Heves Megyei Népújság, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-11 / 136. szám
Élet én erholen „A vegyérték néha egészen megváltozik" A fűrészfogszerű, csipkézett Sheed-tetős nagycsarnokban ceengett-bongott minden, éreztem, hogy a sűrű pörölycsapások nyomán vibrál talpam alatt a vaspadló. Magas, széles vállú, atléta termetű szóke legény szívta a cigarettát mellettem, hátát a falnak támasztva. Hanyag mozdulattal mutatott körbe: — Az, amelyik úgy „duhog”, a húsztonnás Demeter, amelyik idegesen trappol a Pafani, a dadogás meg Barnabás... Szóval, minden gözkalapács- nak rendes neve van itt. Két éve vagyok köztük, él nem mennék a világ pénzéért se máshová. Mackó mozgású kovács állt meg mellettünk, cowboy-for- májú kalapban, a karimája kétoldalt feldrótozott: — Ez egy mitugrász volt, amikor idejött — intett a fiú felé. — Ágyban igen kicsi, bölcsőben igen nagy. Most már valahogy tűrhető termetre is, ugye? Kovácsnak való. ▲ fiú barátságosan pillantott ax óriás mackóra: — Ha maga nics, hát.. Most már igazán megmondhatná, miért törődött annyira velem? — Miért miért! Akkor az volt a mániám. Mert kedvelem az ilyen tehetséges,, mai köly- köket. — Én, tehetséges? — Na, ne pecérkedj, mert zavarlak a diplomád után. Egymásra néztek és jóízűen nevettek. — láttam, csodálkozott hogy nevettünk ... Érettségi után anyám azt akarta, hogy diplomát szerezzek. Nekem nem volt semmi elképzelésem. Ha akarom, sikérül a felvételi vizsgám és most műszaki egyetemre járnék. Nem akartam. Csavarogtam, strandra jártam, vagy délig az ágyban heverósz- tem. Akkor anyám azt akarta, legyek hivatalnok. „Legalább tisztviselő...” Állandó volt a családi perpatvar, miattam. 1 2 O/b & Emlékszem, éppen vacsoráztunk és anya megint előhozakodott a hivatallal: — „Józsi, a gyereknek még semmi?” — „Már holnap kezdheti.” — „Melyik hivatalban?* — „Semelyikben! A gyárban.” — „Te munkást akarsz a fiadból?!* — „Igen, munkást!* — „De hiszen érettségizett!” — „Nem ő lesz az egyetlen, aki érettségizett. Vannak nálunk sokan.” — „De Józsikám, ezért taníttattuk?* — „És ha azt mondom, ezért is?* — „Azt akarod hogy szimpla munkás legyen?” — „Szak-mun-kás.” — „Szimpla munkás?!* — »Ügy! Akkor hát én is szimpla munkás vagyok? Maholnap már le sem ültök velem egy asztalhoz vacsorázni, mi?' Mert te többre nézel egy képzetlen, radíros tintanyalót Az, ugye, már valami. Tiszt-vi-se- lőH! Csak tessék, tessék, már most felállhatok az asztal mellől, nem kell, hogy itt üljek a szimplaságommal.” — „De Józsikám...« — „Semmi! Szégyelled tán, hogy a gyárban dolgozom? Akkor a fizetésemhez se nyúlj, azt is szégyelld ... Megáll az ember esze. Hát hol élsz te? Engem is lenézel, mert munkás vagyok? És arra nevelnéd a fiad is, hogy lenézze a munkát? Hát ebből elég volt, elég volt, érted?!* — Szóval, nagy veszekedés volt Mikor elmondtam a felvételit, hogy miért nem sikerült anya sírógörcsöt kapott én meg két hatalmas csattanót apától. És másnap bejöttem a gyárba. Reggel a levegő csípőkés volt, az utcák aszfaltsza- gúak és hidegek. Agyam még nyomta az álom zsibongása és visszaképzeltem magam a pehelypaplan alá. Mártírnak gondoltam magam, akinek viselnie kell a kényszerű helyzetet, az élet megpróbáltatásait A gyárban furcsa volt minden. Egy teljesen más világba csöppentem. Az első napon alaposan átvertek. Ez a Mackó odaintett a Barnabáshoz és azt mondta komoly képpel: „Menjen, kérem, az anyagraktárba és vételezzen svungot!” Kérdeztem, hogy mire kell az neki. Kinevetett gúnyolódott: „No, jól nézünk ki, érettségizett és nem tudja, mi a svung? Hát erre nem tanították?” Az anyagraktárban kezembe adtak egy vasrudat, ismerték a heccet. Mackó