Heves Megyei Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-20 / 196. szám

Napfényes ég alatt hogy tengerre is, külföldre is, magyar! A tengert Széchenyi javasolta, hogy úgy mondjam, gazdasági megfontolásokból, a külföldet Málcsi néni javasolta, ugyanebből a szempontból. Amikor a tengerről ezcló hazafias jelszót Széchenyi megfogal­mazta, arra gondolt, hogy a magyar népnek is kereskednie kell, ha önálló akar lenni, Kovácsék is erre gondoltak, ami­kor visszafelé a határra értek. Sajnos, a magyar vámhatóság eléggé el nem ítélhető módon, megfeledkezve a „nagy ma­gyar” intencióiról, nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Kovácsék csupán a magyar kül- és bel-, valamint minden kereskedelem fellendítését akarták szolgálni azokkal a himi- humikkal. Ki érti ezt? Ami — mondjuk — száz évvel ezelőtt érdem volt, azt ma büntetik. így igazodjon ki a történelemben az egyszerű külföldre járó dolgozó. Hallottam olyan megjegyzést is, hogy volt idő, amikor nyugodtan mehettek még Amerikába is a magyarok, senki sem nézte, mit visz, — ki is ment akkor vagy hárommillió... Igaz, ezek közül, vagy ezek utódai közül kevesebbet és ki­sebb alapossággal vizsgálnak meg, hogy mit — hoz. Aztán volt olyan idő is, amikor nem az éhezés, hanem esetleg olyan lényegtelen dolgok elöl, mint a Horthy-börtön vagy az akasztófa, utaztak külföldre magyar volt honpolgárok, s az is igaz, hogy őket sem kellett megvizsgálni, hogy mit hoznak: az eszmék értékét vámhatóság meg nem méri. S ha jól em­lékszem, olyan idő is volt, amikor félve, vagy ostobán, re­ménykedve, vagy mert nagyon is volt okuk, néhányan ismét nyakukba vették a világot. A tengerre és külföldre, magyarhjelszó azonban csak az utóbbi években vált olyan jelszóvá, amelyet a népi állam adott ki én ad mellé néminemű valutát, amely az államnak sok, az utazónak kevés és mindkettőnek igaza van. Az állam­nak igaza, mert sokan akarnak menni és menjenek is, de hát a valuta nem a pitypangföldön terem, s különben is ebből a kevésből néhányan olyan sokat hoznak, vagy akarnak hozni, hogy az utazóknak is igazuk van: mennyivel többet lehetne hozni, ha... No persze, nemcsak ,,.gyalogolni”, de utazni is jó. Nem­csak gyalog, de vonaton, hajón, repülőgépen, vagy saját gép­kocsin is meg lehet ismerni a világot. És bár milliomos nem­zet még nem vagyunk, s bár hencegnünk azért még nem kell gazdagságunkkal, de azért már arra telik, hogy néhány százezren ide-oda utazgassanak a világban. A baj, sajnos, ott van, hogy csak arra telik ennek az országnak, hogy néhány százezren ide-oda utazgassanak de arra nem, hogy ide-oda kereskedjenek is. Van furcsa es érthetetlen mániája ennek az államnak, a magyar kormánynak, nvezetesen: a külkeres­kedelem a külkereskedelem dolga... Ki érti ezt? Itt van holnap a gazdasági mechanizmus, de arról, kérem, szó sincs, hogy Kovácsék, vagy Nagyék zsebrádiókkal, orká­nokkal, aranyórákkal segítsék ezt a mechanizmust, vagy ha már az egészet nem tudják a kevés valuta miatt, hát leg­alább saját mechanizmusukat támogathassák. És amikor az ember amiatt morgolódik a vám tapintat­lansága folytán, még olyasmiket is mondanak — felháborító! —, hogy a kevéske pénz arra való, hogy világot lássunk, s nem arra, hogy a világot megvegyük. Mintha abból a 70 dol­lárból meg lehetne venni a világot. És különben is, minek menjen az ember külföldre külföldet látni, amikor havi öt- venért a televízióban, magyar forintért, annyit láthat, ameny- nyit akar. Egyszóval, sok érthetetlen dolog van ebben a külföldi utazásban. De a legérthetetlenebb: hogyan nem lehetett az­előtt külföldre menni, a miért? Hogy azelőtt, ugyebár, esetleg valaki nem jött volna vissza? Már megbocsássanak, ez azért még ma is előfordul, de még a tengeren túl sem jut eszébe egyetlen normális embernek sem, hogy mert Csintalan Tiha­mér ottfeledkezett, mondjuk, Bergengóciában egy IBUSZ- útról, ezért baj van nálunk, vagy baj lesz a szocializmussal. Hacsak arról nincs szó, hogy egyrészt ebben az országban mégis a kölcsönös bizalom, az állam és a nép kölcsönös bizal­ma számít, s nem néhány fecskemadáré; másrészt meg arról, hogy ehhez a bizalomhoz, ha nem is sok, de egyre több anya­gi lehetőség is járul. Hogy az emberi, állampolgári jog anyagi valóságban gyökeredzik. Hacsak erről nincs szó. Egyébként az én véleményem az, hogy minden bizonnyal erről van szó. Tengerre, külföldre, magyar!, ha olyan szeré­nyen is még, ahogyan telik, de már telik; tengerre, külföld­re, magyar!, látni, tapasztalni, tanulni, — de nem kereskedni, Csinálja ezt a kereskedelem. Talán majd még jól is csinálja. Tudom, nem éppen rossz dolog, négy tömött bőröndnyi „él­ménnyel” átevickélni a vámon, de azt is tudom, sőt ezt tudom a legjobban, még jobb, ha két- vagy háromheti élménnyel tér az ember haza, — nyugodtan. hogy „akkor megyek csak bá­nyába, ha ablak lesz rajta”. Hányán irigylik most is a pénzüket. Csak a pénzüket. Amiért érdemmel megszolgál­tak — és szolgálnak ma is azok, akik nap nap után a fiöld aiá szállnak.) — Most esz második hónap- jó, hogy az egri Rákóczi Tíz­ben dolgozom. Rakodó vagyok egy másik volt bányásztár­tammal. Hajnali négykor ke­lek, ötkor már jó szerencsét köszönök a munkának, t vele vagyok ttljes sötétedésig, nyol­cig, kilencig. A kereset? Az élsó hónapban bruttó 3276 fo­rint. S e hónapban is jóval túl vagyok már a kétezren. (Amikor a széntől búcsút vett, nem adta le a bányász- ancugot, a munkaruhát. In­kább megfizette az árát. Meg- örzötte a holmit, legalább ennyi legyen, ami a bányából neki megmaradhatott Csak ennyit őrizne? Jóval több en­nél Burza István kincse, amit a napfényes ég alatt is önma­gában cipel.) — Én még most is csak jó szerencsével tudok köszönni. Huszonhat évig nem ismer­tem másfajta köszönést. A nö­vény is megérzi az átültetést, nehezen szokja az új földet. A munka nem szokatlan nekem. Számításomat megtaláltam. Azt a pénzt, amit a bányában ke­restem, itt is megkeresem, s szövetkezetben. Dolgozni sose szégyelltem, a munkához meg­van bennem az akarat... (Kertes ház a Nagyrét utcá­ban. Kívül-be.iil gondosan tiszta. A ház haromszobás, tel­jesen berendezett Ízléses bú­torok, szőnyegek, háztartási gépeik, televízió. Húszéves fia Katona, mindjárt az érettségi után vonult be. Kislánya 16 éves, gimnazista. A felesége 11 éve a háziipari szövetkezet bedolgozója. Csendesen beszélgetünk. Dicséri a szövetkezetét — ■ » szövetkezet is dicséri őt. Mu­tatja as írást, frissen kapta kézhez, mint a többiek, akik a fon'os nyári munkáknál „na­gyon derekasan megáll ták a helyüket". Nem felejti meg­említeni, hogy kap háztájit is: szőlőt, földiét, A bányánál, ugye, illetményszén volt Ap­ropó, bánya. Nemrég kapott volt üzemétől fizetéskiegészí­tést, 14 ezer forintot. Elárul egy titkot is: befizetett egy Moszkvics gépkocsira.) — Elégedett? — Az ember megtalálja a számítását mindenütt, ahol munka van... Kapuig kísér, $ a búcsúzás­nál is úgy köszön, mint érke­zéskor. Pataky Dezső ezret..; Mikor új normákat írtak ki, legtöbben azt mond­ták, lehetetlen teljesíteni. Mi megpróbáltuk, nekihajtottunk. Százhúsz—száznegyven száza­lékot értünk el. Gondolhatja, ez a szorgalom nem aratott tetszést széles körben. Voltunk „bányamarháid’, meg „norma­bitang old’ utána. Velünk in­dult a szocialista brigádmoz­galom Szarvaskőben. (A bánya agonizációja n<?m egyszerre kezdődött. A bá­nyászok értették vagy nem ér­tették a bezárás szükségszerű­ségét, új állások után indul­tak, Voltak, akik elvándorol­tak más bányákba, voltak, akik már nem ragaszkodtak a föld alatti világhoz. A napfé­nyes ég alatt keresett munkát Burza István is. Az egri Ho­mok utcai téglagyárban je­lentkezett, s maradt is há­rom hónapig.) — Téglákat raktunk vago­nokba. A legtöbbet kerestük, felül a 3500-on. Volt olyan nap, hogy 35 000 téglát belak­tunk, A bányában ahhoz szok­tunk, hogy nem pallérkodnak felettünk. Itt pallérkodtak, s hajszoltak, hogy még többet, még többet. Zaklattak bennün­ket a túlórákkal, de kifizetni nem nagyon akaródzott. Mit mondjak? A gyár régi munká­sai felét se bírták megkeresni a mi pénzünknek. És még minket hajszoltak volna. Egy­szer rosszul számoltak, pár száz forintot tévedtek a ter­hűnkre. Én megszoktam, hogy azért a munkáért, amit végzek, becsületesen megfizetik, ami jár. (Kérte a munkakönyvét, „Elkényeztették magukat a bányában... r — mondták azok, akik még egyszer sem jártak mélyében a földnek, s elismerésük nem terjed tovább a legnehezebb foglalkozásról annál a kinyilatkoza tásnál, keztünk. Rettentő volt a füst, alig láttunk. Lőttük a tüzes szenet és építettük a gátakat, hogy lefojtsuk az égést. Sok embert a kórházba szállítottak, mert megtámadta szemüket a füst. Páran bírtuk csak. Fájt az én szemem is, ugráló, kéke* karikákat láttam. Feleségem krumplit reszelt, fehér gyolcs­ba kötötte, azt rakta szemhé­jamra, hadd szívja meg. Semmi baj a szememmel, ké­rem. Aztán a vízi, Betört a frontra, zuhogott ránk, ömlött, mint a dézsából. Annyira megnyomta a tetőt, majdnem a kaparószalagra ült a bánya. Hajtottunk, vágtuk a melót és két hét múlva puskaporszáraz bányát csináltunk. (Már rabolják a szarvaskő! bányát. Kimentik a berende­zéseket, mindazt, ami érték még van a vágatokban, Fel­szedik a síneket, kiszedik az aoéitámokat, a betoníveket, bányafákat. A rétegmozgás majd elvégzi a maga munká­ját. A leomló föld betemeti az emberek lábnyomát Lassan már csak a haldány, a kibá­nyászott meddő dombja emlé­keztet arra. hogy volt egyszer itt egy bánya, amely munkát s megélhetést adott majd 300 embernek^ — Az én csapatom nagy hajtőt volt. Nem dicsekszem, minek az már ? Ha gyors mun­ka kellett, azt csak Burza Pis­ta csapatára bízták... Nem volt levegője 60 embernek • fronton. A bányarendészet már leállíttatta volna a terme­lést, a szén pedig nagyon kel­lett. Ránk bízták, csináljuk meg a légvágatot. Ügy men­tünk előre, hát ácsolatot is be­raktunk egy nap, ami nyújtva megvan nyolc méter is. Nem panaszkodtunk, mert a munka után megvolt a pénzünk is rendesen. A legtöbb, amit ha­zahoztam, 5200 volt. A hűség- pénz is megütötte a hét és fél «— Egyik nap a .Jalézolóban” megmondták mindnyájunk üőtt, hogy ennek a bányá­ink ámen. Azt is mondták: tondoskodnak az elhelyezke- lésről, senki nem kerül majd íz utcára, nem marad kenyér léikül, de aki tud, könnyítse l vezetőség gondját, keressen nagának munkát. Régóta tud- uk, hogy a bánya sorsa meg­pecsételődött, nem árultak el lalami nagy titkot, mégis olyan ossz volt hallani az egészet, Kiszorult az emberben a lé- egzet is. Hallgattunk, szinte tem mertünk egymásra nézni, la akkor elsírja magát kö- ülünk valaki, biztosan vele lógtunk volna mind. Nem sírt enki. Káromkodtunkí Az nem lyan gyűlés volt, hogy valaki $ felszólaljon. Én mégis fel- zólaltam. Azt mondtam: „Elv- ársak, emberekl Aki szeret lolgozni és nem fél a munká- ól, az nem eshet kétségbe, negtalálhatja a számítását lárhol., ,*■ (A szarvaskői bányának „Id­eit”. Valamikor erdő euso- :ott itt, s az erdő fái tövében, aájusban, gyöngyvirágok rasztották pompás illatukat 'án azért is keresztelték az ■gyik tárót, az „öregebbiket” - Gyöngyvirágnak. Dobó Ist­án táró volt a második. Most nár egyik sem ad szenet Jyenge volt az a szén. És neglehetőeen drágán termel­ők. Az önköltség súlyosan ne- lezedett a jövedelmezőségi in- íexre.) — Negyvenhét éves vagyok, ■tből 26 évet bányászkodtam. ízt a 36 esztendőt nem szé­gyellem és nem tagadom meg \oha. Handlován kezdtem, aég gyerek voltam, amikor iöször föld alá szálltam. A zenben nőttem fel, ott eró- ödtem. Ismertem azt a vilá- iot, szerettem is nagyon. A örvényeit, szokásait megtar- ottam, tiszteltem. Sose gon- loltam arra, hogy egyszer le­szállók, aztán vége. ott is ma­radok. Pedig micsoda órákat Ítéltünk. Emlékszem a szarvas­tői nagy tűzre, amit megfé­i Az elmúlt rendszer lakáj­stílusának még maradványai 1 is kivesznek lassan nyelvünk- ! bői és embertársaink megbe- ' csülését tükröző nyelvi formák ; kapnak erőre. A megszólító- , sokkal ma még problémáink . vannak. Nem megfelelő meg­oldás, ha kényelmesen meg- 1 kerüljük a nehézségeket, és megszólítással nem élünk. Mindenkit úgy szólítsunk meg, hogy a megszólítással magun­kat és embertársunkat egy- • aránt megbecsüljük. Dr. Bakos József tanszékvezető főiskolai tanár, a nyelvészeti tudományok kan­didátusa — XJram, kikérem magam­nak ezt a hangot... Én egy be­csületes áldozat vagyok, en­gem még egyetlen gyilkos sem kapott hazugságon... Nincs pénzem. Nős ember vagyok! A cigarettára is úgy kapom a pénzt a feleségemtől... És már délután elfogyott a cigaret­tám... Nincs véletlenül magá­nál? — A gyilkos zavarba jött, de gyorsan a zsebébe nyúlt, megkínált egy Savariávál. Aztán tűzzel ,is. Töprengett forgatta a bicskát, aztán fel­sóhajtott: — Hát ha nincs, nincs... Igaza van. A jubileumomat nem ünnepelhetem üresjárat­tal... Menjen, uram, a fené­be..., — és én megelégedetten indultam útnak, nyugtázva magamban a tényt, hogy ér­telmes szóval, az ész argu­mentumaival, a szándék tisz­taságával még egy gyilkost is meg lehet fékezni. Ekkor kap­tam a szúrást a hátamba. — Mi volt ez? Hát azt mondta, hogy mehetek nyu­godtan? — hörögtem. — Nagyon sajnálom, uram — hajolt fölém a gyilkos —-ä de elfelejtettem, hogy nekem edzésre is szükségem van... (egrit — Kétségtelenül, önnek eb­ben az esetben igaza van. De legyen szabad felhívnom a fi­gyelmét egy másik tényre. Rendkívül csúnyán hörgők. Nem tudok szerényen, halkan meghalni... — Haha...haha — nevetett félhangosan a gyilkos úr. — Emiatt ne aggódjon. Garantá­lom, nem fog hörögni. Ha én egyszer gyilkolok, illetőleg, ha én már hetvenötödször gyilko­lok, akkor nem hibázom el éppen a jubileumi munkámat. Kedves uram, legyen nyugodt, nyikkanás nélkül ölöm meg. Én se nyikkanok, de maga sem... — Nos, akkor talán még be­fejezésül annyit, hogy nincs egy vasam se... Ha most ma­ga leszúr engem, teljesen fe­lesleges munkát végez, éppen a jubileumán. S nincs annál nagyobb veszteség, mintha az ember nem látja jó munkája megérdemelt hasznát — Nincs pénze? — hökkent meg. — Nincs...! — mondtam de­rűsen. — Hazudik nekem? következetes szándék, hogy én nem óhajtok senkivel sem szembekerülni, békében aka­rok élni, nos, hogy ennek nemcsak értelme, de eredmé­nye is van. — És ha szabadna megkér­deznem, miért nem tartja cél­szerűnek? ' _ Nézze, uram... Ennek több oka is van. Hát vegyük az elsőt. Maga is az atomkor­ban él, a kulturáltság korában és lám, most mégis beletörölce azt a pengét a kabátja ujjá- b, amikor belém akar szúrni. Ez, kérem, nem higiénikus, sőt kimondottan veszélyes. Fertőt­lenítés nélkül? És ha vérmér­gezést kapok? Akkor mi van? A bicskás úr egy pillanat - ra tűnődni látszott, tanácsta­lanul nézegette a pengét, majd eszébe jutott a mentsége: — Uram, önnek csak fél igazsága van... Az igazság fe­le, hogy ez a penge, miután nincs fertőtlenítve, valóban vérmérgezést is okozhat. De nem önnek. Uram, ha én egy­szer szúrok, akkor önben perceken belül nem lesz mi­nek mérgezést kapnia... Ugye, belátja, hogy igazam van? — De uram, mit akar maga éjfélek idején azzal a bicská­val? — kérdeztem aggódva attól a kecses mozgású, boros­tás állú férfitől, aki bicskát rántva állt velem szemben a néptelen utcán. — Uram, önnek ostoba kér­dései vannak — válaszolt két­ségtelen és választékos udva­riassággal. — Én önt ezzel a bicskával most itt jól leszú­rom, elveszem a pénzét és kész. — Értem — motyogtam, mert valóban egyszerű és vilá­gos volt a helyzet. Engem most és itt, egy húszforintos bicskával leszúr ez az ember és holnap már csak rendőrsé­gi jelentés leszek. Szeretem a I rendőri jelentéseket olvasni, de főszereplője nem őhajtok lenni. Nem szeretem a feltű­nést, a népszerűség-hajhászásx, nem vagyok hajlandó áldoza­tot hozni azért, hogy végre ol­vashassák a nevem, éppen úgy, mint Gregori Peck-ét. — Nos, uram, szúrhatok? — kérdezte kétségkívül udva­rias gyilkosom. — Nem tartom célszerűnek — kezdtem' hozzá a meggyő­zéshez, mert tudom és val­lom, hogy az okos érv, a hig­gadt és tárgyilagos hang, g MEGGYŐZTEM A GYILKOST is gyakran találkozunk. Ha bd- zálmaskodásként, a humor je­gyében szólítjuk meg ismerő­sünket, akkor nincs kifogá­sunk ellene, de ismeretlen em­bertársainkat ezzel a megszó­lítással illetni, udvariatlan for­ma. „Hová, Szépasszony, itt vegyenU bizalmaskodó meg­szólítás sem helyén való, még a piacon sem. Az ismeretlen női vevőt ezzel illetni még a piacon sem. Az ismeretlen női vevőt ezzel illetni még „üzleti fogásnak” sem szeren­csés megoldás. Különben az egri piac jel­legzetes megszólításait — „Ked­ves!, Mama! ebből is vegyen!” — mi egriek már megszoktuk, az idegennek, a vendégnek szokatlan. Most azokról a megszólítás-típusokról is szót kell ejtenünk amelyek mögött vállveregető lenézés, vagy indokolatlan bizalmaskodás, vagy éppen gúny rejtőzik: öregem! Fiatalúr! Öregúr, Nagysádkám! A kicsinyítőkép­zőkkel ellátott megszólító nyel­vi formák (Kedveske!, Fiatal­asszonyka! Nénike! Bácsika! stb.) használatában is kellő mértéket és tapintatot kell ta­núsítanunk. A „Doktorkám, ügye felír­ja?”... megszólítást sem lehet általánosítani. A Tanárkára! Miniszter kém! Ügyvódkém! stb. forma szerencsére még nem jelentkezett- Ezeket a ki­csinyítőképzős formákat a foglalkozást komolytalanító fricskának is tekintik egye­sek. A föd ráizü zletek ben el­hangzó Lacika! Lacikám! Fe­rike! bizonyos esetekben fur­csa szituációt is teremthet- Csak mosolyoghatunk azon a furcsa helyzeten, hogy egy alig tizennyolc éves fiatal lány így szólítja meg tisztességben ; megőszült, öreg fodrászát: ■ „Ferike, a múltkori frizurát l kérem!” i Sokszor kerülünk abba a helyzetbe, hogy nem tudjuk, milyen megszólítással éljünk. Az általános tegezéinek nincs nagy múltja és erős hagyomá­nya nálunk. A pertu- (Gárdo­nyi szerint: a te-po-hár) ivás utáni bizalmasabb, barátibb viszonyban jogos a tegeződés. A felszabadulás után szélese­dett is ez a gyakorlat, bár vol­tak, akik fenntartással éltek vele szemben, mivel — szerin­tük — meg nem engedett, túlzott bizalmaskodásra adott alkalmat. Elsősorban a nők és a férfiak közötti általános te- geződéssel kapcsolatban vető­dött fel ez a probléma. A megszólítás nyelvi nehéz- cége abból is adódik, hogy a magyar nyelvben nincs olyan megszólító névmás, mint ami­vel az orosz, a német, az an- gcn emberek élhetnek, bár gén változatos nyelvi képle­tét. használhatunk mi is: rtárs! Elvtársnő! Maga! ara! Bátyám! Bátyámuram! sém! öcsémuram! Bácsi! iktárs! Kartárs! Asszony­éi! Sporttárs! stb. A megfe- ő, beszédhelyzetben bárme- i^j jól teljesítheti nyelvi sze- i . pét. Most nem is erről sze­retnénk szólni, hanem arról a helytelen gyakorlatról, hogy egyesek tekintet nélkül a be­szédhelyzetre, a megszólítottal kapcsolatos viszonyra, nem megfelelő, sokszor valóban az ízléstelenség határát súroló megszólításokkal élnek- A Szaki! a Szákikám! bizalmas­kodó megszólítás ugyanazon a rr mkahelyen dolgozók között, p jmmunkatársi viszony foly- '-Kelyenvaló. De nem helyes, teljesen ismeretlen embert t ^jgatunk így meg: „Hallá é „'!, Szákikám!, ne tolakod- ■ 'p' — hallottuk a mozipénz- őtt egy fiatalember szá­jé.:, ,.,8 a megszólított jóval túl. mit a hatvan éven, és sem i„., '"ősi. sem rokoni szálak nem fűzték össze őket. „Hall- 0». jó ember!” megszólítással A helyes megszólításról...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents