Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

FARKAS ANDRÁS:

Megélhetsz, fiz, húsz, Stven

Megélhetsz tíz, húsz, ötven, ezer évet,

S maradsz mindenkinél idegenebb,

Ha hallgatsz, mint a vézna gyászmenet, Amely így-úgy a sírhoz odatéved,

Vagy ha csak dSnnyögsz, mint bolond kevfiyek, Akik a gőgjüktől elevenek,

S ha megszólalnak, inkább ködlenek;

Ml az értelme néhány szenvedélynek?

Egyetlen belső, édes indulatnak Zenéjén élni, s abból hallani,

Mit kell tennünk — csak ez a valami'

Mikor a láz őrál elragadnak,

A hit árad, beszél, hódít helyettem.

Hogy mindenkivel egy-rokon lehettem.

BODA ISTVÁN;

Szertartás

Behtri Jen& ?

KIS PANTHEON

Á határ

most csupa zengés.

Énekelnek a szekerek.

Törékeny emlékek libegnek a szélben s a gyalogutak föld-nehezek.

Az én verejtékem Is omlik a gyöngvház-színű fényben. Vonulnak a tájak, a nyárfák, az akácosok valami szelíd menetelésben.

S vonulnak a titkok s vonul az ég-fényű sereg. Só-nehéz ingek suhognak, elnehezült arcok fényében a minden ség áhítata remeg.

Ó szelíd föld

csókoltam hányszor az orcád.

Most már learatták,

tarlók fölött szállong az árnyék.

emlékeim asztagját is széthordták

Megyek a dűlőutak csendjében, harmatok illatát őrzi a markom. Előveszem a szívemet, s a napfény oltára előtt a magasba tartom.

S míg fényeket ontanak a szelek, lassan leborulnak a tengeriszálak, s elvégzik helyettem út hétköznapi szertartását a hazatérő áldozatának.—

Katonai jelszavak alatt csiszolódtak lelkünk nemes

tulajdonságai,

Sohasem felejtem el, mennyire tetszett legelőször ez a rend és milyen szörnyű volt később a felhangzó jelszó:

— Kezeket karba!

Míg valamelyik osztály felelt, a többinek így kellett ülnie összefont karral, mereven, szoborszerűen, gondolkodás és' mozgás nélkül. A szent és sérthetetlen rend vastoilincsben ült kezemen, lábamon, s én sóhajtva gondoltam a rektor bácsira, aki sohase mondta ezt a parancsot.

Szegény öreg, ha a vizitátorok megrótták, mert rendetlenség van az iskolában, fülünk hallatára is kimondta:

— Ej no, gyerekek azok, pulyák; csak nem ülhetnek olyan csendesen, mint egy köszvényes püspök.

De itt muszáj volt. Mert büntetést kaptunk. A rektor bácsi elnáspágolt. De most a nádpálca csupán betűmutogatásra kellett. A tanító úrtól csak erkölcsi büntetést kaptunk.

A úrinak fekete, komor szemei voltak. Tudja

tanífó isten, hogy volt, de mi nagyon féltünk tőle. Jobban, mintha egy vesszőerdö lett volna a háta mögött.

— Gyermekem, a modem pedagógia azt parancsolja, hogy ütni nem szabad. Legyetek jók, hogy ne kelljen benneteket ütnöm. De ha mégis rosszalkodtok, erkölcsi büntetést kaptok.

Legelőször nagy hejehuját csaptunk az udvaron örömünkben s titkon dicsértük a modem pedagógiát, amiért kiparancsolta a vesszőt az iskolából. Kíváncsian vártuk, mi az az erkölcsi büntetés.

Bezzeg megtanultuk nemsokára.

Pap Rozi rendetlenkedett. Tanító úr atyai hangon figyelmeztette, hogy az nem' illik.

Pap Rozi másodszor is rendetlenkedett. Most szigorú

xnegintést kapott.

Pap Rozi harmadszor se tudott békót tenni a nyelvére. Tanító úr felállott., Komoran, szigorúan s a következőket

mondta:

— Pap Rozália állj fel. Ismételt rosszaságod a méltó büntetést megérdemli.. Erkölcsi büntetést kapsz.

A hátunkon végigfutott a hideg.

— Pap Rozália jöjj ki.

Rozi reszketve ment elibe.

— Pap Rozália állj fel a katedrára.'

A gyermek fölment. Minden porcikája remegett.

— No, szép lány vagy, gyönyörű lány vagy. Van okod ihogni-vihogni, mutathatod a sárga fogadat. Pfuj! — Gyere-* kék ... nevessétek ki ezt a pocsékot.

Tanító úr nevető arccal parancsolt ránk s az iskola harsány kacajban tort ki.

Pap Rozi pedig sírt, visított és toporzékolt. mire még nagyobb lett a kacagás. Tetszett nekik, hogy milyen mulatságos az erkölcsi büntetés.

De én ma is emlékszem rá, hogy elsápadtam és reszkettem, mint Pap Rozi. Ha engem nevetnének, most ott a szé- gyenpadon, meghalnék!...

És azután a legszörnyűbb erőfeszítéssel állottam ki a „kezet karba” rémségeit, csak soha ne kerüljön rám az erkölcsi büntetés. t ■

A fő jellemvonása ez volt. A mi

7 ictr»lnnnk tanító urunk a legsajátosabb l módon tudta felhasználni büntetésre, ostorozásra a Miatyánkot, a csókot, a számtudományt.

Egy fiú mindig evett tanulásidő alatt. Tanító úr rajtakapta, felállította, mikor legjobban tele volt tömve a szája i • nyelve ssm forgott a jó vastag kenyértől.

■ Tts esztendeje balt meg HeHai Jenő Kossuth-dljas író, böltS, Ebből az alkalomból közöljük írását — amelyet előszónak szánt a halála miatt félbemaradt kötetéhez r— és egyik kedves versét,

M agy elszántság kell ah- hoz, hogy az ember másodízben is végigélje azt a nyolcvan esztendőt, amelyet több-kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom, csügge- dés, csalódás, könnyelműség* hiba, elfáradás, föltápászkodás. lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, siker, kudarc és mi minden fér bele kényelmesen abba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról éllágyulás, panasz. hivalkodás és szépítge- tés nélkül őszintén és hűvösen beszélni, úgy, mintha mindaz, ami történt, más valakivel történt volna meg? Megbízhat-e az író abban, hogy adatai idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, romba dőlt, elpusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már őt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író mindenre, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a 'kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévednie?

És mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író. hogy mindenáron különb embennék ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemre méltót mondjon magá- kus Scylla és Charybdis köról? A túlzás nevetséges, hiú- zött, megfeneklik az igazság, ság, a csökkentés álszemérme- Becsületes, rideg történelem

Színházi levél

Redaktor úr, ezer bocsánat,

Ne érjen engem semmi vád.

Ha elhagyom a próza útját S ma versben irok, kritikát.

De legelőször lépett föl ma A népszínházban kis Kató S hogy mily csodásán domborított. Prózában el sem mondható.

Redaktor úr, ezer bocsánat,

Hogy kis Katónak hangja nincs. De oly fölösleges a bang ott,

Hol tálentumnak nyoma sincs, Hogy „égi szikra” nincs Katóban: Muszáj vagyok bevallani,

De „földi láng” az van helyette, Végre ez is csak valami,

Redaktor úr, ezer bocsánat,

De ez a termet isteni,

Trikót nem tölt be így manapság, Csak az, aki született zseni.

És az a selymes-szöszke, szép haj, Azok a tengerkék szemek...

Mikor e néhány sort leírom A toll kezemben megremeg.

Redaktor úr, ezer bocsánat,

Ha munkatársa lelkesül,

De a közönség csupa szem volt, Tapsolt Katónak mód nélkül.

Óh milyen gyönyörrel látcsövezték A zsöllyék és a páholyok...

Csak a menyecskék haragudtak. De ez természetes dolog.

Redaktor űr, ezer bocsánat, lia megdicsérem kis Katót,

De támogatni kell a kezdőt,

Ügy lesz jövője biztatóbb.

Lehet belőle primadonna,

A nagy Judicnél is nagyobb...

S a mi dicsőségünk marad, hogy Fölfedezők e csillagot.

Redaktor úr, ezer bocsánat,

Hogy ily sokáig terhelem,

De kérem adja ki egészben Mai színházi levelem.

Nekem ugyanis nincs érdekemben. Mert kis Katóhoz nincs közöm... Csak a művészetért rajongok... Megteszi, ugye? Köszönöm.

sen káros szerénykedós. A két véglet között, mint a kiáss zi— Mondd el a Miatyánkot! — kiáltott rá s az iskola harsogva hallgatta a dadrálást.

Két gyerek összeveszett, hajbakapott. Tanító úr villogó szemmel kiáltott r..juk:

— Hát ilyen köztetek a testvéri szeretet? Rögtön csókoljátok meg egymást!

S az iskola újra kacagott.!; s

H azért a tanításnak voltak mulatságos eseanem tei, hála a modem pedagógiának.

— Gyermekeim, olyan számpéldát adok fel, amit megmérhettek. Tót Zsuzsi, hallod-e, elmégy a szomszédba, lopsz két csirkét, akkor élmégy á szomszédba, lopsz három csirkét, akkor újra besettenkedsz valahová és lopsz...

Tót Zsuzsi nem tudta hallgatni tovább a számpéldát, hanem rákezdte a sírást:

— Én nem lopo-o-o-o-o-k. Én nem vagyok to-ho-ho-hohol-vaj...

— No jól van, kislányom, hát nem te lopsz, hanem éo lopok. Ide figyelj: Bemegyek a szomszédba, ide Kósáékhoz, lopok két csirkét, akkor bemegyek a másik szomszédiba Bar- táékhoz, ott lopok három csirkét, azután belopakodok hozzátok s ott lopok...

Tót Zsuzsi megint nem állja szó nélkül:

— Deiszen le is üti édesanyám a tanító úr derekát.

Az egész osztály jól mulatott a számtani példán. Megértettük.

Eljöttek a vizitátorok. A tanító úr dicsekedni akart az iskolájával. Gyöngyén is ment minden. Ülni, állani, kezet pádra, kezet karba tenni jól tudtuk, hanem mindjárt az első felelésnél egy kis hiba esett.

— A gyermekeket a számolásba a kővetkező módon szoktam begyakorolni — monda a tanító úr a vendég uraknak. — Első osztály, álljon fel.

Felállottak. Mi, többiek, összefont karral ülve feszülten figyeltünk.

— Pap Jóska: Ha tíz ló közül megdöglik öt ló, hány ló marad?

A gyerek felek

— Ha 10 ló közül megdöglik 5 ló. marad 5 ló.

— Hát ha 10 tehén közül döglik meg 5 tehén?

— Ha 10 tehén közül megdöglik 5 tehén, marad 5 tehén. — Hát ha 10 szamár közül döglik meg 5 szamár?

— Ha 10 szamár közül döglik meg 5 szamár, marad 5 szamár.

Az egyik „vaskalapos" odaszólt Pap Jóskának.

— Hát ha 10 harang közül megdöglik 5 harang?

Pap Jóska hűségesen felelt:

— Ha 10 harang közül megdöglik 5 harang, marad 5

harang.

Még mi csak akkor vettük észre, milyen furcsát mondott Pap Jóska, mikor a komoly szakállú urak elkezdtek kacagni.

A pedagógia nem soká csiszolta a falunkat,

mnríprn Néhány év múlva a tanító úr nem tudta 1 kiáltani, hogy a falubeliek örökké haragudtak rá a gyermekeik erkölcsi nevelése miatt s a Tekintetes Tanító Ur elpályázott szebb vidékre.

Senki se siratta, egy szekér elég volt, hogy behozza az állomásiról, most egész sor szekér hordta el búzáját, borát, fáját.

Azt mondták rá a falusiak:

— Nem baj, akárhány fuvar kell. Szívesen elhordjuk akár a föld hátáról is... Hej, szegény rektor báosp bezzeg ói te elmennék a föld alá is, akárhány fuvarral, csak visszahozíiatnók.

iro, drámaíró, SabaréRőitő.,

francia, angol, alp«? és német szándarabok és vűiaeK fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel, az első gázlámpával, a villamos világítással, a telefonnal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülőgéppel, a televízióval. az atombombával, mindennel, ami ma már nem a feltalálók agyréme, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése többé, hanem megszokott, megúnt mindennapi valóság a kisgyermekek száméira is.

M indebböl talán egy-egy

* * figurát tudok csak megvilágítani, olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számára talán nem is volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy-egy esemény, amelynek népeket izgalomba fűtő fontos voltára azért nem tudtam figyelni, mert ugyanakkor egy nyolcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem .a fejemet. Nem törődtem a világgal; a világ annál kevesebbet velem. Idegenkedtünk egymástól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhová vetődtem is. inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római Caesarok korában vagy a tizennyolcadik század forradalmi Párizsában, mint „Helyben, Mária utca 12”. Zárkózott ember voltam, valami hűvösség áradt ki belőlem, sokan azt mondták, hogy gőgös vagyok. Nem voltam az. Inkább ostobán sértődött és rémiül ten szerény. A kis elégtételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, az ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásé- tól. Barátaimat jobban szereltem, mint ők engem.

Soha nem beszéltem magamról annyit és olyan fölöslegesen, mint ezekben az elkésett sorokban. Most is azért teszem csak, mert ha ezt a könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez közöm van. „benne voltam” abban, amiről beszámolok, annak idején riportot vagy humoreszket írtam róla. Vagy elhallgattam őket. Mai maradékhumorommal sokszorosan újjáírtam őket. A humoristának az a fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes, hamar elilló történet- kéire, amelyek időrend és folyamatosság nélkül sorakoznak egymás mellé. Kizárólag az én személyem köti őket egymáshoz. Régi, többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt a kis, ezt a nagyon kis Pantheont.

A z igazi nagy Pantlieon** nal megjutalmazott hőseink, költőink, mestereink, tizehhárompróbás, hiteles nagy halhatatlanaink mellett mindnyájunknak megvannak a maguk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és harmadrangú kis halhatatlanai, akiket örökké emlegetünk, ünnepiünk, szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtjük el. Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, elérzékenyedünk szenvedéseiken, mulatunk tréfáikon, felnagyítjuk érdemeiket, szépítjük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet beszélünk magunkról, mint róluk, egy kicsit melléjük temetkezünk. Mindebből csak valami kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel, nagyon kis Pantheon, fiók-Pantheon, ál-Pantheon; elmúlt emberek, elmúlt idők szerény temetője. Nem éli túl azokat, akiket rajongón, vagy eltéve- lyedetten a hamis márvány- kockák alá temettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szobrok, pazar síremlékek nincsenek benne, csak afféle szegényes deszkakunyhó ez, nem a Gellérthegyre, nem a Margitszigetre, hanem valahová Angyalföldre, vagy a külső Kerepesi útra való. De aki beléje téved, mégiscsak a Múltat látogatja meg. régi emberek, régi életébe pillant bele egy percre. Ilyesmi is lehetséges volt akkor?

Mag/ temető az ember ic'ke. Hébe-hóba jeltelen 'kra is -Ilik valami szerény kűsZorűféiét letennünk.

helyett érzelgős rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal? Az íráshoz ezen felül idő is kell! Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket.

|| atvam-hetven év óta föl- "® halmozódott följegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt emlékezéseim megírásához hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt. Megrémített, fölkavart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdoták meredtek rám a megsárgult papirosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé mire vonatkoznak. Itt-ott magam sem értem már őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek? Megtudom belőlük az elmúlt 60—70 esztendő történetét írni? Nem is akarom. A magamfajta szeszélyes versíró és jámbor tréfálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, tolakodón kilépnék vele ! azokból a nagyon szerény ke- I retekből, amelyeket a jóságos ! Irodalomtörténet nagylelkűn és

■ kérlelhetetlenül kijelölt szá- '■ momra. Valamikor régen egy j lelkes kis diáklány rólam akar- • ta doktori értekezését megír- ' ni. Négyessy László dr.. az

■ egyetemen az irodalomtörténet

■ tudós professzora nem enge’ délyezte ezt az értekezést és, ; jóságosán figyelmeztette a kis- ; lányt;

I — Korai! Várjunk vele, amíg I meghal.

; Jó, hát vártunk. A kislány ; közben férjhez ment és négy ; gyermeket szült. Négyessy pro- ; fesszor úr pedig meghalt. Én ; egyelőre élek még. Az érteké- ; 2és sohasem készül el.

; Mit tehet hát a magamfajta ; nyugtalan ember, amikor egy ; elmúlt világ derűjéről, bajai- ; ról, és furcsaságairól próbál ; mesélni? Hatvan évig ide-oda ; csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató,