Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-23 / 95. szám
-/ Művész és felelősség“ Alvó férfi — ülő nő Picasso grafikainál rendezett uudapesli kiállítás anyagából HAJNJAL GÁBOR: TÁJKÉP Konokan állok a parton a nád közt színárnyalatok változását figyelem a tó vizén az ég boltozatján felhők rohanó érkezését és semmibe tűnését nézem birkanyájat a fakó fűvű lejtőn indulatos puli rohanását kacsák piros csőrét a patakban libák tárják vakító fehér szárnyukat a napba néznek lerázzák a gyöngyöző vizet magukról és féktelen örömmel rikoltanak aztán csend lesz. Hóvirágot keresek a lejtőn holnap ibolyát is találok. ANTALFY ISTVÁN: JtlÄjiu íme, a színek tarkasága! Zászlók az ég kékjén. Vonuló munkások május elsején. Bányászsapka és tarka kendő. Nevető arcok pírja-lángja. Csillogás asszonyok szemén. „A társadalom osztályhelyzete... a nők... az ifjúság...” képek, szavak, és hulló fény a tavasz függönyén. Szívdobbanások hangzana.lt. Most szívem fölé kitűzöm én az áldott, napból ötvözött aranyvlrágot.„ FORGÁCS KAROLY: Dallamtalan dallam Reggel mínusz tíz, délben plusz tizenhét, Reggel csikorgás, délben tükrös fény ég, Éles rajzú faágak darabolják fel selymeit Hegynek és völgynek; fölöttünk kemény ég Zománcos kékje csillog, míg déli fény pereg szét, De ahogy nyugatra billen az elsápadó korong* Köldökig hull a felhő, a fák között bolyong, Sűrű tej önt le mindent, az át nem tetsző festék,A csend halkan piheg csak, a lélegzésem hangzik. Magányos szívverésem dobpergésként viharzik* S mint elárvult rakéta: üresen űrben keringek. A világ között, s közöttem áthághatatlan fal van, Úszik velem a némaság, mint dallamtalan daliam, Görcsöt köt rám a fájdalom: egy hiányzó tekintet, Szovjet elbeszélők antológiája FIÚDON HALVASI (Grúz SZSZK): Paraszthalál gyre többször for- dúl elő velem hogy ankétokon vitákon ún. iz- galmas művek- kel találkozom: a nézők, akik leülnek egy rövid beszélgetésre, nem arról számolnak be, mennyire tetszett nekik a regény vagy a film, hanem többnyire szenvedélyesen vitatkoznak a művel, és így nem is annyira a tetszés — nem tetszés álláspontjai csapnak össze, hanem több történik ennél: a mű magatartását, értelmezhetőségét, figyelmeztető vagy felébresztő gesztusát boncolgatják, és innen teszik fel kérdéseiket. E-aek a művek tehát egy „ke- rülőútoin” lesznek Sikerré; a gondolatok vitáján, az elfogadás problémáin áttörve. Ezt a vitát kiváltó, felxázó hatást olykor jelentősebb sikernek érzem, mint amikor aa író kezét rázzák és lelkesednek egy- egy regény, film érdekes fordulataiért, de aztán a tegnapi focimeccsről kezdenek beszélgetni Ilyen vitákban gazdag siker volt az utóbbi időben a Hideg napok (Kovács András filmje), Thurzó Gábor A szent c. regénye és a belőle készült darab (Az ördög ügyvédje), H. Barta Lajos Kiáltás e. dokumentum játéka, és az Utószezon c. Fábri-film, de szatirikus hangjánál, kísérletező formai megoldásánál fogva ide sorolnám az ugyancsak vitákat kavaró Moldova-regényt, a Gumikutyát is, mély nemcsak a gazdaságirányítás reformjának gondját elemzi, hanem az átalakulás feltételeit megteremtő emberek pszichológiai-etikai készülődését is —, bár ezt a görbe tükör segítségével teszi. Am, ha leszögezzük, hogy itt egy újfajta siker-típussal állunk szemben, ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy csaknem mindegyik mű etikai-erkölcsi problémát bogoz, a fellel ősség útjait vizsgálja és a társadalmi lelkiismeret formálását tűzi ki céljául A vitákat áztán éppen ez a kegyetlen őszinteségre törekvő, ítélkezést követelő magatartása robbantja ki: az olvasókat, nézőket is ráébreszti a nagyobb összefüggésekben, országos gondokban való gondolkozás felelősségére. H. Bartha egy gyilkosság társadalmi összetevőit keresi vissza, Kovács András az egyéni felelősség el- al tatásának, a belső felmentés logikájának szerkezetét kutatja az újvidéki mészárlás eseményeinek felkutatásában, az Utószezon a lelkiismeret jelenségét közelíti meg, Thurzó a tehetetlenség felelősségét elemzi — más és más oldalról, más és más művészi eszközökkel, sőt művészi nívón, de ugyanaz a nagy kérdés jelentkezik ezekben a művekben. Ezek a művek mai életünk egyik legfontosabb kérdését találják el, s mivel e kérdésben egyikük sem ad egyértelmű „használati utasítást”, hanem a nézőre bizza, hogy maga találja meg a megoldást — ezért e művek hatása csak vitákban, szenvedélyes gondolatcserékben forrja ki magát Ezzel az új művészi jelenséggel azonban felmerül egy másik, ma még keveset elemzett probléma is: a művész társadalmi felelőssége. Ez a gond ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a művész felelős közönségéért, az olvasók- nézők emberi formálódásáért, világnézeti horizontjuk tágulásáért. sőt ízlésük és gondolkozásuk alakulásáért. Akkor is, ha a mai ember világképét a művészetek csak részben formálják: hiszen az elsődleges formáló erő maga a társadalmi gyakorlat, az élet, melyben helytállnak, küzdenek, örülnek, vagy szomorúak. Az a Józse* Attila-i mondat, hogy „én egész nénemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani'’ - minden igaz művész vezérlője. Aznap reggel, hogy olyan " fényesen sütött a nap, oly finoman koccantotta meg a rügyező körtegally az ablakot, és olyan csengőn énekelt a pacsirta, az öreg elhatározta, hogy végre kimegy az utcára. Van már annak két hónapja is, hogy utoljára felkelt az ágyból. A fekvéstől teljesen legyengült. Lábai elerőtlenedtek, karja lesoványodott, bőre kdie- héredett, izmai elvesztették rugalmasságukat. Leszokott a dohányzásról, és állandóan úgy érezte, hiányzik valami, önmaga előtt nem titkolódzott. Világos, hogy már terhére van a háziaknak, nehezen viselik el szeszélyeit, szidalmait, szemrehányásait, panaszait. Bizonyára azt gondolják, hogy ezt ő mind nem tudja — pedig mennyire elege van! De mit lehet itt tenni, éljenek csak ők is sokáig, nagyon sokáig. Töltsék csak ők is be a nyolcvanat, okkor majd megértik, mi is az öregség. . Tridon Halvasi — fiatal szovjet író, a mai grúz i~oia- lom egyik reprezentánsa A grúz írószövetség adzsáriai tagozatúnak titkára, ffllcszé- léseit anyanyelvév — adzsá- rul és grúzul írja. öregség... az ember nem mehet végiig a hűvös tavaszi szántáson. Igen, mióta megtanult járni, ez az első tavasz, hogy nem hajtja az ökröket. „Ne, te ne!” Micsoda idők vóltak azok, amikor még ő vetett, marokból szórta szét a vérpiros kukorica- szemeket. Pontosan tudta, hogy hová esnek a magok, és mekkorának kell lennie köztük a távolságnak, hogy gyomlálás- kor meg ne sérüljenek a fiatal hajtások. Az ökör is elbődült az udvaron, a fia meg odatámasztotta a házhoz a jármot, az ekét meg a kerítéshez. Az unoka fütyörészve, vesszőjével a levegőt csapkodja. A menye összeszedte a kukoricacsutkát, a kosárba dobta, és odavetette az ökröknek. Az öreg hallja, milyen éhesen eszlek az ökrök, forró orrlyukaikkal hogyan szívják be a levegőt, és rsao- kodiák oldalukat, hogy farkukkal kergessék el a tolakodó legyeket. |J| ogv lehet, ilyen időben ápvb 'n maradni? óbból elég! ^z.öreg kissé f“l- orvoiVedett. kinyújtotta a. kézé*- és a kilincsbe karo'szkfi. o'-í+ot+a az ablakot. A böntafp ága betört a c-robáU <-) U> - wt - -í <3 ft'i.-e Vrol néhány harmatesepp az öreg szőrös mellére hullott. Az öreg felkelt az ágyból, úgy tűnt neki, hogy magasabb lett mint volt, s amikor lenézett a földre, még a feje is megszédült. Leemelte a szögről gyűrött nadrágját és állva felhúzta. Kötött inget vett fel, fejére ócska kendőt bogozott, és meztelen lábaival lassan lépkedve kiment a verandára. Fia már a kapunál állt, és készült féltenni az ökrökre a jármot. Hatéves unokája meg egyik kezével az ökrök szarván átvetett kötelet fogta, másik kezében pedig a hosszú vesz- szővel csapkodott. Közvetlenül mellette az anyja vasfazékba morzsolgatta a vetésre szánt kukoricát. „Ez az asszony! bölcsesség” — somolvpott az öreg —, „ha vasedényből vetsz, nem férge- sedik a mag”. Az öreg óvatosan lement a léncsőn, és amikor leért, úgy örült neki, mint a tveegő sve»rnek, ha elér egyik fától a másikig. Mozdulatlanul állt. a körtefa törzsére támaszkodva és bámulta a kamilla illatú mezőt! — Amm. mit csinálsz, hoffv tehettél ki mezttláb? Megint heted akarsz tenni? Az istenre rrbCn*’ termetű volt mlvif a fia Soha rom tet*7iett neVf hogy a fia alacsonyabb nála, de most már mindegy, úgysem éri utói. Az öreg ránézett az ökör előtt álló unokájára. A fiúnak hoss- szú lábai voltak — talán ő magas lesz. Eh, mennyire szeretett volna sok fiúgyermeket! De nem, másképp rendelte az úr!.., Egymás után hat lánya született. ötvenöt éves volt, mire megszületett a fia. Ez az. amelyik itt áll előtte, és azt akarja, hogy menjen vissza a háziba. Lányai mind férjhez mentek. Az anyjuk meghalt. Otthon nem maradt más, csak a fia. Aztán mégjelent a meny. Lelke mélyén haragudott is a fiatalokra, hogy csak egy gyermekük van. Aztán visszaemlékezett, hogy behívták • fiát katonának, négy évet rabolt el tőle a katonaság, és az már négy unoka. || át valóban anélkül kell ** meghalnia, hogy megérné, nem lesz se háború, se hadsereg? — Apám, nem hallod? Gyerünk vissza gyorsan. Neked feküdnöd kell, érted? — Vigyázz innen, fiam!.íj Én fogom be az ökröket. — Bocsáss meg, apám, tudod egyáltalán mit beszélsz? — Mondtam már, hogy menj odébb! Ma jól érzem magam. Igen, igen, én igazat mondók neked Mi majd felszántunk a gyerekkel, te meg, fiam, az asszonnyal menj a brigádba, ott most nehéz az emberek dolga. Hova gondolsz, amíg tudok. segttek. Menjetek csak nvugodten. Nem nagy föld az, magam is elvégzem. Nem W áramlatot teremtő közhangulat. Egy ilyen új művészi törekvésnek csak akkor van hordereje, kifutása, távlata, sőt áttörési lehetősége, ha egy széles irodalmi-művészi derékhad mélyíti el az általa kialakított hídfőállást, ha az élcsoport előrefutó ékjét támogatni tudja az összfejlődés, a művészi közhangulat, az áramlatot alakító közízlés. Más szóval: nem vettük még észre, hogy itt egy új fejlődésszakasszal van dolgunk, mely más kritikai magatartást igényel; közvéleményt kellene eme új csomópont köré teremteni. Jelenleg még előfordul, hogy éppen ezeknek a kitűnő műveknek árnyékában élhet tovább a művészi felelősséget közönyösen kezelő magatartás. Valahogy azzal a logikával, hogy ha egyszer már megszületett pL a Hideg napok társadalmi felelősséget boncoló elmélyült szintézise, a közönség igényeit alacsonyabb szinten kielégítő művekben lehet már gondolkozni Hogy a példánál maradjunk: egy évvel ezelőtt egy filmes vitán mondta valaki, nyilván tréfálkozva és dicsérő szándékkal, hogy a Hideg napok és a Szegénylegények szintézise után joga van már a filmművészetnek a megtorpanásra. Azóta eltelt egy év. és ma már látszik ennek a gondolatnak árnyoldala: kissé lelassult, elszürkült a lendület, mely akkor ezeket a műveket felszínre dobta. Lelassult, mert nem alakult ki körülöttük tartó, segítő áramlat, művészi irányzatot teremtő közhangulat, hanem ki-ki a maga posztján úgy érezte, hogy sikerült egy csúcshoz érni, s ezért könnyebb fajsúlyú vállalkozásokat kell e nehéz fajsúlyú művek mellé állítani. E agyis: a művész felelőssége elképzelhetetlen a művészi közélet felelőssége nélkül: ezt a közéleti hangulatot, belső „pezsgést” kellene tovább élesztenünk, hogy ez a most jelentkező új és életképes irányzat valóságos művészi szintézishez, a művészi felelősség reneszánszához vezethessen. Almási Miklós ^ it jelent mindez a művészi gyakorlatban? Azt, hogy a művésznek gyakran szembe kell néznie azzal, hogy mit szeretnének alvasmi-látni a nézők, mert publikumát rá kell vezetnie az új összefüggések, szokatlan, néha furcsának tűnő összefüggések átélésére, társadalmi konfliktusok meglátására és a felelősség súlyának — olykor cseppet sem kellemes — átélésére. Sőt: nemcsak ilyen „elméleti” kapcsolatot kell kiépítenie közönségével, hanem mindezt egy lebilincselő, és vonzó műben kell a nézők-ol- vasók műélvezetének, élményének tárgyává tennie. Ez a művészi felelősség tehát többrétegű: egyaránt jelenti az illúziókkal való leszámolást, a régi ízlésnormák és romantikus fordulatok lassú-türelmes átépítését, és a valóság magas művészi hatásfokú felfedezését De hol van itt a felelősség mozzanata? Ott, hogy ebben a munkában a művésznek legtöbbször fehér foltokat kell meghódítania, és itt az össz- poliükai fejlődés áttekintésének, a közéleti jártasságnak éppúgy részévé kell válnia alkotómunkájának, mint a közönség befogadóképességét, fogékonyságát érdeklődését érzékelő képességének. A művész nemcsak kérdéseket tesz fel, hanem jelzi, olvasójából „provokálja” a válaszokat is. Tehát nem felelőtlenül csak kérdez, hanem a közvélemény formálójaként befolyásol is, és ennyiben részese a jövő társadalmi-emberi formálásának is. A Húsz óra, vagy a Hideg napok azért jelentettek szintézist, mert ez a sokoldalú művészi felelősség volt az alkotómunka kerete: a felfedezés értékeit az emelte, hogy az új ízlés- normák alakításának gesztusa ezekben a művekben harmonikus egységre talált egy új valósig-mozzanat felelősségteljes felfedezésével. Művészeink érzik, hogy e két probléma — az alkotó felelőssége közönségéért, és a jövő formálódásáért — összetartozik.: ebben látom a jelenlegi művészi sikerek legfontosabb közös jellemzőjét. Ez a művészi magatartás segítette világra ezeket a sikeres alkotásokat. A kérdés mégis mintha kevesebb súlyt, jelentőséget kapna a kritikai-művészi közéletben: az utóbbi két-három évben — tehát amikor az új alkotások ezekkel az alkotói gondokkal jelentkeztek — a kritika mintha szégyenlősen kitérne a probléma elvi-etikai, vagy művészetpolitikai elemzése elől. Mintha a kritikus úgy érezné, hogy a művész társadalmi felelősségéről szólni dogmatikus ízű lenne, s nem veszi észre, hogy ez a húzódozás csupán annak a jelenségnek egyik tünete, mely a felelősség vállalását általában sem tartja kényelmes dolognak. Bár a művészet társadalmi hivatásáról szóló Elméleti munkaközösségi dokumentumban, valamint a IX. pártkongresszus művészetekkel foglalkozó vitáiban többször is felmerült a probléma, a kritikai közélet lassabban ébred a kérdés fontosságára, s nem érez rá arra a sajátságra, hogy itt mai művészi fejlődésünk egyik döntően úi jelenségéről és a továbbhaladás egyik alapvető kérdéséről van szó. a probléma — kérmű született, kialakulóban van egy új művészi magatartás — legfeljebb a kritika maradt le erről a fejlődésről —, de ez a művekhez képest, mégiscsak másodlagos szempont A kérdezőnek sok tekintetben igaza van, a dolog mécsem ilyen egyszerű. A probléma másik olda'a ugyanis úgy fest. hogv e jelentős előretörés mellett, nem alakult ki megfe’elő,
