Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-07 / 263. szám

KH** LAJOS, 88 L.«*niii-reiM5 hHButrtfmc Cg %f komis éieíe r>«? tóé «t. ——iT fej őkéig néztem a fényképet, amely a ” napokban készült róla. Sugárzó szemé­ből, átható tekintetéből, meleg, kedves pil­lantásaiból, a sűrű szarkalábak, a barázdák, az egymásba szaladó ráncok alól megpróbál­tam felidézni azt a fiatalembert,aki 1917 novem­ber 3, napjának hajnalán felmászott a moszk­vai repülőgépgyár előtti barikádok tetejére, s teli torokból ébresztette a szúette barakkok foglyait: Elvtársak! Barátaim! Testvéreim! Pétervárott kitört a forradalom! A mi forra- dálmunk! A nép forradalma! Fegyvert a ke­zekbe! A harc, a forradalom katonákat kér! Nem tudom, volt-e kucsmája, derékszíja, magyarul, vagy oroszul beszélt-e, de termete biztosan erős, kemény volt, hangja a sziréná­hoz hasonlíthatott, szeme izzó, szíve nemes, g bátor. Ugyan kitől hallotta a barikádon elmon­dott szavakat? Vajon, ki mondta neki, hogy fújja meg a riadót? Vajon honnan vette hozzá a bátorságot? Talán magától ment, mint ak­koriban oly sokan tették? Mindegy, fő, hogy ott volt, szükség, nagy szükség volt rá. Ere­jére, bátorságára, ügyességére. Hitére, amely a kősziklánál is erősebb, amely tűz, amely láng, amely mindig éget, parázslik, amíg a szíve az utolsót ed nem dobbantja. Azokkal ment, akik kifosztott szegények voltak, akiket nem temetett be a föld a fron­tokon, akik nem rokkantak meg a Kárpátok­ban, akiknek vörössé vált a szívük, akik az első percben odaálltak a moszkvai, a péter- vári munkások mellé akikkel a jobb sorsért, a boldogságért, a népek testvériségéért har­csait. Tudta, érezte, hogy megéri, érdemes men­ői. Különben miért állt volna olyan büszkén azokon a moszkvai barikádokon. R égóta ismerem. Sokat, sokszor beszélt Oroszországról, a boisevikok ról, a harcokról, a forradalomról: Amikor átkeltünk a Volgán, amikor megvertük Kolcsakot, ami­kor találkoztunk Frunzéval, amikor kikértük az aranyvonatot, amikor megdicsért bennün­ket Lenin. Szerény szava járású ember. A di­csőséget ma is megosztja, szétosztja azok kö­zött, akikkel kivívta. Szinte dicsekedve mond­ta egyszer: 6 csak egyszerű ember, de igaz harcosa volt a forradalomnak. Igazi találko­zás történt akkor, a moszkvai barikádon. Igazi, mert a forradalomnak pontosan olyan emberre, igaz harcosra volt szüksége, mint Kiss Lajos, aki ma is az, mint volt: egyszerű, s igaz ember. Katona, forradalmár. Szívében, lelkében, hitében örökké megmarad komisz­számaik. S nekünk hősnek, mert élete, tettei a csodákra emlékeztetnek, pedig minden sza­va, minden mondata igazság. Sokáig néztem a fényképet, s gondolatban végigjártam élete útjait Holnap, vagy holnapután már biztosan többen ismerik ezt a nevet: Kunmaradas. Itt született, 1892-ben. Élő tanúk bizonyítják családja szegénysé­gét, s a harmadik gyereknek született nyúlánk, sokáig sápadt képű fiú rendkívül értelmes, okos észjárását. Még olyanok is élnek, akik­nél ugyan sohasem volt szűkiben a pénz, de mégis órát, tudást vettek, 6 kaptak a sápadt arcú fiútól. Az apad ág Pesten élő rokonsága vitte el a sáros faluból, a marokszedéstől, a kévevágás­tól. Olajos köpenybe bújt, s autószerelő szak­mát tanult az egyik pesti gyárban. Igen, tanult. A faluban sokan nem hitték el. Persze hogy szokatlan volt. Akkoriban másfajta emberek mentek tanulni. Három esztendő ment el az inasévekre. Jóformán meg sem száradt segéd­levélén a kék színű tinta, amikor a kezébe nyomták a magyar királyi hadsereg behívóját. Bérgett a dob, katonabanda muzsikált a Mária Terézia laktanya előtt, s néhány hónap múlva papírtalpú bakancsban, sihederfiúkkal masí­rozott a jéghideg, méteres hóval borított Kár­pátokban. n csak filmekről, könyvekből ismerem a lövészárki barátkozást, de hogy so­kán így mentették meg életüket, azt már tőle is többször hallottam. Mert ő is így maradt életben. Lemberg előtt eldobta fegyverét, rá­gyújtott a kozákoktól kapott cigarettára, az­tán velük tartott. Kényszerből fehérekkel, önként a vörösökkel. Előbb Lembergbe, majd Kijevet érintve Szibériába vitték. Onnan 40 napig rázta a vagon, míg Omszkba ért. Mind­össze tízszer kapott enni a hosszú út alatt. Megjárta Moszkvát, Tyumenst, Tobolskot, Issit, Szmolenszket, Pétervárt. Nem sokat lá­tott egyikből sem, nem volt ugyan bekötve a szeme, de a börtönök, a vagonok mindenütt egyformák voltak. Kavicsbányában dolgozott, havat sepert Alexandrov nagyherceg udvarán, száműzetésre, halálra ítélt foglyok között ra­boskodott egy moszkvai szigorított börtönben. Mindent kibírt. Mert ereje volt, s akarata. A ttíegszégyenítésre büszkeséggel válaszolt, a pofonokra némasággal. Boldogan emlékszik vissza erre a nyirkos, vizes falú, sötét, levegőtlen moszkvai börtönre Olyanokkal találkozott, akikről már sokat hallott, de itt került szemtől szembe velük. RJolsevikokkal suttogott Leninről, a forradal- i Károk magyarázták él nekik, hogy mire Készülnek a moszikvai, a kijevi, a pétervári proletárok. érébe ivódtak ezek a szavak. S ami- “ kor Pétervárott felcsaptak a lángok, már ő is ott volt, ahol az uráli kohász, a do- nyeci bányász, a petrovgrádi esztergályos, a kronstadti martóz, az ukrán béres. Az első percben együvé tartoztak, a vörösök acélerejű sorainak lettek soknyelvű, de egyszívű katonái. Amikor lefegyverezték a moszkvai repiilő.- gyár őrségét, s szétverték a támadó cári ka­tonákat, egy matróztiszt lépett elé, megvere­gette a vállát, s azt kérdezte tőle: velünk jössz, testvér? Nem válaszolt, szó nélkül közéjük lépett. Rendbe hozta, szép tisztára mosta a páncélos vonatezred egyik géppuskáját, megtöltötte a tölténytárakat, s nemsokára meghúzta a ra­vaszát is. Az igazságért, a forradalomért. Az egyik nap titkos futár érkezett Szimbirsakből Moszkvába: zihálva, a nagy izgalomtól fehér­re sápadva jelentette: az arany veszélyben van. A fehér kozákok a város köré csoporto­sították erejüket, semmilyen áldozatot nem sajnálnak, csak visszaszerezzék a szimbirszki bolsevikektől Oroszország aranykészletének nagy részét A titkos futár legendás húrű külőmítmóny- nyol tért vissza Sziimbirszkbe. A különítmény egyik parancsnoka K;ss Lajos volt Senki sem tudja, hányán estek el a harcban. Hosszú ki­lométereken keresztül lángtenger követte a vonatot. Gránátok robbantak, ágyúk bömböl­tek, kardiapók csattogtak, de a hússzorosan is nagyobb túlerő mégis elvérzett Megritkult a különítmény is, de a híres amyvonat mégis beért Moszkvába. Láttam a filmet, amely gg arany-vonatról szól. Emlékszem egy géppus- kásra, aki a vonat tetején feküdt, s véres ke­zekkel , kiszáradt torokkal mágnesként tapadt fegyveréhez. Ki tudja, talán éppen ő volt az. ­I anya — így hívták harcostársai, bátor. ^ hős katona lett S büszke. Volt is mi­re. Már a harc kezdetén találkozott, beszélt, igazi jó barátja lett Frunzének, a híres, ra­vasz hadvezérnek. Sohasem felejti ei, amikor magához