Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
/ X £lő irodalom BENJÁMIN LÁSZLÓ KÖLTÉSZETE VT annak költők, akiknek életművében egyetlen kötet, vagy néhány vers már klasszikusan megérlelődött költői szintet jelent. Így vagyunk Benjámin László költészetével is, amely az 1962-ben megjelent Ötödik évszak című kötet magas erkölcsi hőfokon izzó nagy verseiben teremtette meg az életmű legízesebb gyümölcseit. Ezek között is olyan felejthetetlen ragyogásé verseket találhatunk, mint a Vérző zászlók alatt, amelynek csúcsáról már könnyebben belátni a költői pálya addigi útjait, de biztosabban meg lehet ítélni a jövőt is. Az 1964-es Világ füstje gyűjteményes kötete volt, az 1938 és 1963 között írott legjobbnak tartott verseit tartalmazta. Benjámin újabb kötetét 1967- ben. vehette kézbe az olvasó: a Tengerek fogságában újra igazolja azokat, akik az Ötödik évszak megjelenése után Benjámin költői világszemléletének további elmélyülését várták. Bölcs rezignációja, lírai szubjektumának közvetlensége és őszintesége, és nem utolsósorban sematizmustól mentes elkötelezettsége Benjámin Lászlót élő szocialista költészetünk jelentős alkotójává avatják. Költészete ma már egy küzdelmes életpálya eredménye, ugyanakkor még az ígéretekkel teljes folytatás egyik állomása. pályakezdése a harmincas évek végére esik éppen ezért egész természetes, amit kritikusai mindig megállapítanak: „S noha Benjámin tudatosan a' Vörösmarty—Petőfi hagyomány modern folytatójának vallja magát, mint proletárköltő nem szabadulhat a József.Attila-i erőtérből” — írja Almás! Miklós. Felfedezi a proletársorsot, vállalja is az osztályközösséget (tnségmunkások, Mássalhangzó), de a vágyott igazi forra- dalmiság és a „messianiszti- kus” forradalmár ideáljának ellentmondása időnként el- vonttá teszik szándékait. A Vörösmartyra emlékeztető Előszó ezért idézi a „lesz még egyszer ünnep” bizakodó utópiáját: „Talán valahol lesz egy tiszta rejtek, (hol — elfeledve régiek nevét —-) felnő az új, boldog emberiség”. A háború még jobban elmélyíti a fenti ellentmondásból eredő magányosság-érzését. Harcos programjából nem ad fel semmit, mert most is hirdeti, hogy „Én kikiáltom dicsekedve: az ellenséghez tartozom”, de a pusztulás lehetőségével számolva a hősies halált is vállalja: „Magyar költő, szegény — úgy fojtja a szeges fék, (— gondok és cenzorok —, hogy bennszorul dala.) És ezért könyörög, hogy mint Petőfi, essék, mert esnie kell! — s ne úgy, mint József Attila”. (Öda a fiatal költőkhöz.) A magányos forradalmár a „lecsukott pillák mögött nyíló örök szabadság” eszméjéért akar küzdeni, (Déli szél), és egyik legjobb versében, a Szegedi-út címűben igyekszik tisztázni helyzetét és hűségét népével, osztályával. Tly módon válik részesévé Benjámin íjászló a felszabadulás előtt a harmincas években induló munkásköltők működésének. Pályatársai közül sokan elpusztulnak a háború alatt (Zsigmond Ede, Vető Miklós), mások a felszabadulás után is működnek (Földeák János1, Keszthelyi Zoltán, Zelk Zoltán), egyéni útjaikkal példázva a nemzedék továbbhaladásának és fejlődésének lehetséges változatait. Benjámin fokozatosan küzdi le magában a magány bénító hatását, és talál rá — a fordulat éve után leginkább — a pártos költő hivatására. Az ötvenes években kibontakozó költészete lendülettel köszönti az épülő ország munkáját. népének jövőjét (örökké élni, Számadás, Hajnali karének), bár a sematizmus korában — igaza van Almási Miklósnak — „... művészileg maradandó, jelentős alkotásai jórészt ... a magánélet szférájának forradalmi áttekintésében születtek.” 1954 után oldódik a személyi kultusz idején kialakult merevsége. Hű forradalmi sá- gának közösségi vágyakozása kritika és önkritika is egyszerre, és a továbbfejlődés reményében hittel szól olyan korért, amikor már senkinek nem kell embertelennek lenni az emberségért, becstelennek a becsületért és igaztalannak az igazságért (Egyetlen élet). Lényegében már itt megtaláljuk az ellenforradalom jellempróbáló eseményei után kibontakozó igazán nagy költészetének csíráit. Az Egyetlen élet erkölcsi bátorsága az ötödik évszak (1962) verseihez is kulcsot ad. Az elszigetelődés és csalódás az önvizsgálattal és kritikával oldódik, a „nemző, megtartó közösségben” kap ígéretes tartalmat. Olyan közösség után kiált a költő, amelyben „ön- istenségek” nem fertőznek, s bántás, erőszak, a „koholt vád' nem nyomorít meg senkit, hogy bárki szabadon tehesse dolgát, és igazán népének otthona legyen .Magyarország (Se cinikus, se prédikátor. Töredék, Emberi csönd, írom ráadásnak). A már említett: nagy versben, a Vérző zászlói: alatt címűben pedig mesterien, a kétely és bizakodás pólusaira épített kompozícióból zeng fel a megtámadhatatlan hűség: „Kínjaiból-támadt ez az élet, újra ezt kezdeném. T egújabb kötete — Ten- gerek fogságában, 1867 — költészetének elmélyülését mutatja. Az itt közölt versei tanúskodnak róla, hogy Benjámin sematikus harsányság nélkül, bölcs megállapodott- Sággal tud lenni osztályához hű költő, a múlttal szembenéző, a tanulságokat a jövőnek felmutató igazi lírikus. S mindez azért lehetséges, mert felismerte az élet egyetlen igaz törvényét, hogy „bátran légy tenmagad!” Ez a személyiséget kiteljesítő felismerés hoz egyetemesen is érvényes következtetéseket A kötet igazán nagy versei — az Elveszett nemzedék. A farkasok nevelte fiú, a Buga Jakab énekei, Magasból, és- különösen a Nyílt szó, füdetlen arc című — vallanak erről. A Nyílt szó, födetlen arc a század igazi megszületését jövendöli, a gonoszság végét, az alkotás dicsőségét, szélesen áradó sarokban sízól kórunk emberéhez, a „velünk egykorú forradalom” harcosaihoz. '’Tanulságos élet és tanul- ságos költészet ez. Erkölcsi tisztasága, meg nem al- kuvásna ösztönöz. Megtartó, erőt adó emberséget sugároz. E. Nagy Sándor BENJAMIN LÁSZLÓ verselj írom ráadásnak Megérem, hogy dühöm is elévül? Megvagyok már kívánságok nélküL Hátam mögött siker is, bukás is; mit ér velük? — próbálja meg más is! Tücsök-nemzet nem gondol a télre: Az apám se — én se raktam félre; ha tellett is, altkor is csekélyre — nem mehetek Niklára, Csekére. Az hiányzik? Köszönöm alássan! Elférek egy városi lakásban; ott is ázzál bízott meg az ország, hogy őrizzem legmagasabb polcát. No nem a trónt, csak a könyvespolcot. A lcgkülönb társaságban forgok; Asztalomnál ül mind, aki számos; az asztalfőn maga Arany János. Velem lakik Vörösmarty; vándor- útja végén ide szállj meg Sándor. Berzsenyi is befutván a pályát, Kölcseyvel folytatja vitáját. Elmulatok napról-napra köztük. Lélek szerint vagyok édes-öccsük. Ha szólítanak, egy sorban magukkal; megtisztelnek egyenes szavukkal. Ha az élet komiszsága ver le, ha megül a múlandóság terhe, vígasztalnak: addig csak elélek, míg valahol magyarul beszélnek. A halállal nincs gondom előre; nem hívom már, nem is félek tőle. Gazdálkodván a fogyó napokkal, élek már nagy belső nyugalommal. Írtam eddig verset háromszázat ami eztán, írom ráadásnak, ha újat is, ilyen régimódit; legtöbbje csak lelkemre íródik. Terem ott is tiszta emberséget; szól a világ tisztasága végett akkor is, ha én már felelőtlen elbújtam a névtelen erdőkben. Kapások A temetőben éjszakáztak. Ágyuk párnájuk volt a föld. Ébredve fázósan bokáztak, s indultak hajnal előtt. Ismeretlen országban jártak, más volt a nyelv, a föld. Kimelegedtek és megáztak, lábtik véresre tört, s csak tüskés bozótot találtak, vízmosást, legelőt és újra temetőt. A temetőben éjszakáztak. Ágyuk, párnájuk volt a föld. Ébredve fázósan bokáztak, s indultak hajnal előtt. Idegenek votak a házak, idegen az ég a föld. Kimelegedtek és megáztak, lábuk véresre tört, s csak tüskés bozótot találtak, vízmosást, legelőt és újra temetőt. Összenéztek akkor, megálltak, levágták a kapákat, szidták a vezetőt, a bozótot, a legelőt, az életet, a temetőt. — Elég volt sírokon hálni, dologtalan főni, megázni, céltalan járni, járni, keresgélni, de nem találni, — a krumplit jöttünk megkapálni! Hol van hát az a föld? Rlaskó János: Tokaji házak Tamási Áron: Igazak álma Hetven évvel ezelőtt, 1897. szeptember 30-án született Tamási Áron, Kossuth- díjas író. Mint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének. Leszállt a nap. — Eddig is megtehette volna — mondta az öreg Matyó. Meg sem gondolta, csak úgy hirtelen gondolta. De hát nem csoda, mert bolondos nap volt, ami volt. Amikor felhők jártak, pezsgett a fény a föld felett; amikor tisztára takarodott az ég, akkor hbmály szitált a fák között: s amikor nem fújt a szél, rezegtek a levelek; s amikor fújt, ellenszegültek. Ilyen az április. S az április mellé még csütörtök is volt, ami az öreg Matyó szerint, ebben a Mustár gazdaságban, sohasem volt kedvező nap. Lám, az udvari vályúnál most is csak prüszköli a vizet a két ló, s nem issza szokás szerint. Pedig ihatna, mert kényes ugyan a vízre a ló, de ő tisztára mosta a vályút. Ugye, a tehén jól megitta, amit megprüszkölt a ló; majd utánuk a két ökör még puha karikákat is fújt az új víz tetejére, úgy elöntötte őket a lusta élvezet A gazda, vagyis Mustár Imre, éppen akkor jött ki a csűrből. — Látom, az időt is lopja — szólt oda az öregnek. Matyó bácsi megütközött a szón, mert mindenki láthatja, hogy a két ökör lassan ♦fújdogálja a vizet, miközben lusta élvezettel iszik; s nógatni nem szokás őket, hogy no; siessetek, az áprilisát, mert itt a gazda, s valami okból dúlja magát. Az Öreget is kifente egyszeriben az áprilisi alkonyat. — S még mit lopok?! — kérdezte. — A szénát — mondta a gazda. Hát ez a rágalom, annak is pénteki. Huszonhat esztendeje szolgál ennél a Mustárnál, de még szénát nem lopott soha. Ha a szabályosnál többet adott a marháiknak, azt is a marhák érdekében tette, amiben benne van a gazda is. S akkor ő kapjon ilyen hegyes szót. aminek a hegyére még a becsületet is oda- szűrjé a gazda, mint egy alkonyati gébics! •— Nem hiszem, hogy loptam volna — mondta nehezen az öreg. — Hát? — Lehet, hogy megettem. — No, szarva ne legyen tőle! — Akkor döfök — nyugodott belé Matyó bácsi. Ennyivel aztán ,el is végezték ezt az áprilisi . csütörtököt, mert a gazda félünnepit öltött, s elment a faluba, nyilván a hitelszövetkezet kocsmájába; az öreg pedig megbújt az istállóban, mert az ágya ott volt, s cserélt a csillagokkal. Vagyis, amikor felbuzdultak fényre a csillagok, akkor ő szépen elaludt. Mély nyugalomban aludt, csak az ökrök ké- rődztek álma fölött, akár a meleg és fekete párában egy-egy kis malom; de aztán, valamikor egyszer, arra merült álmából eszmé- letire, hogy a kutya nagyon ugat, s valaki tit- kolatlan lépésekkel közeledik. S már ki is nyitotta az istálló ajtaját. — Matyó bácsi! — szólt a hang, mint a göröngy. Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki ily szokatlan időben rájött; s mivel a növekvő hold a felin már túl volt, látni vélte a derengésben azt is, hogy a gazda jobb kezében lóg .valami, feketén s elég nagy darabon. Valami nagy baj lehet, gondolta mindjárt, ide csak ennyit mondott: —i Nocsak. — Hol van a méteres? — kérdezte a gazda. A feje fölött a polcon, ott volt a méteres mérő, vagyis a ..collstokk”, amilyent az ácsok és az asztalosok használnak. Ott volt, ámbár bent kellett volna lennie, szokott helyén a házban. De hát az ökör kitörte a közfát, ami a tehéntől őt elválasztotta, s új közfát kellett csinálni, mérték szerint, ha már az ember is ott tölti az éjjeleket. — Itt van a fejem fölött — mondta az öreg. Felállt a heverőágyon, s miközben fehérre meszelte a beszitáló holdvilág, matarásaoU a — No, megvan-e? — kérdezte mohón a gazda. — Megvolt; minek kell? — Mérünk. — Azt hittem, oroszlánt lövünk. Megtalálta a mérőszerszámot, s odaadta a gazdának. A gazda a küszöbre húzódott, ott leült s a térdén elfektette, amit eladdig a kezében lógatott, azt a nagy 1-ebernyeget. Az öreg is közelebb húzódott a küszöbhöz, s felülről kandikálta, hogy vajon mi készül, egy kicsit oldalra döntött fejjel, mint a varjú. A holdvilágon csak annyit látott, hogy valami bőr, amit a gazda a két térdére terített. Borjúbőr nem lehetett, mert a fényhire akkor fehér lett volna, vagy legalábbis tarka; s fekete bárány sem lehetett, mert hiszen az sötéten lapult volna. — Anrmi? — szólt végre. — Rókabőr — mondta a gazda. Többet nem szólt az öreg, hanem várt. A gazda nyitani kezdte a méteres szerszámot, s ízületről ízületre kinyitotta. Aztán mérte volna véle a rókabőrt, de egyszer a szerszám csuklott össze, máskor pedig a bőr huppant ki alóla. — Fogja meg! — szólt rá az öregre. Matyó bácsi leült balról a gazda mellé, s megfogta a rókának a fejét. Ügy a kezével bátran fogta, mert hiszen a fejhez már csak bőr volt a többi; de a leikével bizony nem a legszívesebben, mert a holdvilágon élő módjára vigyorgott a fej. — Harminckilenc — mondta a gazda, s pusmogva megvakarta a fejét. Aztán megmérte a rókának a farkát is. — Harminchárom — mondta, s ismét megvakarta a fejét. Talányosnak látszott az egész, kivált így a hajnali holdvilágon, de az öreg hagyta, hadd folyjék mentire minden; s csak azt kérdezte: — A fejét mért vaka-rgatja? — A húsz pengő miatt — mondta a gazda. Csend lett; s miközben ártatlanul úszott « Uold, a csendben úgy lebegett a húsz pengőd
