Heves Megyei Népújság, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-18 / 142. szám
Tupírozott oroszlán Egyelőre maradjon titok a furcsa cím tartalma. Majd a történet végére talán erre is fény derül. Még véletlenül se gondoljon senki azonban valamiféle becsapásra, felültetésre. Így történt minden, ahogy most következik sorjában. 1, találkozás az AUTÓBUSZON. Ez a busznak nevezett társasgépkocsi nemcsak arra alkalmas, hogy kényelmesen szállítsa el hosz- szabb, nagyobb távolságra a kedves utast, hanem arra is, hogy a legváratlanabb találkozásokat produkálja.' Azon a napfényes reggelen te ez tortáit. — Parancsolj, ülj ide mellém, ha megfelél — hallom a hátam mögül a kedélyes invitálást Angyal, gondolom magamban, mert á legreménytelenebb helyzetben éreztem magam még egy másodperccel előbb is. Csupán csak az állóhelyekben válogathattam már a zsúfolásig tömött buszon. így utazni ötven kilométert — ajaj;..! — Nézd, kft látok?! — Bizony, már régen találkoztunk. — Most viszont dupla szerencsém van: ismét láthatlak, és a jóvoltodból még ülőhelyhez is jutottam. Koszi szépen! — Szóra sem érdemes — szerénykedett régi ismerősöm. Igen: ilyen helyzetben illik az egyiknek udvariasnak lenni, a másiknak viszont szerénykedni. A jólneveltség bizonyítására. Mindketten tökéletesen megfeleltünk tehát a követelményeknek. Kifogástalanul viselkedtünk. — Hogy vagy? írogatsz még? — kérdezte. Hm, írogatok-e még...? Nem rossz. Aztán én is érdeklődtem hogyléte felől. A komoly pozícióban lévő emberek szerénységével válaszolt: — Főellenőr lettem két héttel ezelőtt. — Gratulálok. Ez igen! í. A BŐSZ OROSZLÁN. Újsütetű főellenőr ismerősöm kaikra fogott hangon, lehajtott fejjel fogadta a gratulációm. — Hidd el, régóta esedékes volt már az előléptetésem — magyarázta úgy, mintha kételkedtem volna ebben az igazságban egy percig is, — De évekig mellőztek. — Ne mondd! — Tudod, amikor a céghez kerültem, mint fiatal értelmiségi, életem első íróasztala mellé, bennem élt még mindaz, amit annak idején tanultam: az igazság, a becsület mindenekelőtt, mindenkit a muntovább. Ismered ezt az állapotot? — Persze, a fiatalos lelkesedés .. i! Persze* — Tettem en is, amit és ahogyan kellett Felfigyeltek rám, a főkönyvelőm is, aztán az igazgatóm, Rövid idő alatt ellenőrnek léptettek elő. No, őregem, megfogtad az isten lábát, mondtam óikkor magamnak. A becsületes, lelkiismeretes munka meghozza a gyümölcsét. így gondoltam. — Jól gondoltad. — Ne mondd? — És úgy nézett rám, mintha megsértettem volna. Csak bámultam, és nem értettem. Aztán folytatta életsorsának tömör ismertetését: — Az ellenőrzésben is éppen olyan becsületes voltam, éppen olyan lelkiismeretes, mint ami- lyen az íróasztal mellett korábban. Nem néztem el semmi hibát, semmi rendellenességet, semmi szabálytalanságot Arra gondoltam, a vállalat és a közösség érdeke ezt kívánja tőlem. — Mennyire helyesen gondoltad! — adtam neki újból igazat — Hm s..! Helyesen? Ennyire naiv vagy? 3. OROSZLÁN-SZELlDtTÉS. Ez a naív szó egészen más tartsd mat fejezett ki akkor, amit most nem akarok magyarázni. Az én lelkiismeretes, két hetes főellenőri beosztását élvező ismerősöm is átsiklott a mélyebb értelmezés fölött, megelégedett a naív-szóvaL — öreglem, egyik kellemetlenség a másik után ért Hol a főkönyvelőm, hol az igazgatóm hívatott be magához. Miért piszkálom én a Kovács kartársat, amikor az nagyon régi, jó szakember? Kérdezték. És én hiába magyaráztam, hogy a Kovács kartárs megfeledkezett egyik-másik bizonydok, évezredek emberségének, anyaságának fémbe zárt mozdulata: fiatal nő tartja karján féltő aggodalommal csecsemőjét. Másik, szabad kezével csöndet, nyugalmat, tiszteletet parancsol. A szobrot az orvos tiszteletére állították. Semmelweiss Ignác emlékére, akit ma az anyák megmentójének nevez a világ. Ebben az öreg tabáni házban született, innen indult, hogy eljusson Bécsibe, ahol 120 éve félfedezte a gyermekágyi láz kórokozóját, s megvívta harcát karának orvostudomálat pontos, tényékhez hű kitöltéséről. Folytassam? így jártam a Szabó kartárs esetében is, mert róla kiderült, hogy együtt szokott szalonnát sütni a főkönyvelővel. Fekete kartárs az igazgatóm szurkoló társa a futball-mec csen, tehát neki sem kellett néhány adattal abszolút precízen bánni a munkahelyén. Nekem pedig fölösleges minden piszlicsáré ügyből nagy dolgot csinálni, tívta fel a figyelmemet a direktor. — Szörnyű! — hüledeztem. — Bizony, szörnyű volt. Ha jött a jutalmazás, én kimaradtam. Ha előléptetésre került sor, rolóim megfeledkeztek. Még a közös kirándulásra sem hívtak meg. Én a tiszta lelkiismeretemmel vigasztaltam magam Egy darabig. Aztán .., aztán kezdtem azzal is törődni, hogy ki kinek a jó barátja, kártyapartnere, horgász-cimborája, gyerekkori ismerőse, földije, druszája és névadó szülője. Egész hasznosnak bizonyult ez a megfigyelésen»! — Gondolom. — Attól kezdve már tudtom, kinél mit szabad észrevennem. És...! Megkaptam az első igazgatói vállveregetést, az első szóbeli elismerést a főkönyvelőtől, majd az első pénzju- t ód mat, aztán a kiemelt prémiumot, és két héttel ezelőtt a főellenőri előléptetést Látod, ezért kell alaposan megvizsgálni a legfontosabb körülményeket 4. A TANULSÁG. Most Jől megnéztem profilból az ülésen elégedetten hátradűlő ismerősömet Milyen furcsák * vonásód. Negyed órával ezelőtt még egy bősz oroszlánhoz hasonlított Most pedig már olyótn, mintha.;. Ejnye, nincs ennek tupírozva a sörénye? G. Molnár Ferenc Nevét évtizedek múltán — talán azért, hogy egyszerre törlesszék az adósságot — jelzők özönével díszítették fel. A tudomány fáklyavivőjének, az emberiség egyik legnagyobb jótevőjének, a humanizmus és emberszeretet apostolának neveztek. Munkáit terjedelmes, vaskos könyvekben, józan, tudományos szavakkal foglalták össze. Leírták: Felfedezte a gyermekágyi láz kórokozóját, megelőzésének módozatait, és lerakta a modem sebészet alapjait. Valahányszor nevét halljuk, mindig az élet jut eszünkbe. Az élet professzora volt, aki emberfeletti küzdelemben vívta ki igazságát, az emberség igazát Tanítása, példája ma is maradandó kincs. Nagysága embersége tanít bennünket Az önzetlenség haszna A társadalmi munkát mindig ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül végzi mindeniá. De a jó munka jutalma még így is elképzelhető. Mint ahogy így van ez Gyöngyösön is, a tanácsi választókerületek esetében. A 24—6*1967. sz. tanácshatá- rozat megállapítja, hogy a tavaly végzett társadalmi munkájukért a 42. kerület húszezer, a 22. kerület tízezer, a 72. kerület pedig nyolcezer forint jutalmat kap. A tanács az idézett rendeletben utasítja a végrehajtó bizottságot, hogy ezeket az összegeket a községfejlesztési alapból utalja ki . / A legtöbb társadalmi imín- kát végzett első három kerület tehát tekintélyes mennyiségű pénzhez jut. Arra használják fel, amire akarják. Ebbe senki sem szól bele, A kerületben ebből az ösz- szegből járdát lehet építem, vízvezetéket lehet bővíteni, játszóteret lehet csinálni a gyerekeknek, a parkosított terület mértékét lehet növelni és így tovább. A közösség hasznára lehet fordítani. Ha meggondoljuk, egy kerület lakóinak mennyi kívánsága jogos igénye lehet, amiknek a megvalósítása, teljesítése még így is csak bizonyos sorrend megtartásával érhető el, a jutalom-összeg jelentősége csak úgy érzékelhető igazán. Érdemes tehát szorgalmasnak lenni a közösségért végzett társadalmi munkában is, Azt te mondhatnánk, hogy itt tehát mindenki a maga érdekeinek a kovácsa, mert a jutalom elérésében sem az ismeretség, sem egyéb, indokolatlan előny nem használ. Csak a szorgalom számít Dicséret tehát az első három kerület lakóinak, és buzdítás a többieknek! (gmf) Tanít helytállásra, az igazságért, a fejlődésért vívott harcra, a megtorpanás nélküli hivatás szeretettre. És örökül hagyta hitét, optimizmusát, amelyet híres munkája befejező soraiban hagyott meg: „A múlt és jövő nagy számaihoz képest elenyésző még azoknak a száma, akiket sikerült megmenteni az életnek. Ha azonban, nem adatnék meg nekem, hogy saját szememmel lássam azt a boldog időt, akkor abbéli meggyőződésem, hogy ennék az időnek elébb vagy utóbb, de feltartóztathatatlanul el kell következnie, halálom óráját is fel fogja deríteni”. És ez az idő elkövetkezett. És hogy valóban elkövetkezett, azt neki, Semmelweiss Ignác- nak js köszönhetjük. H—ó kaja után kell értekéim és így & hifSkl^k A* élet professzora Tolt Szobor áll az öreg tabáni nyávaí. ű ház udvarán. Évszáza1.. hogy mindenki munkájának annyi a becsülete, ameny- nyi megbecsülést ad a más munkájának. Egyébként az is a véleményem, hogy az iménti megállapítás sokak véleménye is, leírva, kimondva, aligha akad ember, aki ne értene ezzel egyet. Mondom: leírva, kimondva. Koránt sincs azonban már így, ha nem beszélni kell erről a bölcs mondásról, hanem dolgozni kell e mondás szellemében, ha nem egyetérteni kell ezzel, hanem gyakorolni is. Mire is gondolok én közelebbről? Egyetlen példát csak és mindenki megérti, hogy egészen pontosan mire is gondolok... Űj épület, illetőleg még nem egészen épület, mert még épül, az utolsó előtti és az utolsó simításokat végzik, s ezek a simítások meg-megújulnak, mert mindig és újra kell valamit csinálni, tenni, míg végül sikerül mindent valóban rendbe is tenni. A szobafestő fittyet hány a parkettás munkájának, s ha kiboroul az olajfestékes doboz, hadd boruljon, van még ott bőven, ahonnan hozták... A parketta hogy néz ki ezután? Bánja a kánya, de nem a szobafestő. A bölcs és okos szervezés következtében rendszerint a szépen festett falak elé áU a villanyszerelő és a világért sem óvatos, és nem a szükséges falfelületen dolgozik, hanem neki a falnak, mint az a — bocsánat a kifejezésért — bizonyos borjú a kedves jó édesanyjának, s aztán lehet csodálni a falat, a parkettát, sőt az egykor beüvegezett, de már régen kitört ablakokat is... Ilyenkor aztán következik, sőt következnek azok az utolsó simítások, amelyek nyomán igyekeznek elsimítani nemcsak az újonnan épült iroda, lakás hibáit, de e hibák elkövetőinek az ügyét is. Lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy osak rossz a hallásom, és rossz a látásom is, de én még nem nagyon hallottam, nem is nagyon láttam, hogy bárkit is felelősségre vontak volna azért, mert nem becsülte sem a saját, sem a másik munkáját. r Ha még ehhez hozzáveszem azt is, hogy a más munkájával való ilyetén „kapcsolat? kapcsolatba hozható az állam, az adózó polgár, a népgazdaság pénzével is, idegeivel is, akkor már túl is léptünk az egyszerű népi bölcsesség egyszerűségében sem lebecsülendő igazságán. Mert eladdig még így, vagy úgy, lehet magánügy: ki hogyan becsüli a másikat, ki hogyan tekint, vagy nem tekint sehogyan sem dolgozó társa munkájára... Am akkor már semmiképpen sem magánügy, amikor a porcelánkereskedésben forgolódó elefánt példáján buzdult felelőtlenek az állam, a nép vagyonát pocsékolják, — jó érzék híján fakadt felületességből. Elismerem én azt, hogy sajnos, jó érzékkel születni kell, illetőleg arra nevelni kell és lehet. Van, akit lehet, van akit nem, de egy bizonyos: még a nevelhetetlen is óvatos lesz, ha a zsebe is bánja a felületességet. Sokan úgy vélik, hogy a társadalmi együttélés szabályai nem jelentenek mást, minthogy Ízléstelen és elítélendő az utcai trágárkodás, a kocsmai verekedés, az otthoni éjszakai és nyílt ablaknál történő rádióbem- böltetés. Aki ez ellen vét, az ugye, a társadalmi együttélés szabályai ellen vét, s minden jóízlésű és jóérzésű embernek fel kell legalábbis a hatóság figyelmét hívni erre... A mor- dizomadtát az effajta pernahaj dereknek! Igazuk van? Természetesen igazuk van. De miért állnak meg ott éj akkor, amikor a társadalmi együttélés szabályait, ha ugyan kevésbé hangosan is, de jóval drágábban és legalább annyira dühítően megsértik azok, akik fütyülnek a más szorgalmára, igényességére, alaposságára. Tudom, van sikoly, és van felháborodás, ha az én, a te, az ő lakásában tapasztalok, -tolsz, vagy tapasztal ilyet.' De a sikoly — mily érdekes! — hogy elhalkul, hogy válik néha részvétlen és érdektelen ásítássá, ha a mi, — a ti, az ők lakásában, üzemében, irodájában, termelőszövetkezetében tapasztalunk, -tok, illetőleg tapasztalnak ilyet. Nem akarok számolásba bonyolódni, egyből rávágva is, milliókkal számolhatnánk, ha összeadnám, mennyi kárt okoztak és okoznak ezek a más munkáját, s következésképp a magukét sem becsülő, dolgozva romboló, illetőleg rombolva dolgozó társaink. A bosszúságot pedig ki tudja forintban kiszámolni? Mit lehet itt tenni? Keveset és mégis sokat. Megkövetelni a magunk munkájának becsületét másoktól, megadni mások munkájáért a becsületet és aki nem hajlandó e bölcsességgel bölcsen élni, nos, azt legalábbis az e bölcsességtől való félelemre kell okítani... Nevelni persze, jobb lenne. És talán sök esetben lehet is. Csak akarni kell! Egyébként ennyi, és ez erről a véleményem. Igyam, igyál, igyák! Heves megyében is vannak olyan palóc nyelvjárást beszélő községek, amelyek lakói soha nem használják a bízok, eszek, iszok stb. igealakokat, hanem úgy mondják: bízom, eszem, iszom, sőt így szólítják fel a fáradt embert: „Aludjék egy keveset! Én is aludnám, ha tudnék.” — vagyiß kijelentő, felszólító és feltételes módban is helyesen, következetesen ikesen ragozzák az alanyi ragozás kijelentő mód, jelen idő egyes szám harmadik személyében -ik személyragot felvevő igéket. A köznyelvet beszélők többsége bizony az (ő) aludjék, (én) aludnám helyett (ő) aludjon, (én) aludnék formát használ. Ennek az az oka, hogy nyelvünkben az ikes és az iktelen igeragozás közti különbség már gyakran elmosódik, any- nyira, hogy hibának szinte csak a kijelentő módú alakok iktelen ragozása (az említett eszek típus) számít. Az ikes ^ragozást — fokozatos kiveszése ellenére — az igényesebb írásos és élőszavas közlésekben állandóan használják, és újabban az értekezleteken elhangzó hozzászólásokban is gyakrabban halljuk: (6) dolgozzék jól, (én) késném a megoldással stb. Azt mutatja ez a jelenség, hogy egyre többen törődnek beszédünk nyelvi helyességével, csiszolt- ságávaL Egy gyűlésen mégis furcsa igealak ütötte meg a fülemet: „Azzal bízták meg, hogy beszámolják az eredményekről” — mondta a felszólaló. Egyéni hibának gondoltam a tévedését: a nyelvérzéke bizonytalan, azért ragozta ezt az iktelen igét ikesen, (Helyesen: beszámoljon.) Pár hét alatt azonban több hasonló helytelen példát hallottam másoktól is: „A kérdésfeltevésből kell, hogy elindulják’’ (elinduljon). — „Azok az emberek, akiknek most élni ícellenék ezzel a joggal...” — „...azután kellenek az osztályok egymáshoz való viszonyáról szólni...” (kellene). Azért helytelenek az itt bemutatott példák, mert ezek az igék — és még sok más ige — nem vehetik fel az -ik személyragot. Olyan módon, ahogy a címünkben látjuk, csak az ilyen igék ragozhatok: játszik, tetszik, hallatszik, feledkezik, csúszik, mászik, fekszik, telik', nyugszik, bújik stb. Raisz Rózsa főiskolai tanársegéd A kissé feledékeny ember Csöngetnek. Ajtót nyitok. A férfi, akinek mosolya imént olyan széles volt, mint a kiáradt Duna, most, ahogy meglát, elkomo- rodik. De ronda lehetek — morfondírozom magamban, aztán hangosan és udvariasan; — Kit tetszik keresni? — Kovácsékat, kérem... — Kovácsékat? — csodálkozom el egy pillanatra. — Igen, mit tetszik azon csodálkozni —in- dignálódik a most komoly, sőt komor arcú férfi —, hogy én a Kovácsékat keresem? ... Miért, talán nékem nem szabad a Kovácsékat keresnem? — Dehogynem uram, teljes joga van önnek, mint minden magyar állampolgárnak, Kovácsékat, sőt a Kiseket és Nagyékat is keresni, csak... — Mi az, hogy csak, kérem? ... Mi az, hogy csak? — vág közbe most már idegesen, és tömpe ujjaival beletúr gyér hajába. — Hát az a csak, kérem szépen, hogy itt nem laknak semmiféle Kovácsék, itt én, akarom mondani mi lakunk, s bennünket nem hívnak se Ková- cséknak, se Nagyéknak — mondom nygodtan, bár befelé mulattat a helyzet. — Biztos az, uram, hogy nem laknak itt a Kovácsék? — Teljesen biztos, miután én lakom itt, s mint már mondottam, én és a családom, soha sem volt Kovácsék. Az idegen arcán elmerült töprengés, egyik lábáról a másikra nehezedik, majd vissza, szemmel láthatóan teljesen zavarba hozta feltétlen biztonságom magam és családom nevét illetően. Hirtelen felderül az arca; — Akkor bizonyára, itt laktak a Kovácsék, e önök nem régen költöztek ide... Ugye, így van? — néz rám reményedve, hogy álig van szívem megcáfol ni. De hát az igazság kérlelhetetlen valami... — Nem laktak itt soha semmiféle Ková- csék.., Jómagam lassan két évtizede lakom itt, az előttem lakót pedig Galagonyának hívták, s az pedig... — Érdekes, nagyon érdekes — morfondírozik az idegen a küszöb másik oldalán — Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy... Pardon, ez az első emelet? — Az. Pontosan az első emelet... Körülnéz, mintha terepszemlét tartana: — S ajtó jobbra, ugye? — Pontosan úgy van. Első emelet és ajtó jobbra. És megsem Kovácsát... Talán rossz utcába tetszett jönni — próbálok segíteni, de a férfi arca elfelhősödik. Kihúzza magát: — Mit tetszik gondolni, kérem, rólam... Kisisé feledékeny ember vagyok, azt elismerem, de hülye, az nem... Nagyon jól tudom, hogy Kovácsék az első emeleten laknák, ajtó jobra... — De hol, uram, milyen utcában, könyörgöm, milyen utcában? — bosszant most már, ha nevettet is ez a tanácstalanság ... —Hogyhogy milyen utcában? Ebben, kérem, ebben az utcában. Miért, ez az utca nem a Jó utca? Igen, vagy nem.. — Kétségkívül, uram ez a Jó utca. — Na látja, ha kissé feledékeny is vagyok, de egy évre visszamenőleg, akkor voltam náluk utoljára, szóval, egy évre visszamenőleg is emlékezem. Pontosan emlékezem a címre, uram, Egerszeg, Jó utca 4. Na ugye... — Egerszeg? — tá- tom el a szám, aztán kibuggyan belőlem a nevetés... — Kikérem magamnak, hogy ismeretlenül visszaéljen furcsa helyzetemmel és szemtől szembe kinevessen — vörösödik el ismeretlen ismerősöm... — Elnézést... De ön tényleg feledékeny kissé... Egerszegen minden bizonnyal ott laknak a Kovácsék, ahol ön kereste volna... Ez azonban Eger. Tetszik érteni? Eger és nem Egerszeg... Az idegen tátott szájjal bámult rám, elpirult, majd halkan köszönt és csoszoeó léptekkel távozik. Még hallom a lépcsőházban, amint motyogja.. — Szóval, ez Eger. 1. Na jó, mindenesetre azért utánanézek a dolognak. .. (egri)