Heves Megyei Népújság, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-18 / 142. szám
X szőlőkben húzódó taüga- űtról a lombok közül kikandi- káló sárgabarack térített le. Valami kamaszkari csmfcalan- ság bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztusos-hamvasan kellette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyál csorda tó mohósággal két szép szemet már be is faltam, amikor észrevettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot „Na zsivány — gondoltam Ijedten — most lépre szaladtál” Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette a szájából a pipát és barátságosan mosolygott: — Falatozzék csak nyugodtan. — Inkább elszaladni szerettem volna, nem a pár fil- lémyi kártétel miatt, hanem mert felnőtt, s kopaszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott a szép gyümölcs — próbáltam tréfával elcsapni a kínos pillanatokat. — Falatozzék csak — bólogatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipájával kezdett bajlódni. Néhány szem barackot levettem még a fáról, aztán oda kuporodtam az öregember mellé. Cigarettával akartam engesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — magyarázta —r, hogy megsértsem, de pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cseréiéin fel, ha a mennyországba jutok, s ott is szagos szivarra, mert gondolom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pdpafüstöt. Szegény jó Terkám se bírta, pedig ő aztán messze állt az angyaloktól.., — Házsártos asszony Tufll — Nem a, csak a pipafüstöt nem szívlelte. A tüdővész vitte el... Részvéttel hallgattam. Rövidke csend után megjegyezte: — Még élhetett volna. — Egyedül vaui — Egyedül. — Gyerekek? Lemondóan intett. Mereven bámulva a völgyre, s távolabb a hamvasán kéklő dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó boglyákat számolta volna. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hirtelen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs — mondta —, ha megérik, elválik. De hát mit tegyen a fa? Újra csak teremni kell neki, míg ki nem szárad, s tűzre nem vetik ... Hát ilyen az élet.., Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lépkedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa borral is megbirkózna .. — ...szén már megkínáltam volna az urat — értette célzásnak a bor említését — TaVenncä, | m k atyán volt ' csinger, hát azt adtam oua a gyerekeknek, ami a harmadéviről maradt — Odaadta? — Mit csináljak? — nézett rám egy kicsit szemrehányón —, üres kézzel nem engedhetem vissza őket — Aztán magának boaawk- • valamit? — Bőven — tateget a kezével — meg küldenek is. Aztán vinnének magukhoz a városba. Az idősebbik fiam Pestre, az egyik lányom Komlóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hívott már Kanadába. — Miért nem megy? Ügy nézett rám, mintha a barackfáját szőlőstől, pincés- től együtt hónom alá kaptam volna és szaladnék. Sokáig nem is szólt. Kiverte a hamut a pipájából, s mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelődni, újra rátömött. Figyeltem az arcát. A kiálló csontokon sárgásbarna bőr gyúródott Szögletes állán egyhetes deres szakáll. A nyakán is mélyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, noha ott is elvégezte már mélyszántását az idő. Szerettem volna sok mindent tudni, g mintha csak megérezte volna, így szólt: — Mert úgy van az ember néha, mint a kutya. Oldalt sompolyog a világtól... Ha nézem ezt az új világot, a azokban a piros cserepes szép új házakban — mutatott le a völgyben húzódó falura — a most induló fiatal életeket, hát azt mondom, jól van. Már enb Igf kel! fennie; X mt Időnk lejárt. Szerelj le, vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal —, mert a férfiember, ha lehet, a saját temetésén se bőgje el magát, Ezen már csakugyan nevetnem kellett. Aztán szedelőz- ködtem. mert köziben eljárt az idő. A nap már a csipkereki erdőkön is túllépett. — Ha nem sértem meg, haza várnak. — Akit hazavámak, nem szabad tartóztatni — feltá- pászkodott az öreg. Mondta, hogy szedjék a gyümölcsből. — Tán még gyerekei is vannak? Mondom, hogy négy is, s mind szép. Mélyen ülő kék szeme elhomályosodott. Felágaskodott ő is az alacsonyabbra hajló ágakhoz, s szedte a barackot a gyerekeimnek. Búcsúzkodásnál mintha támaszkodni való bot után kapna, megfogta a karomat: — Ha meg nem sérteném, még egyszer tudakolnám a nevét Megmondtam. Sután, esetlenül kapott a napszítta kalapja után. Szikár alakja mintha jobban meggön- nyedt volna, s így szólt: — Akkor írja meg. Olyan ez a hely, mint maguknak vá^ roson a strand, a színház, vagy a kávézó, — körbemutatott a valóban festői tájon. — Olyan ez nekünk, véneknek. EH hallgatott Nyújtotta a kezét LÁSZLÓ IBOLYA: Délben Még ezután lesz a világ Kék csönd van égig ér Augusztus kemencéjében nem domb a domb friss rozskenyér (Ezután születik a világ lesem árnyékba bújva s fűszálak félelme remegtet nézve a lomha ősállatokat idéző útgyalura Az ő istene eperfasátor hűsében ül ölében az ebédje kenyér, szalonna, paprika és hőpalackból kávé tökéletes ebéd utáni béke Ha egykor isten is leül szalonnázni egy fa alá s kávét is kortyint megpihenve én mondom itt élne a földön művét élvezve nem a mennyben. WÉNAGY SÁNDOR: Úgy remeg Ügy remeg, úgy remeg, valami fogja testedet — sírás, ijesztő betegség, szomorúak az esték* Mese volt, mese veit, hó hullott, fényes zene szólt — most maradék reményed kiált] elfogy, elfogy az ifjúság. Csak nagy sokára derült ki a dolog, de lázba hozta az egész ősközösséget. A mammu- tot közös erővel terítették le, ahogy „A kőbal tás ember”- ben olvasták: csapdába ejtették, s egész nap döfködték, amíg meg nem döglött Ez persze nem járt véráldozat nélkül: Kö-pi, a legjobb céldobó például a mammut ormányától kapott egy hat más pofont, mire két, frissen pa tintott hajítókövet menten lenyelt... Nos, a mammut megdöglött, s így az ősközösség elkezdett lak- j mározni belőle. Az első vacsorát több terítékes bankett formájában ünnepelte meg Trí, a horda főnöke. Ezen az emlékezetes vacsorán kezdődött a dolog, amelyről ma már úgy vélekednek a történészek, hogy az ősközösségi társadalom felbomlását eredményezte^ — Ezek sokat esznek — mondta Trf, a főnök, a Hü-je nevű varázslónak. — Nekünk nem marad. — Bizony — bólogatott Hűje. — Valamit ld kell találni* mert az eszmei irányításhoz sokkal több kalória kell, a egyébként is. A varázsló nem gondolta még akkor, hogy ezzel a spontán szöveggel tulajdonképpen ideológiát teremtett A tervbe beavatták Nya-llt,' aki titokban, a két főember utasítására, néhány kőhajítás- nyira gödröt ásott, és szép lassan hordta el a mammut húsát Egy év múlva tűnt fel az ősközösségnek, hogy terven felül fogy a mammut Jelentették a horda főnökének. — Valaki lopja a mammu- tot! — Nahát! — mondta elképedve Trf, a horda főnöke. Azonnal bizottságot alakított az ügy kiderítésére. A bizottság elnöke Hü-je varázsló lett Néhány hét múlva Mllí, aki jelentette először a dolgot Trf- nek, azon vette észre magát* hogy egy tábortűzi műsor alkalmával kitették az ősközösségből. Az indoklás: összeférhetetlen, rágalmazó... — Egy így nem jó — jegyezte meg Kö-pi, amikor Mlh eltűnt a fák alatt — Hiszen 6 azért szólt.. így aztán nemsokára Kö-pi is kiutasítást nyert a hordából; A dolog azonban csak nem akart tisztázódni, a mammut pedig fogyott sokkal rohamosabban, mint eddig, mert Trf klubba szórakozni egy kicsit latait is látta volna: „Nincs kire hagyni a házat! El kell végezni az esti munkákat a ház körül. Nem mehetünk. Talán majd máskor!” Az öreg Gimius gunyoros válasza szinte mellbe vágta: „Hát igen, lakat és zár nélkül is börtönben vagytok”. Anyja erre is mondott valamit, de Rasa ezt már nem hallatta. Futásnak eredt a keskeny ösvényen a folyó felé. A falu hamarosan elmaradt a háta mögött Amint kiért a gabonaföldekre, lelassította futását. Jólesett a harmatos fűben gazolnia! Séta közben búzavirágot is szedett. A rétek felől lassan emelkedett fel az esti köd, és terjedt lomhán, lustán az egész határ fölé. A nap is lebukott, s a föld pihenni készült. A pihentető csendet a távolból hazatérő nyáj kolompja törte csak meg. Rasa behúnyta szemét, s próbálta felidézni Iustas arcát. Külön-külön felrémlett előtte a fiú szeme, haja, izmos keze, mindig mosolygó, széles ajka, de az egész arcot, az egész embert nem volt képes maga elé varázsolni. Két hónap nagv idő — akkor volt itthon utoljára szabadságon. Hiába, az emlékezet törékeny, szétfolyik benne minden! A csendben sötétség per- ” metezte végig a tájat. X folyó felől hűvös szél kerekedett, s a távolból íelbúgott a közeledő gőzhajó dudája. Árbocán piros lángocska táncolt. A lány várt Sokáig várt Már minden utas elhagyta a kikötőt, s a hajósok is felszedték a horgonyt A duda ismét felbúgott, s a hajó útjára indult Iustas azonban nem volt sehol! „Elkésett? Elaludt?” Rasa csak állt tanácstalanul, s nézte, hogy tűnik el a ködben a hajólámpa vörös fénye, — úgy érezte, hogy elvitte ez a hajó minden örömét boldogságát, s itt hagyta őt kifosztva, árván, társtalanul. Hirtelen melegség öntötte el: „Bizonyára autóbusszal érkezik! Talán már vár is rám otthon. Vagy találkozni fogunk a haza vezető úton?!” Rasa visszaindult, de nem találkozott senkivel. Házuk ablakának fényei is kihunytak. S ahogy ment az álomba merült tájon, hirtelen egy régi közmondás villant az eszébe: „Amikor az ember alszik, az ördög konkollyal veti tele a rozstáfclákat”. Egész éjjel hánykolódott, töprengett. Aztán úgy dolgozott egész nap, mintha nem is saját kezével gyomlálná a gazt: tépte, cibálta a szúrós bogáncsokat — talán keserű fájdalmát akarta a szívéből kitépni. Ha messzi távolból ember tűnt fel, szíve újra örömre dobbant. De Iustas nem jött, de senki nem hozott hírt felőle. M unka után, alighogy átlépte házuk küszöbét, édesanyja kisírt szemén akadt meg riadt tekintete. Az öregasszony csak ajkát harapdál- ta, s reszkető fejével elfordult tőle. Az egész család komor csendben kísérte Rasa minden mozdulatát. Édesapja úgy támasztotta öklével a fejét, mintha a világ legnagyobb súlyát kellene tartania. Révedező szemmel meredt az ölében fekvő újságra. Rasa rosz- szat sejtett. Alig hallhatóan meg is kérdezte: — Mi történt? Miért ez a nagy csend? Hogy nem kapott választ, görcsösen megragadta édesanyja sovány vállát, s most már nem titkolt izgalommal újra megkérdezte: — Mama, mit titkoltok? — Itt van. olvasd! — mondta remegő hangon az édesapja. — Tudd meg, mi történt! A lány ólomlábakon lépett az asztalhoz, s úgy nyúlt _az újságért, mintha valami szörnyű, ismeretlen veszély felé tárná ki két kezét. Vastag sze- désű sor vágódott a szemébe: ÉLETET MENTETT EGY BÁTOR KATONA. Minden erejét összeszedve olvasni kezdett: „Tegnap a