Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
ISZAKOVSZKU: TÉNAGY BáNDOR VESSEK: ÁGOSTON IMRE: Ssülő falumban Qltgtj sűz Mindig, sohasem A FtetarMriMI Mg » béna« S megint a rét fölött lebeg. Mint lomba lúd sor, irnbolyogrm Vonalnak fönt a fellegek. Henyén bolyongok erre m> E régen ismert tájakon. Milyen csodát fürkésszek Rt lenn? Mit Tárak? — Én sem tudhatom. B fatraknál. • Us folytaál Hol ssdk ösvényeken megyek. Nem látok régi ismerőst «b, Rokont, barátot nem lelek. Seftan bei./fák d már n házak — Hol járnak? Mit találtak ott? Volt épp elég, ki Itt közelben Két ölnyl mély lakást kapott. Milyen csodát kereshetek még. Szülőfalum, te hű vidék? De Innen mentem el fiadként, S tavasz-korom itt múlt ki vég. KfandR — hisz* úgyse veit aranykor. Kimúlt — fakón, zenétlenOL 8 habár Byen volt, ámde mégfc Nekem ma frissen felderül. S űrökre drága már o tájik Erdőivel, mezőivel, b minden völgy, halnia, ffaljkska A tűnt tavasat idézi teL Habár minden nyom elmosódod Es sok Us emlék oáveszett — E keskeny át messzebbre szólít: Fenséges eél felé vezet. Franyó Zoltán fordításai PORTOS GUSZTÁV: Aggódó szerelem A hűtlenség, félek, beléd szeret, nehéz megbocsátanom •■épségedet. v Virágos szakadék, * nád szál-örömök, nem napfényben öleli el villámok között. Margarétazó rt-mczö heverni látott, szerelmünk, jaj, ne verjél irigy csalánok, A hűtlenség, félek, beléd szeret, aehéz megbocsátanon szépségedet. Milyen kevés idő is adatott dolgomat sorra rendbe rakni 1 A lehetőség napról-napra fogy s egyre többről kell számot adni, Mindig csak ezit kell látnom, mindig csak ezt az arcot, sohasem azt, aki voltam, sohasem azt, aki lennék, Sétahajózás a Néván De szép! A szürke viz hajót sétáltatott, szelíd volt, játékos és hatalmasan szerény; kétoldalt: történelem, kövekbe rakott; s csak ringott lassan két parány: a hajó meg én. Mert ennyi volt csak: szerelem. Mert annyi sem volt, annyi sem. Fenyőfák göndör angyalhaja: de szép az ember bánata! A képzőművészet szónokai a fonnák, foltok is szinte vágtatnak ezen a sokatmondó mo— Nemcsak a lovasok: dem bolgár kompozíción. Lendülete® lengyel grafikák, modern csehszlovák kompozíciók, határozott hangú bolgár, német és magyar alkotások; öt szocialista ország plakát- művészetének együttes kiállításával ünnepük a nagy forradalom jubileumát a baráti országok kulturális képviseletei és a magyar társadalmi szervezetek. A műfaj legrangosabb szülöttei, a politikai falragaszok láthatók a Néphadsereg Központi Klubjának nyári helyiségében; a forradalom évfordulóját köszöntő, a Szovjetunióval kötött barátságot hirdető aktuális művek. A művészettörténet számára is igen fontos, modern művek ezek, amelyek koruk legfrissebb, legeredetibb alkotói eszközeivel hirdették az évszázad legkorszerűbb, leghaladóbb gondolatát. Létükkel igazolják, hogy a plakát, amely a képzőművészet legszélesebben szóló, leghatározottabb hangú műfaja, minden eszközt jól használhat igazsága hirdetéséhez. Ma is; — ez a tanulság a kiállított mostani anyagból is leolvasható. Minden eszköz stílus, módszer kitűnő, ha kitűnő kezekbe kerül, Sirató Vietnám földjén vér csorog; véresen bukdácsol a hold, holdíényben fürdő partokon egy áldott asszony fölsikolt. Dúlt vonásain éjszaka, szétnyílt szemében rettenet, villámot szóró szél sziszeg a piszkos hullámok felett. Véresre mart ajkán kövült, gyilkolásra kész sóhajok; az anya átok szavak verik vissza a csillagok. Hömpölygő kék-ezüst habok, adjátok vissza gyermekem! Kiégett szemű ház-sorok mikor adtok otthont nekem? Aknákkal szántott temetők, bombazápor friss sírokon, halott mezők s holt rizsvetők a szétmarcangolt tájakon. Nem lehet már több szenvedés, nem lehet már több gyötrelem! Hömpölygő kék-ezüst folyók, adjátok vissza gyermekem) Vietnam földjén vér csorog, véresen bukdácsol a hold, holdfényben fürdő partokon egy árva mátka fölsikolt. Szétnyíló száján a mosoly mint véres rózsa ömlik el, agya szétpattan, érzi már. hogy még ma ölni, ölni keU! Fejében majd fölforr a vér, fülében ágyúszó dobol, ha megpattan szívén egy ér, földre szabadul a pokol. Hömpölygő kék-ezüst habok, adjátok vissza jegyeseml Agyúszántotta utakon mindig az 6 léptét lesem. Halott mezők s holt rizsvetés, kiégett, kopár temetők, bombamarta ős anyaföld, adjátok vissza nékem őt! Nem lehet már több szenvedés, nem lehet már több gyötrelem, hömpölygő kék-ezüst folyók, adjátok mátkámat nekem) i Lenur matróznak, aki őrszolgálatot teljesített a fedélzeten, reggel négy és hat óra között tüneményesein nyoma veszett. Eltűnése két teljes napon át tartotta izgalomban a személyzetet, miközben a fregatt dagadó vitorlákkal szelte a vizet a Jéreménység foka felé... | Ebédidő volt. A matrózok a levest kanalazva éppen arra a feltételezésre jutottak, hogy Lenur esetleg a vízbe pottyant, mikor néhány méterre tőlük hirtelen feltűnt valamennyiük által jól ismert hórihorgas alakja. Jövés közben tüzet csiholt egy elkoptatott kovakő és egy rozsdás acéldarab segítségével. A fedélzet mesternek torkán akadt a falat a meglepődéstől. Lenur hogy elejét vegye mindenféle felesleges kérdezősködésnek, így szólt; — Fiúk, egy finom úriembertől hallottam egyszer, hogy a jó társaságban nem illik kíváncsiskodni™ — Lenur, hol voltál ez alatt a két nap alatt? — vágott közbe türelmetlenül a fedélzetmester, megtörve a körülállók mély hallgatását Lenur nagyot sóhajtott Mindenkinek feltűnt, hogy erősen lesoványodott, és olyan fáradtnak néz ki, mintha borjút cipelt volna a hátán száz mérföldön keresztül. — Ha én azt tudnám — szólt vállat rándítva —, esküszöm nektek, hogy addig a percig, míg rágyújtani nem akartam, nem emlékszem, hogy mi történt velem. Hogy itt vagytok a közelemben, csak akkor fogtam fel, amikor előkotortam a pipámat Akár hiszitek, akár nem! Mereven az ámuló szemek tömegébe nézett, és a kovát gépiesen ütögetve az acéllal, így folytatta: — Akkor éjjel, amikor őrségen voltam — emlékezhettek rá — sűrű köd volt Mereszt- gettem a szemem a sötétben, de ilyen időben, tudjátok, nem lát az ember az orránál tovább. Hullámverés nem ringatta a hajót, s én mégis úgy éreztem hirtelen, hogy könnyebb lettem. Olyan érzés fogott el, mintha egy erős ember tartana a tenyerén, és hintáztatna le meg fel puhán. Körülöttem is furcsa dolgokat észleltem. A köd gomolygott, lágyan össze- göngyölódött és felém iramodott, mint dagadó vitorlák serege. Kezdtem a józanságomat elveszíteni, zavartan támolyogtam. Megérthetitek, hogy már azt sem tudtam, hol vagyok, és tulajdonképpen ki is vagyok. És itt kezdődik a furcsa história. A köd lassacskán észrevétlenül szétoszlott, az ég kicsillagoso- dott, láttam a hajó orránál a fehér tajtékot Tőlünk balra, körülbelül két iardnvira, egy háromárbocos vitorláshajó előárbocát pillantottam meg, egyenesen felénk tartott, orrával megcélozva hajónk bal oldalát. Lenur kis szünetet tartott, és figyelte a hallgatóságot. Olyan csend volt, hogy tisztán lehetett hallani a hullámok csobbanását. — Kiáltani akartam, félreverni a fedélzeti harangot, de a nyelvem valósággal megbénult. Amikor már majdnem összeütközött velünk az ismeretlen hajó, érthetetlen erő vert bilincsbe, dermedtem álltam a rémülettől. Hogy nem látja a másodkapitány a hídról ezt a hajót? — merült föl bennem a kérdés. Szemeim az idegen vitorlás fedélzetét kutatták, amelyen úgy látszott, egy lélek sincs. És abban a pillanatban, — majdnem az eszemet vesztettem — a hajó orrán, mindjárt az elő- árboc mellett, megjelent egy hatalmas szál ember, áthajolt hozzám és a kezét nyújtotta. Irtózattal ragadtam meg, hideg volt, mint a jég... Ezután semmire nem emlékszem. Ha hiszitek, ha nem, csak akkor éreztem újra, hogy élek, amikor elindultam felétek pipával a fogaim között... Lenur most felindultnak látszott, úgy tűnt, szemeiben még mindig ott vibrál az ijedtség izgalma. Blúzának ujjával letörölte a homlokára kigyöngyözött izzadtságot. Tekintete összevillant a fedélzetmester mogorva, szúrós tekintetével. — Megtörténnek ilyesmik — mondta meggyőződéssel a hajóács. — A halott néger hajója, Lenur, az volt az, biztosan! — Lenur! — szólt a fedélzetmester, közel hajolva a matrózhoz. — Nem volt ott semmi, te találtad ki az egészet! Megérdemled, hogy pár napig a fogdában csücsülj, amiért ilyen szemtelenül hazudtál... ★ — Második napja várlak — mondta T/e- nur a matrózinasnak, amikor belépett a fogda sötét zugába az ebéddel és a vizes agyagkorsóval. — Ülj le, beszélgessünk. Mi újság odakint? — Semmi! — a fiú lekuporodott és a matrózra emelte kíváncsiságtól kerekre nyílt szemét. — Lenur, igaz, hogy téged elrabolt a halott néger? — Ide figyelj, fiú — szólt Lenur válasz helyett —, itt a kedvező alkalom, hogy bebizonyítsd, felnőtt ember vagy. Most megvizsgálom a megfigyelőképességedet. Észrevetted, hogy a kapitány egyszer sem jött b - hozzám? — Igen, észre! — & miért, mit gondolsz? — Biztosan megfeledkezett rólad — mondta torkát köszörülve a fiú. — A fedélzetmesterrel lehet valami dolga, mert egész nap együtt sétálgatnak. — Keresztülhúztam a számításukat — mondta nevetve Lenin:. — Tudod hol töltöttem én azt a két napot? Elmondom, csak tartsd a szád, mert komoly a dolog ... Az őrségen megéheztem, bemásztam a fedélközbej és felkutattam egy darab sajtot. Aztán úgy gondoltam, nedves időben nem ajánlatos kis- kabátban dideregni. Bementem az uszálykormányos fülkébe, ahol egy héttel ezelőtt ottfelejtettem a köpenyemet. Lámpa nem volt nálam, s látom, hogy a fülkében nincs teljes sötétség, hanem olyan zavaros homály dereng, mint mikor éjszaka megvilágítja a szobát az utcai fény. Megfordultam — keskeny sugár vágódott az arcomba a deszkák közötti kis nyíláson keresztül. Ez a deszkafal választotta el a fülkét a szigorított fogdától. Ki és miért került oda ebben az időben? Lélegzetemet visszafojtva odamásztam a nyíláshoz és bekukucskáltam. Nagyon rossz volt a látás. Az egyik ládán gyertya égett, s háttal nekem, kezében valamilyen tárgyat szorongatva, egy városias külsejű ember állt. Hirtelen felém fordult, arca — soha és sehol nem láttam —, egészen nyugodt volt. Majd járkálni kezdett a ládák hagyta szabad területen, végtagjait tornáztatva, mintha háromnapos álomból ébredt volna. Tompa zaj ütötte meg a fülemet, és kivált a sötétből egy másik ember alakja. Ki volt, eltalálod, Rob? A kapitány! Nagyon gondterheltnek látszott; sokáig hallgatott, mielőtt szót váltott voln# az idegennel. „Nos, hogy telnek itt a napjai? — kérdezte. — Még egy kevés ideig türelemmel kell lennie.” „Türelmes vagyok — mondta a titokzatos ember. — Igaz, lefogytam, de jó pénzért még kétszer ennyit is leadnék!” „Jó nagy nyílást kell csinálni — szólt a kapitány. — Körülbelül nyolc napja van rá. Addig még meglátogatom. Hogyan képzelte el?” „Nagyon egyszerűen — mondta az ember — a deszkákat három oldalról elfűrészelem* és teletömöm dinamittal. A robbanástól a negyedik oldal a levegőbe röpül, de akkor én már a fedélzeten leszek.” „Remek — szólt a kapitány — bízom benne, hogy minden sikerül ” Ezzel elment. Dühtől remegve álltam o^*>
