Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-18 / 167. szám

Teremőrök Ha meg akarod tudni szá­mokban, százalékokban, össze­hasonlításokkal és a statiszti­ka valamennyi zsonglőr-mu­tatványával a kiállítási ter­mek forgalmát, fordulj az ille­tékes vezetőkhöz. Ha a kiállítási termek lá­togatói felől akarsz érdeklődni, fordulj a — teremőrökhöz. Kinek mi a legszebb A palóc népművészeti kiál­lításon Kalmár Györgyné és Sáliét Imréné töltik be a te­remőri „posztot”. — Nagy a forgalom? — Hogyne. Tegnap például kirgizek és angolok is voltak a sok belföldi kiránduló mel­lett. Filmeznek, fényképeznek, egymással versengve mutatják a látnivalókat. — Ml tetszik a legjobban a látogatóknak? — Az 1828-ban készült, ba­rokk faragású „faragószék”, a mai gyalupad őse. Ez előtt igen ■okán megállnak. A külföldiek főképpen a népi viseletért lel­kesednek, meg a kézimun­káért. — És a teremőröknek mi tetszik a legjobban? Kalmár Györgynének a ka­zár menyecske-viselet, Sallér Imrénének pedig az utolérhe­tetlen művészettel készült csa­tlakok. A legtöbb „bennszülött” lá­togató a falvakból jön a nép- művészeti kiállításra. Az öre­gek még felismerik régi eszkö­zeiket, ruháikat, melyeket haj­danában használ tak-hordtak, és örülnek, hogy ilyen szép kör­nyezetben látják viszont eze­ket. Mesélik a teremőrök. hogy az egyik bácsi, miután körül­járta a termeket, így nyilatko­zott: — Na, ide nem is akartunk jönni, pedig ez a legszebb!... Hogyan viselkednek a láto­gatók? Fegyelmezettek. Az Idősebbje szép sorjában végig­néz mindent, a fiatalabbja azonban csak úgy „kutyafuttá­ból” ... Az Egri csillagok, mint propaganda... Fönn, a gótikus palota ki­állító termeiben Markos Pál Iné­val és Pádár Jánosáéval talál­koztunk. Napi öt órában itt őr­zik a kiállított tárgyakat. A negatívum itt is a fiataloké. — Nevetgélnek a régi fegyve­reket, eszközöket látva. Nem mind, az is biztos, de sajnos, elég sok akad. Különösen % pesti diákcsoprtokban. A nagy rész azonban a kellő érdeklődéssel szemléli a leg­igazibb egri emlékeket a ki­állításon, amelynek olyan jó „propagandát” jelentett az Eg­ri csillagok... — Akár falusi, akár városi jön, mind felismer égy-két lát­nivalót a regény alapján. Per­sze hogy jólesik nekünk. Kü­lönösen, ha a külföldiektől is halljuk, hogy olvasták Gárdo­nyi könyvét. Sokan Dobó képét szeretnék látni, mások a sírját. Aztán — bőven — beérik azzal, amit a múzeum ad. Egy-egy feliratnál szinte felolvasásokat tartanak, egymásnak mutogatják a ma­ketteken, hogy innen lőttek, itt volt a Földbástya, ahöl Dobó megsebesült... Mindig följebb egy emelettel Amíg az ember fölér a haj­dani líceumi csillagdába, a mai — Európában egyetlen — csil­lagászati múzeumba, bizony kimelegszik. Magam is kissé szuszogva kezdtem a beszélge­tést Radványi Dezsővel, a vi­lágot és líceumot járt idős em­berrel, aki itt a teremőr. — A líceum földszintjén jár­tam az elemibe, az első eme­leten a jogi akadémiára, a má­sodikon meg a közigazgatási tanfolyamra — mondja. — Most meg — a „csillagokba” kerültem... A magyar mellett orosz és német nyelven is magyaráz a látogatóknak Radványi bácsi. Mindent jól ismer, ami itt ta­lálható. — A magam laikus érdeklő­désével ezt szeretem a legjob­ban. Mindent elolvasok, ami a csillagászattal foglalkozik, va­lahány folyóiratot. Jó itt. Nem azért az 500 forintért. Ha az