letolt „Csak ilyet adtak a nyavalyások? Menjen vissza és mondja meg, nem fogpiszkálónak kértem!” Négy- szer-ötször megjáratott Végül adtak a raktárban olyan vasat, hogy csak targoncán bírtam a csarnokba tolni. Mindenki robbant a röhögéstől, amikor megláttak a targoncával. A Mackó meg küldött vissza, hogy Inkább kulimászt kérjek, mert a nikkelezett szemmérték skálája beszáradt és azt meg kell kenni, hogy jól szuperáljon. — Egy hónapja jártam már dolgozni, de nemhogy javult volna a sorom otthon, még inkább elviselhetetlenné vált Anya reggelenként úgy feltarisznyáit, mint a kirándulásra. Ha aztán műszak után 'edőltem pihenni a szobába, bejött, a sezlon szélére ült, úgy kérdezgette, babusgatva, md történt velem. Nagyon rossz volt a ba- busgatás, szégyelltem magamat, hogy annyira gyereknek néz. Állandóan egrecáraztatta apát: járj halkabban, ne csapd be az ajtót, kapcsold ki azt a nyavalyás rádiót, amikor a fiad fáradtan fekszik. Apa természetesen mérgeskedett: „Hagyjál már békét, nem templom ez itt!* Aztán egyszer észrevette, hogy anya a cipómét tisztítja. „Tedd le azonnal — parancsolt rá — csak nem vagy a cselédje. Majd kitisztítja ő magának, ha gondolja, hogy ki kelL Ein nem kívánom, hogy az én cipómét tisztítsad, és ha én bajlódom vele, akkor 6 is bajlódhat Mi az, nem érted, hogy tedd le a Dagadozhat-e a kebel ? (Újabb kérdések, megkésett válaszok az igék helyes használatáról) 1. A Népújság hasábjain olvashattuk a következő mondatot: «... ahogyan felszolgálnak az éttermekben, presszókban, akkor az emberközelségű benyomásoktól nem dagadozhat senki keble ...” Nagyon örvendetes jelenség, hogy olvasóink nagy figyelemmel kísérik az újság közleményeit. Erre vall egyik olvasónk kérdése is: Dagadozhat-e kebel? A kérdező azt írja, hogy „valami hiányérzete van” a kérdezett nyelvi formával kapcsolatban. A dagadoz, dagadozik... igénknek helyes használatát tükrözik a következő nyelvi képletek: dagadoznak az erek a karján, a víz sebes áradattá dagadoz, „szinte dagadoz a szemük golyója” az erős nézésben, írja Gárdonyi is. Dagadozhat a kebel az örömtől! A kérdést felvetőnek „hiányérzete” azért támadt, mert az idézett mondatból valóban hiányzik a szerkezethez általában hozzátársulni szokott örömtől szerkezeti tag, s helyette a szokatlanabb, a ritkább határozó kapcsolódott az igéhez. 2. Ugyancsak a Népújság egyik szellemes írásának nyelvi formálásával kapcsolatos olvasói megjegyzésből emeljük ki ezeket a kérdéseket: Helyes-e az ungorkodik ige használata? Van-e egyáltalában ilyen magyar szó? A szerző alkotása talán? A válasz: Van ilyen igénk, s nem a szerző alkotása. A nép száján Dunántúltól Sárospatakig, tehát nagy területen él az ungorkodik ige, kötekedik, csintalankodik, ízetlenkedik, ingerke- dik jelentésekben. Ma már ez • „tájszó” mindinkább ielent- pfcüik a köznyelvben, sőt az irodalmi nyelvben is. Nem véletlen tehát, hogy A Magyar Nyelv Értelmező Szótára is foglalkozik szavunkkal, s értelmezése szerint leggyakrabban kötekedik, dévajkodik jelentésekben funkcionál. A Népújság cikkírója tehát „jogosan” élt e szóval, sőt valóban a „legmegfelelőbb” igét találta meg, s az adott nyelvi mezőben külön is értékes stíluselem az ungorkodik ige felbukkanása. 3. Egyik olvasónk azért panaszkodik, hogy újabban ismét sokan és sokszor feleslegesen élnek idegen szavakkal, s különösen hibáztatja a ka- muflálni, elkamuflálni idegen szó terjedését. A kérdezőnek igazat kell adnunk, mert ennek az idegen szónak van jó magyar megfelelője. A „Kritika” című folyóiratban olvashatjuk a következőket: „... ha valójában kulcsregényt írna, és ezt akarná (a szerző) kamuflálni...” (Benedek István: Hollós: Komédiások, Kritika, 1905. 10 sz.). Bóka László egyik írásában is ezt olvashatjuk: „A Kis magyar irodalomtörténet még azt is elkamuflálja...” (Bóka: Könyvek, gondok 226.) A nagy tekintélyű szakemberek az idézett helyeken külön stílusértékben élnek a szóban forgó idegen szóval. Magyarul azt írhatták volna, hogy álcáz, álcázni. Az idegen szó francia ere detű. Igei alakja ritkán jelentkezik. Névszói formája már gyakrabban. A kamuflázs (.álcázás’) idegen szóval valóban a francia camouflage helyes ejtési formájában élnek egyesek. A camoufler (.álcáz’) igei alak az idézett formákban jelentkezik. Az a véleményünk, ha nem külön stílus- értékben van e szavakra szükségünk, ne használjuk őket Az álcáz, álcázás szavak jól helyettesítik az idézett idegen szavakat. Éljünk inkább a magyar formákkal. Dr. Bakos József tanszékvezető főiskolai tanát, a nyelvészeti tudományok kandidátusa Édesapja sírját keresi egy szovjet fiatal Szőke hajú fiatalember szállt ki a vonatból a napokban a hatvani vasútállomáson. Va- szilij Fedorovics Praszólov, az ukrajnai Agajmanszkijból utazott Hatvanba, hogy megkeresse édesapja sírját Az állomáson úttörők, KISZ-fiatalok várták, s köszöntötték a kedves vendéget. — Ebből a váradból Jött édesapám utolsó üzenete. Kórházba került, nagyon beteg. Utána már csak egy értesítés érkezett Édesapám meghalt. Itt temették eL Rövid fogadtatás után Sebestyén Jánosnak, a KISZ Heves megyei Bizottsága első titkárának és Gácsér Istvánmé- nak, a hatvani városi KISZ- bizottság titkárának kíséretében Praszolov végigjárta a hatvani temetőket Sírtól sírig mentek, de a 22 év alatt az idő már alaposan megrongálta a feliratokat. Hiába volt minden fáradozás, nem találták meg a keresett sírt Vaszilij Fedorovics Praszolov visszautazott Agajmaszkij- ba, s helyette most a hatvani kiszesek, úttörők keresik édesapja sírját. ígéretet tettek, hogy mindent elkövetnek, és ha megtalálják, értesítik Pra- szolovot és gondozásba veszik a sírt — ács— I ... hogy aki azt hiszi, miszerint egyszer, vagy akár tízszer is, de akkor aztán igazán elegendő a szép emberi gondolat gia- gazainak kigyomlálása, — hát az bizony téved. Ha azt hisz- szük, hogy vannak gondolati téveszmék, soha nem volt „igazságok”, amelyekkel egyszer s mindenkorra le- és elszámoltunk, úgyannyira, hogy már néha bizony az okos és igaz eszméket is félteni kell a csuda szorgalmas balkezes gyom- látástól, — nos, akkor megint tévedünk. Levelet kaptam egy kedves olvasómtól, nevét és címét nem írom le, mert először jót derültem a sorokon, s félek, hogy mások is kinevetnék, amit egy világért sem akarok, őszinte és nyílt kérdés, lett légyen akár az naiv is, kinevetni és kinvettetni még méltányosnak sem nevezhető, nemhogy becsületesnek. De lássuk, illetőleg olvassuk e levél, illetőleg e nyílt levelezőlap legfontosabb sorait — szó szerint: „A hónap végén újból békekölcsön-húzás lesz. Keren,, írja meg lapjában (mármint e sorok írója), mi a véleménye arról, hogy mindig csak a párttagok nyernek nagyobb összeget és többször is ...” Körülbelül ez levelének lényege, s ez volt az, amelyen nem is újsütetű párttag lévén és visszaré- vedve az eddigi kölcsönhúzásokra, és bőven maradt kötvényeimre, morgó derűre fakadtam. Az egész ügy, maga a levél sem érdemelne külön szót, legfeljebb egy néhány soros válaszlevelet, tiszteletből a bizalomért, ha... Igen, ha nem jutott volna eszembe az a néhány gondolat, amit írásom, legelején megszövegeztem. És, ha nem jutott volna eszembe még néhány cikk, riport, glossza csak a mi lapunk hasábjain is, amelyeknek témáit valahogyan így lehetne megfogalmazni a levél nyelvén: „Azért, mert valaki párttag, még