Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
Száz éve született Fényes Adolf Svszázada, 1867. április S9-én született kritikai realista festészetünk kiemelkedő alakja, a magyar ptktúra egyik emberileg-művészáleg legérdekesebb egyénisége. Fényes Adélt. Ma már igen sokan csak a í^saegónyember-képek” festőiéként emlékeznek rá, holott egén, hosszú munkássága sok érdekes alkotást, még több tanulságot hagyott ránk: a polgári humanista művész külö- nfis, de a korban egyszersmind törvényszerű példáját A polgári jólét és a humanista légkör indította útjára: anyagi függetlenséget biztosító kulturált család, zökkenők nélkül végzett pesti, weimaii, párizsi akadémiák. Mégis, korai művel la az egyszerű emberek, az elesettek Célé fordultak. Igaz, eleinte csak a különös ismeretlen iránti érdeklődés, s nem a szenvedély vezette ecsetjét — a korabeli művészeti akadémiákon népet festettek, de nem értették a népet. nem érezték a nép sorsát — ám igen hamar érzelemmel és élettel töltötte meg önálló ábrázolásait s népi ruháin öltöztetett figurák helyett népi indulattal teli embereket kezdett festeni. Ügy tűnt a kritikai realista művészet Európa nagy részén a századfordulóra már elmondta a magáét az új irányzatok pedig még sokáig nem tudtak, nem akartak bekapcsolódni a társadalmi feszültségek áramkörébe. S ekkor jelentkezett a késői érettség minden zamatéval Fényes Adolf szegényem- ber-festészete. Ezen a közős címen tartja Számon és becsüli művészet- históriánk a nagy műveltségű és érzékeny mester korai erőteljes alkotásait amelyek valóban az igazság kritikai őszinteségével mutatják be a szá- eadforduló, a század első évtizede magyar napszámosait parasztjait falusi szegényeit Soha eddig nem érzett lélektani erővel állította Fényes Adolf a művészet középpontjába a vádolóan elesett Napszámost a fenyegetően szegényes Ebédet, a szomorú sorsában is költőien szép paraszti Anyaságot. Lélektanival párosuló festői erő tömörítetté kompozícióvá képeit a drámai Anyát, a megdöbbentő öregembert — csupa falusi proletártípust őszinte együttérzéssel és szívvel ábrázolt embertípust Szocialistának tartották és vádolták társadalmi indulataiért ekkor a mestert noha nem volt forradalmár; „csak" ember, haladó, igazságért kiáltó művész volt Az első világháború előestéjén már bontakozott egy forradalomért erősebben kiáltó, radikálisabb művészet is, amely úgy érezte, az új eszméket új formában, türelmetlenebb művészi hangon kell hirdetnie. Fényes Adolf szellemi szövetségesei voltak ezek a festők, visszahúzódó énje azonban idegenkedett ettől a nyers művészi lázadástól. Az újabb stílusok színei, formái rá is hatottak— így keletkezhetett a többi között a felejthetetlen lírájú, falusi gyerekeket megörökítő Testvérek — igazi, kemény láMin tha megfáradt volna az alkotó: a tizes évek képei még többnyire a parasztokról beszéltek, több művészi szépséggel is talán, de erőtlenebből. Az első világháború végképp elzárta ennek a társadalmi igazságok felé haladó művészetnek az útját A zárkózott lelkű, humanista Fényes nem tudta, nem akarta követni a valóságot a művészettel és emberséggel harcoló, mindent pusztító háborúba: egy magába épített, különös, zárt világba emigrált ekkor. Borzongató és gyönyörködtető ez az álomvilág, egy menekülni vágyó, gyötrődő lélek vívódásának színhelye: bibliai szituációk, képek sosem volt városokról, várakról sziklákról s tengerekről; képek, amelyeket álomemberek népesítenek be vaskos és lázi tó napszámosok helyett. Jószerivel soha többé nem hagyta el Fényes Adolf ennek a világnak határait Az ember, a nagy műveltségű értd- misiégi üdvözli a polgári forradalmat és felelős pozíciót tölt be a Tanácsköztársaság idején, de a festő ékkor sem tört ki magányos világából: álomlényeket festett a legkonkrétabb forradalomban i& Még Inkább ezeket festette a forradalom után, amikor a legerősebbek is belső emigrációba kényszerültek. A polgári humanista művész becsületes különválásával távolodott el az embertelen társadalomtól, de arra nem maradt ereje, hogy szóljon, cselekedjék e társadalom ellen. Hatása így is nagy. A szolnoki művésztelep kiemelkedő szellemi élet megbecsült alakja, sok művész közvetlen vagy közvetett tanítója volt. Kora társadalmi valósága ellen azonban már csak annyit tehetett, hogy 1940-ben megdöbbentő kompozícióján, a magyar önportrék egyik legkitűnőbb darabján, az öreg festő téli tájban című vásznán hihetetlen emberi és művészi szug- geszti vitással fejezte ká megvető, fenséges ítéletét A világ, amely megérdemelte ezt a megvetést, végül is elpusztította az öreg Festőt A felszabadulást ugyan még megérte, de a szenvedésektől lelkileg, fizikailag tönkre téve pusztult el közvetlenül az ostrom után Fényes Adolf, 1945. március 15-én, Remekműveiért, tiszta emberségéért hatásáért őrizzük és becsüljük emlékét. R, Gy. KISS TAMÄF zadássá azonban nem váltak. alkotója, a — Napszámos című festménye, 1900 körűi. SEBOK VILMA: SIMOGATAS Lillafüredre mentünk, s a buszon megsimogattad egy gyerek fejét Magadnak élő ember vagy, tudom de ax a mozdulat másról beszélt. Mondd, tudtad-e, bújtattam el didergő Ősznek, halálnak nta Kezed nyomán örökké Jé JÓSÉ MANUEL PO VEDA (Kubai [ T 1888-ban született Néger költő, Író te újságíró. Jól Ismeri ■ép-amerikai néger nép hagyományt,. ŐSÖK KIÁLTÁSA Az ősök sírvenné* rémület reposzit dübögő szavakat tébolyult dobszé kovácsol félelmes varázslat toccatájára, s a dobverő záporozó ütéseiből ritmus síkoltja a láz és félelem akkordjaival pattogó szavát. Lázadó ének, fekete szégyen, ősrégi vétek egyetlen hangja. Jött az Időből, s az Időbe elszán. kegyetlen Öklökből szurtos kezekbe; jajból lett nevetés, belénk dermedt kacaj: az átok-korák rémület tömegek téboly-kiáltás. Árnyból szerzett ének. főidből támadt Jajm*. Hajt vad táncok szédületébe, harsog te hív minket, őrjít te i alattomos ős-jel, é! hogy ránt messziről, vad csellel, ■ újra őrjít minket, tép te kemény a bongó s néma te sőtétrc-tört — i Fölödből jött Jajné. fekete szégyen, őst fájdalmak egyetlen hangja. Fordította Bán Ervin I Zl Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön. Nem a pénzt, — az egyensúlyt. Nem a támaszt, — a harmóniát kutatom. A termő békét, — nem a nyugalmat, a rendet, — s nem a félelem-adta fegyelmet. Nem izgat engem a sorrend, hová apró márványlépcsők vezetnek puha, omlatag szőnyegeken: föl-le, föl-le, mélybe-magasba. Nékem a rend, az egyensúly kell, n, ami nélkül nem lehet — óh nem —■ de nem is szabad élni a földön. Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam egy idegén, húnyt szemmel a meg-megiramló pillanatot, ha fordul a Földünk s mögötte lenyugszik, felkel a Nap. Úgy vagyok ember, ha tudom, hogy as állatöv minden csillaga ott fenn lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint, és ha szelíd Katalin-rózsa vigyáz okosan odalenn a tüzes hasadóanyagokra, ha anyafarkas mellett kis gida térdél, foltos puma ölén heverészget a bárány, baziliszkusz-lyuknál gödölye — ember mellett az ember... Mért néznétek ezért engem botor álmodozónak, hisz tudom én már rég, hol a helyem: veletek vagyok én az örökké kilengő dolgok sikos peremén, és évmilliók küszöbén várlak, kereslek, te társam, te másik. te ember, emberiség, hogy végre kezedbe fogóddzam. GBoRGfü 6ULIA .* J A lány szerette a fiút. l A fiú szerette a lányt. * Elhatározták, hogy összehá. Í zasodnak... Egyszóval, egészen mindennapinak tűnik ez a történet. Ráadásul még olyan régi is, mint a világ. Kit érdekelne ma már ilyen történet? Különösen azóta, amióta megszületett a szerencsétlen Rómeóról és Júliáról szóló história? A lány neve: Gunda. A fiúéi Masz. Gunda Izsgerda abház faluban lakik, Masz a szom. szédos Kutolban. A két falut egy nevenincs patak választja el egymástóL Nem is olyan régen, ennek a pataknak a partján elhangzott a következő párbeszéd: — Rettentően unatkozom, Masz. Mit akarsz tenni? A kérdés váratlanul érte. Mintha sohasem va’lott volna szerelmet? Mintha sohasem határozta volna el, hogy összeházasodnak? Pedig a fiú már harminc esztendős, a lány tizenkilenc. Masz válaszolt: — A malomba kell mennem. — Rendben van! A fiatalember azt gondolta, hogy teljesen kielégítette kedvese kívánságát. Mert hiszen valóban a malomba megy... — És azután? — folytatta Gunda, és úgy tett, mintha a patak fenekén heverő kavicsokat nézegetné. — Ha visszatérsz a malomból? Masz még nem tudta, mit fog csinálni azután. Gunda úgy szedte ki Másából a feleletet, mint a profesz- szor a vizsgán a nehéz fejű diákbóL A leány fiatal, csinos, nemrég fejezte be a középiskolát A csoda tudja, mit talált ebben a fiúban. Masz olyan munkabíró, mint egy ökör. Talán huszonnégy órán át dolgozna, ha este nem venné le lábáról az álom, mint általában minden embert. De Gun- de nem ezért vonzódott Masz- hoz. Az igazat megvallva. Gunda romantikus természetű volt, s valami más tetszett neki ebben a fiúban sokkal jobban, mint az ereje. Egy szó, mint száz: tetszett neki. Mi kell még ennél több? Tehát Masz kénytelen kimerítő választ adni: — Megebédelek, aztán elmegyek majd a boltba és sót veszek, majd kimegyek az ökrökért és hazahajtom... Este lehet, hogy borozni fogunk. Azt Ígérte egyik barátom, hogy felkeres. — Értem. No, és aztán? Azután mit csinálsz? — Semmit, — válaszolta Masz. — A barátom visszautazik a városba. Saját autója van. — Komolyan? —- Komolyan. — Milyen a kocsija? — Volga. — És a városba utazik? — Igen, a városba, A lány félrerúgott egy kavicsot a cipője orrával. A W legurult a parton és egy pil- lantra zavarossá tette a vizet Gunda szája szögletében rejtelmes mosoly bujkált. — Idefigyelj — mondta Masznak. — Ki tudnál jönni ma este pontosan tízkor a kaputok elé? — Ki... Este, pontosan tíz órakor* kint várakozott a kapujuk előtt. Holdfényes este volt Árnyakkal, fényekkel és félhomállyal. Jellegzetesen abhaz nyári este, amikor felszínre törnek az ősi hajlamok, és minden fatörzs támadni akaró gonosztevőnek rémlik. Masz összerezzent, amikor Gunda hirtelen megjelent mellette, egy csomagot tartva a kezében. Mintha a föld alól bukkant volna elő. — Figyelj ide! — mondta halkan, de erélyesen. — Ennek már véget kell vetni! — Minek? — kérdezte érte*, lenül Masz. — Hát szeretjük egymá#*
