Heves Megyei Népújság, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-18 / 142. szám
A viták és a művészi értékek 3 rodalmi beszélgetések sarán többször vita témája a vita. Nem a szójáték kedvéért ismétlem az eszmecsere jelentőségét: gyakran hallható manapság, hogy a „vita árt az Irodalmi-művészeti értékeknek.” „Miért nem lehet egy- egy mű vitán feletti, miért nem érdemel meg egy-egy kimagasló alkotás olyan gesztust, mely kizárja a felette való — néha nem is éppen jóindulatú —diskurzust?" De elhangzik ®Jy»n megjegyzés is, hogy az Igazi sikert az hozza meg, ha vita rabban ki egy mű körül: ekkor figyel fel a közönség és ekkor fogynak el az üzletekből a mű példányai.” Hol van hát az igazság? Mindenekelőtt: manapság Igen kevés alkotás vált ki szenvedélyes és széles körű vitát. Néhány évvel ezelőtt még heves eszmecserék folytak a Rozsdatemető szemléletének újszerűségéről, ábrázolásmódjának gyengéiről-erényeiről, Juhász Ferenc lírájáról. A Rozsdatemető vitáinak idején, vagy a Húsz óra megjelenésekor — azokban a „percekben” — egyeseknek még Úgy tűnhetett, hogy „gyengébb”, vagy „kuszább” alkotással kell számolnunk. De már néhány hónap múltával, a viták gazdagabb kibontakozásával világossá vált a művészeti közélet, valamint a közönség számára is, hogy itt egy új látásmód és világkép született. Mert ezek a művek éppen szokatlanságukkal, újszerűségükkel provokálják a vitát: azzal, hogy egy korábban ismeretlen világot fedeztek fel, olyan eszközökkel dolgoztak, meLyek még nem hódították meg a közízlést, melyeknek ízét-varázsát még nem ismeri a közönség és melynek esztétikai normáit még meg kell találni a kritikusoknak is. Ha Juhász Ferenc líráját említettük példaképpen, akkor ma már az is világos, hogy költői értéke éppen ebben a sokoldalú — néha még „szigorúbb” ellenérzésektől sem mentes — vitalégkörben vált a mienkké, „nekünk valóvá”. De ugyanez vonatkozik novella- és kisregény-termésünk legjobb jaina is, — gondoljunk Somogyi Tóth Sándor írására, vagy Thurzó Gábor „Szentijének vitáira — mint ahogy Borsos Miklós szobrászművészetének megértését egy ilyen vitaatmoszféra tette lehetővé egyáltalán. De még a Hideg napok filmváltozatát is viták fogadták — és mégis azt kell mondanunk, hogy ennek a vitának eredményeképpen vonulhatott be ez az alkotás a filmművészet elismert értékei sorába. A szenvedélyes eszmecserék azonnal kirobbannak, ahol valami igazi érték, újat, szokatlant, gondolatilag-művészileg áttörő erejűt érez meg közéletünk, mert csak az igazán átütő teljesítményekre figyel fel a közvélemény, és csak az ilyen műveknek kell — paradox módon — egy bizonyos ellenállást to legyőzniük. Éppen mert egy korábban ismeretlen szemléletmóddal jelentkeznek, mert szakítanak megszokott látásmódokkal. A vita tehát rangjelző és hosszú távon értékfelfedező jellegű fogadtatás. A vita tehát előre segíti a művészi törekvések újszerűségét: akár eszmei, akár művészi-formai ellenvetéseivel. Másodszor: minden új látásmódot teremtő mű — mint például a Húsz óra, vagy a Szegénylegények — átformálja eddigi értékrendünket is. Nyilván nem az alapvető mértékegységet, de beidegzett, esetleg már túlélt ízlésbeli, esztétikai normáink egy része mégis állandóan megújul. Éneikül az együttformálódó, újraértékelésre képes rugalmasság nélkül nem tudnánk tájékozódni napjaink művészetében, és nem is tudnánk élvezni az igazán jelentős új BÉN YEl JANOS: L Emberek Nagyapa: Nagyapa: Engem a háborúba vittek. Apa: Engem is. Fiú: A folyóknak nagy nyugalma van. örökké s bölcsen megy a víz. Bölcsen és mégis konokul hullámot más hullám követ. A parton állunk. Én s a vén rezzenéstelen nagy kövek. Némák vagyunk. A víz csobog, a tengerhez kell érnie. Part közé zárva hömpölyög a világ legtisztább hite. Nagyapa: Üres két szemem. Apa: Lábam két darab fa Nézzétek, csupa villogás, virágzik egy barackfa. Micsoda zsongás. Nő a fű. Tavasz, tavasz! Az áldott ragyogás ömlik, nő, dagad, miden mag kicsírázott. Virgonc csikók robognak, fejükön csillag ága. Hahó! Hahó! Tavasz van, színek szivárvány lobogása. Nagyapa: Sírom nincs sehol. Apa: Tömegsír. Mész. Hiába? Fiú: Idelátszik a város gyárkémény koronája. műveiket. Ilyen átértékelődési folyamat azonban nem megy simán és harc nélkül: benne óhatatlanul is megütközik a mű és közönsége, előítélet és jogos bírálat, régi ízlés és a jövő felől bíráló gondolati magatartás. S hogy végül is milyennek látjuk, miként fogadjuk d ezeket az új műveket, — vagyis hogyan formáljuk azokat a magunk arculatára, hogyan ismerjük fel benne önmagunkat, jelenünket — az már e vitákban dől el. A Hideg napok például azzal vívott ki magának rangot, hogy egy sor túlélt előítélettél szakított radikálisan: egy következetesen új nemzet- és múltszemlélet önvizsgálatát hozta, mélynek meg kellett vívnia a maga harcát a közvéleménynyel, megszokott és át nem gondolt anyaggal, sőt, még irodalomtörténeti múltunk néhány tévhitével is. A viták értékfelfedező és értékeket elsajátító szerepe mögött még egy másik probléma is rejtőzik. Egy-egy jelentős alkotás sokféle művészi áramlat, sokféle ízlésbeli norma közegébe lép be és ezeknek az áramlatoknak mindegyike másképp sajátítja ki magának az új művészi alkotás értékeit, és rajta másképp és másképp méri önmagát is. S itt éppen e sokféle közeg kívánja a vélemények cseréjét, koncepciók öntisztító hatású ütközését. Mi lehet a feladata ebben a közegben a marxista írói magatartásnak és kritikának? Egyfelől nemcsak az igazi értékek teremtésére és védel mére kell berendezkednie, hanem az értékék offenzívájára is, ami nélkül aligha képzelhető el szocialista kultúránk előrelépése. Másrészt a műveket követő vitákban értő módon ken kiemelni az esetleges legszokatlanabb művek értékeit és vitába szállni visszás, esetleg kiforratlan, vagy éppen ideológiailag bizonytalan gondolati tartalommal. Ha sikerül egy ilyen sokféle irányból összeálló, a marxista gondolat köré csoportosuló folyamatos és széles körű vitaatmoszférát teremtenünk, akkor művészeti közéletünk „magasabb osztályba léphet”. Almási Miklós ERAN SONNEVT svéd költő APOR ELEMÉR: Háború Vietnamban A mindennapi dolgok Tersei A televíziómról ablakomra lény paszta hull. Koromsötét az est«, tárgyak árnyai: óriás fa ága mered a téli éjben. Az egész ház éjszakába bújik. Kimegyek és egy kis ösvényt seprek el a hóban. Hallom a rádióból: az USA kiadta a „Fehér Könyvet” amelyben mindenkivel közük a háborús célt és Észak-Vietnámot vádolják az agresszióval. Este filmet láttunk a tévében. Partizán-háború volt, láttuk sűrű füstben a harci gépek támadását és hallottuk a zajt... ...Pár héttel ezelőtt másfajta filmet mutattak. A „Columbia Borcasting”-ot, Fiatal amerikai pilóta mesélte élményeit: amikor először ment bombázni Vietkongot. De lelőtték. Csak akkor ocsúdott fel, három méterre a lezuhant géptől, majd elmenekült. »...Ma még hó fog esni” mondta szomszédom, munkába menet, fekete öltözékben. 0 a hullaházban halottakat balzsamoz. Éjjeli ügyeletes a helyi kórházban. A város városom, L>nnd, alszik a havas éjben. A hó... havas utcák és háztetők... Íme, ez az én hazám „Fehér Könyv”-e! S a havas, hideg távlatok felett egy láng lobog, amely nem perzsel, éget, de mintha nem hópehely lenne, mely száll a szélben, hanem a jele a háborúnak. Már kétmillió halott Vietnámban, nem végleges számítások szerint Mi Svédországban nem szeretnénk korábban befeküdni koporsónkba. A svéd hangversenyek nem tanítják, hogyan kell agyonverni a másik embert. És a háborúval sem fenyegetünk senkit de napalm sem éget még minket De van már olyan ország, ahol jól Ismerik! Még tél van. És huszadik század. Hinni kell, hogy ez a huszadik század! Hogy ne halljuk a haldoklók nyögését a zúgó mocsarakban. Szól Amerika; »Harcolni a szabadságért...” és hull a hó, ... képek az amerikai elnökről, a naijról, amikor rajtaütöttek Észak-Vietnámon... Lindon és Johnson mosollyal lépnek ki a kocsiból... ... Hó hull a svéd mezőkre, sok a halott.. . és kiket igazolnak? Éjfélre jár ismét, és hóvihar üvölt kinn az éjjel fekete virágokat vetít az ablakomra... Fordította (oroszból) Antalfy István Agy, asztal, bölcsó, néhány ócska szék, minden szobában mindenféle holmi, róluk szeretnék felsóhajtva szólni, ■kik szolgálják az ember életét* ő, feledésben drága társaim! 'Nem tűnnek fel sem, mivel köztük élünk, «— ünneplőn róluk keveset beszélünk, — versemben is ütött-kopott a rím. Alázatosak, nincs szenvedélyük, egy pillanatra hajolj föléjüfe. ★ A HÄZ megvéd és megaláz. Elföd előled szelet, zivatart, — cselébe érte fogva tart. Mig fiatal vagy, fáj e rabság és túl drága az ár, de később, hogy közeleg az aggság egyre jobb, hogy jól bezár. Meglátod, mire betelt az idő: a sír gőgös elődje ő. ★ AZ ASZTAL verejtékkel és kenyérrel marasztal Ügy állsz vele és ő veled, mint komoly tárgyaló felek. Amennyit elvesz, annyit ad: munkádat és jutalmadat. _ ★ A SZÉK szegényke szerteszét található. Ahol lehet segít, lohol. Szolgálatkész, mint egy szolga, mindig van valami dolga. A sorsa rossz és fénytelen szinte szégyellni kénytelen. Ügy szánd őt, mint mostohafiút: neki mindenből csak az alja jut. ★ az Agy párnája, leple lágy, még akkor is, ha oldalad kö nyomja, rongyos szűr alatt. Ölében tenger ringat s megtalál az élet három nagy igézete: szerelem, álom és haláL ★ V A BÖLCSÖ a 1 égbőlcscbb bölcs ő. Nap süt, vagy felhő gomolyog, csak hallgat és csak mosolyog, örök derűje az a hit, hogy mégis mindig megtelik. Ha rügyben erdőt rejt az ág: őbenne él, ring a világ. ★ A TOLL Ha szolgálod, nem nyughatol. Ébrenlét, álom egy neki, mindig az írást sürgeti, papírod vérben fürdeti. Egykor egy ősöd vette fél, szálló madár ejtette ea s ha írsz, hajolsz betű felett, árnyéka most is ott lebeg. Szovjet elbeszélők antológiája rUOZAS POZIERA: (Litván SZSZK) Az éjszakát mindig felváltja a nappal I emenőben a nap, de két ' “ puha felhőre heveredVe még nincs nagy kedve elhagyni a látóhatárt. Rasa azonban annál inkább megszaporázta lépteit, öröm és izgalom hajtotta hazafelé. Hatalmas lentáblák susogó kék virágai között vitt az útja. Meztelen talpát éles kavicsok sebezték fel, ám ő semmit sem érzett. Minden ragyogott körülötte, s a lenvi- rágmező is fényárban úszott. Mire hazaért, a család már asztalnál ült. — Hova rejtettétek