vasútállomáson anyja kezéből kitépte magát egy kétéves kisfiú. Hatalmas sebességgel közeledett a vonat, s úgy tűnt, hogy a gyermek menthetetlenül a mozdony kerekei alá kerül. Egyszerre a várakozó tömegből kiugrott egy férfi, és a gyermek után kapott. Sikerült kimentenie a fiúcskát a halál karmaiból, ő maga azonban szerencsétlenül járt A mozdony elkapta, és hosszú métereken át vonszolta. A bátor férfit életveszélyes állapotban szállították kórházba. Tudósítónk jelenti, hogy a gyermek megmentője: Iustas Kultretis, a Szovjet Hadsereg tisztje.” Dasa egész testében meg- ** remegett. Ügy érezte, hogy nem könnyű papírlapot tart kezében, hanem egy végtelenül súlyos ólomdarabot. Lassan székre rogyott, s el- révedő tekintete felzokogó anyjára tapadt. Ajkait, melyek már-már szólásra nyíltak, makacsul összezárta. „Most nem... Majd később! Ha maid megnyugodnak!...” Azt akarta elmondani, hogy gyermeke lesz. Attól, akit hiába várt, aki erős, aki hős, aki életet mentett. Fordította: Bakos Gabriella Iuozas Poziera — litván író, 1927-ben született Kaunasban. 1949 óta újságíróként dolgozik. Jelenleg a litván írószövetség hetilapjának a munkatársa. Több elbeszéléskötete jelent meg. 1960-ban filmforgatókönyvet is írt. Ezt a novelláját a Litván elbeszélések című gyűjteményes kötetből vettük. más hordákkal üzleti kapcsolatba lépett Az ősközösség háborgott, egyre türelmetlenebbül követelték a bizottságot, hogy derítse ki végre, ki fosztja meg őket munkájuk mammutjától?! A nyomás nagy volt s így az egyik este a tábortűz körül ülők óriási érdeklődésére szólásra emelkedett Trf. — Ide figyeljetek, testvéreim. Én már nagyon sokat áldoztam az erűmből értetek, hogy soha ne érje veszedelem ezt a hordát, hanem békésen, az ősközösségnek kiszabott úton vezesselek benneteket... — De hol i mammut?! — szólt közbe valaki. — Bizottságot alakítottunk, hogy vizsgálják ki az ügyet Hü-je, a bizottság elnöke, ma referált és biztató dolgokat mondott Ezzel a horda főnöke a még primitív fejlettségi fokon álló Nya-lira nézett A varázsló felállt és így szólt: — Tegnap éjszaka megfigyeltem a bizottság tagjaival együtt, hogy Nya-li a húshoz lopódzik, és levágva belőle egy nagy darabot eltűnik a fák között Nya-li, nyilatkozz: így volt-e? A horda felmordult és közelebb nyoma- kodott Nya-li rémülten meredt Trf-re, a törzsi önökre: — De hiszen nekem Trf mondta... Ebben a pH lanatban, mi» közben Trf rákacsintott Nya- lira, lecsapott Hü-je bunkója Nya-li fejére. — ö cipelte el a húst, és méltó büntetést kapott. Ráadásul rágalmazta szeretett törzs- főnökünket, aki éjt nappallá téve ül a horda élén. Hát ez a becsület? Ez a hála a jó vezető munkájáért? Az ősközösség bólogatott, majd Nya-lit utálkozva elfogyasztották. Trf mosolygott és arra gondolt, hogy majdan a huszadik században lesz egy titkárnője, akit megbüntetnek súlyos pénzbüntetésre, mert... nos, igen; Egyébként Nya-li koponyájából egy darab ma is látható, üveglap alatt, felirattal: „A neandervölgyi ősember koponyája.” — kátai — SZOKOLAY KAROLY: KIRAKATOK Mosolyuknak reklámaival ragyognak fel naponta a nők. Hirdetik, amit mindenki tud: álmainkból vannak , szőve ők. Csupa fényes kirakat az utca, tőlük élő, mozgó kirakat. S gyerekek leszünk egyszerre mind, kik bámuljuk: meglett férfiak. ELALTÁS Pontatlan, elmosódó kusza rajzok, fáradtságnak egymást egymásra váltó krikszkrakszai, amikor egy-egy új kép fontos szeretne lenni s maga sem tudja, kinek, és aztán elmerül s akkor hirtelen gyermekkorban látott breughel-i tájak friss-zöld mámora megrészegít — és ez az álom immár. 4