ölelte, aztán kezével erősen hátba verte. Nehéz napok következtek. SzimJbirszkben Kolcsak generális, Orenburgnál az uráli fehér kozákok, Penzánál a cseh légió szállt szembe a forradalmárokkal. A komisszár harctérről harctérre ment Az első szóra. Micsoda erő, elszántság, bátorság gyűlhe­tett össze benne, amikor a Himalája alatti Sir Darj áriái három napág hason kúszott az élesre töltött fegyverekkel őrködő fehér kozá­kok között Aztán egyedül vágott neki az ős­erdőnek, száz és száz veszély leselkedett rá, de a parancs teljesítéséért bármikor felál­dozta volna életét. S micsoda szíve, nyugalma volt. Amikor felrakta a város előtti viadukt alá a robbanó gyutacsokat s bekötötte a rob­ban tó zsi nór szálait, még átengedett a hídon egy sebesülteket szállító vonatot, s csak az­után repítette a levegőbe. Sokan haltak el mellőle, hullák között, vé­res tócsákban gázolt, heteken, hónapokon át, de a kőszívű komisszár csak akkor ejtett elő­ször könnyeket, amikor felolvasták neki a szikratávírón érkezett hírt: parancsnokai, a Vörös Hadsereg internacionalista katonái kül­döttnek jelölték az SZKP VIII. kongresszu­sára. Ma is zavarba, izgalomba jön. ha fel­idézi a felejthetetlen, pillanatot: két kézzel szorította meg a jobb kezét Lenin. Átölelte vállát, aztán sokáig beszélgettek. A magyar internacionalistákról, a komisszár tetteiről, amelyeket úgy ismert a nagy vezér, a lángeszű forradalmár, mintha ott lett volna a Sir Dar- ja-i viadukt felrobbantásánál. 1920. június 20-án, a turkesztáni győzelem után pihenőre tért a komisszár ezrede. Pa­rancsba kapta, hogy szervezze meg a katonák szórakoztatását. Mindent elkövetett, de hiába. Háború volt. Egyetlen könyvet, verset sem tudott előkeríteni. Talán bele is halt volna a sikertelenségbe, de izzó ereje, hite, legyőzhe­tetlen akarata ezúttal sem hagyta cserben. Tollat vett a kezébe, s három éjszakán megírt egy drámát, egy háromfelvonásos forradalmi drámát, s három hónapon keresztül minden este szórakozott az esned. Igazában még ki sem aludta magát, ami­kor magához rendelte Kujbisek parancsnoka; s közölte vele, hogy Buharába kell mennie. Derítsék fel, hogy valóban angol tisztek tanít­ják-e a buharai emirátusban az ellenforrada­lom katonáit. alán maga is ezt tartja legnagyobb ® tettének. Már számát sem tudom, hányszor hallottam tőle, de a szavak mindig ugyanazok voltak. Civilbe öltözve, gépkocsikkal indultak el Buharába. A titkos rajzból már jól ismert ház előtt megberregtette az autója motorját, majd hirtelen leállította. Kiugrott az ülésről, káromkodott, szidta az autót, de szemével a kapuban álló őrt figyelte, aki odament hozzá, és azt kérdezte tőle: talán eltévedett? ölre mentek. Megszólaltak a pisztolyok, berohan­tak az épületbe, megkötözték, majd kocsira rakták a magas rangú tiszteket. Szétfeszítette az asztalokat, térképeket, iratot gyűrt inge alá. Aztán szirénázva, az állomáson álló pán­célvonat egyik vagonjához vezette gépkocsi­ját, amelyet Frunze küldött értük. Ezerarcú város a Néva partján FÉNYEK SZÍNES FÜZÉRE szikrázott esténként a város fölött, amikor kitekintettem a Rosszjja Szálló tizenegyedik emeletén lévő szobából. Lenin­grad egyik legszebb új lakóne­gyedében magasodik ez a szál­loda, köröskörül pedig, a Győ­zelem parkja mögött, a Moszk­vai sugárút mentén modern lakóházak tömbjeiben gyö­nyörködhet az idegen. Lenin városa ma éppen két­szer akkora, mint a hajdani Petrográd. S huszonöt év múl­va mégegyszerese lesz a mai­nak. S az új emeletes lakóhá­zak csaknem hetven százalé­kát itt, a város legnagyobb szállodája körül építik majd fel. Meghökkentő az adat, Le­nin városában minden tíz percben összeszerelnek egy la­kást. Hány arca van Leningrád- nak? Hat napot töltöttem a három forradalom városában, s csupán néhányat ismertem meg belőle, pedig mindenki segített — újságíró és egyete­mi tanár, nyugdíjas és itt ta­nuló indiai diák, veterán és gyári munkás —, hogy minél több táruljon fel előttem a város múltjából és jelenéből. S biztosan tudom, hogy ak­kor sem ismerem meg Lenin- grád ezer arcát, ha hónapokat, éveket töltök a városban. Minden kő, minden utca, minden ház — történelem, S az itt élő emberek élete úgy­szintén. Hány jelzőt érdemelt ki forradalmi múltjáért, hő­siességéért, az ország ipará­nak fellendítéséért, a tudo­mány és a kultúra mind ma­gasabb csúcsra való emelésé­ért Leningrádban. Több köte­tes könyvek, múzeumok tucat­jai vallanak erről. Ez a riport­sorozat éppen ezért csak né­hány élményt, emléket nyújt­hat az olvasónak — a teljes­ség igénye nélkül. UTAMON VÉGIGKÍSÉRT egy fénykép. A forradalom múzeumában láttam ezt a szürke fölvételt kenyérért sor­ban álló rongyos munkásasz- szonyokról. Ezt választottam önkételenül mércének, ehhez hasonlítottam Leningrad mai életét. A sorbanállás ma is ve­lejárója a csaknem négymil­liós város életének. A fegyel­mezetten és türelmesen vára­kozó elegáns leningrádiak azonban áruval roskadásig te­li boltok, a legfinomabb ínyencfalatokat kínáló ven­déglők előtt várnak arra. hogy sorra kerüljenek. Egy friss föl­mérés szerint változóban van a város lakóinak étkezése. Egy­re kevesebb kenyeret, s egyre több tejet, húst, gyümölcsöt fogyasztanak. Az üzemi étkez­déken kívül több mint két és fél ezer vendéglőben, ebédlő­ben, büfében reggelizik, ebé­del és vacsorázik a város. Hét évvel ezelőtt jártam a Szovjetunióban, s az akkori öltözködéshez mérve a mos­tanit, meglepő a változás. A Nyevszkij proszpekten lévő női modellházat a leningrádiak humorosan a „férjek halálá­nak” nevezték el, mert a fele­ségek órákat várnak itt a so­rukra, s ha megrendelték a ne­kik tetsző ruhacsodát, bizony megérzi a családfő zsebe a bor­sos számlát. A tolongás en­nek ellenére mindenhol a drá­ga szalonokban és modellhá- zakban van. A közelmúltban amerikai turistacsoport járt Leningrádban, s megnézte a modellház divatbemutatóját. „Párizsban is jártunk, de ott sem láttunk ilyen szép ruhá­kat” — mondták elragadtatva. S hogy ez nem puszta bók volt, bizonyítja, hogy mind megvásárolták a kiválasztott modelleket. EZ A VÁROS MINDIG lel­kesítő példa volt forradalmi- ságával és hősiességével. A pi­tyert munkások sztrájkjai, föl­kelései, forradalmi magatartá­sa jeladás és ösztönzés volt az ország minden sarkában. A pétervári proletárok ostromol­ták meg a Téli palotát, verték vissza a fehérgárdista ezrede- ket, a németek északi hadsere­gének támadását. A város új­jáépült romjaiból, szebb lett, iot valahai Eveket, ezreket mentett meg a forradalom­nak. Mert az inge alatt magával vitt iratok­ból, térképekből, amelyek ma is megtalálha­tók a szovjet hadsereg katonai levéltárában* tudta meg Lenin, Frunze és a forradalom ve­zérkara, hogy valóban mire is készülnek Bü- harában. Az erős ellenforradalmi egységeket angol tisztek készítették fel a harcra, s ezek­ről a papírokról derült ki az is, hogy a Kara- kumi sivatag szélén tízezer zsoldoskatona várja az angol tisztikar parancsát, hogy harc­ba induljanak a turkesztáni vörös haderők ellen. Kfl ég aznap ment az utasítás Lenintől Frunzénak: semmisítsék meg a buharai elleníorralmárokat. Frunze magához ké­rette a komisszárt, és ismét erősen hátba ver­te, majd utánaszóit: Nagy dolgot tettél ne­künk, elvtárs. A Vrangel elleni győzelem után a moszk­vai Szovjet Házban Kun Béla nyitotta ki előtte az ajtót. Vállára tette a kezét, erősen a szemébe nézett, aztán azt monda neki: Most már tanulni fogsz, eűvtáns. Politikai iskolára mész. Vállalod? Vállalta. Olyan erővel esett a könyveknek, az újságoknak, a folyóiratoknak, mint ami­kor ölre ment Buharában. Eszével, értelmével eminense lett a pártiskolának is. Az iskola befejezése után 1922-ben is­mét magához hívatta Kun Béla. A be­szélgetés a moszkvai Vörös Házban zajlott le a két magyar között: Jól figyelj, elvtárs — kezdte Kun Béla. — Haza kell menned Ma­gyarországra. Segítsd az otthoni el'vtársakat. Magyarország még nem szabadult fel. Az il­legalitásban dolgozó magyar kommunisták már várnak téged. Érezte, tudta mi vár rá, de azt válaszolta Kun Bélának: Értettem. S jóformán még tele sem szívta magát a hazai levegővel, amikor a pápai vasútállomáson ka kas taré jós csend­őrök bilincsbe verték kezét. Életét százszor, ezerszer is veszélybe vitte a frontokon, de mégsem szenvedett annyit, mint a vallatások alatt. Ütötték, verték, tűzzel, lánggal vallat­ták, elvették hallását is, de száját mégsem tudták szóra bírni. Börtönből börtönbe vitték. Sohasem tudták megbocsátani, hogy a „vö­rös pokol” katonája volt. Nyomorékként Za­laegerszegen engedték szabadlábra, de még éveken keresztül figyelték, zaklatták, bántot­ták. Muszáj volt eljönnie arról a vi dókról,- 1930-ban Egerbe jött a sógorához. Azóta itt él. Köztünk, velünk. Testét, erejét megtörték, de hitét még csak beszürkíteni sem tudták. Nem hallja az em­berek hangját, de érti. Látta a nyomort, a nélkülözést, a kiszolgáltatottságot, a lea'ázást* a fájdalmat. Tűrt és várt. Amikor meglátta Egerben az első orosz katonát, azt érezte* amit a moszkvai barikád tetején. Tudta, biz­tosra vette, hogy egyszer eljönnek. Hite új­ból lángra gyújtotta szívét: partizánokat akart szervezni a felszabadító szovjet csapotok se­gítésére de egyetlen régi harcostársát sem találta otthon. Nem tudna tétlen lenni. Amit nem bír a keze, pótolja a szíve, amit nem bír a lába* pótolja a hite. A nyolc évtizedéből már csak öt esztendeje hiányzik, s milyen kevés jutott belőle a pihenésre, a nyugdíjra. De nem kért számon sorsát, inkább fisztelve fejet hajt előtte. Tfej emrég örömmel újságolta, hogy leve- let kapott Moszkvából. A szovjet had­sereg katonai archívumának igazgatóhelyet­tese elküldte azokat a dokumentumokat, ame­lyek a Vörös Hadseregben töltött szolgáltát igazolják. A másodpéldányokat nekem adtaj de a vörös pecsétes, eredeti példányokat a vi­lág minden kincséért sem adná ki a kezéből* de szívesen megmutatja bárkinek. Ott van a zsebében, a szíve fölött. S biztosan ott lesz majd a Lenin-rend is, amellyel a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1967. októ­ber 28-án kitüntette. Sokáig néztem a fényképet: arcán az el­múlt évtizedek örök tanúit: a szarkalábakaty a barázdákat, a ráncokat. Biztosan kisimultai^ s talán el is tűntek abban a pillanatban, amW kor Moszkvában a mellére tűzték a Lerú4) rendet. j Koós József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents