Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-23 / 95. szám
nors» A mosolygó Tömörkény Otven esztendeje, 1917. április 24-én, Szegeden hunyt el Tömörkény István, a magyar paraszt, a szegényember életének tudós ismerője, és megörökítője. Most az élő Tömörkényt idézzük derűs történetek tükrében, s nyújtjuk át az évforduló alkalmából. Az megrázta hatalmas sörényét: — Nem olvasom. Minek olvasnám? — Azért, mert nagyon rossz. Jegyezd meg, öcsém, hogy az ilyesmit el kell olvasni. Mert csak rossz írásból tanulhatja meg az ember, hogyan nem szabad írni. Ha poros az akta Hogyan nem szabad írni ? Tömörkény István vezette a Szegedi Napló törvényszéki rovatát. Esztendőkön keresztül ő lóvonatozott ki a Mars térre, ahol a törvényszék, meg a börtön állt. Egyszer más beosztást kapott a lapnál, s a törvényszéki rovatot át kellett adnia egy tizennyolc éves újdondásznak, Molnár Jenőnek. Megbeszélték, hogy reggel pontosan fél kilenckor találkoznak egy kiskocsmában. Tömörkény meg is jelent. Féi- litert rendelt szódával, két pohárral. Molnár Jenő nem tudott inni. — Szégyelld magad, öcsém — mondta méltatlankodva Tömörkény — és Molnár Jenő csakugyan elszégyellte magát és ivott. Alig negyedórával az otthon bekebelezett nagy csésze tejeskávé után. Tömörkény nyelve megoldódott: — Olvasod a Szegedi Híradó (a konkurrens lap) eredeti regényét? — kérdezte ifjú kollégájától. Koccintottak. Molnár Jenő engedélyt kért, hogy ne kelljen innia. Tömörkény dörmög- ve jegyezte meg: — Nem is lesz belőled köz- igazgatási riporter, mert azt a fene sok poros aktát sehogy se győzi az ember, ha nem locsolja folyton a torkát. Gyors szippantásokkal fogyasztotta a sodort cigarettákat. Egyszer csak azt mondja Tömörkény: — Te, fiú, sose írj hercegekről, meg grófokról. Nézd csak, itt Szegeden egyesek azt írják, hogy a herceg így süppedt bele a bársony fotelbe, a grófnő meg úgy dőlt bele a dugába™ Hát nem butaság ez? Az ember csak azokról írjon, akiket ismer, akiket a mindennapi életben közelről megfigyelhet. Ezért maradok én a tanyai parasztok, meg egyéb urak mellett egyik leghíresebb kocsmárosa volt. Tömörkény fel is öltözött ünneplőbe, bekopogtatott a koesmároshoz, megvallotta, hogy szereti leányát és ünnepélyesen megkéri a kezét. Kiss Palcsi uram nagyon elérzéke- nyedett, megölelte leendő veiét: — Édes fiam, ez az én életem legboldogabb napja! Csak azt tudnám, mivel mutassam meg? Mit adjak, Pista fiam, hogy megmutassam? Nyilván a hozományra célzott és Tömörkény egy kicsit elmélázott. — Tudja mit, édesapám — szólalt meg végre félénken. — Adjon egy liter bért! Aztán kisvártatva és nekibátorodva utána tette: — Vagy — kettőt! — é. — t. — földeák jänos: ] Szerelem Tömörkény István, aki igen szerette a bort, beleszeretett Kiss Palcsi uram gyönyörű leányába. Kiss Palcsi Szeged VIKAR BÉLA: Köszöntés egy gyümölcsfához GRAFIKA Lombhajad koszorúját a szerelem sugártejével öntözi aranykorsójából a hold. A fuvallatban megremegsz, miként a zászlók selymes fodra, így állsz egy esti kert közepén tétován, vágyakozóan, karcsú gyümölcsfa, elvarázsolt, néma királyleány. Látom, most lassan kitárod köntösöd. amelyet az alkonyat suhanó orsója szőtt árnyakból, csendből, majd bimbód kék tüzet, e halvány gyertyalángot magasba emeled, s jellel válaszolnak reá az égi körben virrasztó örök csillagok. — Pihenő kisfiú (Mohácsi Regős Ferenc rajza) szed? Nagyon jól érzem magam. A fia legyintett... A menye befutott a házba és már hozta is az öregnek régi, viseltes bocskorát. Szemrehányó pillantást vetett az urára, hova gondolsz, kérdezték szemei, megbolondult vagy mi, és ha ott hal meg a mezőn, mit szólnak az emberek!... Az öreg rá se nézett a bocskorra. Feltette az ökrökre a jármot. — Most már menjetek, gyermekeim, majd én ... egyedül. Magatok is látjátok. A fia majdnem sírva, kézen fogta az asszonyt, és lassan elindultok, vissza-vissza nézve. Az ökröket a gyerek vezette. Az öreg hátul ment az ekét tartva. A kisfiú halkan énekelt az örömtől, ő szeretett együtt dolgozni a nagyapjával. Meg aztán a nagyapa annyi mesét tud. De nagyapa ma nemigen beszélgetett. Az első barázda után könnyebb lett az öregnek is, az ökröknek is. A göröngyök tompán fordultak egymásra és az öreg arca lassanként felragyogott. — Ne, te, ne — kiáltotta időnként. „Vigyen el az ördög — gondolta — hiszen bírnám én hangosabban is noszogatni őket”. Az unoka pedig egyre várt - gondolta, nagyapa majd csak mesél. — Ne. te. ne! Az öreg egyszer sem csa- " pott oda az ostorral. Az ökrök erősek és okosak voltaic, de a szemükből nagy-nagy szomorúság áradt. Egyenletesen, kimérten halad ; k, és az öreg kiáltásaira se kezdtek sietni, Ügyet sem vetve a kisfiúra» aki a kötélnél fogva húzta őket. — Nagyapa, volt neked valaha fekete a hajad? — Igen, fiacskám, fiatal koromban, amikor annyi idős voltam, mint most az apád. — Te valamikor fiatal voltál, nagyapa? — Hát hogyne, fiacskáim! — Mesélj valamit róla! Valóban, milyen jó fiatalnak lenni — gondolta az öreg —, de mit lehet elmondani a gyereknek, mi az, amit megért? ... Igen, azt az eskü vőt Bara- tauliban soha sem fogja elfelejteni. Hogyan játszotta a dudán a talpaíávalót. A tánc egyre tüzesebb lett. Hirtelen kinyílt a másik szoba ajtaja, és kiözönlött egy sereg asszony. Valószínűleg leselkedtek a réseken, de az ajtó nem bírta el a nyomást, és kinyílt. Az egyik lány valahogy különösen nézett rá. Fehér bőre volt, hosszú haja gesztenyebarna, fején tarka kendő, arca enyhe pírban égett. ^ dudán volt egy kis tükör. Az ablakon betűző napsugár visszaverődött a tükördarabkán, ráborult a lány arcára, végigsimogatta nyakát, homlokát, hajfürtjeit. Az ősi szokások szerint a lányok és férfiak nem táncolhatták egy helyen. De a lány csak nézte, nézte őt és a duda felzokogott, tombolni kezdett. Nem bírta tovább, letépte magáról kendőjét, összegyűrte és odadobta a férfinek. Az felugrott, és táncolni kezdtek. A kendő a férfi vállán maradt. A lány hajának illata, áradt belőle A futball tréner (tapasztalataira hivatkozva) még külön fölajzotta a fantáziánkat, hogy a svéd nők körében óriási népszerűségnek örvendenek a kemény kötésű, magyar legények, mert az ottani férfiak mérhetetlenül isznak, aminek következtében korán parlagra kárhoztatják az élni kívánkozó svéd asszonyokat és lányokat. Erre már valóságos vita- tornádó támadt körülötte. Honunk íréi összesen nem találtak volna ki annyi megddcsőí- tő lehetőséget, mint amennyivel a kitűnő szakmai képességű és nőtlenségében szerelmi erejét el nem herdált Konthrás Elemért fölmagasz- talták. Kitől és hogyan? Titok, de néhány an azt híresz- telték, hogy már ügyvezető igazgató; autója, helikoptere és jachtja van, 6—8 szobás lakása Stockholmban, nyaraló, u a tengerparton, váltogatott partnernél a páros és páratlan számú napúkra, és külön a hét végi víkendekre... S ha csodálkozást vált is ki, mi a „szeretői” miatt acsarog- tunk össze legtöbbször és legszenvedélyesebben. Nem ok nélkül. Én is azok számát növelem, akik sajnálatosan elfuserált külsejű férfiúnak tartják Konthrás Elemért. Amiről nem tehet, úgy született. Minden mást élhinnék vele kapcsolatban, csak azt nem, hogy háremként rajzanak körülötte a svéd asszonyok és lányok. Nálunk elkerülték a nők, ezért is maradt nőtlen. Persze, karrierjének megítélésében nem a szeretői számán múlik az igazság. Nem, de a vita mégis forr. Egyik jámbor kartájunknak köszönhető. Svédországi tanulmányútja során, egy periférikus fekvésű gyárban összetalálkozott Konthrás Elemérrel. Ezt teszi a véletlen ... Azóta hiába esküdözik a kartársunk, hogy Konthrás Elemér gumicsizmában és gumiruhában már hatodik éve facsiszo- latnak szánt vékonyabb rönköket áztat egy medencében, és nem ügyvezető igazgató, hanem segédmunkás, és nincs autója, csak egy kehes motorkerékpárja, nem lakik 6—8 szobát Stockholmban, se a tengerparton, csak egy szoba- konyhás lakást bérel, és nem hárem rajzik körülötte, hanem egy elfonnyadt, svéd táraságoktól kikopott szakácsnő, aki most konyhai kisegítő egy turistaszállóban — nem és nem hiszik el mindezt. Viszont azzal vádolják kartájunkat, hogy irigységből valótlanságokat állít, no meg becsméreli a kapitalista állam dolgozóinak életszínvonalát, pedig attól — mondják — nem lesz nálunk olcsóbb a borjúhús ... Hát itt tartunk Konthrás Elemér sorsának megítélésében. Nemsokára annyi változatára esküszünk, ahányan vagyunk, holott senkinek se használnak az egymásra vicsorgó ellentétek. De mit tegyünk? Bonyolult gondolkozású, nehéz népség vagyunk mi. Hiába hangoztatom már a viták forr- pontján, lokalizáló zuhanynak szánva, hogy hagyjuk a fenébe a tíz éve meglépett hajdani kartársunk dicsőségét vagy dicstelenségét; még gyakorta kisebbségben maradok. Nem tudom a vitáinkból kiirtani Konthrást Elemért. Abban reménykedem, hátha a nyilvánosság részéről kapunk még valami új edd'g nem ismert adalékot hozzá, Ezért is újságoltam el Konthrás Elemé* támasztotta dilemmánkat.. J rek körüli erdőkben. Nem lépte át országunk nyugati határát, hanem civil ruhát szerezve, nem kis viszontagságok után, meg se állt Budapestig, ahol néhány hét alatt kivívta második alapvető érdemét a romeltakarításban igazolt közreműködésével és a szocializmus igenlésének nyilvános hangoztatásával. Az alapvető érdemek megszerzésének módja után már fölösleges részletesen megrajzolni Konthrás Elemér közérdekű tevékenységének grafikonját. A hajdan kötelező személyi káderezések híven őrzik évről évre gyarapodott jó hírének bizonyítékait. Ilyetén tájékozottságunkkal számolva és arra támaszkodva léptették egyre feljebb Konthrás Ellemért. Soha kifogás vagy vétó nem hangzott el ellene. Azért nem kell valami rendkívüli kiugrásra gondolni. Az oeztályvezető-helyettesség még nem jelentett valami óriási rangot, se tömegméretekben irigyelt fizetést, egyszerűen kifejezte csak egy ügyesen alkalmazkodó és tisztességesen dolgozó honpolgár megbecsülését. Ha mindehhez még hozzáteszem, mint ugyancsak közismert erényeit, hogy nem volt szesztestvér, se káromkodós, se törtető stréber, se gőgösködő kiskirály, máris megérthet» őszinte aggodalmunk, amikor az ellenforradalom legyűrése után hasztalan vártuk íróasztala mellé. Hetekig nyomoztunk utána, teljesen eredménytelenül. Mivel egyedül élt, nőtlenül és szülők, testvérek, rokonok nélkül, csák lakászomszédjaira és a házmesterre támaszkodhattunk. Mit se tudtak eltűnéséről mondani. Ekkor kezdtünk róla először vitatkozni. Voltak, akik az ellenforradalom ismeretlenül eltemetett áldozataként gyászolták. Mások azt rebesgették, hogy amilyen előrelátó ember, már valami nagyon magas, bizalmi funkcióban lehet, és egyelőre nincs ideje osztályvezető-helyettesi állásával törődni; várjunk türelemmel. Sokan viszont azt vetették föl, hegy disszidálhatott, hisz se kutyája, se macskája nem akadályozta, miért ne próbáljon szerencsét Nyugaton. Az utóbbiaknak lett igazuk. 1957 januárjában egy visszatért honpolgárunk révén üzenetet kaptunk tőle, hogy Becsben él, nagyszerű állást kapott egy nemzetközileg is elismert cégnél, s amint kiegészíti ruhatárát, berendezi összkomfortos lakását, nyomban autót vásárol, és szeretettel vendégül lát majd bennünket, ha szerencsénk lesz Bécsbe utazni. Meg is haragszik, ha elkerüljük őt... E nemes üzenetnek csak az volt a szépséghibája, hogy se a címét, se a nemzetközileg elismert cég nevét nem tudatta velünk. Űjból föllángolt a vitatkozás róla. Részletezni nincs értelme; jövőre se fogynék ki belőle, annyi eltérő vélekedés 1 volt. t Ha megbízható ismerősök I utaztak Becsbe, mindig a lel- | kükre kötöttük, érdeklődjenek | utána. Egyetlen ilyen megbí- j zásunk nem vezetett eród- | menyre. A véletlen annál in- íkább. Egyik régi futballistánk, Jaki húsz éve Bécsben tréneres- • kedik és hazajött szabadságra, {hozta a hírt, hogy Konthrás ( Elemér már Svédországban él. Egy sz'ntén nemzetközi * *ekin- télvnek örvendő vállalatnál kapott állást, kitűnőbbet, mint amilyen Bécsben volt neki. Ha kételkednének abban, amit most elújságolok, seregnyi tanúval és több kilónyi írásos dokumentummal tudnám bizonyítani Konthrás Elemér érdemeit. Azért bocsátom előre e készségemet, mert roppantul elszomorítana, ha bárki is elfogultsággal vádolna. Igen, baráaim, vegyük élő a tényeket, és tegyük valameny- nyit mérlegre, s alaikítsuk ki a hiteles eredményt, mert se nekünk, se Konthrás Elemérnek nem használnak az egymásra vicsorgó ellentétek. Kezdjük azzal, ami nem vitatható, s amiben mindnyájan megegyezünk: Konthrás Elemér múltjával. Ma is kitehetjük az ablakba, pedig már magasabb és szigorúbb mércét alkalmazunk. Nem követett el történelmi hőstetteket. Mégis van két alapvető érdeme, amit nemcsak a maga javára tudott kamatoztatni, de a közmegítélés bizalmát is biztosította. Az egyik érdemét 1945 első negyedében szerezte; amikor Sopron környékén mint katona, szándékosan eltévedt a Lövéfutni az eke után? Nem, úgy látszik, már teljesen meghibbant... És ha így van, ha befejeződik az élete, a fiának nem kö- tektiséga-e 'ilyenkor mellette lenni? Minek is kiabált olyan gorombán a fiára: „Vigyázz innen!?” Valószínűleg megsértődött a menye is. Eszébe jutott minden sértés, amelyet összehordott a fiára és a menyére, a maga sérelmei pedig feledésbe merültek. Bánni kezdte, hogy néha nagyon durva volt. Világéletében ilyen volt, nem futotta a türelméből és az önuralmából. Az ökrök már álltak és csapkodtak a farkukkal. Az öreg lassan leereszkedett a frissen szántott földre. A kisfiú megörült, hogy nagyapa elfáradt és végre ő mehet az eke után. Csendben ült, hogy ne zavarja a nagyapát, hadd pihenjen. De a gyerek csak nem bírta ki, felállt megfogta az ekét, és rákiáltott az ökrökre. Azok lomhán megindultak, és az eke lassan forgatva a szürke rögöket, folytatva a barázdát, amit az öreg kezdett meg. A fiú el volt ragadtatva, " azt hitte, hogy nagyapa őt nézi. A nagyapa pedig úgy feküdt a nedves földön, mint a tenger hullámain. Feküdt, és tágra nyitott szemmel mereven nézett a hatalmas tavaszi napra. Egyenesen a hatalmas, tűző napba nézett, de hogy, hogy nem — egyetlen könnycsepp sem gördült ki a szeméből. Fordította: Molnár Antónia és a váltóval az arcához sao- rí tóttá. Ott volt a lány apja és báityjai is. A látottaktól majdnem megőrültek. Megragadták a lányt, és cipelni kezdték a kijárat felé. A kendőt is elvette valaki... Az ökrök orrlyukaiban hab tajtékzott, pihenniük kellett Na jó, még két barázda van hátra, azután pihenni is lehet És akkor esetleg mesél is majd a gyereknek. De semmi olyat nem talált, ami az unokájának érdekes lehetne. Az emlékek úgy hullottak rá, mint a lapos kukoricaszemek és az öregnek az jutott eszébe, hogy egy életen át csak vetett és most már a termést bizonyára az unokája takarítja be, és akkor majd megérti, micsoda ember is a nagyapja. Az ökrök a régebbi tavaszokról ismerték már az öreget, és ismerték ezt a mezőt is — a föld itt nagyon nehéz. A fiú a járomra dobta a kötelet, minek szaladozna hiába előttük, úgy sem figyelnek rá. Nem, valóban itt az ideje, hogy az ökrök pihenjenek, de az öreg valamiért félt őket megállítani. Uirtelen úgy érezte, hogy * ’ egy hideg, erős sodrású hegyi patakban megy fölfelé. Most már nem az öreg tartotta az ekét, hanem fordítva: az eke tartotta meg őt. — Ne, te, ne! — kiáltotta, de meg sem hallotta a saját hangját. Az jutott eszébe, hogy nem kellett volna elküldeni a fiát és a menyét. És különben is, micsoda ostobaság volt ez! — Hát szabad neki mezítláb járkálnia a hideg földön,
