Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
ODAL Minden vágya egy vízipisztoly volt; olyan, ami műanyagból készült és tíz méterről is pontosan el lehet vele találni a lányokat. Szigetivel szaladtak felfelé a lépcsőn, amikor az első emeleti fordulóban meglátták a táskát. Nem is táska volt az, szatyor. Túlmentek rajta, de aztán lelassítottak. Körülnéztek a léposőházban. Á. ház üres Ilyenkor, délelőtt. Csak a másik udvar átjárójában láttak egy öregasszonyt. aki éppen bement egy ajtón. Szigeti fogta meg a szatyrot A ka. púban a házmesterrel találkoztak. Kézdi bácsi végignézett rajtuk, de ezt a gyerekeknek amúgy is fenntartott szigorú pillantásával cselekedte. Ügy kétszáz métert tettek meg, közben befordultok két utcába, de amíg szaladtok, megváltozott a város. A máskor közömbös, vagy inkább barátságos utcák elsötétedtek. Végül -bementek egy kapu alá és izgatotton kotortak bele a szatyorba. Zoltán krumplit tapintott és zöldséget. Szigeti szerencsésebb volt, mert ő egy rettenetesen kopott pénztárcát emelt ki belőle. — Fussunk! — szólt Szigeti, aki a dolog kezdete óta magához ragadta a vezetést. Kiugrottak a kapun, közben beleütköztek egy asszonyba, aki szitkozódva fordult utánuk. A ligeti téren álltak csak meg, leültek egy pad támlájára. — A szatyrot otthagytad? — szólalt meg nagy nehezen Zoltán. Szigeti bólintott. — Csak krumpli volt benne. — Nyisd már ki! — sürgette Zoltán barátját. — Félsz, hogy meglógok? Végül Szigeti előszedte zsebéből a zsákmányt Egy százas volt benne, egy ötvenes, meg egy húszforintos. Apró egy fillér sem. A bankjegyeket volt. tulajdonosa kicsire hajtogatva, egészen a tárca mélyére dugta. — Nem rossz — forgatta a pénzt Szigeti. A sarki közértben felváltották a százast majd visszamentek a térre. — Tessék, ez a tied! — nyújtott át neki nyolcvan forintot — Miért csak ennyi7 — kérdezte ekkor Szigetitől, aki még mindig kezébe» tartotta a pénzt. — Miért? — nézett rá értetlenül. — Nyolcvan nékem, ez a tízes pedig Gyökérnek — magyarázta. Erre bólintott, bár ezután még évekig nem értette meg, miért járt Gyökérnek ez a tízes, amikor ő részt sem vett az egészben. Kezét zsebre dugta, kitapogatta a pénzt A vízipisztolyra gondolt, s él is határozta, hogy kettőt vesz belőle. — Na, csao! — vetette oda Szigetinek és elindult — Várjál! — rántotta vissza a fiú. — És ezzel mi lesz? — mutatott a kiürített pénztárcára. — Eldobjuk — vonta meg a vállát. Már nem érdekelte semmi, egyedül akart lenni a pénzével. Szigeti legyintett — Jól van, majd elintézem magam — ezzel elindult a másik irányba. Csak fél füllel hallotta, hogy Szigeti utána ordít: délután felmegy hozzájuk. öt játékboltban is járt de vízipisztolyt sehol sem kapott „Kifogyott” — mondták az eladók. „Nézz be, öcsi, holnap” — ajánlotta egyikük. Hazaért, ekkor jutott csak ismét eszébe a tolvajlás. Csak á bátyja volt otthon, készülődött valahova, s ügyet sem vetett rá. — Karcsii Kell pénz? — ment be a fürdőszobába a fé- sűlködő bátyjához és odanyújtott neki két húszast. — Hát te meg honnan szerezted? — vette el a pénzt, és barátságosan veregette öccse vállát. Zoltán hebegni kezdett valam pénztárcáról, amit találtok. Karcsit túlzottan nem érdekelték a részletek. Tizedszer is megfésülködött, barackot nyomott öccse fejére és elment A lakásban egyedül egyre rosszabbul érezte magát. Izzadt szédült megprób-' A* végigondolni az esemén'-eke- . minduntalan Kézdi bács- e házmester szigorú képe jelent meg előtte, összekuporodott az ágyban. — Kisfiam, mi történt veled? — ébredt arra, hogy föléje hajolt anyja, — Semmi, semmi bajom! — hadarta gyorsan, és felugrott Szegóné azonban visszanyomta az ágyba, hőmérőt dugott a