Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-22 / 171. szám
Tűnt idők nyomában.,. Ok formálják a tizenegy ezredik napot Mosaik a hevesi filmvitáról Kedd. Több hónappal a bemutató után csendesen érkezik Hevesre a film, 30 év paraszti sorsa: a Tízezer nap. Hétfőn üres székektől visszhangzó nézőtér előtt per.egnek a filmkockák. Kedden attól kell tartani, hogy annyi néző sem gyűlik össze, hogy érdemes lenne elkezdeni az előadást. Egy fiatalember két jegyet vásárol a pénztárnál. „A másik jegyet tépje szét — mondja a pénztárosnak —, egyedül vagyok. Hátha éppen ezen az egyetlen jegyen fog múlni a vetítés...” ★ Szerda. Több mint másfél száz fiatal tölti meg a hevesi mozit. Hívták őket. Mert félj hívták a figyelmüket, jöttek. Parasztfiatalok, állami gazdasági dolgozók, tsz-tag szülők gyermekei és egri főiskolások — ők szintén a paradicsomtábláról érkeztek a moziba — a filmet figyelik. Csend van, nem sznob-áhi- tat. Itt, az alföldi járási székhelyen, minden kép felelőssége megnőtt. A vallatást nem esztétikusok végzik, hanem azok, akiknek ma ad munkát a föld, és akikre szüleik rárakták a Tízezer nap terhét. E fórumon nem lehet, nem szabad senkit becsapni. ★ Kikiricssárga székek, a járási művelődési ház előcsarnokában. A fiatalok annyian vannak, hogy kevés az ülőhely. Kézről kézre adogatják az új székeket. Vitázni jöttek: szüléikről, önmagukról. Szembenézni a múlttal és megtalálni azt a pontot, ahol el lehet szakadni a tegnapoktól. j£n azt hittem, tízezer nap fényében látom meg a tengert” — mondta a film fiatalja. Fekete hajú lány mondja: „Köszönjük, hogy két óra fényében láthattuk meg a tízezer napot.” Kezek lendülnek a magasba: „Parlamenti” szavazás. Kettő, ötven ellenében. Két fiatalembernek nem tetszett a film. Fehér, kihajtós gallérú fiatalember: „Untam. Annyiszor és annyiféleképpen dolgozták már fel ezt a témát. Egyáltalán, minek ennyit foglalkozni vele.” Kérdések a fiatalemberhez: Hol dolgozik, szülei mivel foglalkoznak? — Én a sporttanácsnál dolgozom, szüleim tsz-tagok. Régen volt földjük. — Beszélnek-e ők a múlt és a ma munkájáról? — Igen, sokat. — A régi és a mai boldogulásról? — Arról is. — Otthon untatja ez a téma? Tud minden kérdésükre válaszolni? ★ „Élni egyetlen út és egyetlen menekülés” — mottózza a film mondanivalóját a Paul Eluard-i idézet. — Itt, Hevesen — ebben a gazdagabb alföldi községben —, nem idegen ez a nyírségi „egyetlen”, vég nélküli „menekülés”? Fekete, oldalra fésült hajú fiatalember: — Nem. Én úgy gondolom, hogy az agrárproletariátusra ez az élet volt jellemző. Ez a „kapálni is csak életre-halálra tudok” szemlélet. Ebből az életből világít ki leginkább á már megtörtént változás és a további változtatás szükségessége. A szavak gondolatian csengenek, de kívülről. A múlt fájdalma nem fáj eléggé a mai fiataloknak, összefacsarodó érzelmek helyett — gondolkoznak. ★ — De ennyit nem tudtunk az öregek szenvedéséről. „Akit földre szültek, földön hal meg”, de hogyan éltek, haltak, arról alig-alig tudtunk valamit. A megalázkodásról, a védtelenségről, a sorsszerű mindenbe belenyugvásról. Szüléink meséltek erről is, arról is. Az idő sok mindent megszépít. Azt hiszem, ez a mi szempontunkból nem jó. — A fiatalok nem jönnek szívesen a tsz-be. Nemcsak a kereseti lehetőség tartja őket vissza a közöstől, hanem ennek a tízezer napnak a nyomasztó hangulata is. Pedig sok minden megváltozott. Ezt is meg lehetett volna mutatni... ★ — En még mindig nem értem — mondja a film ellen szavazó —, miért készült a film? Be akarta mutatni azt, ami elmúlt? És aztán? Aztán semmi? A kerek arcú lány: — A film végén azt mondják a főszereplőnek: Boldog ember vagy te, Széles István. Tehát megtalálta önmagát az új világban. — Csak azt nem értem, hogy miért, mitől lett boldog? — Talán, mert megtalált valamit, illetve leszámolt valamivel. ★ — Azt mondja a fiatalember a film végén: „Nagyanyám még megrágta a földet, az én kezemhez kapát érintettek. Apáméknak minden volt a föld, és nekem? Nekem a föld az egész, a minden.” Szerintem nem jól szerette Széles István a földet. — Széles István a földet szerette? — Igen. — Minden földet? — Minden földet — Miért szerette a földet? — Mert abból élt. A saját földjéből. — És? — És szerezhetett újabb holdakat. — Hogy jobban élhessen? — Nem. Hogy újabb holdakból újabb földet szerezzen. ★ — Széles István nem a föl det szerette. — Hát mit? — A saját földjét. A magán- tulajdont — Sok mai Széles István ugyanazt a földet a tsz-ben már messze nem szereti any- nyira. — A földet kell-e szeretni? — A földet abban az értelemben, ahogy a Tízezer nap parasztjai szerették: nem. A munkát kell szeretni. Az egészet, a mindent. ★ Tsz-tag fiatalember: — Szerintem is, nekünk, fiataloknak, le kell számolnunk ezzel az annyiszor idézett „földimádat- tal”. Az esztergályos sem a gépet szereti, hanem a szakmát, a megélhetést Az esztergapadot csak annyira, hogy könnyebben vagy nehezebben lehet-e rajta elvégezni a feladatot Nekünk munkaeszközünk a föld. Sem több, sem kevesebb: minden. ★ Tíz óra volt A vitában ott csengett a film fiatalemberének utolsó mondata: „Majd írok, apám.” A hevesi fiatalok „írták” tovább a történetet A filmbeli fiatalemberhez hasonlóan szembenéztek a tízezer nappal. És szembenéztek a múlttal, hogy megtalálják azt a pontot, ahol el lehet szakadni tőle: nem topoghatnak a régi gondolkozás kalodájában. A föld szóra nekik új szót kell találniuk. A filmben még csak keresték az új elvet: egésznek, mindennek nevezték. Az új tartalmú életet és munkát a fiataloknak kell megtalálniuk, hiszen a tizenegyezredik napot ők formálják. Nem mindegy, hogy milyen alapról, milyen gondolatokkal vágnak neki. Fóti Péter Hajrá, kuz! — Nem kell félreérteni a címet, a labdarúgó-szezon még nem kezdődött el, a sportpályákon megszokott biztató kiáltás most a ktsz- szerviznek szól. És nem is egyszerű szimpátiából, önző érdekből inkább. A napokban egy hirdetés hívta fel magára a figyelmet: 24 óra alatt saját lakásomon megjavítják tv-ké- szülékemet — ezt ígérik a szerviz vezetői. Pillanatnyilag még jól szuperál az én televízióm, mégis jó tudni: ha elromlik, nem kell becipelnem a szervizbe, nem beszélve a 24 óráról, amit a hirdetés ígér. Persze, csak a sportban divat a végsőkig kitartani a kedvenc színek mellett. Szervizügyben más a helyzet. Igaz, most a ktsz-nek szurkolok. De ha észreveszek egy hirdetést, amelyben a másik szerviz, a GELKA, 12 órán belül ígéri televízióm javítását, nos — akkor nem tagadom, harsányan kiáltom a „Hajrá, GELKA”-t._ (márkusz) (Foto: Csertő István) Egri ismerősök: Ember a zongoránál Csörren a pohár, hegedű szól, és a zongora, távolról a villanymozdony kürtje hallatszok; közel van az állomás. A pincér vacsorát szolgál föl, és sört a Muskátli Étteremben; kevesen isznak „rövidet”. Füzesabonyban vagyunk egy este, amely olyan, mint a többi ebben a kánikulában. Itt kevesen tudják, hogy a zongoránál ülő Kiss Kálmán tulajdonképpen dr. Kiss Kálmán, és még kevesebben azt, hogy nem is olyan régen a zene mást jelentett neve mellett, mint egy étterem előírt hangulatát... Szünet. Egy-egy pohár sör az asztalon, és az asztal fölött szavak, amelyeket kén; szerűen! kell, hogy ne formálódjanak regénnyé, vagy valami más, hosszú lélegzetű elemezgetés- sé. — Zeneszerzés és orgona szakra szerettem volna beiratkozni Tűi írr-m, például Szalag Lajos, s. i.agy hírű orgo- natervezá is biztatlak. Közben megszereztem a jogi doktorátust, és fogalmazó lettem az egri törvényszéken. De a zene... az volt minden. A háború azonban közbeszólt. 1937-ben egy improvizációját — orgonán — Kodály Zoltánt is hallotta, és dicsérő szavai nem maradtak el. Szerzeményeit Forrai Miklós és Bárdos Lajos olvasták: biztató szavak ... Önképzés. Az anyagi körülmények csupán az autodidaxist engedélyezték, a fegyelemre Földreng-ésjelzés — távolról Szovjet kutatók olyan földrengésjelző műszert szerkesztettek, amely igen távoli területeken történt földrengés észlelését is lehetővé teszi. Az alig észlelhető földkéreg-mozgásokat a készülék 100 000-sze- resre erősíti fel. NwüsM 1967. július 22., szombat OOBOZV IVtRE • 30. Fésűs Járó idegesen tapog Deső és az altiszt között, mintha nem tudná eldönteni, kibe kapaszpodjék. — Amit mondtam, igen, hát az a fontos: miért nem világosítod fel? — Tiltakozom! — kiabál Géza. Nem is kiabál, rikácsol. Elment az eszem, röhögési inger jön rám: cingár teste fölé lökött két karjával akár egy kitömött varjú, melyet száradni akasztottak. — Tiltakozom, ez rágalom! Én soha semmilyen pártnak, egyesületnek tagja nem voltam! Az altiszt Deső csizmájára mutat, parancsot ád. Deső elsápad. Leereszti karját, keze ökölben. Merev mint egy hulla. Az altiszt ordítva megy neki, kardját rángatja, Deső éles hangon felel, valami szörnyű fog történni, állnak egymással szemközt mint a marni készülő kutyák, aztán az altiszt visszalöki hüvelyébe a kardját, dühösen elfordul. — Figyelmeztetem — mondja Deső, remegő szájjal —, hogy a genfi konvenció minden hadifoglyot véd, a tisztet is. Ráadásul nem is harc közben fogtak el bennünket, fegyver se volt nálunk... — De hát mit akar tőled? — Töröljem le, amit a csizmámra köpött. Gallai kesereg. — Átkozott pech. Vittek volna el inkább a gárdisták, ez a söprögető esűrhe kibelez minket. Rájuk kell nézni, tojnak ezek a genfi egyezményre. — Azt vágja a fejemhez — mérgelődik Deső —•, hogy mi sem kíméltük a tisztjeiket. Én nem vagyok mi. Bizonyítsa előbb, hogy személy szerint én is jogellenesen jártam el. — Te lehet, hogy nem — mondja Fésűs Járó —, fel se teszem rólad. De a kinti dísz- nóságokat mindnyájunk számlájára írják, ez csak természetes. — Hát ne írják! Nagyon rosszul kezdik, ha ennyire képtelenek differenciálni! — Velem ne veszekedj, én kint se voltam. Velem itthon szedették az aknát. Az altiszt kiabál. Deső megint feltartja a kezét. — Vissza kell mennünk a présházba. Követeli, adjuk elő a fegyvereket — Menjünk — mondja Fésűs Járó. — Mi az ördögöt tehetünk. Vagy húszán kísérnek bennünket. Zsibbad a kezem, de nem engedik lebocsátani, folyton lármáznak, hőre ruki. Gézától elszedik a kulcsot, maguk nyitják ki az ajtót, beeresztenek egy sorozatot a házba, csak úgy vaktában, ledobálják az asztalról a poharakat, mintha fogadalmuk lenne, hogy semmit se hagynak épségben. A fegyverek ott vannak a heverőn, összekap- kodják, de ezzel nincs vége, odakint meglelik a három hullát, rángatják őket befelé a házba, főleg a nyilast, az altiszt megint nekünk ugrik, ezek is köztetek voltak, hát persze, hogy disznó fasiszták vagytok, ne is tagadjátok. Deső elunja a vitát, kifakad végül, Fésűs Járóra mutogatva, kommunista is van köztünk, legalább a saját elvbarátjukat ne mocskolják. Az altiszt megnézi Fésűs Járót, igen figyelmesen, ujja közé fogja az állát, s megrázza a fejét, mint tököt az indán. — Mindjárt gondoltam — fordítja Deső, nem egészen csúfolódás nélkül —, miná- lunk csupa fasisztával volt dolgunk, mire ideértünk, csupa kommunisával találkozunk: ezt majd a parancsnokságon meséljétek el, a ti bajotok, ha hazudtok. A parancsnokságon? Tehát odavisznek bennünket. Na, az mégiscsak más... Lentről a pincéből lármásan követelnek valamit, de nincs türelmük a csappal vesződni, belőnek a hordóba, szaladnak aztán mindenféle edénnyel, felfogni a kiszökő bort. — Apámnak se olcsó múlat- ság ez a változás — mondja keserűen Géza. Isznak. Ráérnek. Valaki énekelni kezd odalent. Telt, orgonáié basszushang árad fel a pincéből öblösen, micsoda hang, de nincs kedvem gyönyörködni benne, majd leszakad a karom. — Hőre ruki ! — Gyötrik az embert, tetszik nekik — mondja Gallai, a foga közt káromkodik. — Még egyszer szemközt lehetnék velük, fegyveresen, azt se bánnám, ha ott döglenék. Sorki azonban, bár erősen izzad a kényelmetlen állásban, másként vélekedik. — Most már ne dögledez- zünk, hadnagy úr tisztelettel, ha eddig megmaradtunk. Hoznak egy kancsó bort az altisztnek. Beleszagol, beledugja a nyelvét. Iszik, aztán lekapja embereit, micsoda dísz- nóság, a vendégekről nem gondoskodnak. Ráül az asztalra, lábát lógázza, a kancsóból lötyög a bor kifelé, indulatosan iskoláz bennünket — Nem érdemlitek a levegőt, ganék — fordítja Deső kelletlen fahangon, mintha unalmas üzleti tárgyaláson tol- mácskodna. — Feldúltátok Oroszországot. Senkit se kíméltetek. Semmit. Az én falumban például nincs kedve élni az embernek. Üszökszaga van a vidéknek. A fűnek is a folyóparton. Nem akartam hinni, de mikor utoljára otthon voltam, megszagoltam. Le kéne lőni mindnyájatokat. Meg is tenném, bizonyisten, de nem szabad. A parancsban benne van a humanista bánásmód. Bort adjatok, igyatok! Én vagyok a gazda! Különben se bántanálak, átkozott szerencsétek van. Az orosz ember, rohadnátok meg egytől-egyig, csupa lélek. Az orosz lélek... eh, mit értetek ti ebből, barmok-. Mellét veri, elered a könnye. Innunk kell. Lavórban hozzák a bort, két kézzel fogjuk vigyázva, ígv is kicsurog: mintha eresz alatt álltunk volna, merő lucsok vagyunk. Az altiszt lecsapja kancsóját, dülöngélve nevet. — Igyatok! Aki ivott, fel a kezeket! (Folytatjuk) szorító, megfeszített agymunkát Az egri dalkör karnagya, Huszty Zoltán felkérésére több szerzeménye látott napvilágot. Nagyobb ünnepeken kottát kértek tőle, s a termékeny órák gyümölcsei legalább Egerben ismertté tették. — Volt úgy, hogy szavak kellettek. Akkor írtam verseket, van a fiókomban 1 több dráma is. Olvasták, biztattak... Az egri színháznál ő volt a korrepetitor. — Hogy ez mit jelenteti? Biztos jövedelmet, és — zenei favágást. Nagyon fárasztó volt, de csinálni kellett. Egyszer éreztem, hogy mégis érdemes volt. Amikor megbíztak az „Egri csillagok” zenei kíséretének írásával. Tetszett sokaknak, de névtelen volt. A hajdani orgona- hangversenyek szakmai körökben és a zenerajongók igazán szűk körében adtak csupán nevet, de a rohanó években mindez nem jelenthetett semmit. Még önbizalmat sem. Hogy annak idején az Egri Dalkör több szerzeményét is énekelte? Erre nem emlékeztek már azok sem, akikhez nemrég fordult segítségért. — Persze, Kálmánkám — mondták —, valamit csak találunk. Néhány hét után: — Nézz körül, s ha találsz valamit, szólj... Biztatás? Van. Az Egri Szimfonikus Zenekar fiatal karnagya, Farkas István többször is kérte, hogy írjon a számukra valamit. Ez már támpont, s el is kezdte egy partitúra írását. Az éjszakai vagy esti órák lennének az alkotáséi. Ezeket a Muskátli Étterem zongorr^a mellett tölti a kenyérért, és a mások, az egyszerű emberek gyönyörűségéért. A sajátja? Időt nem ad a huszonnégy óra erre. Vigasztalás? Györgyi, Kati, Ágd és Cecüia quartettet énekelnek. Hamar megtanulják: a zenei intelligencia velük született. Éneklik apjuk szerzeményeit, vagy a család zenészei összeülnek esténkint, s akkor a hangok átveszik a gondokat, megszépítik a szabad órákat. Más esték? Dr. Kiss Kálmán elismert orgonaművész, valaha ismert zeneszerző, a Muskátli Étteremben zongorázik, mindent, amit kér a vendég: csárdást és operettet, foxot és tangót, keringőt és hallgatót... Csak tudnám, mi az az örök, nyugtató mosoly az arcán.... (kátai)
