Heves Megyei Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

? Adalékok egy megíratlan életrajzhoz Megyen a hegyen a turista • • • csendes ember lett. Egyszer találkoztunk, akkor mondta, hogy franciául tanul, mert Párizsba készül egyetemre. NEMSOKÁRA EL IS MENT, s amikor elbúcsúzott, ezt mondta: „Megyek ki. Lojzi, nem tudom, találkozunk-e még valaha ...” De találkoz­tunk. A harmincas években itthon járt és Lőrincibe is el­látogatott. Akkor mondta, hogy egy tengerparthoz közéi eső gimnáziumban tarnt. Nem­csak tanított, később tudtam meg, hogy tagja lett a Fran­cia Kommunista Párt Közpon­ti bizottságának. Mondta, hogy megnősült, és van már családja is, erre határozottan emlékszem. Hogy nézett ki? Kicsit vörösbe hajló haja volt, I hátrafésülve hordta, lelkesen csillogó szeme, és szép, vállas termete volt ★ EGY ÉLETRAJZ MEGÍRÁ­SÁHOZ csupán apró adalékok : ezek az emlékek, tőmondatok, | kis fényvillanások a ködben, i A befejezéshez a legtalálóbb, i egy igazi emberre legjellem­zőbb a kihallgatáson lezajlott párbeszéd 1942-ben, amelyet Revei jegyzett föl a L’Express- ben. Poucheau, Pétain bel­ügyminisztere vallatta Geor­ges Politzert, az agyonkánzott filozófust, ellenállót, az FKP központi bizottságának tagját — „Mivel maga egy föld alatti terrorista szervezethez tartozott bizonyára ismeri a vezető terroristák nevét? — Minden bizonnyal. — Hajlandó közölni velünk ezeket a neveket? — Hogyne, szívesen: a két legfontosabb terrorista vezető, akit ismerek, von Stülpnagel tábornok (a megszálló sereg franciaországi főparancsnoka) és Pétain marsall.’' Kátai Gábor „. s amikor megszomjazik, letér az ösvényről és inna egy pohár frissítőt a Telekessy menedékházban. Megdöbbenve áll meg: a turistaház zárva. 1985 tavaszán írtuk meg a turis­ták panaszát, akik 1964 őszétől hiába keresték fel kedvelt helyüket, a Bélkő festői környe­zetében levő Telekessy menedékházat. A Turistaházakat Kezelő Vállalat 1965 júliusában így válaszolt a panaszra: „A turistaház végleges sorsáról csak a szakvélemények beérkezése után tudunk pontos választ adni. Felújítása természetesen még az ez évi tervekben nem szerepel. Legkorábban 1967-ben kezdődhetnek el a munkák... 1964-ben bezárták a turistaházat. 1965-ben szakvéleményt kértek. 1966-ban vártunk, mert nem volt keret. 1967. augusztusában járunk. Felújításnak, mozgolódásnak azonban még híre sincs a menedékháznál. Az ajtón megrozsdásodott « lakat, az ösvényt benőtte a gyom. Az újjáépítésnek híre sincs. De vajon miért? FRANCIAORSZÄGBAN nemcsak hogy ismerik, ha­nem minden év májusában kegyelettel emlékeznek meg a magyar származású Politzer Györgyről a Pere hachaise temetőben, a mártírok gyász­ünnepélyen. Harminckilenc éves volt, amikor mártírha­lált halt. Nevéről akkor szerzett tu­domást először a közvélemény Magyarországon, amikor az Élet és Irodalom hasábjain Bajomi házár Endre, majd pedig a Magyar Nemzetben M. Abonyi Arany foglalkozott vele. Egészen fiatalon, tizen­nyolc éves korában hagyta el az országot. Nagynevű mate­rialista filozófus (írásai: „A filozófia alapelemei”, „For­radalom és ellenforradalom a XX. században”, „A lélektan alapjainak bírálata” stb.), aki­ről a „L’Express”-ben ezt ír­ta Jean-Francois Revei: „Ha a francia nyelvű esszé a két há­ború között megközelítette a rííűvészi alkotást, ez mindé- nekelőtt ennek a magyarnak köszönhető...” FIATAL ÉVEI, amelyet ma­gyar földön élet le, a ma em­bere számára még ismeretlen, ifiért hozzátartozói közül igen kevesen élneik. A nyomok Selypre, illetve Lőrincibe ve­zettek, ahol édesapja, dr. Po­litzer Jakab, orvos volt. Itt laktak, a három lány és a fiú is, a mai kultúrház épületében Lőrinciben. A községi taná­cson megőrzött anyakönyvben találtuk az első nyomot, amely­be 1921-ben jegyeztetett be Politzer Aliz házasságkötése Sugár Jenő hivatalnoikkal. 1926- ban a másik nővér, Pvros- ka kötött házasságot Rosenthal Imrével, a harmadik nővér pedig Politzer henke Bányász Oszkárral kötött házasságot 1927- ben. Kevesen élnek már azok kö­zül, akik ismerték a Politzer családot. A nyomokat keres­ve először Nagy Illéshez ju­tottunk eL Az idős nyugdíjas így emlékezik: — Nagyon jó orvosunk volt dr. Politzer Jakab — mondta. — Szerette mindenki a község­ben. Fiát is, Gyurit, de az egész család népszerű volt Lő­rinciben. Gyuri Tóth Péterrel barátkozott sóikat, meg Ago hajóssal. Tóth Péter vörös- katona volt a Tanácsköztár­saság idején, s a fehérterror elől külföldre menekült. Ké­sőbb hazajött, és mint szoba­festő dolgozott. Két évvel ez­előtt halt meg. Ágó Lajos ma is éL Tóth Péter és Politzer György együtt barangoltak a határban. Emlékszem, na­gyon szerette az élő világot, mindenért lelkesedett, min­MINDJÁRT MAS — Nézd, milyen elragadó ruhái (Quick karikatúrája) Az „álmok országában" jártunk . • • Ahol a szóda ingyen van 4 Mmwsm 1967. augusztus 13., vasárnap — Mit jelent latinul az, hogy Föld? Nem válaszolunk, hagyjuk, hogy ő mondja: — Terra, terrae. 11 Közben megjelenik az asz- szomyság is, teletölt egy demi- zsont, „Hárslevelűvel”. Ügy látszik, gyorsan fogy odafent, de nincs baj az utánpótlással. Szinte a csodával határos, hogy a gazda rövid kis topójá­val minden hordóban és min­dig — legyen tél, vagy nyár, reggel, vagy este — eléri a bort! Talán a dzsinnek éjje­lenként feltöltik a hordókat. Vagy nem is dzsinnek... Végére érünk a kóstolónak, az öreg egy újabb adag „pat­kányméregtől” doppingoltan búcsúzik: — Ember, itten világmárkás borokat ittak ... Osztályon fe­lüli pince ... Álmok országa — motyogja és a szódáért nem számol semmit. Gavallér. Ahogy mondja: a régi világ­ban leánykereskedelemmel is foglalkozott. Ma kénytelen volt ráfanyalodni a borra, ez ugye, kevésbé veszélyes és fő­leg kifizetődőbb. Ügy járnak ide messze földről is, mint cu­korért a legyek és isszák, vi­szik a bácsika borát. De vajon hihető-e, hogy 1967-ben egy maszeknek tízfajta márkás bo­ra terem? NEM HISSZÜK. És ahogy dörrenve becsapódik mögöt­tünk a vaskapu, arra gondo­lunk: van abban igazság, amit egyre gyakrabban hangoztat­nak a gyöngyösiek: a város­ban lassan nem lehet igazi, termelői bort találni..; Somogy József denré kíváncsi volt. Az a tí­pusú ehiber, aki sokat, nagyon sokat akar tudni. Abban az időben élte fiatal­korát dr. helkes Aladár állat­orvos. Ma már nyugdíjban van. A családra még ő is em­lékszik. — Amikor 1920-ban ide kerültem — meséli —, a fiú már nem lakott itt. Az apja mondta egyszer, hogy Fran­ciaországban tanul a fia, ha jól emlékszem, filozófiát. Sok­szor beszélt a fiáról, jóeszű gyereknek mondta. Láttam, hogy büszke rá. A család itt szerénységben, csendben élt, ezért is szerette őket a falu. DR. JESZENSZKY GYÜLA 1926-ban került Lőrincibe. Há­rom évig, 1929-ig — ekkor ment nyugdíjba dr. Politzer Jakab és költözött Pestre — együtt dolgoztak, ö így em­1Á1íP71 t • — A fiú, György, 1919- ben teljes erővel vetette be magát a mozgalomba, élénk szervező tevékenységet foly­tatott. Alig volt tizennyolc éves, a Tanácsköztársaság bu­kása után. amikor Párizsba ment. Később hallottam, talán a harmincas években, hogy egyetemi tanár lett belő­le. 1942. júniusában bevonul­tam. Először Pesten voltam, s véletlenül találkoztam dr. Poíitzer feleségével. Mondta, hogy férje nagyon beteg, Meg­látogattam. Nasy rajongással beszélt a fiáról. (Akkor még nem tudta, hogy gyermekét egy hónappal ezelőtt végezte ki a Gestapo Párizsban, a Monte Valérie-en. Tizenhat hónapi szolgálat után tértem vissza a francia, frontról. Dr. Politzer Jakab akkor már hatott volt. Agó hajóssal, Politzer György ifjúkori jó barátjával a Hatvani Konzervgyárban ta­lálkoztunk. — Ügy tudom. Szegeden járt gimnáziumba, ahol egy kom­munista ifjúsági szervezet ve­zetője volt Emlékszem, egy nyáron hazajött. Meghívták őt is, engem is Angyal Etelka lakodalmára. A lagziban fel­állt, és köszöntő beszédet mon­dott a fiatal pár tiszteletére. Beszédébe beleszőtte politikai elképezléseit, meggyőződését, s nagy tetszést váltott ki a je­lenlevőkből. A fehér terror idején őt is elővették, de neves orvos ap­jára, és fiatal korára való te­kintettel „megúszta” ... csu­pán az ország összes iskolájá­ból tiltották id. A Tanácsköz­társaság bukása annyira meg­viselte, hogy amikor hazake­rült, mintha kicserélték volna, Az azelőtt vidám fiúból gon­dolataiba mélyedé, tartózkodá ba az emberek, hallatja sza­vát a közvélemény is. Igaz, könnyű a nemet ki­mondani, egyszerű magyaráz­ni arról, hogy két szobornak túlságosan szűk ez a Dobó tér. Mindez sajnos igaz, de sok­kal nehezebb választ adni ar­ra a kérdésre — akkor hová? Csak az Országos Műemlék­védelmi Felügyelőség ellenve­tését kísérte megfontolásra méltó javaslat. A műemléki felügyelőség ugyanis nem tartja alkalmasnak a Dobó te­ret «... mind műemléki, mind városképi és esztétikai szem­pontból elhibázottnak tartjuk a szobor elhelyezését... Fenn­tartjuk a jogot, hogy a tér kö­zeljövőben sorral kerülő ren­dezése alkalmából a szobor áthelyezésére javaslatot te­gyünk...” És mindjárt javasolják is az új helyet: A SOMOGYI BÉLA és a Lenin út találkozásánál lévő teret, ahol a Mártírok emlék­műve állt. A szobor itt szép környezetben állana, szemben a Kossuth Lajos utcával, a Lenin úttal és a Szabadság térrel. Szakszerűnek és szimpati­kusnak tartjuk ezt a javasla­tot. A tekintélyérvek ugyanis nem elég meggyőzőek, nehe­zen fogadható el az ekkép módosított mondás: ajándék szobornak ne nézd a helyét. jNézni kell, mert a szobor, a hazaszeretet bronzba öntött jelképe túlél mindannyiunkat, azokat is, akik vitáztak érte, de azokat is, akik alkották, vagy ajándékozták. És ne mondhassa az utókor: nem valami szerencsés helyen állították fel az elődök a vég­vári harcosok hatalmas bronz­szobrát. Az is igaz persze, hogy vég­legesen csak az avatás után dől el: hogyan néz ki a Dobó tér az új szoborral, méltó helyre került-e ez az impo­záns művészi alkotás? Mert Gárdonyinak bizony nem lett igaza. Hol van már a régi tejfelespiac és hol van­nak a padlásablakokból kifüg­gesztett trikók? A régi piac helye Eger egyik legszebb te­re lett és így méltó helyet és környezetet ad a hős Dobó István szobrának. Ha Gárdo­nyi élne, bizonyara elismerné tévedését. MI IS ELISMERJÜK majd, és aggályoskodó sorainkért örömmel kérünk elnézést, — ha tévedésünket bizonyítja az idő. Persze mindez egyszerűbb és olcsóbb is lenne, mint eset­leg átköltöztetni egy felavató szobrot... Márkusz Lászlé szenvedélyesen az Egri Üjság hasábjain az ellen, hogy a hős várvédő kapitány szobrát a piactéren állítsák fel. >*— Vajon, ha vasúti közle­kedésünk javulásával, az ide­genforgalom emelkedésével sűrűbben látogatják az egri várat, hol fogják keresni a várvédö hős szobrát? A tejfelespiacon? Vagy azon épület előtt, amelynek padlásablakaiból száradni kifüggesztett trikók lengenek? Dobó szobrának a várban van a helye s azon a pontom ahol a városból legjobban lát­ható! Az a pont pedig nézelő­désem szerint a várnak a Piacról látható magaslata— érvelt Gárdonyi Azóta alig kapott néhány szobrot Eger városa. Az utób­bi években két alkotás körül csaptak össze a vélemények, pro és kontra vitatták a szín­ház előtti Kerényi-szobrot, a kőbe faragott Tháliát, de nem maradt vita nélkül a Gárdo­nyi-szobor sem. Bár a vitá- zóknak nem sikerült meggyőz­niük — még csak megnyug­tatni sem — egymást, mégis hasznosak voltak a vélemé­nyek kitérői, mert mégiscsak jó dolog az, ha a közvélemény művészi alkotásokról vitázik. És a hagyomány most to­vább folytatódik. Ássak a dobó teret. Nem az egészet, néhány négy­zetméternyi darabon szedték fel a kövezetei és készítik az új szobor alapjait. Mert még­is a Dobó térre kerül az új szobor, a neves művész, Kis- faludi Strobl Zsigmond alko­tása, a Végvári harcosok. A hírt, hogy a művelődés- ügyi miniszter Eger városá­nak ajándékozta a végvári hő­siességet, az önfeláldozó haza­szeretetei jelképező hatalmas lovaskompozíciót, lelkes öröm­mel fogadtuk. <A vár hajdani védői bizony ^megszolgálták ezt a késői emléket, de nem érdemtelen erre az ajándékra a mai Eger sem, hiszen nagy gonddal és sok áldozattal vi­gyázza a város hősi múltját és tárja látogatói elé a haza- szeretet nagyszerű példáit. De a szobor nagy, mondhatnánk óriási ^ mint amilyen óriási volt a küzdelem, a hősiesség akkor, a végvári csaták ide­jén — hol van számára méltó környezet ebben a szűkre sza­bott városban? Előbb csak a szakemberek vitáztak s kutatták a megfe­lelő helyet, aztán a szobor atyja, a művész jött szétnézni a városba, ahol a Dobó teret találta legalkalmasabbnak. Most, hogy ássák már az alap­zatot, bekapcsolódanak a vitá­ÜGY LATSZIK, hagyomány Egerben, hogy élénk vita kí­séri egy-egy szobor elhelye­zését, avatását A század ele­jén Gárdonyi Géza vitázott ÚJ SZOBOR, újból felpezsgő vita Egerben poén összefüggően. Úgy lat­szik, évek hosszú során alapo­san végigitta a sorrendet. — Előbb abból, amit maga is szeret — vágjuk rá, mine a bácsika odatántorog az egyik hordóhoz. Megveregeti. — heányka... Patkánymé­reg ... Ha nem jó, öntsék a pofámba... A megyében sem találnak ilyet... Kóstolgatjuk a borokat s az íz mindegyiknél közös, akár­csak az alapanyag: a víz és a cukor. Aki nem ismerője a bornak, azt kétségkívül fellel­kesíti a sokféleség és az öreg dicshimnusza, amit egy-egy hordó tartalmához hozzáfűz. ÜGY CSINÁLUNK, mintha nagyon ízlene a bor s ettől tűzbe jön a bácsika. Megiszik egy pohár „patkánymérget”, majd hencegni kezd. — 'Az ENSZ-től is voltak már nálam... Úgy berúgtak, hogy nem ismerték meg a sa­ját feleségüket... — hadarja. A vágóhídi dolgozók zubbonya feszül rajta, de amikor meg­kérdezzük, dolgozik-e valahol, fölényesen kioktat: — Ember! Hol él maga: In­dokínában? Aztén ő kérdezi: megszokottság, az unalom bla­zirtsága. — Egy kis jó bort szeret­nénk inni, ha lehetne — mondjuk szerényen, s kísé­rőnk még hozzáteszi: — A bácsika itthon van? AZ ASSZONY eltűnik a konyhaajtó mögött s kisvár­tatva megjelenik a férj. Tök­részeg. Vizenyős szemével bi­zalmatlanul mér végig ben­nünket s összefüggéstelen sza­vakat makog. A delirium tre­mens kétségtelen jeled. Még néhány teljesen érthetetlen mondatot böfög ránk, aztán bizonytalan léptekkel lefelé indul a ház , alatt húzódó, téglából rakott pincébe. Követjük. Lent kétoldalt pókhasú hordók szunyókál­nak, amíg a szalmakalapos bácsika kalapácsával oldalba nem vágja őket. — Ez nem akármilyen ám -1 Osztályon felüli pince... Az álmok országa... — motyogja. A földön szétszórt cigaretta­végek tanúskodnak a pince mai forgalmáról. — Aztán mi kellene: heány­ka, Olasz rizling, Bánáti riz- ling, Hárslevelű, Zöldszilváni, Bikavér, Medoc noir, Furmint, Muskotály, — sorolja meglo­FASORRAL szegélyezett* csendes kis utcába fordul be gépkocsink. Augusztusi por és nyugalom ül a takaros há­zak között, a nagy melegben élig tapasztalni némi moz­gást. Az egyik hatalmas porta előtt budapesti rendszámú te­hergépkocsi rostokat, s hogy odaérünk, a kocsikísérő két nagy demizsont süllyeszt el gondosan a vezetőfülkében. Tehát jó helyen járunk! A teherautó hangos berre­géssel elindul a főváros felé, mi pedig átlépünk a ház ne­héz páncélhoz hasonló vaska­puján. Látszik, hogy akik itt laknak, azoknak „van mit ap­rítaniuk a tejbe”, minden szeglet a jólétről tanúskodik. A néhány négyszögölnyi kert­ben szépen ápolt szőlőtőkék kínálják érett gyümölcsüket s a gazda szorgalmára vall, hogy köztesként paprika, pa­radicsom, karalábé bontja meg a tőkesorok egyhangúsá­gát. ,? Hátúi meghitt kis zug hívo­gatja csábítón a vendégeket. Benne hosszú asztal, körül- . rakva székekkel. Két idősebb ember üldögél a hús asztal mellett, előttük félliteres fü­les pohárban sárgállik a bor. — Mi tetszik, kérem? — jön ki elénk a ház asszonya, nem valami barátságosan, arcán a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents