hirdetik tehetségét be nem fejezett filmjei is me­lyeknek egy részét az Egye­sült Államokban. illetve Mexikóban szándékozott for­gatni. Eisenstein 1929-ben Ame­rikában akarta megfilmesíte­ni az Amerikai tragédiát. Forgatókönyvét azonban el­vetették. Mexikóban sem ér­te el a célját. Mielőtt a Thunder Over Mexico-t- be­fejezhette volna — kiutasí­tották. Pedig ezt a' művét az elkészült részek alapján John Griesson amerikai filmkriti­kus igen nagyra értékelte. A PATYOMKIN megalko­tója nem vihette vászonra Dreiser világhirű regényét, az Amerikai tragédiát és Mexikóban nem fejezhette be a Thunder Over Mexico-t (Vihar Mexikó felett). Ez «többinek monumentalitását jól érzékelteti a belőle ké­szült összeállítás, amely az Egy évezred Mexikóban cí­met kapta. Eisenstein művészi pálya­futása 1921-ben kezdődött, szovjet munkásszínpadon, a proletkult időszakában. Az 1925-ben bemutatott Patyom­kin nemcsak a szovjet embe­rek millióit rázta meg, ha­nem világszerte mindenütt felfigyeltek rá szakemberek és nézők egyaránt. Ettől kezdve Eisenstein — Dániel Talbot amerikai filmszakíró szerint — olyan nagyságok első sorában szerepel, mint René Clair,, Cecil B. de Mill, D. W. Griffith. Fritz Lang, Pudovkin, Lubitsch, F. W. Mumau. Jean Renoir, Mac Sennett. A film nemzetközi évkönyvei Eisensteint a film­művészet nagy alakjának mondják, tanítónak, írónak, elragadó újítónak, akinek al­kotásai immár klasszikus ér­tékek. Az emberi szenvedélyek és a tömegindulatok reális, újszerű, a részletekben a nagy egész igazságát felmu­tatni képes ábrázoló módja aratott fényes diadalt. Ez a művészet a maga elemi erejű humanizmusával, szenvedé­lyes igazságkerasésével, egyértelmű ítéletmondásával — milliók tanítója lett EISENSTEIN szovjet al­kotó volt, de művészetének általános emberi tartalma ré­vén minden tisztességes emberré a földön. M egmutatta a köny­veit, hogy higgyem el, amit mond. — Ez már a második évem — magyarázta. — Négyéves a technikum. Hatvankét éves vagyok. Hála istennek, bí­rom erővel. A fejem is jól fog. Fiatal koromban szeret­tem volna tanulni, de nem volt rá módunk. Pedig igen jó eszű gyerek voltam. Az esperes úr rábeszélte az apá­mat, hogy hadd járjam kí legalább a hat osztályt. Tisz­ta kitűnő bizonyítványt kap­tam, de azért csak paraszt lettem, végigkinlódtam az év­tizedeket, s lám, most öreg fejjel megint iskolába járok. Amikor a tsz-ben szóltam, hogy én is jelentkezem, ne­vettek. Minek az nekem!? Erre megkérdeztem tőlük, hogy tán’ az öreg ember már nem tanulhat? Micsoda do­log az? — Hát tanulni épipen tanulhat — mondta az elnök —, de minek? — Az már az én dolgom! Három, nálam fiatalabb tsz-taggal kezdtük el a tanulást, de kettő már lemaradt. Hiábavaló vesződ- ségnek tartják. Hát én nem tartom annak. Jóízűen beszélt, frissen, nem látszott rajta a kor. Benn ültünk a konyhájuk­ban, az asztalnál. 0 a fal mellett, erős termetén gom- bolatlan báránybőr bekecs; arca simára borotvált, dús bajusza gondozott. A sarok­ba állított dikón a felesége varrogatott. Néha ránk te­kintett, szótlanul. Sovány derekát megvastagította a sók szoknya; arcát elfödte a sötét fejkendő. Színes rongy­szőnyegek takarták a falat A dikó felett feszület függött — Nézze — mondta az öreg­ember —, én nem kocsmá- zom, nem duhajkodom. Le­gény koromban nem vetet­tem meg a jó mulatságot, da soha nem részeged*em 1e állati módon. Mások kártyáz­nak, pálinkáznak. nekem ez a szórakozásom... Felemelte az egyik köny­vet, a borítólap gyűrött csücs­két simogatta. — Sok szép dolog van ezekben a könyvekben. A vegytan kicsit nehezen megy. de ha az ember odafigyel, az sem olyan ördöngős. Minden tudományt meg lehet érte­ni, ha van hozzá türelmünk. Hatvankét éves vagyok, de igen sok örömöt találók a tanulásban. Ezt elhiheti. Nem akarok ebből már sem­mi különös hasznot. El sem SZAKONYI KAROLY: As öregember kellene végeznem, magam vállaltam. Minek nekem a diploma? Nem gondolok az érvényesülésre. Paraszt vol­tam én mindig, műveltem a földet, neveltem az állatokat, jó lesz hátralevő időmre is ez a sors. De, tudja, jobban ízlik nekem a tanulás min­den másnál Kérdezték is a társaim — mert az állatte­nyésztési brigádban dolgo­zom —, hogy mire való ez az iskola? Én aztán megma­gyaráztam. Ahogy kinyitom a könyvet az év elején, s ahogy haladok benne, hát olyan az, mint amikor a vi­lágtalan látni kezd valami csodától, vagy a siket halla­ni Az ember ráeszmél, hogy mi hogyan van, mitől, s mi­ből? Rendbe-sorba rakta a könyveit a konyhaablak mé­lyébe. — Mindig is olvastam én. Sokat. Nézze — ez Petőfitől Az apostol Itt a jelző, hogy hol tartok. Móriczot is sze­retem, Tömörkényt, Gárdo­nyit... Amihez hozzáférek, s komoly dolog, azt mind át­böngészem. Az asszony szid érte. hogy rontom a szemem, de a fene bánja! ö meg az imakönyvét bújja. Neki a templom a minden, nekem a tanulás. Nem baj az. Meghagyom a hitében, ő úgy boldog, én így. Nincs köz­tünk rossz szó soha. Vesze­kedéssel nem lehet élni. Sötét kendős fejét lassan elemelte az asszony. Talál­kozott a tekintetük. Az öreg­ember mosolygott; gyermeki kék szemét rám vetette, bó­logatott. H át, bizony, elszaladt az idő... Hatvanon fölül vagyok, de nem törődöm vele. Élni kell szé­pen, csinálni a jóravaló dol­gokat. Járt maga a kocs­mánkban? Látta ugye, ott tétlenkednek sokan, bagóz­nak, isszák azt a rossz lőrét, összevesznek, el tompítják az agyukat... Az itallal akarnak segíteni magukon. Mire jó az? Ezt kérdem sokszor tő­lük. Ök meg azt felelik, hogy amit én csinálok, bolondság Látja, egyikünk sem érti a másikát, ez már így szokott lenni. (A szerző Porcelánbaba című, legutóbb megjelent kötetéből.) CSANADY JÁNOS: Tátrai éj Tátra-aljai ős fenyők, bozontos, gyantaszagú had roppant, csillagos ég alatt *— medveerejű szálfák rázkódnak meg az éjben,' Karjukkal felfogják puhán a hópehely-angyalokat; tűleveleik hullanak, mint konfetti népünnepélyen. Megharsannak a zord hegyoldalak: fehér szikla-gyertyák kigyúlnak, kántálnak a Három-királyok, vígan didergő gyerekek A házalnak papír-betlehemmel. Éjfelen felzúg Bach miséje, és tisztán, ünnepélyesen jámak-kelnek a hóesésben: medveerejű ősfenyők, bozontos, gyantaszagú had tűlevél-szőnyegén a népek — mi kiterittetett ez éjen völgyön és meredélyen, hogy fel ne sértsék békés lábukatI SERF0ZO SIMON: NAGYAPÁM Élt, s már többet nem él, hangja is a hold mögé elhaladt. Mese, hogy a földben van, csak a ruhája, a kalap. Megette magát, lábánál kezdte, végül összetalálkozott a semmivel. Mindenét lenyelte. Vagy az idő volt! Ki tudja, de nem is kell. FORGÁCS KAROLY: Vissxanésni r~ Ostobaság, de mintha Szükséges lenné visszanézni Az úton szétszórt napjainkra. Tapasztalt fővel újra mérni: Vajon úgy tennénk-e, vagy más Lenne a döntés? Egy tenyérnyi Gazdaságban is kell számadás Hisz holnap is élni akkor ér csak Valamit, ha jobb és több a mi* TOIVO LYY: A sötéthajű nőhöz Az út, ha rálépsz, átforrósodik, s ha éjjel egydül maradsz velem s ruhád lehull, szikrát vet a selyem: kék lángok, sercenők, villannak itt. Amihez érsz, árammal megtelik, így feszül a Tejút fényöve fenn. A teremtő tűz hússá lett — lesem: hogy zúgnak élő vér-forrásaid. A természet titkos erői benned testet öltöttek g új csodát teremnek: virágait az izzó ős-elemnek, öled, szíved, a mindenség-kohó lángját őrzi: sugárként lobbanó szépségedtől ragyog a földgolyó. Tolvo Lyy neves finn küldő, Madách Az ember tragédiája mesteri fordítója. Képes Géza fordítása István esténként elnehezülten ült az ágyán, lábát a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez Ilyenkor, mint a makacs horgász, mindig kifogott egy képet, jelenetet. Ma­rika éppen olyan barna mint ő, éppen olyan életrevalóan jókedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dol­gok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfából: Nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. „Dehát akkor hogy tehetted? És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Te­nyerében érezte sima duzzadt mellét. Ez a test titkos vegyé­szet«. Katonaéveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, ju­talomból, akkor érte tetten. És a konyhában az anyós, a sze­virradó éjjel másod-harmadmagával aludt csak a nagy te­remben. — Te pajtás — szólította meg egy csupa lécből össze­tákolt fiatalember, akit maguk között „Kerítő”-nek nevez­tek — neked nő kell, jutna is, csak még nem vagy itt jára­tos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfé­lét. Kövéreket, akiken nincsen kezdet meg vég és soványa­kat, akik olyanok a kezedben, hogy soha abba nem hagy­nák. Milyet adjak neked? — Semmilyet. A hosszú, foltosán szeplő® fiatalember ebből többféle következetetést vont le: „Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni... Ez az em­ber betegesen gonosz .. Azon­kívül, tudja, ez az ember most szabadult a sitről, vér szárad a kezén...” István ezután is szótlanul ült az asztalnál és újságot olvasott; amikor a kultúros- nő megkérte a jelenlevőket, ne széledjenek el, mert amint meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról be­szél majd nekik, másrészt VVSW,WVVSftr^«VVVWVSéWVVVWVVS^W'^VN,,«VWWrrfVVVVVWV'^VWV5^VVVWtfVVVWVVVWWWVtfV lehet kérdezni is jij Matrac és mennyezet között írta: Vészi Endre líd özvegy, aki nagy, kövér túrós buktáikat sütött mindig legkedvesebb vejének. Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erősebb Lógatta a lábát. A katonaságtól, de még saját nagycsa- ládú gyerekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát. A közeli italbolt, a „Lordok Háza” sem vonzotta, csak kívülről nézett lefelé, a zöldes barna ar­cokat nézte, amelyek ott úsztak az ázalagos füstben. Legin­kább ezeknek az arcoknak örömielen elszigeteltsége tűnt a szemébe Külön-külön arcok ezek. egyik nem válaszol a másiknak. A jókedvű, minden kiterjedésében keményen gömbö­lyű kuitúros-asszony gyakran faggatta: szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzalmat? Semmihez. A vidékiek, s az itt lakók nagy része vidéki volt, heten­ként, kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencstésztával, valódi dimyhaszaggal, jöjjenek vissza. Megtörtént, hogy szombatiéi vasárnapra István nem örült ennek, már vágvott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, matrac és mennyezet között Az írónő valamivel nyolc után érkezett — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak és még a va­csorájukat is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, keskeny mellű nő volt. haját lappadt kontyba fogta össze. Azonnal a vizeskancsó raögé ült, a pirosán erezett szemhéjait gyak­ran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotói mun­kájában az erkölcs meg a fiatalság, férfi-nő kapcsolatai iz­gatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagvok — hangja cémavékony lett és aprókat nevetett — pedig én nem va­gyok ellene a nemek keveredésének — ismét aprókat neve­tett, mintha eev láthatatlan uii csi'klandaná — egy időben azt is híresztelték rólam, hogy prűd vagyok ...” Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kérde­zett senki. Az írónő keskeny arcán foltos pirosság ütött ki. — Akkor nekem volna néhány kérdésem — mondta. >

Next

/
Thumbnails
Contents