Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
I FARKAS ANDRÁS: Most itt Tagyunk ismét ... Erőltetjük még nyári álmainkat, És felkeressük fák-erdők közét, Nagy szárnyat készít színes álmainknak Testünk a földön és fent a messzeség. Szobánk homályos, unott, ócska hely, szűk. Nyugalma bánt, értékei helyett Inkább a külső csúcsokat keressük, A látható, a mászható hegyet — De hát esik! Egy régi vízözönből Néhány akóval még maradt nekünk, Az ereszünkön csurran és csörömpöl, S locsogásán derülni kezdhetünk, Vagy bosszankodjunk? És megéri-e ennyit? Az asztalon pohár, kövér gyümölcs, Üveg van! Jó tartalma nemcsak enyhít, De szólni késztet: Jöjj és újra tölts! És töltünk új pohárral, egyet egyre, S máris feledjük lázas álmaink. Hegyet a völggyel jól eggyékeverve Beszélünk folyton, hogy mi lesz megint. Nem is tudjuk már, hogy kint jól esik még, Csak dallamként lebeg a nagy tudat. Hogy éveinket gyorsan messze vitték A víg szelek a lármázó hadak, S most itt vagyunk ismét, a tarka őszben. Az asztalon pohár, húsos gyümölcs, Pár gondolat, hogy vélük kergetőzzem: Hová vágyódjunk? Ki lehet a bölcs? 5 amíg a lelkem apránkint kilábol A tűnt vágyak közül, jobban hiszem: Amit megiszom a ma poharából, Tapasztalat és nem is dicstelen: Az évszakok, a nagy szelek forognak, Mindennek sorban jön az ideje. A percek, évek inkább áldva‘jobbak. A fő, hogy a lelkünk legyen tele. Szemünk a távolban bármit kereshet. Ha felbukunk a szoba küszöbén, Ezért hát mindenekben az a legszebb, Ha bennünk, tőlünk árad szét a fény. OSVATH GABOR: Rövid rapszódia Tüdőmbe szívom, fájón megemésztem. Nehogy elillanjon, nehogy elenyésszen, Ereim minden porcikámba röpítsék, Szorgos mesterként beletömítsék Forró jószagod, te áldott szabadság! MARC BRAET belga költő verse: Memento Már nem volt bennük semmi félelem. Vasrácson át néztek a csillagokra. Nem tudták, meddig élnek, s végtelen névsort böngésztek, s véstek a falakra, A napok követték az éjszakákat, de egyforma vak volt éjszaka, s nappal, őreik nevetését hallották, s vad üvöltésüket, — gyűlölten, haraggal. Már nem féltek és nem vártak csodára. Elképzelték rács nélkül az eget, tudták, hogy testük lesz az élet ára, s nézték a falra vésett neveket... Fordította: Antalfy István Aanäfcer a ehardauB-f fc»télyt egy idős. pihenésre és nyugalomra vágyó gyáriparos vette meg, az egész környék arról beszélt: mennyi fényűzéssel és milyen jó ízléssel állítják helyre az öreg épületet. A Párizsból jött építőművész még a Loue folyó völgyét is elrekesztette, így mesterséges tavat hozott létre, és valóságos kis Versailles-t varázsolt Chardeuil-ből. A perigord-iak bizalmatlanok az ^újonnan jöttékkel szemben, és senki sem tudta közülük, ki lehet ez a Madame Bernin, a ház úrnője. 