Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-26 / 174. szám

Szocialista vállalkozóként

Az isten

és a kombájn

gondolkozva

Ji hogy közeledik a gazda- ” sági mechanizmus átalakításának időpontja, — és túl vagyunk már az esztendő felén! — úgy növekszik az érdeklődés a reform minden ága-boga, vonatkozása iránt. Ám ahhoz, hogy e részletek megoldásában minél tökéletesebben egyetértsünk, hogy a nyilvánosságra kerülő határozatoknak ne csak a betűjét, hanem a szellemét is magunkévá tehessük, újra és újra szólni kell a reform alapkérdéseiről. Ilyen a többi között annak megítélése is, hogy voltaképpen milyen helyzetben és bázison, s ezzel összefüggésben milyen személyi feltételek mellett szervezzük át a gazdaságot.

Akár a gazdasági fejlődés

jelzőszámait vizsgáljuk, akár a körülöttünk zajló, való életet fogjuk vallatóra, kitűnik, hogy nem csupán megszokásból beszélünk „fejlődésről". Ez a szóhasználat nagymértékben jogosult. Elég egy pillantást vetni az ötéves terv tavalyi, első évének, vagy az idei másodiknak már mutakozó gazdasági növekedésére, — az ipari és a mezőgazdasági termelés, a termelékenység, a nemzeti jövedelem és alakosság reáljövedelme alakulására —, azt látjuk, hogy kisebb vagy éppen nagyobb mértékben meghaladják a terv eredeti, igaz, mértéktartóan megszabott célkitűzéseit. Ez, természetesen, nem hatálytalanítja annak a megállapításnak az igazságát, hogy a gazdaságirányítás megreformálására szükség van. A reformot ugyanis nem egy-két év szükségletei, hanem a gazdasági, társadalmi fejlődés hosszabb távú, nem csupán hátra, hanem előre is tekintő, alapos vizsgálatának

Egy arc kSzelrSI:

Az F 5-ös

eredményei indokolják és alakítják.

Az örvendetes fejlődés mellett sem tekinthetünk el, persze, a gazdaság problémáitól, így a beruházások bővítésének nehézségeitől, a tőkés fizetési mérleg alakulásától, bizonyos termékek hiányától, amelyek nek ismétlődő, vagy éppen krónikus jelenléte a mélyebb összefüggések vizsgálatát és új megoldások keresését tette szükségessé.

A fejlődés következetes vo“ nása — és nem véletlenszerű játéka —, hogy most, amikor időszerűnek látjuk a gazdasági munka, a gazdaság- irányítás átalakítását, egyszersmind már lehetségesnek Is érezzük azt, ideértve a szabad bírálatot és vitát, nemkülönben az anyagi és szellemi képességet a gazdaság megújítására. Ez az anyagi és szellemi képesség az a vagyon, — ha úgy tetszik töke •—, amelyet sok-sok éven át építettünk,, gyűjtöttünk, a legfőbb bázisunk, kiindulópontunk a reform megvalósításához. Nem kel! „elölről” kezdenünk a munkát.

Mindez nem indokolja, hogy akár megszokásból, akár túlzott óvatosságból ragaszkodjunk ol$án módszerekhez, vezetési és gazdálkodási formákhoz, amelyeket a reform joggal tett bírálat tárgyává. Az elért eredményeket megbecsülni és elavult módszereinken bátran változtatni éppen nem ellentmondásos. Ki-ki a saját munkájában is talál rá könnyen példát, igazolást.

Azért is említjük ezt, mert akadnak, akik a fürdővízzel a gyereket is kiöntenék. Ügy teszik föl a kérdés*, hogy vajon azok az üzenni, vállalati, Intézgépvezető

menyi vezető emberek, akik megfeleltek az eddigi követelményeknek, hogyan lesznek jó vezetők a reform új körülményei és követelményei között? Mondani sem kell, hogy ilyenformán már a kérdés megfogalmazása is túlságosan általános, hogy azt ne mondjuk, felületes. Ezért csak általánosítva lehet válaszolni is rá. Mégpedig úgy, hogy akik valóban Jó vezetői képességekről tettek tanúságot eddig, minden bizonnyal megállják majd a helyüket az új feltételek mellett is.

A tanácskozásokon és vitákon — mégha panasz, vagy berzenkedés formájában is — vajon nem ők tesznek-e tanúságot róla, hogy sziwel-lélek- kel izgatja, érdekli őket ami készülőben van? Nem vitás, a reform sikerének egyik legfontosabb eleme a váilalatvezetés kezdeményező képessége, találékonysága, kockázatvállalási készsége. Hamarosan objektive is szükségessé válik, hogy a gazdasági vezető szocialista vállalkozóként gondolkozzék, és cselekedjék, azaz saját belátása szerint ügyeljen a termelés minden költségére, foglalkozzék az új termékekkel, a vállalat pénzügyeivel és mindenekelőtt a külső és a belső piaccal, az értékesítéssel.

E

zek azonban, ha Jól meggondoljuk, manapság már nem merőben új követelmények, mondhatnánk már „a levegőben vannak” nem utolsósorban éppen a mai vállalati vezetők sok-sok kívánsága, követelése eredményeképpen, és ha csak nagyon is korlátozva valósulnak még meg, az nem az 6 hibájuk, hanem a körülményeké. Egy szó, mint száz: gazdaságid vezető embereink Jó része már hosz- szú ideje behatóan foglalkozik azokkal a kérdésekkel és feladatokkal, amelyeket az új mechanizmus annyira előtérbe állít és nem túlzás, alig várja a pillanatot, hogy élhessen jogaival és felelősségével.

MEGŐRJÍTI AZ EMBERT

ez a kánikula! A busz utasai néma, pihegő gyűlölettel nézik a nehézkesen, sok csomaggal felszálló asszonyokat, férfiakat. Áll a busz a feltételes megállóban, kalauz nincs, a gépkocsivezető adja a jegyeket. Tombol a hőség.

— Hogy ezek milyen lassan másznak fel. Megint tele akarják szedni magukat a piacon... — mutat a kartonruhás fiatal nő a degesz-kosarakkal felfelé igyekvőkre, -a ml bőrünkre.i

Ahogy nézem, vagy a bányánál adminisztrátor, vagy tanítónő a méltatlankodó hölgy. Újsággal legyezi magát és mondja már ki tudja hányadszor:

— Hogy ez a Gyöngyös milyen pocsék messze tud lenni..)

Végre felér az utolsó parasztasszony is, kosaraikból a kajszlntól a molnárkalácsig sokféle eladnlvaló kínálja magát

Az elhelyezkedés perceiben vibrál, szikrázik a levegő az utasok között. Kelletlenül adnak helyet az újonnan érkezőknek, s a felhevült testek szinte átizzítják egymást a szűk üléseken.

Előttem idős, aktatáskás férfi próbál kedélyeskedni fiatal szomszédjával:

— Tudod te mi az abszolút meleg?

A vékony fiatalember valami Jegyzőkönyvben lapozgat és szórakozottan feleli:

— Ez!

— Ez? Képzeld el ugyanezt aszottas árpatáblában, amikor fél napja már egyfolytában hajlongsz és minden vér a fejedbe tódul a marokszedéstől. Amikor, kqmám, a pacsirta is leszédül az égről, ilyenkor, aratásnál., « az az abszolút meleg.

— No hiszen, jól elbolondí- tották magát — felel rá a szemben lévő ülésről egy mogorva férfi. — Meg a mi elnökünket is ... Hogy idehozatta ezeket a nagy dög gépeket.

— De be is adta a kulcsot az egyik. Kiadta az isten a próbát. Nem lehet ezekben a gépekben bizodalom.

— Az biztos, hogy az a kombájn nem eszik több búzát az idén.

Kárörvendő kacajok, élcek villognak a beszélgetésbe, az elromlott kombájn számlájára. Bekötözött kezű paraszt- ember ingerülten mutat a szőlők között szépen betaka- rult, gépvágta tarlóra.

— Itt, kedves uram, csak a kasza jártp eddig. Ügy sorakoztak a szép keresztek, mint az áldás Gép nem mocskolta itt még a búzát. És az idén? Szégyen! öt kombájnt hoztak ki tudja honnan. Se hordás, se csépié* és mégis tíz nap alatt bent volt az összes termés. Ki hallott ilyet? Majd egy hónappal szent István napja előtt. Hát mondja, tiszta munka ez?

A marokszedés keservein példálózó férfi csodálkozva és ingerülten hallgatja a gúnyos beszédet. A hőség, meg az első pillanatban érthetetlennek tűnő vita felszítja arca vörösét.

— Mondja, bátyám, maga sosem aratott?

AZ EMBER MINTHA átvenné a kérdéssel az arcvörö- sitő pirt is, felhevülten válaszol:

— Én igen... De inkább

arattattam. Ha a szőlő jobban szólított.

— |..meg ha a pince szólított, — teszi hozzá csendesen rosszmáj úakodva az ölében kosarat tartó asszony.

A városi kinézésű férfi to— De kérem, nálunk ilyen szégyen még nem esett meg. Kenyeret géppel aratni...? És húsz holdat levágni egy nap alatt?

Ennyit egy hónapra se vállaltak itt a részesek, — hábo- rog tovább a bekötözött kezű.

— Hadd csa.k el, Jóska. Igaza van annak az embernek. Hisz a kocsisok közül se vállalta senki az aratást. Az asz- szonyok is inkább a szőlőbe mennek, vagy otthon takarítanak, mosnak, minthogy markot szedjenek. Megmondta az elnök... „ha nem vállalják az arat!''* hozunk mi gépet, az maid elvégzi.”

— Hát megmondta... De azért nagy rizikó volt ez itt, ahol hepehupás, torzsás, gyökeres a talaj. Csoda, hogy csak egy gép romlott el.

— De elromlott és ez kiadta az isten igazságát. — Bizonygatja tovább az előző férfiú és hátradől diadalmasan az izzadtságtól gyöngyöző műbőr ülésen.

Az asszonyok tovább bonyolítják a vita fonalát. *

— Egyszer Csányban 18 mázsa búzát is megkerestünk egy nyáron. Tizedében. Igaz, akkor az emberemnek verekednie is kellett, hogy mink kapjuk azt a táblát.

— Tizedében? Hisz azért 20 holdat kellett learatni..; az majdnem egyhónapi munka kettejüknek. — Számítja át csodálkozva a kartonruhás mérges fiatal nő.

— Hát majdnem annyi.

— Most meg egy nap alatt... egy kombájn.

— Higyék el, igae... 25

hold a napi rekordja a kom- bájnak — erősködik a férfi, aki fiatal szomszédjával kirobbantotta a vitát.

— 25 hold... az nagyon szép... az nagyon sok — mélázott el rajta a tanítónő.

— MAGUK MEG MINDENT elhisznek — fordult el dühöngve a társaságtól a beCsendes beszédű fiatalember Juhász István, a visontai külszíni fejtéses bányaüzem déli aknájánál dolgozó F—5-ös eló- vájó brigád gépvezetője. Am az említett csendesség már nem vonatkozik a munkára, mert brigádja állandóan száz százalék felett teljesít.

— A teljesítmény a gyakorlattól is függ — mondja szeré- nyen, amint egy cigarettaszí- vásnyl időre megállunk a gép mellett. Én pedig már nyolc éve állandóan gépet vezetek és ez Idő alatt sok ezer méter vágatot kihajtottunk.

— Itt, Visontán... ?

— Ide 1962-ben helyeztek át a Xn-es aknától. A tulajdonképpeni víztelenítő vágathaj- tást mi kezdtük meg az Északi-aknánál. Azóta Is, együtt van a brigád, összetartunk a munkában és a magánéletben egyaránt. Az öt év alatt négy esetben nyertük él a szocialista brigád címet.

öt éve tehát, hogy a Juhász István által vezetett gyorsvá- gathajtó gép feje először mert bele a visontai földbe. Az évek számának növekedésével hosszabbodtak 18 kilométerre az Északi-akna vágatai, de ezzel párhuzamosan fogyott a víz a szénmezőről is. Ősz óta a Déli-almánál zúg a gép, hogy itt is előkészítsék azt az országosan nagy művet, amely sok négyzetkilométeren épül Vi- sonta mellett.

Juhász István munkáján soha nem észlelhető az a 15 óra, amelyet a tulajdonképpeni munka és az oda-visezautazáa kitesz. Igaz, hogy keménykötésű „legény”, egy évvel innen a harmincon.

Adácsról járok be vonattal,

Gyöngyösről pedig az üzemig busszal. Ugyanígy vissza ,

— Nem akarnak Gyöngyösre költözni?

— Az a probléma, hogy a házunkat csak olcsón tudnánk eladni. Nekünk 129 ezerbe van, de nem kapnánk érte 80 ezer.

nél többet,

Pedig ahogy elmondja, szép kétszobás családi házuk van. Igaz, hogy még csak egy szobát rendeztek be. de hát nem lehet mindent egyszerre. A házhoz tekintélyes kert is tartozik. és ha éppen akad szabad idő, akkor Juhász István

ebben foglalatoskodik, ápolja a 200 tőke szőlőt és a gyümölcsfákat.

Lenne még bőven beszélni való, de a cigaretta is végigégett már, és a géppel is indulni kell. Alighogy elfordultam, a gépfej máris hangos zúgással marta a szenet tovább,..

Laczik János

Ez a válasz, ismételjük, meglehetősen sommás, és bizonyára akadnak kevésbé tiszteletreméltó kivételek. De aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy igen sok „régi” vezető ember hamarosan nagyon Is új vezetőként fog bemutatkozni, helytállni.

6. j.

— NE HARAGUDJ, Dezső bátyám, de én még nem szedtem markot... nem tudhatom.

— No igen. Te már beleszülettél a kombájn-korszakba. Egy kombájn..most hallottam, hogy 25 holdat aratott le vele egy halászi traktoros. Egy nap alatt..«

vább mondja:

— Nem értem, hogy miért kell az elnökre haragudni, hogy először a falu életében kombájnt hozott. Olcsóbb is, gyorsabb is. Meg — ahogy hallottam, — nem nagyon ka- padoztak az Idén az aratniva- lóért a maguk falujában. Így piacozhatnak nyugodtan, nem kell izzadniuk a tarlón.

kötözött kezű férfi. Ezzel véget is ért a vita. Az aktatáskás ideges mozdulattal rángatta, szinte tépte fel a bus* ablakát. Friss enyhébb levegő áramlott be az autóbuszba.

Gyöngyösig már nem szólalt meg senki.

Kovács Endre

Mindig örültem Junkának, akkor U, ha találkoztunk, akkor is, ha csak hírt hallottam felőle, Jolán azárt volt nekem annyira szimpatikus, mert halkan szólt örömében is, bánatában is, vagy inkább nagy önfegyelemmel hallgatott. Két vásott gyereke sem rontotta meg halk, csendem modorát, sem az alakját: olyan maradt, mint amilyen tizenöt évvel ezelőtt volt, amikor férjhez ment Bodolai Jenőhöz.

A kedves flatalasz- szonyt mindenbe bele- nyugvó mohamedán természettel áldotta meg a

sors: nem szól semmiért, nem aprehendált és közben az idegei felőrlődnek a sok lenyelt bosszúságtól. Vannak ilyen feleségekI

Amikor már bizonyságot szereztem arról, hogy Bodolai magatartása, enyhén szólva, nem korrekt az asszonnyal szemben, beszélgetésünk közben rátereltem a szót Jenő viselt dolgaira.

— Nincs igaza — méltatlankodott Julika —, Jenő a legjobb férj, az utolsó fillérig hazaadja a fizetését.

Nem mondtam meg Julikénak, hogy Jenő a fizetésének egyharmadát eleve letagadta és mindig csak a kétharmad maradékát adta haza az utolsó fillérig, de az aaz- szony vak elfogultságát mégsem hagyhattam szó nélkül.

— És az utolsó fillérig elszámoltatja magát — jegyeztem meg epésen, mert már köztudott volt.

hogy Jullkának a kiadásokat be kellett vezetnie a pepita háztartási füzetébe és a hó végén el kellett számolnia Jenővel. Még a saját keresetéről is számot kellett adnia, ami ugyan ezer; háromszáz forint volt. A precíz férj ebben sem ismert tréfát: ha például a hó végén kétszáz forintja megmaradt Juliká- nak, akkor Jenő a következő hónapra annyival kevesebbet adott a háztartáshoz.

Mindmáig nem tudom megérteni, miért tűrte Julika ezt a bánásmódot, amikor köztudomásúan legalább kétszázhuszonöt százalékkal magasabb értelmi képességgel és intelligenciával rendelkezik, mint férje, aki hallgatag felesége mellett kedvére sütögethette a maga pecsenyéjét. Jenő például úgyszólván minden kettős ünnep előtt vidéki kiküldetés ürügyén négyöt napra eltűnt a fővárosból. >

— Elég különös — mondtam egyszer az asz- szonynak —, hogy Jenő pont húsúéikor utazik vidéki kiküldetésbe.

— Mi uan ebben különös? — kérdezett vissza Julika. — A hivatal, az hivatal, a kötelesség, az kötelesség.

— De öt napra ment, aranyos Julikám — gyötörtem touább az asz- szonykát. — A húsvéti ünnepeket sem tölti itthon...

— Bízom az én drága Jenőmben — zárta le a

beszélgetésünket Julika.

Nem vitatkoztam to*

FÖLDES GYÖRGY

oább, pedig nagyon jól tudtam, hogy Jenő önmagát küldte ki Dunaújvárosba, mert ott nagyon szépek a szállodai szobák és nem is egyedül utazott oda^. ;

De hát Julikának — aki egyébként egyenesen felkért a baráti és őszinte véleménynyilvánításra ■— nem lehetett a szemét felnyitni.

, — Milyen nagyszerű

ember az én Jenőm — sóhajtott fel Julika az egyik tavaszi vasárnapon, amikor meglátogattam őket. — A vállalata most is kéthetes jutalomüdülésre küldte a Keleti-tengerhez.

— Gratulálok — örvendeztem —, ez valóban nagy kitüntetés.

Jenő, mellettem az öblös fotelben, elégedetten szürcsölte a feketéjét. Aztán kellemes két hetet jutalomüdült a tengerparton, míg Julika otthon, a szép kertes lakásukban a gyerekekkel töltötte jól megérdemelt nyári szabadságát,

— Jenőt két hétre Moszkvába küldték tanulmányútra — dicsekedett ismét Julika, aztán boldogan mutatta, hogy milyen meleg hangú lapokat ír kellemes kiküldetéséből.

Később hasonló lapot kapott Julika a Dalmát- szigetekröl, a bolgár tengerpartról, a lengyel országnézésről, a Magas- Tátrából, majd egy alkalommal a hófödte román Kárpátokból is, ahol alkalma volt ismét két hétig a vállalat költségén világot látni.

— Kevés embert ér ilyen gyakran kitüntetés, mint az én Jenőmet — kérkedett Julika, de őszintén szólva, nem láthattam a leikébe.

Nemrég, az egyik este, csengett a telefonom.

— Képzelje — hallom Julika izgatott hangját —, a férjem iratait rendezem éppen és találtam,,.

Nem fejezte be a mondatot, d* pillanatnyi szünet után így folytatta:

— Jenő egy piszok alak. Jenő egy utolsó csirkefogó —- és belezokogott a telefonba.

— Mi történt, Julika? — érdeklődtem. — Mondja már meg végre, mit talált az iratok között?

— Képzelje, néhány IBUSZ-nyugtát találtam a különböző társasutazásokról. Négy és hatezer forint között, utanként. Két hét a Keleti-tengeren, a Dalmát-partokon, Várnában, Moszkvában, Leningrádban, a Magas- Tátrában, Varsóban. Becsapott a gazember — zokogta ismét Julika.

— Tehát egyszer sem volt jutalomüdülésen?

— Dehogy nem! Saját magát jutalmazta — mérgelődött Julika. — Abból a pénzből, amit tőlem rendszeresen elvont.

— És most hol van Jenő?

— Mátrafüreden, de igazi jutalomüdülésen. Holnap jön haza az a csirkefogó. Kiválók tőle!

Julika letette a kagylót. Még ma sem tudom, hogy Jenő miként magyarázta meg a bizonyítványát, de amikor legközelebb találkoztam Juli- kával, melegen üdvözölt és boldogan mesélte:

— Mindig mondtam magának, hogy nincs több ilyen nagyszerű férj, mint az én Jenőm. Amint hazajött Mátrafü- radről, gyönyörű kötött ruhával lepett meg.

Derék feleség ez a Julika. De ezek után én még Mátrafüredet se:# hiszem el ennek a gV vallér Bodolainak.