Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
\ I Szokják NOVEMBER VÉGÉN járunk és hideg van. A komor, egyszínű laktanyaépületek, már dércsípte füvek, lombjukat vesztett fák között merev egyszerűséggel fogadják a látogatót. A hatalmas udvaron gépkocsik, lövegek, kétéltűek, harckocsik sorakoznak katonás rendben, míg távolabb erőteljes vezényszavaktól hangos a gyakorlótér: alaki foglalkozáson vesznek részt a fiatal harcosok. Többségük 18—19 éves, a közeli napokban vonultak be, elsőévesek, újoncok. — A katonai élet egyszeregyét, a katonás mozgást gyakorolják — magyarázza alezredes kísérőm —, hiszen mindent az elején kell kezdeni, hogy végül a modem követelményeknek megfelelő, a harci eszközökhöz értő, fegyelmezett harcosokká váljanak. Bent a parancsnoki irodában Kiss őrnagy fogad, ő mondja eh hogy az ő egységéhez is most vonultak be fiatalok. Szeretettel fogadták valamennyit és igyekeznek átsegíteni őket a kezdeti nehézségeken, bizonytalankodásokon. Az ittlévők nagy része járművezető lesz, természetes, hogy ennek megfelelően folyik kiképzésük is. Most éppen tantermi foglalkozáson vesznek részt, de néhány perc múlva szünetet tartanak. Valóban, rövid idő után az egyébként csendes épület megelevenedik: katonacsizmák zajától lesz hangos a folyosó. A dohányzóba vonulnak a fiatalok, akik közül néhányat megszólítunk: — Én Kisköréről vonultam be — mondja bemutatkozáskor Páldi István, majd társára Zavarkó Györgyre mutat. — Ö pedig Halmajugráról. Ha még nem is teljes mértékben ,de már kezdjük megszokni ezt az új életet. KÖZBEN EMBERGYÜRÜ alakul ki körülöttem. Érthető a kfváncsiskodás, hiszen egyenruhák között feltűnő jelenség a civilrufcás idegen. Kérdéseimre eleinte mégis mereven, félénken válaszolgat- nak, majd egyre jobban, természetesebben, felszabadultabban — Mindig éhesek vagyunk, pedig állítom, hogy bőséges és kitűnő minőségű a koszt. Húst például eddig mindig adtak. Rendszeresen étkezünk, nem úgy mint otthon, ahol akkor ettünk, amikor akartunk, ezért van ez — mondja Lukács József. — Én például már a burgonyát is megeszem, pedig odahaza nem szerettem — Legnehezebben a reggeli tornával barátkoztam meg, — veszi át a szót Szarka Róbert. — Civilben ilyesmi nem volt. Négy nap alatt azonban megszoktam. — Én a csizmával vagyok leginkább bajban, — folytatja Orosz József — mindig félcipőben jártam, s így most a csizma nehéz „topogó”. Egy- szer-kétszer majdnem elestem benne. Hát még a kapca! Neheze?) tanultam meg hogyan kell úgy feltekerni, hogy a lábamon törést ne okozzon. Valamennyien derülünk az elmondattakon, mert valóban problémát okoztak. De hát mint mondják is: mindez az újoncsorshoz tartozik. Meg kell szokni a kötött napirendeket, az egyenruhában való mozgást, az élelmet és azt is, bogy a parancsokat teljesíteni kell. Ugyanakkor ügyelni kell a szobarendre, a tisztaságra, a fegyelemre, s nem utolsósorban el kell sajátítani a kiképzésben előírtakat. — Sokat segítenek a parancsnokok — mondja' Ficze- re Benjamin — amit nem tudunk, megkérdezzük és ők készségesen megmagyarázzák, megmutatják. Érezni: azon igyekeznek, hogy mielőbb megszokjuk az itteni életet. 6 yémlsői 1067. november 26., vasárnap a „inändert” Legnehezebb a Aki a csizmával Ha ilyen marad A SZABADIDŐRE TERELŐDIK a szó. Elmondják az újoncok, hogy a zsúfolt program ellenére mindennap jut idő a szórakozásra, a művelődésre, a kikapcsolódásra. Esténként tévét néznek, rádiót hallgatnak, újságot olvasnak, moziba járnak, rexeznek a KISZ-klubban, dalokat tanulnak és természetesen levelet írnak az otthonmaradottaknak: szülőknek, barátoknak, ismerősöknek no. és a menyasszonyjelölteknek ,.. — Mi még igazán csak néhány napos újoncok vagyunk. Most __ ismerkedtünk a katonai élettel, éppen ezért túlsókat nem tudhatunk és nein is mondhatunk, de annyit igen: ha ilyen marad, ki lehet bírni. Egyébként is ez mindenkinek hazafias kötelessége, s a kötelességet, a feladatot teljesíteni kell, — mondja mindtorna bajlódik ki lehet bírni nyájuk nevében Páldi István. — Ezen nem lehet vita még a civil életben sem. Közben a szolgálat a szünet végét jelzi. A fiatal katonák eloltják cigarettájukat és megindulnak a tantermek felé, ahol újabb ismeretek elsajátítása várja őket Hamarosan utánuk tart az oktató-tiszt is. aki ki tudja hányadszor már, évről-évre így november táján újra kt*z- di a nagy munkát: a fiatalok nevelését, oktatását, hogy mielőbb nagyobb feladatok teljesítésére is képesek legyenek az újoncok. MI PEDIG AZZAL a tudattal hagyjuk magunk mögött a laktanyát, hogy néphadseregünkben szeretettel fogadják ebben az esztendőben is a sorköteleseket, és mint a családban a legfiatalabb gyermeket, nagy gondoskodással tanítják felnőtté, igaz emberré válni... Fazekas István Autóra és Idős, sok tapasztalattal rendelkező barátom mondta: — Az autó és a nő között semmi különbség nincs. Mind a kettő sokba kerül, akár a tiéd, akár csak szívességből jutsz hozzá. Tekintsünk el most ennek a megállapításnak cinikus kicsengésétől és vegyük olyan komolyan, amilyen komolyan csak lehet. Kérdés, egyáltalán komolyan lehet-e venni. Kezembe került egy statisztika. Gyöngyösön az év első jelében autójavításra több mint százötvenezer forintot költöttek az idén. A tavalyi ilyen költségek egész évben nem tettek ki ennyit. A másik: fodrászra és kozmetikára kétmillió forintnál alig valamivel kevesebbet adtak ki egy fél év alatt. Ez az összeg is jócskán több, mint amennyit a tavalyi azonos időszakban szántunk « szépítkezésre. Ha idézett barátom megjegyzését az alaphangnak megfelelő tónusban akarom szépségre folytatni, azt kedl mondanom: a legfőbb gondunk az, hogy tessünk. Ezért költünk annyit a fodrászra, a kozmetikára és az autóra is. Vagy nem egészen így van? Jó, elismerem, életünk körülményeinek kedvező változása is magával hozza ezeknek a kiadásoknak a fokozódását. A közízlés, a kulturáltság fokmérője is egyben a higiénia, a külső ápolása és növekedése. Az autók számának gyarapodásával is az általános műveltség mértékét állapíthatjuk meg. Ügy gondolom, a következtetésem nem erőltetett csak esetleg még kissé szokatlan. Hiszen korábban ina kább az, elfogyasztott kenyér és hús kilóival mértük iz életünk színvonalát. Mert akkoriban még csak arra tellett. És ma? Gyöngyösön a statisztikai átlag szerint minden lakos o~ év első felében hetven forintot költött szépítkezésre. A csecsemőktől az aggastyánig bezáróan. Szép kis összeg. (g. mól—) Milliókat a lelátókra . . Oróbálná csak ki egy épí- ■ tő vállalat, mennyi idő alatt készülnének el egy lakóházzal, ha teszem azt a Népstadion gyepszőnyegének közepére épí lenéit, méghozzá úgy, hogy akárcsak egy nemzetközi labdarúgó-mérkőzésen, ezúttal is százezer ember figyelné a „csapatok” küzdel- njét. Bizonyára nem kételkedik abban senki, hogy hihetetlenül gyorsan felépülne ez a ház. Bizzarnak tűnik az ötlet, pedig tulajdonképpen tanúja lehettünk már egy ehhez hasonló esetnek. Amikor az Emke-aluljáró épült, minden arra járó tapasztalhatta, hogy az építkezésen dolgozók — milyen ügyesen, szorgalmasan és gyorsan dolgoznak, holott nem állt minden ember mögött egy-egy brigádvezető. Az ösztönző erő a közvélemény figyelme volt, azé a sok százezer emberé, akik naponta ott jártak, és mindig szenteltek rá egy-két pillanatot, hogy megfigyeljék, mennyire haladunk a munkával. Hivatkozhatunk azonban tinédzserjeinkre is, akik ma már a nyugati slágerek helyett magyar táncdalokat üvölte- nek, pedig néhány évvel ezelőtt csak azt hallhattuk, mennyire rosszak ezek. Minek köszönhető a siker? — adódik a kérdés még akkor is. ha jól tudjuk, nem ezen áll vagy bukik a magyar jövendő. Világos, hogy a Rádió és a Televízió táncdalfesztiváljai játszottak közre, amelyek több millió főből álló „zsűrijükkel”, no meg jelentős összegű díj segítségével arra kényszerítették, vagy ösztönözték, (amelyik kifejezés jobban tetszik) HOPPLÁ... (Foto: Kiss Béla) e műfaj kedvelőit, hogy job* oat, színvonalasabbat adjanak, mint korábban. Ha százezer ember nem restéit tollat ragadni és levelet írni a Televíziónak, hogy ezzel elősegítse a miniszoknyás Zalatnay győzelmét, akkor nem várhatjuk-e el joggal, hogy akár egymillió embernek okozzon izgalmat az. hogy a világhírű nyírségi Jonathán-almát csak azért nem tudjuk a lehetséges mennyiségben értékesíteni külföldre és belföldre, mert nincs elegendő láda a szállításra, s hűtőház, raktár a tárolásra. P ersze a felháborodástól ■ támadt izgalom magában még kevés. Egy enyhén szólva elfuserált irodaházat mutatott be a tv-híradó. amely 56 millió forintért épült, mégsem lehet benne dolgozni, mert a gépészeti berendezések hibái miatt nyáron elviselhetetlen a kánikula a szobákban, télen ped'g bundában is fáznák A riporter felháborodott szavakkal ítélte el a tervezőket. illetve azokat akik ezt a hibát elkövették. Ám, milliónyi né^ő azóta is hiába várja a felelősség pontos megállapítását. a megérdemelt rendszabályok alkalmazását. És ez az a pont, ahol meg kel] állnunk egy pillanatra, mielőtt megtennénk szerény iavaslatunkat. Ugyanis ameny- nyire hatásos, annyira érzékeny is az az erő. amelyet közvéleménynek nevezünk. H'szen azok a tízezrek, akik leadták szavazatukat kedvenc énekesükre, nagvon hamar tapasztalhatták, hogy levelüket a címzett megkapta, elolvasta, és ha mégsem az lett a győztes, akit kívánt, akkor belenyu- 'odtak abba is. hiszen megmondták nekik; a győztes mondjuk húszezerrel több igent kapott... C rdemes tehát segítségül hívnj a közvéleményt. Azt javasoljuk, hogv ha jelképesen is, de „építsünk” képzeletbeli óriás lelátókat minden olyan tevékenység színhelye körül, amelynek sikere fontos az elkövetkezendő évok szempontjából. Legyünk meggyőződve arról, hogy ennek a „mérkőzésnek” a közönsége — az ország — legalább olyan érdeklődéssel figyeli majd a történteket, ahogy egv jó meccset figyelnek a szurkolók. Lesz ott majd fütty, taps, közbekiáltás is elég. de minden a győzelemért történik, hiszen azt jól tudjuk. hogy azon a nagy lelátón szorongó miliők végül is ugyanannak a csapatnak szurkolnak. Benedek B. István Gyilkosság bűnügyben A kis patai házból ketten hiányoznak: az apa, aki halott, mert megölte tulajdon fia, és a fiú, aki agyonütötte apját... Ügy illenék, hogy az asszony sirassa meghalt urát, de a tekintet, most mégis másért könnyezik. Az élőért sír, özv. Kecskés Jánosné, a fiáért, akit három és fél esztendeig börtönfalak választanak el a családi otthontól. Három és fél esztendő... Ennyi a büntetése a 17 éves, szelíd tekintetű fiúnak, aki végső kétségbeesésében kapát ragadott, és tulajdon apjának esett... De vajon apja volt-e igazán? Nem vér és papír szerint. hanem a szó való, emberi értelmében! A kérdésre Gyöngyöspatán kerestem választ. Felkészültem, hogv gyakran hallom majd a jól ismert mondást: „Halottról vagy jót, vagy semmit.” De ezzel senki nem tért ki a válasz elől. Mindent elmondtak az emberek, amit tudtak, ahogyan ők tudták, csak arra kértek, — az is- ‘enért. a nevüket ki ne írjam, nem szívesen szerepelnének egy ilyen ügyben. „Semmi ember volt.” — ezt hallottam legtöbbbször. Iszákos. dologkerülő, aki nem gon_ doskodott a családjáról, aki üldözte, ütötte-verte feleségét, és a gyerekeit, akik ellen- forradalmi bűncselekményért hét és fél évre ítélt a bíróság, aki erőszakoskodott saját kiskorú lányával, aki...' — ne folytassuk a sort, „szörnyű ember volt." ____ íg y volt ez évek óta. És ezt mindenki tudta a faluban...! Mindez a falu szemelátára történt...! Még azok a gyilkos kapavágások is...! A fiú — Budapesten húsipari tanuló — csendes, szorgalmas gyerek. A nyári szünidőt az édesanyjánál töltötte, segített neki a tsz-földjén. Egvütt mentek kapálni azon a végzetes napon is, augusztus 19-én. A vármegi dűlőben kapálták a szőlőt, amikor utánuk ment az apa, karót rántott, és a fiára támadt. Az anya segítségért kiáltott.-. A közelben többen is dolgoztak. de a hívó szóra senki nem sietett. A fiú kivédte a karőcsapá- sokat, aztán ő ütött, a horo- lóval. Az apa menekült, a fiú utána, s egymást érték az ütések. A horoló nvele eltörött... A közelben többen is dolgoz, tak, és látták az ütéseket. De senki nem avatkozott be. (Ég-- ta ű a bíróságon: Amikor észrevettem, hogy a fiú odasuhint a karóval, elfordítottam a fejemet. Nem mertem odanezni.) A fiú visszament az anyjához, és elindultak hazafelé. De amikor észrevet téli, hogv az apa is feltápászkodik, a fiú lövette anyja kezéből a kapát, visszaszaladt, és ismét lesújtott. Az egyik ütés most már halálos volt... Ott. azon a helven. ahol lejátszódott a tragédia két ember szénát pakolt egy szekérre. Ott dH óztak, szinte te t- közelben, s láttak, hallottak mindent, a kéz és a kapa lendületét, s talán még a csont reccsenésit is. De ők sem avatkoztak be... (A bíróságon: A szénával voltunk elfoglalva... Nem tudhattuk, hogy ez lesz a vége...) Ez lett a vége. Az anya és a fiú ezután sírva szaladt a községi rendőrhöz: — Pongrácz bácsi, agyonütöttem az apámat. Nem hiszek a „sors könyvébe”, tudom, mindez nem volt előre megírva, mégis ismerve a történet előzményeit, azt kell mondani: tudták, érezték a faluban, hogy nem lesz jó vége Kecskések családi viszá. lyának. De mit tettek, hogy megelőzzék a tragédiát? Ét egyáltalában mit tehetnek? Miután a párttitkártól és a tsz-elnökétől nem kaptam megnyugtató feleletet felkerestem a községi rendőrt. A rendőr, — aki a nyugdíj előtti éveket tapossa — kívülről sorolja a hosszú bűnlajstromot. — Szönnyű egy erőszakos ember volt. Sokat ivott, rettegett verekedő volt — Soha nem akadt emberére? — Féltek tőle az emberek, meg úgv gondolták, ilyen emberért nem érdemes bajba keverni magukat, így is van egy ember a faluban, aki miatta ül. — A rendőrtől sem félt? — Engem is megfenyegetett. Nekem vigyázni kell, ha én megütöm, abból csak baj van. Nem ő neki, hanem nekem... — Mégis, mit tehet egy községi rendőr? — Én elmondom, hogy mit tettem. Számtalanszor rohant hozzám az anvósa, meg a szomszédok is, hogy menjek, mert gyilkolja a családot. Kimentem, de ilyenkor, elbujdosott, aztán másnap újra kezdte. Embertelen élete volt mellette annak az asszonynak, és a négy gyereknek is. — Nem lehetett ezért megbüntetni? — Ezt ne tőlem kérdezze. Én ilyenkor behívtam, és nyilatkozatot vettem tőle arról, hogy máskor nem üldözi, nem veri a családját, és természetesen jelentettem az esetet. De 1‘nitak itt még cifrább dolgok is: A múlt évben rátörte egy nőre az ajtót, erőszakoskodott vele, és megfenyegette. Felje- ■vh'Vózá«! ügv lett belőle, de felmentették. Nem volt bizonyíték. De hát ilyenkor senki nem visz magával két tanút. Aztán karácsonykor megint rátört egy asszonyra. Feljelentettük, de ezt sem lehetett rábizonyítani. De még sorolhatom tovább is: Nem is olyan récén késsel támadt alvó feleségére. Azt kiáltotta, hogy megöli. Az asz- szony felriadt, ás így a karját szúrta keresztül. Még mindig nincs vége. Erőszakoskodott fiatalkorú lányával is. Ezért ez év májusában jelentettük fel. A bíróság már kétszer is tárgyalta, de még nem volt ítélet. Legutóbb az utcabelieket támadta meg, akkor sikerült garázdaságért húsz napra leültetni. Augusztus elején jött ki, aztán kezdte élőiről... — De hát egy egész község sem tud védekezni? — Nemcsak egy ilyen ember van a faluban... A fiú most a börtönben ül, önön bűne miatt, amelyet apja vétke szült. A történet görög sorstragédiák légkörét árasztja. Szn^hoklész Ödlpu- sza megölte Théba eevkori királyát és később, amikor rádöbbent szörnyű tettére, —- hogy tulajdon apjának lett gyilkosa —- kiszakította szemeit. Mindez régen történt, nagyon rég. még az időszámításunk előtti időben. Ez a patai tragérüá azonban napjainkban játszódik, és nem színpadon, mint az anfik dráma. De hinni szeretném, hogv a patai ödi- pusz esete nem végzetszerű és e történet másként is végződhetett volna. Az élet más befejezést követel. Olvat. hogy odahaza a fiú és távol a családtól valamilyen biztos helyen. de él az apa... Csak időben kellett volna, közbe szólni! És meg kell tanulnunk védekezni. ..! ÉC h? kell segítsen egy út' törvény is ./ Márkusz László