nyerhet a békekölcsön- sorsoláson ..Más szóval: Azért, mert valaki párttag, nem szorulhat háttérbe a gazdasági, a társadalmi, vagy a kulturális élet számos területén. Még ma is, de különösen egykét esztendővel ezelőtt, gyakran kellett szót emelni olyasfajta „kifordított kesztyű”-elv ellen, amely balfenékkel megnyerhette az elvet: pártfunkción kívül minden becsületes, hazáját, népét szolgálni akaró éj tudó emberből lehet vezető. Nosza akkor legyen mindenkiből — vallották nem is kevesen és lett is sokból, miközben hovatovább odóig fajult a dolog, hogy első számú kritérium a vezetéshez a pártonkívüliség szabatott meg. Mert ugye hadd lássa országvilág, azok az idők nálunk haj, de elmúltak már, amikor bizalmatlanul nézték a kommunisták a pártonkívülieket, amikor nem az volt a fontos, hogy érti-e, amire vállalkozott, hanem, hogy van-e tagsági könyve... Nos, az élet és az elv megtisztul, leülepszik ostobaságra ingerlő salakja, s nagyjából így történt ezzel a kérdéssel te. Nagyjából és általában. Meg is nyugodhattunk és meg u nyugodtunk. A sokszor valóban igaztalanságra épült igaz tapasztalatok alól kihúztuk az igazságtalanságot, megteremtettük a józan ész, a realitások becsületének és a becsület realitásának azt a levegőjét, amelyben érdemes és élvezet dolgozni pártállásra való tekintet nélkül. De lám, aki azt hiszi, hogy egyszer, vagy akár tízszer is, de akkor aztán igazán elegendő a szép emberi gondolat gizgazainak kigyomlálása, —i hát az bizony, mint a példa is igazolja, téved. Kedves levélíróm! A párttagok — a pártonkivüliek arányához mérten — nyernek, vagy nem nyernek a békekölcsönön. A kisemberek számait is bedobják az urnába, mert ebben az országban azért nehéz lenne egy egész urnára való „nagy embert” találni. Kisebb és nagyobb vezetők, dolgozók és nyugdíjasok, a békekölcsön-jegyzők kötvényeinek száma mind ott van az urnában. Az nem baj, remélem, ha parttag is nyer, lévén dolgozó ember, aki maga is jegyzett, s ómaga is szívesen venné, ha nyerne... De hát nem is ez a lényeg. A lényeg: nincsenek ebben az országban első osztályú és másodosztályú állampolgárok. A párttagság nem privilégium — legkevésbé a békekölcsönkötvények nyilvános húzásánál —■, hanem fokozott felelősség, többletmunka, nagyobb áldozatvállalás, a kommunisták ott vannak a legfelsőbb állami, gazdasági és kulturális vezetésben, de ott dolgoznak mint kétkezi munkások a bányában, a termelőszövetkezeti földeken is ... Kedves levélíróm, hadd nyerhessenek a békekölcsön e havi sorsolásán a kommunisták is... Előre is köszönöm! Vizsgálat után — intézkedés Nemrég írtunk arról, hogy a termelőszövetkezeteknél igen sok hiba van a bizonylati feJllitőL bőidőq, OCafCöáe ? Ha megláttam Ka- jevácot, rögtön elment az élettől a kedvem. Csukamáj- oljba oltott ecetes- uborka-hibrid ez a Kajevác, aki már kora pályás korában sem volt hajlandó egyetlen mosolyin- tásra sem, mert egy megfontolt csecsemő nem gögicsélhet csak úgy, teljesen felelőtlenül. Tavasz, napfény, virágillat, szerelem, líra: verset szeretnék írni, de ha már nem tudok, dúdolok verssorokat, dallamokat, tele a szívem boldogsággal és megelégedettséggel, puff, belefutok Kajevácba... — De jó kedve van magának — mondja, olyan hangon, ahogyan a koporsóvivők szoktak beszélgetni egymásközt kellemesnek aligha mondható, de felelősségteljes munkájuk kőin ben. — Miért ne lenne T! — próbálok nem nézni Kajevácra, akinek most olyan az arca, mint egy banánért éhező kapucinus majomé... — Nézzen körül. Süt a nap, kék az ég, illatoznak a virágok és dalolnak a madarak. Ilyenkor ne legyen jókedvem? — Ilyenkor? Milyenkor? — ingatja a fejét, hogy hallani vélem, amint kotyog benne a keserű sóoldat. — Süt a nap, na és? Ha nem vigyáz az ember, hőgutát kaphat, s ha gyönge a szíve, akkor mire észretérne, már meg is hallna ... Meg, hogy kék az ég — zsolozsmázza tovább Kajevác, hogy lassan hervadni kezd az arcomról a boldogság. — Azért ég, hogy kék legyen. De meddig? Egy szellő és jönnek a felhők és sütheti a kék egét, minden beborul, zápor, villámlás és villámcsapás és halál .