Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-30 / 101. szám

JÓBA TIBOR;

PAPP LÁSZLÓ:

t j csapáson

BAKGOK

Régen jártál erre — szél a nyárfaj Ki ez? — kérdi az új kövesük Itt született, abba a tanyába,

Én még láttam őt, mint kisfiút Megismersz még? — ballag át a dűlőn S kezet nyújt egy régi cimbora.

Hogy vagytok? — csak csendesen. Kapáltam Egész nap. Most ballagok haza.

IMSEN KITÖRNI!

t

Innen kitömi! — sóhajtotta hányszor Szegény apám és nagyvárosokat Remélt megjárni; jó gépészkovács volt De elfújta a szél az álmokat...

Itt boldogulni! — mondja most a szomszéd — Legyen bár utunk sima vagy rögös.

Falut teremtünk — te se menj el innét, Örömünk, gondunk már végképp közös.

A KERTÉSZETBEN

Űj hidat kaptál kis Körős A kertészethez rajtad visz az út;

A palántákat buzgón öntözöd.

Többet érsz te mint megannyi kút,

Vagy isten, ki csak akkor ad esőt Ha kedve tartja — látod befogott Jól az ember..s de megérted őt;

Szívják vized a gyors kis motorok.

DIÁKTÁRSAM

Diáktársam, a hajdani kamasz!

A zsinórlabda volt a mindene,

S most „nagygazdaként” éri a tavasz:

Az „Egyetértés” komoly elnöke.

Kívánok néki türelmet, szerencsét! Gazdagítsa társait tovább,

Kerülje el széthúzás, aszály, Jég Háromezer holdas birtokátl

ÚJ CSAPÁSON

FARKAS ANDRÁS:

Pásztor a folyónál

A lány a túlsó partra átment,

A testét vitte, öt magát nemi Itt él egész valója bennem,

S kérem folyton, hogy énekeljen.

S ha mégis. - maga is átment« Sóhajtva küldőm rá az áment,

A boldogság múlása ellen Van szív, hogy mindig énekeljen.

TAKÁCS IMRE:

Kútásás- A víz még mélyebben van, ez csak a fekete főid — teremne benne csörgő kukorica.

A vfs még mäyefcbcn van,’ ez csak a sárga agyag — formálhatnánk belőle csörgő korsót A viz még mélyebben van, ez csak a meszes kavics —

Itt üti meg a guta a barackfát

A víz még mélyebben van, ez csak a vörös kavics —• ez lapította agyon Zöld Ilonkát

A vfz még mélyebben van. ez csak a rozsdás homok —

U ne fusson alólad, vigyázz, z kút

No, Itt már közel a viz, könnyezni kezd az ásó — eresztem a tisztábbik vödröt, máma iszunk.

Kiszáradt a kenderáztató már,

Beomlott az öreg gulyákul Nem Itt iszik és delel a jószág Nem itt vezet már a gyalogút Üj csapáson ballagnak a népek,

Üj remény a cserzett arcokon Száll fölöttük a pacsirta-ének. Pitypang nyit az árokpartokon.

KALÁSZ MARTON:

Hajnali szekerek

Ezüstben fürösztött hajnali földek; lucernák lilája s várakozó árpáknak éretlen aranya-zöldje — csillámlik, pezsdül az egész határ.

Rétek a völgyben; halszinű, foszló párába rejtve a távoli fák.

Tengeri csüngő zászlai zizegnek, matatgat, játszadoz velük a szél.

Szekerek jönnek a fenti majorbő!; lendítik játékos-combú lovak,

Bekötött kapák közt sikongó lányok s álmosan nyújtózó, telt asszonyok.

Csuhéjos szatyrok a lőcsre akasztva, ruhába bugyolált csupor vizek.

Lám, egy kis csitri a szekeres balján issza már kotyogó, sűrű tejét,

S zötyögnek. koeódnak lejjebb a lankán; farát kivillantja, táncol a ló.

Onnan már láthatják tűi özönölni a répaföldek sok smaragd sorát.

Eltűntek. S nyerítve, szökve inainak amott az elmaradt, bundás csikók. Zsibong a major — még utánuk hallik kalapács-zengés meg gép-puffogás.

SIMONTI IMRE:

.í

Hegyünk ketten

Megyünk ketten, megyünk égve, föl északi hóra, jégre, havat, jeget olvasztani, magunkat megfagyasztani, 1

Megyünk ketten, megyünk fagyva, gyújtogató déli napra, sugarát megdermeszteni, magunkat felmelengetni,

Megyünk ketten marakodva, egymás ellen hadakozva, egymásért megsebesedve, ha ki ellenünkre kelne

Megyünk ketten egymás eül s egymásért, ha kettőnk elk valami harmadik támad; akár öröm, akár bánat

Megyünk ketten, ez a sorsunk: olykor, hogy egymásra rontsunk, olykor, hogy örömmel teljünk, langyos fűbe heveredjünk,

Megyünk ketten. — S akt látja, lassú fejét megcsóválja: ilyet még nem látott ember: ezek törnek egymás ellen,

olykor tépik vad örömmel, olykor védik tíz körömmel, langyos fűbe heverednek, ottan is csak verekednek, —

i

S megyünk ketten. — S nem lesz vége se hajnalra, se estére: téDiük egymást vad örömmé!, védjük egymást tíz körömmé,

M AJUSFAK.

Sohasem lehet elfeledni, milyen szívszorongva vártuk mi, gyerekek, a mondhatatlan édességű Májust Közülünk némelyik már a március 15-i ünnepen mezítláb jelent meg a főtéren; de ebben nem is any- nyira a jó idő játszott közre — ami azért, emlékezetem szerint, mindig sugárzott ezen a napon —, hanem sokkal inkább a szűkében lévő lábbeli kímélésének szándéka .. No de május elsején már szinte kivétel nélkül mindnyájan meztelen talpakat csattogtattunk a járdák foghíjas, langyos kövezetén.

Ennek a napnak legkedvesebb szórakozása volt az útnak indulás korán, csapatostól, — májusfát vizitálni.

dót is a reggeli szélben lobogtató ...

Bálái Eszter volt a falu legszebb lánya. Madonnákat idéző zsellértündér, a csontot roppantó paraszti nyomor csodának nyílt virága. Tiszai Jóskával járt jegyben, aki özvegy édesanyjával és három testvérével élt az alvégen, s jóformán egymaga hordta széles vállán a sok tagú család nem kevés gondját

Jóska volt a „május varázslója”, aki a legénycimborakkal együtt vitte a szép napra virradó halk, holdas éjszakában a Tisza partján vágott, becéző büszkeséggel cicomázott fákat a lányos házakhoz. S valami íratlan törvény, különös szokásjog alapján — a legsudá„ «lm mmm MM

A Tisza fölött ekkor szakadoztak szét a hajnali párák, Négyesével-ötösével — akárcsak nem sokkal előbb a húsvéti locsol kodáskor — róttuk az utcákat s a lányos házak előtt áhítattal álltunk meg. A kapufélfák tövében, a mohos léckerítések fölött virítottak a legényvágyról valló ősi jelképek, a szivárvány minden színében pompázó májusfák. Minél szebb volt a lány, s minél szomjúbb a szerelem, annál több szín fényesedett a gallyakon, s annál nagyobb, lombosabb is volt a fa. Néhol csak egyetlen csenevész fács- ka adta meg a tisztességet, másutt a zsupfedél magasságával vetekedtek a gőgösködő nyárfasudarak.

Bálái Esztiék szegényes háza elején díszlett a legkáprázatosabb, legszívdobogtatóbb, eget ostromló májusfa. Bárányfelhőkkel kacérkodó ághegyű, s imitt-amott a pántlikák közt egy-két álomtarka selyemkenvagy nem? Mi a te véleményed?

— Igen, szeretjük.

— Ezt ki mondta neked?

— Azt hiszem, — mondta majdnem nevetve a fiú, — ezt nagyon jól tudom magam is, mert én szeretlek téged, és nem valaki más.

— Komolyan mondod?

— Egészen komolyan.

Gunda körülnézett. Sehol

egy lélek. Csak az udvar mélyéről szűrődik elő fény.

— Ezek csak szavak! — mondta Gunda. — Tettekre van szükség!

— Milyen tettekre?

— Mindjárt megmondom. Hogy híviák a barátodat?

— Zaur.

— Hé, Zaur! — kiáltotta Gunda.

— Jövök! — válaszolta Zaur. Es amikor odaért a kapuhoz,

megkérdezte: — Ki van irt?

Gunda nem hagvta. hogy Masz megszólaljon. Ügy viselkedett. mint az édesanva. aki hézer fogva vezeti gverekét.

— Rendben van az autód? kérdezte.

Rendben. Miért?

— A városba kellene utaznunk

— Nekem is.

— No, akkor gyújtsd be b

ka. Zaur sejtette, valami rend. kívüli dolog fog történni, s elegánsan a kapu elé hajtott a

— Nem nekem, hanem neked a szándékod! — felelte Gunda. — Te most elrabolsz

engem, megszöktetsz.

Masz nagyon meglepődött.

— Én? Elrabollak téged? — dadogta.

— Igen, te!

— Akaratod ellenére?

— Persze. Hiszen te egy igazi férfi vagy... És hogy tudtad az egészet ilyen ügyesen kitervelni? Barát... autó... Valid be, hogy már régóta ezen töröd a fejed!

Masz valami teljesen érthetetlen választ motyogott.

Amikor beültek az autóba, Gunda elsírta magát. Ügy látszott, nagyon nehezére esett elhagyni a szülői házat...

— Ne sírj — csititgatta Masz — kérlek, ne sírj!

Gunda, feltörő érzelmeinek hatására könnyein, sóhajain, a sok-sok „jaj”-on és „jaj-jaj- jaj”-on át gügyögte:

— Én soha, de sohasem J gondoltam volna, hogy engem megszöktetnek... A mi időnkben. .. Hallod?

Masznak eszébe jutott: nem1 helyes az, amit tesz... Szörnyűség!. .. De mégis összeszed-1 te magát, és talált magában' elég erőt arra, hogy érthetően válaszoljon menyasszonyának:

— Hallom...

Fordította: Krectmiry Látzii

rabbat mindig Esztinek. így ment ez évről évre, s ml, gyerkőcök, úgy hittük: a május meg a pántlikás fa úgy összetartozik, mint Jóska meg Eszti.

Aztán jött egy tavasz, amely mindent felborított, minden eddigit meghazudtolt. Baljós volt már a március, szeles, borús. Tizenötödikén kigyulladt a Kapusiék háza; déltől estig a fél falu az oltással volt elfoglalva, s játék, hancur nélkül feküdtünk le aznap es+e.

József napja volt éppen, mikor a tanítónk, aki Pesten járt, valamiféle rokonlátogatáson, hozta a hírt:

— Megszállnak bennünket a németek! Egész álló nap masíroztak befelé a fővárosba.

Nem akartuk elhinni. De még azon a héten páncélszörnyek hasították fel a nagyutca sarát, és csukaszürke egyenruhás, seszőke katonákat szállásoltak be a Polgári Körbe. Este már részeg indulókkal kurjongatták tele a kocsmát

Ezt a neve napját Tiszai Jóska már nem ünnepelte itthon, ö is, meg a vele egyivásuak legtöbbje hónapokkal ezelőtt megkapta a behívót. Ahogy a nagyok mondogatták: frontkatonák lettek...

Május első napján elmaradt a nyárfalombok szemérmet vallomása, és szemlesütve mentek vízért a kútra a párjukért kesergő lányok. Anyámtól egyre gyakrabban hallottam, amit soha eddig:

— Hagyd a pajtásokat, fiam^ ne csavarogj átok. Maradj nyugton, semmi helye a csellengésnek!

Gyerekvilágunk körül egyre szűkebb lett a korlát. Nyáron nem fürödhettünk a Tiszában, mert — úgy rebesgették — aknák úsznak a vízen. A parton bombáktól kettészelt óriás- harcsák teteme hevert, ősszel nem mentünk iskolába. Laktanya lett abból is; s munkaszolgálatosokkal készíttettek „védelmi vonalat" a falu körül. Mondták, hogy közeledik a front. Nemsokára hét nap, hét éjjel vinnyogtak az aknák, zengett az ég, dübörgött a föld.

Mikor minden elcsitult — hullott levelek aranypénzeit sodorta a szél az utcán, s köztük elszórt rohamsisakok acélgombái lapultak —. szokatlan színű köpenyben erős mosolyú katonák termettek köztünk, Sapkájukon, mint apró, piros virág, rubintos csillag fénylett. Ma sem tudom, hogyan, nekem a májusfák, meg a lányok, meg Jóska, a falunkból mesz- szire került, rég látott, deli legények jutottak az eszembe.

— Édesanyám, az idén miért nem tűztek májusfát? — kérdeztem. Anyám mosolygós szem előbb tágra nyílt, majd, mint aki most döbben rá valamire. komolyan, halkan szólt:

— Ne félj, kisfiam, jövőre

lesz olyan május, meg olyan fa, mint még sohasem!

... Olyan is lett. MiheVt fel- vírradt, óvatosan osontam ki az ágyból, attól tartva, hogy anyám rám szól; ne csavarogjak. De nem tette. Szelíden mosolygott, míg a csupor tejet a kezembe nyomta.

Az utcán hamar megtaláltuk egymást a pajtásokkal. Végignéztünk a házsorokon: zászlók integettek felénk, pirosak és háromszínűek. Egyszerre csak Tiszai Jóska, a katonaviselt, s pár napja hazatért első legény jött szembe velünk. Vakító fehér ingben, s ünnepi fekete öltönyben.

— Hát ti, mi járatban vagytok? — faggatott kedvesen.

— Májusfát akarunk vizitéi- ni ..; — feleltem valameny- nyiünk helyett nekibátorodva,

— Az akad! No, csak menjetek — mondta.

Ahogy a szép, barna arcába néztem, valami felötlött bennem. Nekiiramodtam, a Bálái Esztiék háza felé. Végig a járda mellett májusfák bókoltak. De én csak futottam. Odaérve, egy pillanatra behunytam a szemem, s aztán, még lihegve a rohanástól, fölemeltem az arcom.

Ott volt a Jóska fája. Kápráztató, sudár, lombos; tele szalagokkal, kendőkkel. Ághegye a háztetőn is túlmagas- lott, s fölötte bárányfelhők szálltak. A levelei remegő« csókolták egymást, zizzenve beszélgettek, sejtelmesen Susogtak. Hogy mit, azt én még akkor hogyan is tudhattam volna. Azt csak Jóska értette és Eszter. Meg a május...

•“ Hajógyár

(Szunyoghy András aajM

kocsi vaL

— Mi a szándékod? — kérdezte bátortalanul Masz.

kocsit. Egy óra múlva ott kell lennünk.

Masz hallgatott, mint a csu-