hóna alá. Mielőtt még édesanyja orvost hívott volna, azt lódította, hogy talált egy forintot a konyhaszekrényben és mignont vett érte. Biztosan romlott volt és az okozta a bajt Szigeti másnap reggel tíz óra tájban állított fel hozzá. Kezében ott volt a tegnapi szatyor. — Nyugi, öregem! — nevette ki fölényesen Szigeti és bevonult a szobába. Kényelmesen elhelyezkedett egy széken, aztán elmesélte, hogy itt járt este, de Zoli mamája nem engedte be, mondván, hogy Zoli BŐSZ JENŐ: Ecetes a bor Ifjúságunk széthullott darabokra, lucskos novemberekre, megunt mindennapokra; ecetes lett a bor, csonthajlítók az esték, gyere kedves, ha tudsz, gyere, ha érdemes még. —< Mindent, amit kívántál, mindent, amit reméltem, ezerszer végigéltél, ezerszer véglgéltem, mit látsz hát biztatót még, mitől tudsz hinni így is, — aki most átkarol, úgysem kísér a sírig. Az utcasarkon őgyelgő zsibárus les még a nemlévő dohányra, — ja, hát az emberek, igen, a villamos, a kocsmák és a lárma A piac standján zsíros özvegy asszonyt bosszantgatok — hiába, — de hátha nem kupec, csak hasra bízik, a kölyke sír, és nem a mák a drága. Hát így vagyunk. Megúnt mindennapok s lucskos novemberek zajától olykor még feldühöng az ember, de megfontolt, s csak óvakodva pártol. A gyárak mentén vicceket mesélget néhány paraszt — az egyik inna még ... „vándormadár” — de hátha nem bitang, csak nyers a város, s nem leli helyét. Én lucskos novembereim, * megúnt mindennapok, megköszönöm, hogy sosem egyszerű, amit megélünk, amit várhatok, — s hogy mindig lesz, amiért érdemes még, akkor is, hogyha nincs, aki átkarol; akkor Is, ha csonthajlítók az esték, s ecetes már a bor. —> rosszul lett valami süteménytől és alszik. Nyár volt, szünidő. Nem is ez a lényeges, inkább az, ami másnap délelőtt történt. Ahogy hazafelé jött a térről, egy kis cédulát vett észre a kapualjban. Füzetből kitépett kockás papírra írta valaki, rossz helyesírással, a reménykedő sorokat. „Szegény Özvegy asszony vagyok. Tegnap délben elveszett a szatyrom. Százhetven forint volt benne. Arra kérem a becsületes .. Alatta egy név és egy cím. — Sápadt vagy öregem — vetette oda a bátyja, amint hazaért. — Olvastad? — kérdezte félénken. — Igen — válaszolta Karcsú. — Többet ilyet ne csinálj, mert tolvaj lesz belőled. Csendben álltok egymás mellett. Aztán évek teltek el, s ő még sokat gondolt az esetre. Szabályos tolvaj lás volt az, nem vitás. Még ma is előfordul, hogy néha felvillan előtte annak az öregasszonynak az alakja. Ügy gondol vissza rá, ahogy tanáraira emlékezik az ember. Benedek B. István VLAGYIMIR OSZINYIN verseiből: Tengerparton Bíborszínfl napfelkelte. A hullámok lila-kékek. Vízimadarak a parton, tűrik: a víz csapja őket. Mezítlábas fiatal nő áll a parton, elmerengve. Gyöngyházkagylók millióit dobja a víz a fövenyre. Nem aludni, nem feküdni! — a hajnalon idejöttem, és fehérszín madarakkal jó így, szótlan beszélgetnem. Nyugtalan harc Nyugtalankodsz. De ez nem a hosszú utak nyugtalansága. Azt mondják: el lehet tévedni három fa közt is. Készülj hát a nagy útra és indulj, siess! Nyugtalan boldogságra lelsz majd, és az nem csendes béke, nem, de: harc! A kétely, mint a kés, vág! De vesd el, hogy könnyebb legyen! Fordította: Antalfy István LADÁNYI MIHÁLY: Fölöttem süt a hold Letörlöm-e arcodról az esőket csókjaimmal? • oly mindegy ez ma már nekem. Ahogy az ősz a fagy beálltán a virágról, lemondok rólad, szerelem. Akár valami puskát, térdére vesz a tél, más veszélyeknek adom életem. Fölöttem süt a hold, de nekem az a hold nem az ígéret földje fenn. Naponta készülök sorsomra, s mint a szél a letaposott fű szagát terelgetem. KÉPES GÉZA: Egyetlen Egyetlen jó az életemben te voltál, te vagy, te leszel. Kapocs, mely az élettel összekötne, van ezer meg ezer, de mindegyiket, bármely pillanatban szétszakítom, mint pókhálószövetet. Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek: köszönöm neked. LŐKÖS ISTVÁN: Zágrábi rr T V "T~~T"T T 1 NOTESZLAPOK A megérkezés Valamikor, a század elején, a h^üapródiskolás, majd ludo- vikás ifjú Krlezsa döbbent rá, milyen sajátos atmoszférája van a Zágrábtól a Dráváig s e folyótól Budap>estig húzódó pannon tájnak, ahol ma ugyanúgy, mint akkor, a Budapest— Pusz fasza bölcs—Dombóvár— Kaposvár—Zágráb—Rijeka közötti vasútvonalon röpülhet az utas az Adria kéklő vize felé! Krlezsa legújabb regényhőse, az ifjú Emericzy Kamill már kissé unalmasnak találja e tájat, de jellemző, hogy az író minduntalan visszatér hozzá, valami sajátos belső kényszer, vagy mondjuk így: az írói lelkiismeret sugallatára. S a visz- szatérések körülbelül mindig egyazon konklúzióhoz vezetnek, amit az író kedves költőjének, Ady Endrének sokat idézett, de eleget sohasem idézhető soraival mottózhatnánk: „Dunának, Oltnak egy a hangja...” Zágrábba — ezen a különös hangulatú vidéken, a „pannon tiki aga a” át — utazva gondolhat-e másra az ember, mint erre, kivált, ha amúgyis, más inspirációk nyomán is fogékony a Dunatáj világa: irodalma, népélete, egyáltalán kultúrája iránt? Nem valószínű. Nem, mégpedig egyszerűéi; azért, mert ha olvasta Krle- zsát (fiatalkori vagy éppen legújabb írásait, teljesen mindegy), óhatatlanul eléje tolakodnak a pesti színpadokról, meg a magyarul kiadott Krlezsa- könyvekből is jól ismert figurák: a Glembajok, a Filip La- tinovicsok, a Kamill Emeri- czyek; s a vonatablakból kihajolva, ha szántó-vető paraszt- ember alakja tűnik fel a távolban, a horvát Zagorje Krlezsa által oly plasztikusan megrajzolt figurái is felsejlenek, meg a móriczi paraszti hősök, amelyekkel annyira rokon a horvát író rajzolta paraszti világ. S ez már megint a Dunatáj, tágabb értelemben Közép-, Kelet- illetve Délke- let-Európa, ahol — s most ismét csak Adyt kell idéznünk — „magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat” volt a múltban, s'tohol máig aktuális — szellem-! téren, s a fejekben — a József Attila-i tétel: „rendezni végre közös dolgainkat. ez a ml munkánk: és nem is kevés...” Késő ősz volt már, november vége, amikor közel félévre utaztam Zágrábba ezen a különös pannon tájon át, ami voltaképpen Zágrábban sem ér véget, a dél-horvátországi szántóföldek, tanyák, falvak, emberek világában folytatódik. Hideg volt már, s a jól fűtött, kényelmes vasúti kocsiban volt idő — ki tudja hányadízben már — végiggondolni a közös múltot „mi tarka volt”, megpróbáltatásokkal, napfényes és árnyas oldalakkal vegyes. Szükségképpen volt e töprengés, hisz a cél, mellyel utaztam: kutatni e múltat, a régvolt idők legszebb, legnemesebb, legprogresszívebb kapcsolatait, melyekből méltán okulhat és tanulhat a ma embere. S ahogy robogott a vonat, elvonult előttem történelmünk, mint egy tarka szőttes, melybe ékes magyar és szerbhorvát, meg szlovén, román, avagy éppen szlovák nyelven írták az anyai szót; olykor véres kézzel, tábortüzek mellett, máskor kolostorok halvány mécsvilágánál vagy éppen ragyogó, pompával teli barokk paloták jól fűtött szobáiban. De mindig egyről: az emberről, aki a Duna völgyében élt. S ez a varázslat nem múlt el akkor sem, amikor a vonat a délszláv kultúra talán egyik legjellegzetesebb, legváltozatosabb metropoliszába ért, s a szemerkélő, hideg, késő őszi esőben, a híres Zrinjevacon, meg a Trg Republiken át, szállásom felé röpített egy halkan suhanó taxi. Találkozás a várossal Napfényes, derűs napokon látogatók százai keresik fel az Ilica (Zágráb korzója s leghosszabb belvárosi utcája) és a Köztársaság tér (Trg Re- puhlike) találkozásánál épült hatalmas toronyházat, a Ne- lodert, mely közel húsz emeletnyi magasságával valósággal uralja a várost, merészen szembe nézve a Kaptol (a pepi városnegyed volt valaha) csodájával, a hatalmas gótikus székesegyházzal, mely tagadhatatlanul Zágráb egyik legszebb építészeti műemléke. Jelen és múlt szimbolikus találkozása ez, s ha meggondoljuk, hogy az alattunk elterülő térről egy rossz emlékű szimbólumot, a Habsburg-lakáj Jellasics bán lovasszobrát távolították el 1945-ben, érzékelni tudjuk nyomban: mekkorát is változott az élet a ka'edrí- lis. a Kaptol, az Ilica táján. Mert ha talán nem is pont tudatosan, csak a véletlen kpzrejátszása folytán került a Neboder az el Távolított Jellasics-szobor talapzatának közelébe. akkor is a Dunatáj múltjának egy rossz emlékű inter- mezzója, a gyűlölködés, az egymás iránti bizalmatlanság korszakát megszüntetendő távozott a szobor s épült — ha nem is a helyén, de a közvetlen közeiében — a Neboder. A téren megállva nem lehet ellenállni a csábításnak — még ha százszor kipróbáltuk is —, fel kell kapaszkodnunk a toronyház teraszára, hogy újra és újra megcsodáljuk a Medvednica messzire nyúló kéklő hegyvonulatát; a Száva ezüstösen csillogó. szélesen hömp>ölygő vizét, a felső város (gomji grad) remek műemlékpalotáit, s az alattunk nyüzsgő embertömeget. A kapaszkodás nem is oly nehéz, hisz a kitűnő lift zajtalanul röpít pillanatok alatt fölfelé s a csodás panoráma mei'ett kellemes illatú török kávé, nyáron hűsítő italok, télen meg elsőrangúan fűszerezett forralt bor is várja az embereket. Mi sem természetesebb hát, hogy a megérkezésemet követő napon — ki tudja hányadszor már, inkább a tradíció kedvéért — magam is de igyekeztem. Erre a napra már elállt az eső is, kiderült az ég s a késő őszi délelőttön még csodásabb volt a táj, a város, egyáltalán minden az egész könyéken. A Medvedn'cán helyenként, a magasabb helyeken már fehérlett a hó, s tiszta idő lévén, még plasztikusabb lett a látott vidék, ahol valaha — sok egyéb erősség mellett — Medvevára (Medvedgrad) állott, az a Medvevár, ahol e különös pannón tájnak tán máig legnagyobb poétája, Panus Pa Tinón ius adta vissza porhüvelyét a hazai rögöknek. Ivan Thuzé volt akkor a vár, bizonyára nagy és hatalmas, szépen gondozott, s nyilván a reneszánsz életvágy és öröm minden szépségével ékes — ma meg már nyoma sincs. De az emlékek megvannak, s nemcsak szállóigeként, írott betűvel is; a zágrábi Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia 1951-ben szép kiállítású kötettel adózott Janus emlékének, kétnyelvű kiadásban tette közzé a költő verseit, aki máig valahol a horvát főváros közelében porlad ... Ha már egyszer feltámadt az emberben az emlékezés, a múlton való töprengés heve-lendü- lete, egymás után tolulnak eléje a már látott vagy éppen addig csak látni vágyott történelmi emlékek és objektumok. Kivált itt Zágrábban, ahol annyi, bennünket, magyarokat is érdeklő emléke van a múltnak. Mert nem Janus az egyedüli* aki errefelé járt; IV. Béla királytól a Remete-béli (Remete egy Zágráb melletti kis falu) pálos atyákig, meg a költő-testvérekig, Zrínyi Péterig és Miklósig sok-sok előd fordult meg e szépségekben gazdag tájon — mindig jó példáját adva a megértésnek, az egymást megbecsülésnek. Ki ne állna meg a felső város ama ódon tornya előtt, melyen az olvasható, hogy IV. Béla király az Aranybullában adta a várépítés, meg a szabad királyi városok minden jogát az akkori Gradec nevű helység lakóinak?! Vagy ki tudna elmenni szó nélkül a Zrínyi-család ma már hatalmasnak éppen nem mondható^