„ Igen, halál. Meg a virágok illata. Tudja maga, uram, hogy hányán haltak meg a virágok illatától, olyanok, akik okton- di módon a szobájukba vitték és ott aludtak együtt, a virágokkal? Nem tudja, nem is csodálom... — De Kajevác, az istenért... és a madarak? Lehunyta félig a szemét és a haláltól való irtózás borzongása futott végig rajta. — Hallott maga a papagájkórról? — suttogta közelhajolva. ,— Igen... valami rémlik — hebegtem és kezdtem úgy ér- rezni magam, mint aki teljesen fates!»; erre kigesen született az értelmetlen és látástalan világra. — Hát ezt a betegséget a madarak, a papagájok terjesztik. a maga madarai. Alattomos és pusztító kór... Igen, a trillázó madarak, a kedves kis kanárik a halál hordozói... Na, látja, uram, ennyit ér a maga fene nagy jókedve ... Most már legalább érti, hogy miért kérdeztem, mitől az a jókedv? Rátette a kezét a vállamra, mint valami munkáját és hivatását szerető, alapos és körültekintő halottkém, belenézett megtört szemembe és ruganyos léptekkel távozott. Mosolyt és megelégedettséget láttam az arcán. Érdekes: örült, boldog volt most Kajevác. yo.jon mitől? (egri) gyelem körül, hogy az anyag- gazdálkodás még korántsem éri él azt a szintet, amelyet a nagyüzem megkövetel. Szó esett akkor a legsürgősebb tennivalókról is, hogy azonnali intézkedést követel a cseppet sem rózsás helyzet. Néhány hét telt el ezeket a fogyatékosságokat feltáró népi ellenőrzési vizsgálat óta, s most már arról számolhatunk be, hogy megtörténtek az első intézkedések. A megyei tanács mezőgazdasági osztálya külön felhívta a termelőszövetkezetek figyelmét a készletgazdálkodás felülvizsgálására. Az elavult rendelkezések helyett újakat hoznak, felülvizsgálják, hogy a raktárak összevonásával milyen költségeket lehet megtakarítani. Biztosítják azt is, hogy a különböző anyagok, termények ezután csak mérlegelés után és bizonylatok ellenében kerülhessenek átvételre és kiadásra. Gondoskodnak arról is, hogy a termelőszövetkezetek legalább két vezetőségi ülésen tárgyalják meg ezeket a problémákat, Mrnüsm 1967, június 11.» vasárnap cipőt! Nem nevelünk még nagyobb pojácát a taknyosból, mert így is bosszantóan nagy pojáca!” — De nem húzom, nyújtom a történetet, mint a rétestésztát. Mackó maga mellé vett és rögtön kezembe nyomott egy rá- verót. Benyúlt a tűzbe, kivette az izzó vasat és úgy szapo- rázta az ütéseket, hogy szinte nem is láttam, nem tudtam követni a szememmel. Igyekeztem, hogy a ritmussal utolérjem. „Nafene! Azt hittem, hogy mu- lyább vagy ...” — ennyi volt a dicséret. Azért csodálkoztam az előbb, hogy tényleg megdicsért .. Hogy mi a véleményem arról, amit az elején mondtam: csak a diploma teszi az embert? Mackónak nincs diplomája, még csak érettségije sem, de engem ő szedett rá, hogy tanuljak. A gépipari technikum második osztályát végzem. Technikus és szakmunkás leszek egyszerre. Jól keresek, nincs min bánkódni. — Valahol olvastam, hogy különös vegyület az ember; ismerjük grammnyi pontossággal az összetevőit, alkotó elemeit, de voltaképpen mégsem ismerjük a végeredményt. A vegyérték olykor különös módon viselkedik, néha pedig egészen megváltozik. Korábban sosem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet Pedig létezik. Pataky Dezső
