Heves Megyei Népújság, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
In memóriám Gerézdi Rábán. Súlyos veszteség érte s magyar irodai omfcdamányt: meghalt Gerézdi Rabén. Hattyú utcai lakásának ajtaját nem tárja ki többé barátai s tisztelői előtt, vitatkozó hevét-s zen vedé lyét többé nem csodálhatják a szakma, a régi magyar irodalom művelői s hiába várjuk a nagy könyvet is Balassi Bálintról, melyen évek óta kitartó alapossággal, a reneszánsz história-írók tárgy- és valóságtiszteletével dolgozott: sokszor heteket szánva egy-egy Balassi-vers kimerítő analízisépe. És nem készül él a másik tervezett könyv sem, a Janus Parmoniusról szóló, meg számos tanulmány, recenzió s ki tudja még mi minden, amit megírhatott volna, hisz a magyar reneszánsz jó másfél századot felölelő koráról aligha tud ma valaki is annyit, mint ő tudott. Nyugodtan leírhatjuk: a magyar reneszánsz kultúra élő enciklopédiája volt; „félelmetes tudásának” jele-szelleme jelen van e korról kialakított, legkorszerűbb irodalomtörténeti képünkben. Monumentális dokumentuma e tudásnak a magyar nyelvű világi líráról írott könyve is, (A magyar világi líra kezdetei), melyben régvolt idők magyar poézisét hozta huszadik századi közelségbe egyszerre szigorúan tudományos és lebilincselő szövegével. S mindennek titka csupán annyi, hogy egyszerre volt — mint ember — huszadik és tizenhatodik századi. Vagyis éppoly értője—tisztelője—rajongója Adynak, József Attiláinak s Illyés Gyt.’á- nak (Illyést mestereként is emlegette nemegyszer!), mint Janusnak vagy Balassinak. Egyénisége is ezt árasztotta, az ember — ha Írtéra túráról beszélni vagy vitázni hallotta — KARÁCSONYI REZSŐ: Kiss Etelka: A HALÄSZ (Linó-metszet) VAR VA ANTALIY ISTVÁN: Az ágak alatt X köznapok lehajtó ágai nem mindig bontanak rügyet, legalább nekem nem Megyek, az ágak alatt, szállani kellene bár. Közűletek karját felém ki tárja ki, életem—utam társai? (Ha már ilyet kérdezhetek...) Kérdezni? — én nem is tudonSj mért kérdezem. Megalkuszom magammal unos—úntalan. És a miért? miért? miért? kérdést egy biztatástokért feledni, — így edzem magam,' ÁGOSTON IMRE: Egy év© már I — M-nek, vietnami barátnőmnek Emlékszel, kedves? Itt állottunk éppen a Gellérthegyre rákászott az alkony, lábunk alatt a köves Dana-parton futott a vén folyó, bíbor vizében görgette arcunk, messziről az ében éjszaka fényét Parázsló arcom tiédhez símnl, s tenyeremben tartom bús kezed most is még, mint régen.«. Egy éve már! Téged a dzsungel nyelt et de szivem most Is tele szerel emmet amíg lágyan körülölel az éjjet kúszó liánok között fekszel, látlak, párját sirató dallal visszavárlak, a tudom, hogy most a csillagokra nézet azt hihette: egy huszadik századi Galeotto Marzio vagy éppen Balassi szól általa..: | Hónapja sincs még, Balassiról, a Felnémeti Névtelenről meg a végbeliek vitézlő oskolájáról, Egerről beszélgettünk. Most m£r nem járja végig szeretett poétája végvári dicsőségének színhelyét, az egri várat, eltávozott De barátai, tisztelői s pályatársai híven őrizzük tudós egyéniségének, tiszta emberségének emlékét Lökös István Kilométerek várakoznak ránk mindhiába a teret bejárhatatlanra tágítottuk a meggyötört fantázia bosszúját bennünk neuraszténia hirdeti így vagy úgy az elbukottak táboriban találkozunk noha mind máshova indultunk a századot átélni és megmagyarázni akartuk és mégis a kivülrelcedtek értetlensége és érthetetlensége ülepszik ránk irigyelvivalót bőven találunk a Newtonok és Leonardók zártabb és érthetőbb rendszereiben és ezt újra és újra elbeszéljük egymásnak este hálomnyi könyv között strand homokján robogó autókban sáltorban sebes folyók változó partjain család, gyerek áttanmtt éjszakák szesz kávé vagy nikotin hivatottak változó értelmet adni az évekből tapasztott életeknek szép szó jó értelem várnak valahol futunk a felvillanó fényjelek után vizek partján torpanunk nőhöz futunk megváltásért és továbbvisszük magunkat változatlanul Te is, aki a fénynek megmutattad magad Te is, aki a gyapjú-sűrű éjszakában vagy gyámoltalan Te is, aki utódot nemzel magad igazolására Te is, fogságba esett állat pánikját hordozó Figyeld a szót, tisztítsd az életed Néhány mondatnyi értelemre nem több az igaz Csontjaid fölött majd tűnődő füvek hajtanák. Mondja el valaki, de egész nyugodtan, mondja el az életét Nem szól* senki. A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói, mélyen hallgattak. A nő ott ült az időtől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságában felállt s az emberék közé ment Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, kiterített munkaingek. Megszólította az embereket, és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen, megmozdíthatatlan masszába került István kerek, nagy barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a sima szálú haj egészségesen tömött. — Falusi ember? — állt meg előtte biztató arckifejezéssel. István -kurtán válaszolt. — Kőszegi. Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem. — Szép város, Gyöngyszem. És miért szánta rá magát, hogy otthagyja’ — végre eszébe jutott — a hős Jurisich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja nem mozdult. — Hogy-hogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság! — István érezte a feszültséget és ezzel együtt a mulatságos helyzetet. — Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledkezett valaki. A sovány kis asszonyt pofon verte a brutális válasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút Köröskörül, mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz, száraz, erős nevetés hangzott. István lassan fölállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros itt laposan vidékies. A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítőszámya épült, volt egy kalyibalakó. amolyan' csősz és napszámos. Tóth' Rafael, akinek dereka bolgárkertészek okosan parcellázol földjein görbült meg. Sokat csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszönhette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus lakodalmon, aho’ oovaeban sütötték , a kac sát. s a parazsat táncolták kö rül mezítláb Ét az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebb' vétlen szó sem volt igaz. De a szándék, hogy mindé akit valami rejtélyes ok a szívéhez közelített, roko,. ógadjon szétvert minden logikát. Rafaelnek — már a név is. Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de őt csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő, és külföldi turnén volt éppen. Az öreg. hacsak nem Etelkáról beszélt, egykori lovait emlegette. Ezek a lovak törpe igáslovak csupán, öntözőkereket vontak egykor, kikopott egérszürke szőrűek, nagy domború szemükben a szolgák kiolthatatlan reményével. Éa mégis, táltos lovakká lettek Rafael nagyotmondásában, homlokukon kiütközött a fófehér csillag és tomporukon arany- barnán csusszant a reggeli fény! Rafael egyszer komoran kifogásolta István öltözködését. — Nem járhatsz ilyen, topisan. fiam — mondta. A bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget. Rövid ujjú habselyem ing volt, szürkés mezőben két lábon álló oroszlánokkal. Kevés szürke mező és sok ágaskodó fekete oroszlán. Az elárusítónő némi kajánsággal csomagolta be az oroszlánmintás inget. A következő nap szombat volt. A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt-tartották, nem mehettek haza vasárnapra. Ezen az estén, amely amúgy is sűrűsödött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlánmintás inget és elsétált az ágyak között Egy fiatalember ellenállhatatlanul fölnevetett. Követte egy másik. „Kerítő” felkukorékolt a ferde gyönyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan búra alatt áttetsző holdfényben álltak a fekete házak. István „Kerítő”-höz lépett. Nyugodtan megkérdezte: — Érzed a hajnalt, kakas? Valaki oroszlápmódra elbőgte magát. — Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlánjaidat? —• szólt egy vicces, tőre arcú öregember. Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül. — No, te nagy különleges! Fölvetted a cirkuszi gúnyát? — aki most szólt, kormos arcú. hatalmas ember. A törpe arcú a szemébe röhögött. — Ha ebben az ingben, lát a feleséged, talán nem is hűtlenkedik. igaz? Erre odaütött. Mindenért, ami akkor és azóta történt. Többen is rázúdultak, érezte az öklök kemény igazságét, iáját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az meletes vaságyak, s a levetett gumicsizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt. csak rettenetesen fájt neki, hogy ezek is >t verik. Aztán már nem őt verték, de egymást. Kettészakadt vélemény és tábor Az asztalra borult, körülötte az emberek ordítozása. Végül minden elcsendesedett. Valaki szivaccsal ’emosta az arcát. Ketten fölemelték és gyengéden elhelyezik az ágyán. Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság. Em- Jól. bér és tárgy leleplezve feküdt a helyén. Valaki tejet és zsemlyét adott föl neki. Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja a reggelit. Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs A közeli remízből most indultak az első villamosok