35 évesnek látszott, férje pedig hatvanötnek. Az asszony nagyon csinos volt, és még a falusi magányban is naponta háromszor átöltözött. A helybéliek arra gondoltak, hogy a hölgy talán nem is a felesége Der- nin-nek. hanem a szeretője. Amikor Madame de la Gui- chardie, a környék előkelőségeinek királynője megerősítette. hogy Madame Bemin valóban Madame Bemin, és hogy szerény, tisztességes polgári családból származott, valamennyien elfogadták ezt a tényt. G as ton és Valentine Róni illy, Berninek legközelebbi szomszédai — mivel Berninek is letették náluk névjegykártyájukat —, elhatározták, hogy viszonozzák a látogatást. Különleges szívélyességgel fogadták őket, hiszen a legelső vendégek között voltak. Ott tartották őket teáira és felajánlották, hogy körülvezetik őket a kastélyban, a kertben, s a gazdaságban. Bernin mindenható gyárigazgató korából megőrizte tekintélyt parancsoló modorát és azt a szokását, hogy az általa kevésbé ismert témákról is ellentmondást nem tűrő hangon nyilatkozzék. Egyébként derék embernek látszott.. Valenti ne-t meghatotta a gyöngédsége kicsiny, kövérkés. bájos és vidám felesége iránt. De Madame Romilly szinte fuldokolná kezdett, amikor az első emeleten tett látogatásuk után — miután megdicsérték a házban tapasztalt, csodával határos változásokat, a vastag falak közé befészkelt kicsiny fürdőszobákat, a toronyba utólag beépített felvonókat — a dicsérő szavakra Madame Bemin így felelt: — Igen, Adolphe ragaszkodott hozzá, hogy minden tökéletes legyen... Pillanatnyilag Chardeuil csak az egyik vidéki házunk, de Adolphe tudja jól, hogy az ő halála után, adja isten, hogy minél később legyen — én itt fogok élni; és ő azt akarja, hogy minden kényelmem meglegyen, akárcsak egy városi házban ..: Talán tudják önök is, hogy az előző házasságából több gyereke ANDRIS MATJROfS: van .,? így tehát elővigyázatosnak kellett lennie: Char- deuil-t az én nevemre íratta. A kastély melletti réten állt egy régi pajta, s azt istállóvá alakították. Gaston megcsodálta a lovak szépségét, a szerszámok, nyergek tökéletes tisztaságát. — A lovak az én legfőbb kedvteléseim, — mondta Madame Bemin lelkesen. — Papám a vérteseknél szolgált, és a bölcsőből egyenesen lóhátra ültette a gyerekeit Megsimogatta az egyik ló csillogó tomporát, majd felsóhajtott: — Persze, nagyon költséges lesz fenntartani az istállókat... De Adolphe erre is gondolt. A végrendeletében külön alapítványt tett arra, hogy Char- deuil-ben lovakat nemesítsenek ... Ez az alapítvány az én örökrészemen kívül van, ugye, Adolphe? És így ezután nem kell adóznom, értik ugye? A kert még nem volt egészen kész, de egy nagy négy- szögletes medence közepén kis mesterséges sziget vonta magára a figyelmet, másutt pedig gesztenyefasor vezetett a park végébe. Itt egy sor kis ház állt, a perigord-i parasztházak stílusában építve. — Ezt a falucskát nem is ismertem — szólt Valentine. — Ez nem falucska — felelt Madame Bernin nevetve — ezek cselédházak. Adolphe ötlete volt, hogy így építsük fel őket. És mindjárt megmondom azt is, mi ebben a zseniális. Szolgál nálunk néhány cseléd-házaspár, akiket akkor is meg akarok tartani, ha majd egyedül leszek... Nos, Adolphe mindegyikükre ráhagyta a házat, amelyben lakik, de azzal a végrendeleti záradékkal, hogy elveszti a tulajdonjogot, ha kilép az én szolgálatomból. Ily módon nem csupán hozr hogy így gondoskodott a feteségérő' Amikór őket hallgattam, .. , u ikra is gondolnom kellett. Helytelen volt, hogy nem csináltam végrendeletet- Most majd utánanézek. — Micsoda ötlet, drágám! egészen rám ijesztesz. Különben is, én fogok előbb még- halni. . — Miért? Azt nem tudhatod. Fiatalabb vagy mint én, és semmi bajod . . Én viszont... — Hallgass! Te is csak képzelt beteg vagy. Remekül tartod magad, és én különben sem akarlak túlélni. Milyen lenne az én életem tenélkiiled? Meg is ölném magam. — Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat, Valentine? Nagyon jól tudod, hogy az ember nem hal belé a gyászba, bármilyen fájdalmas legyen is. És neked nem csupán én vagyok: ott van Colette meg a férje és az unokáid. — Colette-nak nincs szüksége ránk. — Ez igaz. Már csak ezért is gondoskodnom kéll rólad, ha bármi történnék ... Hallgattak, mert az autó sűrű. gomolygó ködfelhőbe került. Aztán megszólalt Valentine, egészen halkan: — Azt biztos, hogy ha balsorsom úgy hozná, hogy túléllek néhány hónappal, nyugod- tabb lennék, ha volna ... Na, nem végrendelet... Az olyan baljóslatú ... Nem ... Csupán egy kis papír, amely tanúsítja, hogy Preyssac és környéke mindenképpen az én tulajdonomban marad halálomig. A vőník nagyon rendes ember, de hasonlít az apjára ... Szereti a földet... Elképzelhető, hogy ki akarná kerekíteni a birtokát az én rovásomra... Ez rosszul esne nekem ... — Nem szabad, hogy ez megtörténjen — mondta Gas- lon némi szorongással. — Hajlandó vagyok bármilyen papírt aláírni és még arra Is, hogy vógrendeletileg hagyjam rád Preyssac-ot. Csakhogy nem ellenkezik ez a törvénnyel? Ügy értem, nem ' nagyobb Preyssac értéke, mint a te részed? — Egy kicsit, de azt könnyű elintézni — szólt Valentine — amikor csak akarod. — Hogyan? — nézett fel a férfi. — Te már beszéltél erről Passage közjegyzővel? — Ó, csak úgy kutyafuttában — mondta Valentine. Fordította: Zilahi Judit * André Maurois 1885-ben született Elbeuf francia kisvárosban. Müvei között találunk elbeszéléseket, regényeket, színdarabokat és életrajzokat, Franciaország német megszállása idején részt vett az ellenállásban. 1939-ben a francia Akadémia tagjai sorába választotta. mint a hajnali ökömyál. Aztán a gazda, egyszerre s hirtelen, lesöpörte a térdéről a rókabőrt, s a méreg parazsán így szólt: — Este fogadtunk, a korcsmában. Némelyek azt mondták, hogy a róka farka rövidebb, mint a törzse: s én azt mondtam, hogy fele-fele. — De nem fele — mondta az öreg. — Nem. Ezen nem. — Pedig ez valódi róka volt. A gazda szembefordult az öreggel, s nagy nyomatékkai így szólt: — Hát maga a rókát pártolja? Nem volt mit lenni, az öreg a válla közé húzta a fejét, s hallgatott. Magában gondolta ugyan, hogy jaj, milyen keserves a szegény szolga élete, mert hát egyszer lop; pedig nem is lop, máskor pedig még a róka is a farkával rajta takarékoskodik. — Most mit csináljunk? — mondta a gazda. — Állani kell a szót — felelte az öreg. — Fizessek? — Mondja tovább is, hogy fele-fele. — De rám bizonyítják! — Mivel? Fogjanak rókát. — Nekem van. — S tudják? — Tudják. Ismét csend lett. Ültek ketten szótlanul, s a rókabőr is félelem nélkül lapult a földön. Végre felállt a gazda, s látszott az arcán, hogy likat talált a kerítésen. — Készüljön fel, hamar! — mondta. — Hova? — A városba. Elviszi ezt a rókabőrt. s eladja. Bányai tímárnak, vagy annak a Sültét! szőcsnek. Itt á bőr. s induljon még világodat előtt. S ha aztán nem lesz rókabőr, fogjanak ők rókát. Addig fele-fele, no gyerünk! — Mi az ára? — Negyven. Ha muszáj, harmincöt. Kellő ruhát öltött az öreg. s a rókabőrt belétette egy hatalmas tarisnyába: kenyeret Is az útra. pagy darab szalonnát, s veres- kagymát is, két fejet. A tarisnyát a nyakába akasztotta, s nagy elszánással, mint amikor háborúba vagy ritka nagy vállalkozásra indul a falusi ember, megemelte ájtatosan a kalapját. — No, az Isten segítsen meg minket! — mondta melléje. S elindult. — De aztán titkon viszi! — szólt utána a gazda. — Titkon, titkon. Éppen javában virradt, s ráért a menéssel az öreg, mert hiszen tíz kilométerre feküdt a városka, s annyi utat pedig, öt órától nyolc óráig, még az andalgó búcsújárók is könnyen megtesznek. Elmerengett hát a felkelő nap dicsőségén s a táTOli hegyek aranysapkáján: nézegette a korai madarakat s az út két oldalán a zsendülő határt. Egy iorrás mellett falatozott is valamit, majd elment egyenesen Sultéti szőcshöz, aki negyvenegy pengőért meg is vette a rókabőrt. Az öreg megtapogatta a zsebiben a pénzt, s betért hízott lélekkel egy város végi csárdába, ahol maga elé terítette az elemózsiát, s kért egy liter borocskát is. Ráérő módon fogyasztott, s illogatott lassan. Aztán, úgy délfelé dudorászva hazament. — No, megvették-e? — kérdezte a gazda. — Nem volt mit — mondta az öreg. — Hát? — A finánc elvette a bőrt, elkobozta. Szólni sem tudott a gazda, úgy megfülledt rögtön. Hegyes lett a szeme is, mint a bicska éle, amit sókat használtak immár. Valamit összetör mindjárt, úgy látszott, de akkor a mérgire ismét rácseppentett egyet az öreg, — A likat is felfedezte a bőrön — mondta. — A golyó nyomát?! — Azt. S megkérdezte, hogy ki lőtte a rókát. — S maga?! — Én pedig — folytatta az öreg —, mivel lopni s hazudni nem szoktam, hát megmondtam a fináncnak, hogy Mustár Imre lőtte a rókát. Erre azt kérdezte a finánc, hogy van-e annak a Mustár Imrének fegyvertartási engedélye: mert ha van s bemutatjuk, akkor visz- szaadja a rókabőrt. — S ha nincs? — kérdezte Mustár. — Akkor bírság, a duplája. — Minek a duplája? — A rókabőrnek, vagyis amennyit ér a bőr. Hát erre az ég felé emelte Mustár a két karját, s a két szemével is verdeste a gerendás mennyezetet, ahogy kérte azt a mennybéli felséges Atya is tent, hogy amennyi róka van ezen a széles világon, azt mind döglesz- sze meg, még azon a pénteki napon, hogy szombatra egy se maradjon. Utána csend lett. — Most már így van — szólt végül az öreg: s aztán elment, hogy a gazdaságban ezt-azt megtegyen, s majd aludjék is a fináncra egyet. Elmúlt a délután, s az este leszállt. Az öreg is nyugovóra bújt az istállóban, s mivel a rágalmat, hogy 6 szénát lopott volna, az áldott róka lemosta róla, hát olyan édesen aludt, mint a gyermekben a tej. Hajnalig. Mert úgy a hajnali Időben ismét ugatott, a kutya, s titkolatlan lépésekkel valami ismét közeledett. — Matyó bácsit — szólt a hang, mini a kegyes harang. Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki szólt. — No, md van ismét? — kérdezte. — Még egy róka talán? — Csend, csend! — mondta a gazda. Közelebb ment az öreghez, úgy lépegetve jámbor módra, s a hangjában is töredelem settenkedett. Az öreg felült az ágyban, s oly kegyesen várta a szót, mintha ő lett volna Jézus Krisztus első tanítványa. — Üsmeri maga azt a fináncot? — kérdezte. '*• — Hogyne! — mondta az öreg. — Égéi származás. — Vajon, nem lehetne bedugni a száját? — Nagy van neki — egyengetett az öreg. — Egy tízes, mit gondol? — Ahhh! — botránkozott meg az öreg, — Húsz pengő sem elég neki. Olyan esetten nézett a gazda, mintha abban a percben omlott volna rá a gondolat, hogy elvétette az egész életét, mert hiszen a fináncnak kellett volna lennie. Megnehezült lélekkel elővett mégis egy húszast, s odaadta az öregnek. — Hát akkor megteszi? — Megpróbálom. Még a tarisnyába is maga a gazda csomagolt, sok jó ennivalót, s bőségesen. Matyó bácsi pedig a nyakába akasztotta a tarisnyát. s virradattal elindult. Ahogy ki me he tett. a faluból, jobbra átalvágott egy úton, Kodoz község felé, ahol egy komája élt, bizonyos Firkó Mihály. Elment hát ahhoz a komájához, s mivel a lopás vádjában pénze volt elegendő, hát nagy lakomát csaptak. Utána pedig hazaban- dukolt az öreg, a tarisnyát az ágyra dobta, s nagyot szusszant: majd az ujjáva] legyez- getni kezdett a gazda orra előtt, s így szólt: — Rókát többet ne lássak s fináncot ne ismerjek. Hallotta-e? — Olyan nehéz volt? — Olyan. — De meglett. — Meg — mondta az öreg. — Hanem a húsz pengőn túl még innom is kellett véle, a magaméból. Amit meg kell nekem téríteni. S a fejem is fáj attól a fináncbortól. A gazda megölelgette az öreget, úgy köszönte a nagy szívességet. Megígérte azt is neki, hogy a bor árát megtéríti: majd azt ajánlotta, hogy menjen Matyó bácsi, s aludjék egyet a fájós fejivei. Sanyarúan bólogatott az öreg. majd a kertben kifeküdt egy virágzó almafa alá, s a langy tavaszban ne>**- sokára már aludta is az igazak álmát. zám köti a cselédeket, hanem könnyebbséget is nyújt nekem: hiszen a bérük egy részét megkapják anélkül, hogy én egy sou-t kiadnék. Ez nekem kitűnő garancia. És ez is az örökrészemen kívül van. a gyermekei egy szót sem szólhatnak. — Gondolja, asszonyom? És ez törvényes így? — kérdezte Gaston Romilly. — Ö uram. ön nem ismeri Adolphfot... Ö az ügyvédjével együtt pillanatok alatt megtalálta a megfelelő megfogalmazást. Nem is tudja elképzelni, hogy a mackós külseje mögött mennyi figyelmesség lakozik. Ugye, Adolphe? Karját az öregúréba csúsztatta, aki gyengéden dünnyö- gött valamit. A séta hosszúra nyúlt, mert a vendéglátók nem engedték el sem a tejüzem, sem a tyúkfarm megtekintését. Amikor Romilly-ék végül helyet foglaltak a kocsijukban, megszólalt Valentine: — Nos? — kérdezte. — Mit szólsz hozzájuk? — Bemin tetszett nekem. — felelte Gaston. — Nyers, nagyon önelégült, de azért rendes ember... A nő kicsit bizarr ... — Bizarr? — kérdezte Valentine. — Én ijesztőnek talál-* tam. így a végrendelet, úgy a végrendelet... „Amikor egyedül leszek”. „Isten adja, hogy minél később..Így beszélni egy szerencsétlen ember előtt arról, hogy mi lesz a halála után!... Nagyon kínos. Sokáig csendben voltak, míg az autó lassan haladt a ködben. Gaston figyelmét lekötötte a vezetés, már csak azért is, mert az utat elárasztották az iskolás gyerekek. Végül megszólalt: — De hát azért... — mondta Gaston. — Józanságra vall,