el? — kérdezte izgatottan, s égő pipacs gyulladt fel arcán. — Mit kellett volna elrejtenünk? — csodálkozott el az édesapja. Rasa észrevette, hogy a család tettetett színleléssel pillog az apára. Bizonyára már beszélgettek róla, s tudták, hogy Rasa mit keres. A leány az anyja felé fordult, de az a tálalással foglalatoskodott. Hirtelen a lányára pillantott és elmosolyodott: — Hagyjuk békén Rasát, még eleped a kíváncsiságtól! Húga erre vidáman ugróit fel, s sietve hozta elő a könyv lapjai közé rejtett táviratot. Rasa halkan olvasni kezdte: „Az estivel érkezem”. Erre még nagyobb izgalomba esett Próbált nyugodtan viselkedni, de sehogy sem sikerült neki. Hirtelen meggondolta magát, és kifelé indult. — Hová ilyen sebtiben? Még sok idő van a gőzös érkezéséig! Rasa már nem hallotta ezeket a mondatokat. Kilépett a házból. Nem is a kikötőbe indult, — csupán a boldog izgalom hajtotta, és nem tudta hová, és nem tudta, miért • • cese, Ionukas szaladt utána. Felhúzta szeplős orrocskáját s csúfondáros grimaszt vágott: — A gavallérod érkezik, tudom! — Semmit sem tudsz, te kis buta — szólt rá Rasa, s beletúrt a gyerek napszítta szőke hajába. Majd váratlan mozdulattal felkapta, s csókot nyomott maszatos arcára. ★ Este betoppant az öreg Gir- nius, a kolhoz elnöke. Botját az asztal szélére akasztotta, s fájós lábát csaknem a kis szoba közepéig kinyújtva, kényelmesen, komótosan kezdte el mondókáját. A család fejének, Rasa apjának szánta mondanivalóját: — Látod, Ilyen a mai fiatalság! Elmennek, elhagynak. Iustas is alig ad hírt magáról. Csak a mennyasszonyáról akar tudni. Szeme sarkából Rasára sandított. A leány észrevette, s mosolyogni próbált. Ezzel igyekezett palástolni, mennyire bántja őt ez a megjegyzés. De haragudni nem tudott — Girnius nem is érdemelné meg, hiszen húsz éve ő neveli Iustast. Azóta, amióta egy nacionalista banda borzalmas kegyetlenséggel meggyilkolta a fiú szüleit. Megszerette, s ezért fájt neki, hogy a fiú elhagyja egyszer. — Igen— dörmögte Girnius — el fog hagyni! — Ez az élet rendje — csitította az öreget Rasa édesanyja. — Különben is itt az ideje, hogy a fiatalok saját fészküket rakják meg. Látod, már a lányom is bontogatja szárnyait, ő is elkészül innen! — Azt mondod, hogy a fiatalok fészket akarnak rakni, saját házat akarnak építeni. De hát elég ez egy életre? Megrakják saját fészküket Aztán palánkkal veszik körül telküket, házukat, s megszállja őket az enyém ördöge! Csak az enyém! Házuk kerítésén túl már nem is akarnak látni semmit! — Náluk szó sincs ilyesmiről! — csattant fel Rasa apja. — Fiatalok, élni akarnak. Ki akadályozhatja meg őket ebben? Hát ha építeni akarnak, építsenek! Ha úgy akarják, sa- jáj; házat! — Csak a saját, saját! — mormogta Girnius. — Nem kell a saját! Sem föld, sem ház, sem tyúk, sem tehén, sem disznó! Minek dolgoznak látástól vakulásig? Miért legyenek az egyéni gazdaság rabszolgái? A kolhozban gépesítünk, a munka könnyebb lesz, A kolhoz mindent megteremt, még éttermünk is lesz! Házakat meg közösen építünk. Emeleteseket, mint a városban ... Ezt nem akarjátok? — Egyre hangosabban szónokolt az öreg: — Az enyém, az a baj! S mindig csak egyedül! Ez is baj! Mit ér egyedül küszködni!? A szobában hirtelen “ csend áradt széjjel, csak a falióra súlyos ingája számlálta lassan az időt. Rasa nem bírta tovább a sűrű csendet, és kilopózott a szobából. Még hallotta, hogy Girnius bácsi meghívta őket í