ember máról holnapra abba­hagyja, amit a legjobban sze­ret a nyugdíjra való hivatko­zással, vagy akárhogy, szerin­tem nem lesz hosszú életű. Amikor bejön a látogató, csillagokat akar látni. Kissé csalódik a „használhatatlan” műszerek láttán. — Elszontyolodnak... Az­tán, amikor sorba megyünk, és elmagyarázok nekik mindent, megértik, és már a végtelen világűrről a naprendszerekről folyik a szó — és nem győznek csodálkozni, hogy több mint kétszáz évvel ezelőtt milyen tökéletes műszereket készítet­tek ... Idős emberek a teremőrök. Munkájuk a nyugdíjkiegészitA- sé, a kosztpénz-kiegészítésé és — ezt kellett volna előre ír­nom — egy sajátos, emberkö­zeli propagandáé. A maguk módján ők is ne­velnek. (kátai) Kincskereső neki • A térkép szerint valahol itt kell lennie annak a kincs­(Stern karikatúrája) dobozv ivire: * 26. Nem fejezi be. Géza besiet a házba, válla rázkódik. Sár­gákéiról hét vagy nyolc né­met páncélos robog ld, oldalba kapva az orosz harckocsikat. Pokoli csattogás kezdődik ott is, egy pillanat alatt. A né­met vezérgép három orosz páncélost lő ki, mintha zsinó­ron húznák mindenik gránát­ját, mielőtt a megtámadottak felocsúdnának. Akkor $ztán az oroszok oldalt fordulnak, szembe a németekkel, és meg" eszik az egész egységet, tem­pósan, módszeresen darálva, fekete füstöt vetnek a döglött páncélosok, épp így füstölhe­tett az én öreg Ansaldóm is Kolomeánál, de hát nem lát­tam, csak a kórházkocsiban tértem magamhoz. Az orosz támadó vonal megint félfor­dulatot csinál, akkurátusán, az istenit az idegeiknek, és jennek Bitta felől, egyenest néki a városnak. Nem értem, dühöng Gallai, hová dugták etek a marhák a páncéltörőin­két, kell legyenek páncéltörő­ink, de hol a fenében vannak 4 fflwsM 1967. július 18., kedd A maradék németek árokba, gödörbe ugrálnak, Panzerfaus- tot eregetnek a harckocsikra, kettőt el is találnak, de a páncélosok mögül rájuk csap az orosz gyalogság, ott billen­nek el a gödörben, vagy ki­rángatják őket, s terelik hát­rafelé. Hát vége? Nincs to­vább? — Géza — kiáltok be a ház­ba, eszembe jut, hogy nincs más gúnyánk, csak az egyen­ruha, átkozott história, végül is szabályos hadifogságba esünk, akárha verekedtünk volna. — Géza, a kutya iste­nit, mi lesz a civil ruhákkal? Nem hallja. Dübög, ropog körben a világ. Olyan düh fog el, törni-zúzni tudnék, besza­ladok a házba, felrángatom a székről Gézát, könnytől ned­ves arca csak r-ég jobban va­dít, mit bőgsz itt, tehetetlen kis hülye, hol vannak a civil ruhák. — Igen — mondja gyámol­talanul —, igen, hát apám... — Ne dadogj! Szibériában ébredünk fel, miattad, de előbb agyonverlek! — Arról volt szó, hogy apám ma este újra... — Késő! És ha ő nem jön, mi legyen? Közülünk senki se merészkedhet be a városba, egyenruhában vagyunk! — Igen, ez igaz. De én, ha akarod... hát persze, előbb is eszembe juthatott volna, nincs más megoldás. Megtörli szemüvegét, fejé­be nyomja laska kalapját — Itt maradsz — mondja Deső. Mögöttem áll, észre se vet­tem, hogy bejött. — Más bőrét nem félted? — kérdi ellenségesen. — Csak a magadét? — A tiédet is, ha tudni akarod! De most ne kezdj el prédikálni, úgyis unom a pré­dikációidat. Ha fogságba kí­vánkozol, csak tessék... de en­gem nem kényszeríthetsz! — Cserélj ruhát Gézával, menj be magad. — Cserélj te. Igazságot osz­tani, pofával, én is tudok, de vállalkozni... Kipenderít az ajtón, rövid, erőlködés nélküli mozdulattal, a diófának tántorodom, ml csoda erő van a karjában. El­lököm magam a fától, ezt nem lehet hagyni, az egész társa­ság rajtam vigyorogjon, vörös ködben úszik előttem, a prés­ház, ordítok, elintézted a csend­őröket, ezért nem mered mu­togatni a pofádat, de a magad piszkába ne nyomkodj bele másokat; és megyek neki, Valóban igaza van egyik lap­társunknak: vigyázzunk, mert nem marad több szenátorunk, s mi lesz a krimikkel? River- portban ismét megsemmisített egy televíziós film egy szená­tort, s rögtön hozzá kell ten­nem: meglehetősen hosszú, zűrzavaros agónia közepette távozott az élők sorából Hol­ding úr. A sorozat első része után a korán csüggedőket, az örök pesszimistákat azzal nyugtattam, hogy várjunk, ké­rem, itt azért van zűrzavar, mert ugyebár be kell mutatni először mindent, mindenkit: légkört, társadalmat, szituációt, szereplőket, ellenfeleket és a rendezőt is... A második résznél, ahol a hullák számolásához kényte­len voltam immárom a bal ke­zemet is igénybe venni, úgy véltem, hogy majd a harmadik rész megold, megmagyaráz és kijavít mindent. Nem rajtam múlt, hogy nem így történt: a zűrzavar fokozódott, az izga­lom már kevésbé, hiába eről­ködött a rendező függöny mö­gül leselkedő hőseivel, Bel- phegor-szerű komornával. Aki sokat markol, az bizony keve­set fog. Nem volt véletlen az NDK televíziós bűnügyi filmje iránt megelőlegezett bizalom és iz­galom: emlékezetünk nyomai egészen a Hetedik mennyor­szágig elvittek minket. Az bűn­ügyi film volt, megfelelő és hiteles társadalmi háttérrel. Ez a film a gyilkosságok soro­zata volt és bizonyíték is arra, hogy a bűnügyi filmeket nem a hullák száma, hanem a nyo­mozás logikája avatja való­ban érdekes, sőt érdekfeszítő krimivé. Sem a film írója, sem a rendezője nem tudta eldön­teni: mi legyen munkájuk fő vonala, miről is készítsenek voltaképpen filmet. így aztán egy kalapba került a válasz­tás a tőke mindenhatósága, a gyilkosság és a zsarolás, a kokain és a nyomozás, a pros­titúció és az erény... Erény? Az nem. A fiatal nyomozó hadnagy is érthetetlenül és in­dokolatlanul tudomásul veszi a „kiegyezést”, annak ellené­re, hogy meg akarták őt is ölni... Olyan sok ez így együtt, hogy az már kevés; annyi aljas fi­gura szerepel e filmsorozatban, hogy az már így hihetetlen, s bizony olyan naív szituációk szövődnek és teremtődnek, hogy az még a krimikben já­ratlan nézőknek is feltűnik, így aztán csak a zűrzavarra emlékszünk Riverportban és arra a tanulságra, hogy nem a hulla teszi a filmet. River­portban sem! Szombaton este, amely pon­tot tett egy gyilkosságsorozat végére, feltétlenül említést ér­demel. Nem e „pont” miatt, hanem elsősorban azért, mert megismertette a magyar tele­vízió közönségét egy rendkí­vül sokoldalú norvég művész­nővel, Sölvi Wanggal. Táncol, énekel, előad, légkört és figu­rát teremt: mindent tud, amit e műfaj nagy egyéniségeinek tudnia kell. Örvendetes talál­kozás ez, s óhatatlanul felvet egy kérdést: nem lenne módja a televíziónak, hogy más mű­fajban is, szélesebb skálán is, lehetőséget ter<~ «ntsen az észa­ki népek film-, televíziós, szín-, padi, avagy éppen táncművé­szetének bemutatására? Neo-igazság. De Santis film­je jelentette az első, s rög­tön diadalmas lépését a neo- realizmusnak. Húsz esztendő telt el a Keserű rizs óta, s ez Zűrzavar Riverportban Neo-igazság a húsz esztendő új kifejezési formákat, eszközöket és stílust is hozott a művészet eme szó szerint is populáris ágában. A film Ítészei és bizony sznobjai is ma már keserű gúnnyal uta­sítják el a neorealizmust, mondván: eljárt felette az idő! Minden bizonnyal igazuk van, illetőleg van igazuk. Mi is, magunk is érezzük — igaz, ez a film a neorealizmus hajna­lát jelentvén nem volt men­tes még bizonyos naturaliz­mustól, teátrális beállítottság­tól — a filmművészet már szinte mindent elmondott; amit elmondhatott, — ezen a nyelven. Ám mégis maradan­dó élményt, megrázó drámai pillanatokat szerzett a kitűnő színészi alakításokon és nem utolsósorban Giuseppe De San. tis rendezői egyéniségén ke­resztül. S ennek alapvető titka: a* igazság. A művészet, az em­ber igazsága, a mindennap! ember „szürke” napjainak tra­gikus, de végül is valahol győ­zelmet hozó igazsága. Enélkül izmusok lehetnek, de művészet soha! Enélkül akadémikus vi­ta minden szó a filmművé­szet útjairól, üres szócséplés minden érv a stílusok, irány­zatok megújhodása mellett és ellen. A Keserű rizs mélysége­sen emberi és mélységesen igaz megfogalmazása ma is élővé, frissé, elevenné tette De Santis alkotását. S bár rohan az idő, vágtatnak ég vitáznak a stílusok, irányzatok, ez a „neo-igazság” nagyon is örök és emberi ahhoz, hogy akár kópiája bár kopván is, kopott­nak érezzük e film művészi kvalitását. Gyurkó Géza EGRI NYÁR Barokk zene — barokk városban Bach, Händel, Vivaldi ... A századfordulóba ringató fúvós térzenék sorozata után a nyári hangverseny újabb programja a barakk muzsika halhatatlan mestereit szólal­tatta meg, kiknek zenéje jó díszletre talált a barokk Egerben. A mesterek partitu- áinak sokaságából újabb csok­rot nyújtott át az Egri Szim­fonikus Zenekar a közönség­nek. A rossz időjárás a me­gyei művelődési ház kamara­termébe szorította a progra­Gallai meg Sorki rángatnak vissza. — Megőrültetek — hápogja Gallai —, erre senki sem számított, fiogy már ma dél­előtt... De még nincsenek itt, ez nem megy olyan gyorsan, addig talán megoldódik a do­log, emiatt nem érdemes. — Ne nekem óbégass. A főhadnagyodnak. Én is ki tu­dok lökni valakit, ehhez nem kell ész! — Igaz, főhadnagy úr, hát egymásközt... ne haragudj, de össze kell tartsunk, a ku­kacok ne rágják egymást, na­gyon kérlek. Deső nem szól semmit. Visz- szamegy a kerékvető kőhöz, ráül, nézi a frontot. Ilyen hü­lyeséget, szétmegy az agyam, ügyeskedünk, kockáztatunk, a végén néhány nyomorult ron­gyon felborul az egész. Géza bűnbánóan oldalog ki a prés­házból. Igazad van, motyogja, a fülembe, mégiscsak nekem kellene, vöröskeresztes karsza­lagom is van. Akaszd fel ma­gad. Igazam van, hát mit érek vele. Nincs is igazam, de De- sőnek sincs, senkinek, én itt­hon akarok maradni, bármi­lyen áron. mit érdekel engem az erkölcsi igazság, ha elra­gadnak innen. — Ennek semmi értelme — mondja mérgesen Fésűs Járó —, ha már itt vagyunk, a kel­lemetlen fordulatokat is vál­lalni kell. Én megtanultam, én aztán megtanultam... aki­vel az ember összetartozik, annak nem megy neki, még ha olykor előnyösnek látszik mot itt került sor egy kis ze­netörténeti viszapillantás után a hangversenyre. A mű­sor Bach Húsvéti szólókantátá­jával kezdődött. Hegedűre, csellóra, zongorakíséretre és énekhangra írt mű, a fegyel­mezett bachi iskola egy gyöngyszeme, amely sokkal igényesebb, magabiztosabb előadást követelt volna, mint — amit a közönség kapott. Cseh Béla — több hangver­senyről ismert művész-tanár — kellemes, szép tónusú hang­is. Mondom, csak látszik, mert ami nem igazságos, végső so ron nem is szerencsés. Hülye. Ez is absztrahál, mintha unalmunkban pókert játszanánk, és csak arról vol­na szó, kinek hány poénja van. Nem fogom szégyellni magam, eszemben sincs. — Mit moralizálsz itt? En­nek semmi köze az egészhez. Fát döntögetni az Uralon túl, az miért erkölcsös? — Hát, ha közelebbről meg­nézzük, mit műveltek a meg­szállók odakint, volna benne történelmi igazság. — Edd meg! A háborúban pusztítanak, nem látod? A szemed istenit, az oroszok a levegőt lövik széjjel? Ezt k: építi fel? Ideküldik ők is a kőmíveseiket, kalákába? — Ezt így nem lehet nézni, minden attól függ... — Tudom a szöveget! Deső is ezt fújja, nem ők kezdték, csak visszaütnek, hát én se kezdtem, miért fizessek, vi­gyék ki a lovastengerészt falat rakni. Hitler úgyis mázoló volt, majd meszel... de a fe­jem teszem rá, a tábornoko­kat nem fogják megdolgoztad ni, pucérjuk lesz a fogságban is, hát edd meg a szar igazsá­godat! — Mindenki megkapja a magáét, ne félj, a nagy disz­nók ezúttal nem ússzék meg. — De a kicsik? Én mit csi­náltam? — Rendben van, ne vitat­kozzunk, se a hely, se az idő.. Ami tőlem függ, úgyis megte­szem. Elmondok rólatok min­dent, és remélek... (Folytatjuk) ja uralta ugyan a produciót, de az előadás sajnos inkább egy próba benyomását keltet­te. A kárpótlás azonban hamar megérkezett Bach h-moll szvitjének, előadásával, amely a Farkas István karnagy ve­zényelte szimfonikus zenekar sikersorozatában újabb állo­mást jelentett. Ezúttal újabb szólistát ismert meg a közön­ség, a fuvolán játszó fiatal Hibo.y Évát, az. egri zeneisko­la növendékét. Első komo­lyabb sikerét az intézet év­záró díszhangversenyén arat­ta.) Magabiztossága, szép tó­nusa arra a színvonalra emel­te, amely már több mint „re­ménység”: első lépés a meg­talált úton. Az est vendég- művésze volt Németh Endreí a postás szimfonikusok szólis­tája, s aki az igen nehéz, de megfelelő kezekben okvetlen sikert arató Bach G-dúr Szó­lószvitjét adta elő gordonkán. A művész dinamikus, szép já­téka újabb sikert jelentett. A hangverseny koronája azon­ban Vivaldi Tavasz című he­gedűversenye volt a szimfo­nikus zenekarral és Sándor János művésztanár előadásá­val. A hangokkal való ked­ves „zsonglőrködés”, a vonós hangszerekben rejlő, meghök­kentően szép források képpé formálták e mű előadását; szinte érzékelhetővé varázsol­va a tavaszi, barokk tájat. Händel Vízi zenéjének két tétele már több munkát kí­vánt volna a zenekartól, illet­ve a szóló fúvósoktól. Az ap­ró szépséghibától eltekintve azonban sikerült a händeli muzsika monumentálisságát felcsillantani, a hangoknak azt a hatalmát, amely annyira sa­játja a nagy zeneszerző mű­veinek. A műsor megválasztása — a sikeres, vasi' kevésbé sike­rült produkciók tanulságával — talán gondosabb lehetett volna. Nehéz bármilyen kö­zönségnek a teljes zenekar előadása., és az ..esv szál szó­lók” hangul atvil ága között esanongani. még akkor is, ha masa a műsor egy zenetörté- nefileg egységes kort szándé­kozik illusztrálni. (K. G.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents