Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-23 / 95. szám

A fiatal orvos a társadalomban Adalékok a gyógyítók változó arculatához — Lakást igényel? ... Csa­ládja van? — Igen. Feleségem, gyerme­kem — Mi a foglalkozása? — Orvos. — Orvos! És lakást kér! Hát vegyen magának! Ez a párbeszéd állítólag Gyöngyösön történt. Az orvos fiatal volt a szakmában, ma­gánpraxist nem folytatott, a város biztosított betegeit gyó­gyította a kórházban. Nem ke­resett óriási pénzeket, mert hiába volt orvos, de kezdő. S a „minden kezdet nehéz” ismert mondás tükröződött azokban a felszólalásokban, amelyek a fiatal orvosok fóru­mán hangzottak el Egerben. A vitaindító referátum címe A fiatal orvosok társadalmi te­vékenysége volt. De a tanács­kozáson elmondott felszólalá­sok többsége nem ebben a tárgykörben mozgott; maga a vitaindító előadás sem. A referátumból egyetlen gon­dolatot ragadunk ki: „A hon­nan jöttünk, mivé váltunk” kér­dését orvosi viszonylatban, vagyis milyen helyzetet foglal el az orvos a társadalomban? As orvos kispolgár? Egy félreértéssel kell kezde­ni, amely a tanácskozás elején történt. Felmerült az, hogy ré­gien az orvos, mivel közvetlenül a rendelőjében a betegtől kap­ta a gyógyításért a honoráriu­mot, így pénz—áru viszonyba lépett azzal, ezért a kisáruter- melő kategóriába tartozott és szociológiai értelemben a kis­polgársághoz. Tehát „honnan jöttünk? ...” — a kispolgárság­ból. S ahogv végigtekintettem a fiatal doktorok arcán, egy kis meglepetést láttam tükröződ­ni rajtuk. Különösen fokozó­dott ez, amikor egyre többször hallották említeni a kispolgári múltat és egyre többször úgy is, mintha ez a jelenben is érvé­nyes lenne. Ebből egy kis félre­értés adódott, amit az egyik felszólaló kereken elutasított: „Véleményem szerint a kispol­gári beállítottság, ami a régeb­bi orvosokat jellemezhette, ná­lunk már nincs meg”. Aki „tanár” a munkahelyén Köznapi, kedves esetről szól a levél, amelyet a szer­kesztőségi postás hozott a na­pokban. A 4. számú AKÖV egri, Sas úti darabárus részlegének egyik árukezélőjéről, Gál Ber- nátról írtak, aki a közelmúlt­ban, szolgálatának teljesítése közben, egy elvesztett boríték­ra, s a belőle kihullott százfo­rintosokra lett figyelmes az utcán. A derék ember azon nyomban megállásra szólította gépkocsivezető társát, s mi­előtt a szél tovább fújta volna, gyorsan összeszedte a. szétszó­ródott, értékes papírokat. A borítékban is volt még a pénzből, igy összesen már hat­száz forint gazdáját kellett keresnie. Űtmutatóul mindösz­Változatok de melyik helyes ? Mikor biztos, s mikor bizonyos ? azonban válogatnunk kell, mert a két szó jelentése és nyelvi szerepe mégsem teljesen azo­nos. Dr. Bakos József tanszékvezető főiskolai tanár, a nyelvészeti tudományok kandidátusa ... hogy szeressük és becsüljük egymást, emberek, amely ja­vaslat újnak éppen nem mondható, de viszont eleget sohasem mondható. Szeressük és becsüljük, különösen azokat az em­bereket, emberek, akik mindenképpen rászolgáltak az embe­rek megbecsülésére és szer etetőre. Tudom, ebben a formában még kevésbé mondható újnak a véleményem, hiszen ez olyan természetes, olyan magától értetődő, hogy teljesen felesleges a szót és a betűt szaporítani miatta. Így voltam én is ezzel sokáig, és én is nyílt őszinteséggel jelentettem volna ki az effajta javaslattevőnek, hogy még spanyolviaszkot sem találta fel, mondom, így voltam ezzel én is a minapig, amíg... Amíg a mindenki áltál szeretett és megbecsült öreg szakit keresvén egy üzemben, nem közlik ve­lem, hogy: — Az öreg szaki? Beteg. Már lassan két hete... Csuda rendes, belevaló ember. Hiányzik is nagyon, ö is, meg á keze is... — És mi baja van? — tettem fel az ilyenkor szokványos, ám mindenki által jogosnak megítélhető kérdést. Meghökkent és tanácstalan arcok, töprengő pillantások, félbemaradt váll­rándítások jelezték a választ. — Hogy mi a baja? Tényleg, mi is a baja? Nem tudod, hogy mi baja lehet az öregnek? — Én nem tudom, éppen tőled akartam kérdezni — ingat­ta vissza a fejét a megkérdezett szaktárs, s ebből a követke­zőket volt szerencsém leszűrni: 1. Az öreg szakit itt mindenki szereti, becsüli, munkája, esze, magatartása miatt... , 2. Az öreg szaki betegsége éppen olyan ismeretlen közvet­len munkahelyén, mint a Mars bolygó állítólagos csatornái, amelyekről legfeljebb azt tudjuk, hogy vannak, de még azt se biztosan... 3. Senkinek, még véletlenül sem jutott eszébe, hogy leg­alább megtudja, mi lehet a baja az öregnek... 4. Az meg a legkevésbé sem jutott senkinek sem az eszé­be, hogy meg is látogassa, érdeklődjék, hogy s mint... Egyébként mindenki szereti és becsüli az öreg szakit. Ó, szavak, csodálatos szavak! A szakemberek véleménye szerint a magyar nyelv szókincse meg is haladhatja az egy­millió szót, s talán ebben az egymillióban nincs is benne a szeretet és a megbecsülés szavaknak minden változata, szino­nimája, hangulatának minden árnyalata. Ó, szavak, csodálatos szavak, amelyeket olyan fesztelenül használunk, vesszük elő és dobjuk félre, mint süldő lány a kinőtt ruháját. Mennyivel könnyebb veletek élni, mint tartalmatok lényegében cseleked­ni, mennyivel könnyebb öklömnyi bánatos szemeket meresz­teni a meghatottságtól, mint egy verébugrást tenni is. Mert szeretjük mi ám egymást, emberek, tudom én azt, egyébként nekem, is ez a véleményem, s különösen szeretjük azt. aki rászolgál erre. Csak bizony, mondom nékték, gyak­rabban pereg a nyelv, mint cselekszik a kéz; könnyebb a szó, mint a tett. . Nos, persze, nem világrengető dolog ez. Sőt, meg is vagyok győződve róla, hogy például a szakszervezet — hivatalból «* meg is látogatta már, vagy még annakelőtté is áz öreg szakit ebből az üzemből, egy másik munkatársat egy másik üzem­ből, vagy hivatalból és így végeredményben a dolgok nagyon is rendjén mennek. Csakhogy —, bár az is jól, sőt nagyon is jólesik — mégis más dolog, ha hivatalból, s megint más, ha őszinte és aggódó barátságból törődöm azzal, akit ugye szeretek és megbecsü­lök; más dolog, bár nagyon jó dolog, ha hiányzóm a „hivatal­nak”, de mégis más és bensőségesebb, jobb, szívbemarkolóbb, ha barátságból is. Egyébként az a véleményem, hogy szeretjük, becsüljük mi egymást, emberek, csak néha úgy vagyunk vele, hogy ké­nyelmesebb szóban szeretni, mint tettekben és tettekkel meg­becsülni. Csak ezt és ennyit akartam mondani erről — Kedves uraim, mielőtt elmondanám, hogy miért fá­rasztottam ide, engedje meg, hogy kérjek valamit... Ká­vét, konyakot? — hajolt kö­zel szinte esdeklöen, hogy te­gyen boldoggá, hogy tegyem vendéglátómmá őt. — Egy kávét ...és köszö­nöm — mondtam szerényen, hogy lássa, vendége leszek és vagyok, de visszaélni vendég­látásával eszem ágában sincs... — Kisasszony, kérek két duplát, két dupla konyakot, de jól megmérve, mert a szer­kesztő úrnak lesz — mondta harsány hangon és kedélye­den megveregette a vállam. Feszengeni kezdtem, mert nem hiszem, hogy csak a szerkesztő úrnak illik meg­mérni a konyakot, s azt sem, hogy csak a konyakot, mert a tej az már lehet féldecivel kevesebb. — Jó időnk van ... ugye... kitűnő időnk van... Kicsit bolondos idő, áprilisi idő, <ugye, de kitűnő idő, ugye? — '' heftierészett az időről és ba- rátian a térdemet csapkodta. Vártam, mit akar egyáltalán, dé kü!v mi* az idővel meg az áprilissal. Hozták a konyakot és a feketét... Ulrf ér az ember, ha...? — Kisasszony, még egy rundót... Nem igaz, szer­kesztő úr? — De nem... szó sincs ró­la — makogtam, mert a tor­komon akadt a konyak... — Jó, akkor kávét nem kérek, csak konyakot... Stimmt, aranyos szerkesztő úr? Persze, hogy stimmt... Finom ez a konyak,- jó ez a konyak, azt mondják, hogy a németek is nagyon szeretik ezt a magyar konyakot, hiá­ba, magyar konyak, magyar ló, az, kérem, világhírű ... Kisasszony, még egyszer, de csak konyakot... Semmi vi­ta... Ezzel aztán egyelőre be is fejezzük... Nos, szóval, hol is hagytam abba, ja igen, hogy a magyar konyak, meg a magyar ló... — Kedves uram — vág­tam közbe most már ingerül­ten —, remélem, nem azért hívott fel telefonon és nem azért beszéltük meg, hogy négyszemközt Ht találkozunk bizalmas üovéhav. hogy a lo­vakról, meg a konyakról tart­son nekem e’őadást... Megvakarta a bibircsókot orra tövét, aztán sunyin ka­csintott: — Hát persze, hogy nem, aranyos szerkesztő úr, persze, hogy nem — nyelte le a har­madik féldecit szemrebbenés nélkül. — Ne szerkesztő urazzon engem állandóan... — Jól van, szakikásm, nem szerkesztő urazorn többé... Nos, arról van szó, hogy van nekem egy há­zam. egy házacskám, s amelyben lakó van. Az a la­kó nem akar az istennek sem kiköltözni, pedig nekem arra a lakásra szükségem lenne... Van lakásom ugyan, de az ál­lami lakás, ez pedig az enyém... Nos, szóval, ha maga megírná aranyos szerk... akarom mondani szakikám, hogy egyes lakók hogy bán­nak a bérleménnyel, és pél­dának mondjuk felhoznál az én lakómat, akii egyszerűen kivágott egy gyönyörű, de igazán gyönyörű orgonafát, csak azért, mert elfogja előle a napot, nos, ha ezt megírná én már tudnék is a cikkel a bírósághoz.... Hát ebben kellene nekem a ma­ga segítsége, akinek a tol­lát... 1 ■ — Azt hiszem, hogy ez nem fog menni, kedves szakikám — öntött el a méreg, hogy ennyire baleknek nézhet va­laki. — Aztán, miért nem? — Mert maszek lakás­ügyekkel is, úgy tudom, az Ingatlanközvetítő foglalkozik és nem én... — Szóval, nem segít? — Ebben semmiképpen sem... — Hallja, de piszok *gy fráter maga ... Mondták is, hogy az, de én mondtam, hogy nem lehet ez piszok frá­ter, mégha újságíró is, de mégiscsak az... Nem segí­tene egy dolgozó emberen ... Azt nem, de inni, azt van po­fája... Nos, soha viszontlá­tásra — pöckölte mutatóujját a homlokához és határozott léptekkel távozott. A konyakot, a kávét ter­mészetesen én fizettem. (egri) 1967, április vasárnap tek között szükséges. Sokkal in­kább elítélendő az, ha valaki a kórházban „vágja meg a be­teget”, mintha otthon magas színvonalú gyógyítást folytat. Kevés: a társadalmi munka Amikor órásokról van szó, akkor mindig felmerül a jó kereset, a pénz is. Sok helyen a pincéreket, borbélyokat, orvo­sokat együtt emlegetik, mint akik a „borravalóból” egészí­tik ki szépen a keresetüket. (A tanácskozáson elmondták, hogy egy politikai gazdaság*an h.n- könvv együtt foglalkozott a pin­cérek. borbélyok, orvosok jöve­delmével). Talán ezért is történhetett meg a bevezetőben írt párbe­széd Gyöngyösön a lakáskére­lemről, mert elég mélyen gyö­kerezik ez a szemlélet az em­berekben. A fiatalok meglepően keve­set beszélték erről és egyéni problémáikról, a pályakezdés nehézségeiről, sérelmekről, la­kásról, megélhetésről... Ami­kor szóltak is ehhez hasonlók­ról — megfontoltan és mérték­tartóan. De az is igaz, hogy amiért a fórumot összehívták: „A fiatal orvosok társadalmi tevékeny- sége”-nek megvitatása, arról ta­lán még kevesebb szó esett. Ugyanis, amit a társadalmi te­vékenységükről elmondtak, nem volt sok és nem volt jelentős sem. Mintha egy kicsit kívül esnének még a TIT hatáskörén is. A fiatal orvosokban van tö­rekvés, hogv társadalmi tevé- kervtóget végezzenek, de néha mintha az ezzel foglalkozó szervezetek elfeledkeznének ró­luk. Ez is abból származhat, ahogy a közvélemény az orvo­sokról vélekedik. A fiatal orvosokat az a vágy fűtötte, hogy kinyilvánítsák: nem lehet minden orvost egy kalap alá venni anyagiasság, egoizmus, társadalmi közöm­bösség terén. Mert az orvosok túlnyomó többsége nem ilyen. Csakhogy ezt éppen nekik, fia­taloknak keli bebizonyítani és sokat tenni, nem utolsósorban becsületes munkájukon kívül társadalmi tevékenységükkel is, mint ahogy ezt sokkal intenzí­vebben folytatják értelmiségi társaik, a pedagógusok. Berkovits György sze egy nevet talált, s mellet­te annyit: 10-es gyáregység. Ám bármennyire is kevésnek bizonyultak az adatok, nem nyugodott addig, amíg rá­akadt a nyomra. Boldogan adta vissza a Könnyűipari Alkatrészgyártó és Ellátó Vállalat 10. számú egri gyáregységében dolgozó Farkas Rudolfnak a pénzt, ami az elmúlt évi nyereségrészese­dését jelentette. A megtalált hatszáz forinttal a gyárban kettős örömet okozott Gál Ber­nét: egyrészt megmentette a munká.scsalád pénzét, másrészt pedig eloszlatott egy alapta­lan gyanút, amellyel valame­lyik, helybeli, üzemi dolgozót terhelték. Talán nem foglalkoznánk ilyen részletességgel a levél­lel, ha az említett árukezelő­nek ez lenne az első hasonló esete. A levélben azonban azt írták, hogy az AKÖV törasgár- distája, szolgálatának 15 esz­tendeje alatt már számtalan esetben tanúbizonyságát adta becsületességének, segítőkész­ségének, jóindulatának s ezért korántsem véletlenül nevezik „Tanár”-úmak a munkahe­lyén, meg a vele kapcsolatban álló nagykereskedelmi válla- toknál. Jólesik ilyesmiről hallani, írni, őszinte örömünkre szol­gálna, ha a postás naponta hozna hírt hasonló emberek­ről, történetekről... (gyóni) Egy másik fiatal orvos így fogalmazott: „Az új ovos-értel- miség egy része ma már mun­kás- és parasztfiatalokból kerül ki. Mi már messze állunk a ré­gi kispolgári középrétegtől, hi­szen hazulról a munkás- és pa­rasztszülőktől mást is hoztunk magunkkal...” Egy félreértés, amely a vita­indító előadásból adódott, ilyen szenvedélyeket szított fel. Azért nevezem félreértésnek, mert senki seim akarta bizonyí­tani, hogy a ma fiatal orvosa kispolgár. De válhat azzá — s hogyan? Magánpraxis és mellékállás — Az orvostársadalmon be­lül is vannak jó szakmák és úgynevezett „rosszak”, ahol ke­vesebbet lehet keresni. Minden­ki a „jó szakma” felé törekszik és kevesen adják rá a fejüket, hogy diétás orvosok legyenek, vagy egészségügyi szervezésből szerezzék meg a szakvizsgáju­kat. A társadalom érdeke itt el­válik az egyéni érdektől — hal­lottam. j Ez ellen egyetlen felszólaló sem tudott — sajnos — tiltakoz­ni. Mert ez így van. S aztán azt is feljegyeztem: a fiatal orvos 1300 forinttal kezd, s mivel „a lét határozza meg a tudatot”, ez az „1300 fo­rintos tudat?’ nem segíti elő, hogy a társadalom édekeit tart­sák szem előtt. Hát, bizony furcsa vulgár- materializmus ez egy kicsit, és ez a mondat is bizonyíthatta a referátum szavait, hogy „a kis­polgárságból jöttünk.. Az egyéni és a társadalmi ér­dek „összebékítésére” felszóla­ló a következőket mondotta: Mi nem magánpraxisból, ha­nem a „társadalomból” szeret­nénk megélni. Aztán hozzátet­te: „Én például elvből nem folytatok magánrendelést. Sze­rintem egy fiatal orvosnál, aki a mi rendszerünkben lett azzá, fel sem szabadna, hogy merül­jön a magánrendelő nyitása. In­kább fizessük meg őket, bizto­sítsunk mellékállásokat.” Kérdés, hogy nem vetette-e el a sulykot az illető, hiszen a magánpraxis törvényes kere­Itt-ott a kupica szó lép a he­lyébe. II. Az alábbiakban a biztos és a bizonyos szavakkal kap­csolatban kell elmondanunk véleményünket. Sokan kérdez­ték: Felcserélhetők-e ezek a szavak az értelmes közlésben? Egyenlő fogalmi tataimat hor­doznak-e, illetőleg mi a közös a jelentéstartalmukban? Itt már valóban nem úgy ve­tődik fel a kérdés, hogy melyik a megszokottabb? Mindig a be­szélő szándéka, a mondanivaló, a nyelvi mező dönti el, mikor kell élnünk a biztos és mikor a bizonyos szóval. A két szó je­lentéstartalma valóban rokon­ságban van egymással, és még­sem lehet minden esetben fel­cserélni őket A biztos szónak gyakoribb a megbízható, ami­hez kétség nem fér. ami való­ságnak, ténynek vehető jelen­tésekben való használata: biz­tos adat, biztos hír, biztos vontja a. védelemnek, biztos si­kernek látszik stb.. stb. A bizo­nyos szó sajátos jelentése vilá­gosabbá válik a következő szö- vegösszefüveéí-ekben: bizon.vos esetekben, bizonyos értelemben, bizonvosan ö is eljön stb. Ez utóbbi nyelvi forma valóban nem azt ieWit-i. biztosan ei'ön, illetőleg biztos, hogy el­jön. Újabban ezt a két szót gyak­ran felcserélik, s tey érte^me- 709? ik elbizonytalanodik. Mivel ieTenté!9tavfp'»miikbaTi valóban var» meglévő ú^y botnak oavmó«ra b<v?V e!mo­sód|V a sn jfi.+rw f<*vroi rná f.arta lom A 7 pcrvprfplrnn, a v^árrn~ 0/7 hh fo'^olryyO’T^c'h'on &7 1(7P~ nyesebb nyelvhasználatban I. A hozzánk mind gyakrab­ban érkező levelek írói egyes szavak alakváltozataival kap­csolatban is tanácsot kérnek. Ilyen alakváltozatokra gondo­lunk elsősorban: hátrább — hát­rébb. odább — odébb, arrább — arrébb, hamarább — hama­rább stb. Amint látjuk, ezek­nek a határozószóknak kétféle fokozott alakja is van. Melyi­ket ajánljuk, illetőleg melyik a megszokottabb? Az igényesebb nyelvhasználatban inkább az arrább, odább, hamarabb, hát­rább változatok jelentkeznek. Néhány, elsősorban „csalá­diasabb” jellegű szó alakválto­zataival kapcsolatban is felve­tették levélíróink azt a kér­dést: „Melyik helyes?” Ezek az alakváltozatok a kö­vetkezők: 1. puszedli — puszer- li: Az első változat megszokot­tabb, de helyette is éljünk a jó magyar habcsók, csók (mézes, mandulás stb.) szavakkal! 2. Hecsedli — hecserli: Itt is az első alak a gyakoribb, de ezt is helyettesíthetjük jó magyar szóval: csipkelekvár, csipkebo­gyó. Kisgyerekes anyák ajkán gyakran hangzik fel a partedli, illetőleg a parterli alakváltozat. Melyik a helyes, melyik a megszokottabb? Ügy látjuk, hogv egt/enlő értékűek az alak­változatok. de örömmel vehet­jük tudomásul, hogy sok édes­anya már magyar formákkal él az idegen szó helyett. Gyak­rabban halljuk a valóban szem’i'Metes szakállka és a ke- vésbó V'föioyn tetsző élőké szót. Sokszor, talán nagvon is sokszor hanarík fel a ßtamvaPii S70és ala'zv-it-zata. a etamverli is. Az első alekia az általánosabban használt forma.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents