Heves Megyei Népújság, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-03 / 53. szám

Ez is erdeRcivédelem M ostanában sokat töp- **' 1 rengünk a jövőről, pedig mi, tisztségviselőik, kita­nultuk már a taktikát...” — jegyezte meg beszélgetés köz­ben a vállalati szb-titkár. Hogy mit értett egészen pontosan a „kitanultuk a taktikát” alatt — nem fejtette ki részletesen, csupán sejttette. Valahogy így lehet ezt tömören megfogal­mazni: egy szb-titkár, ha azt alkarja, hogy a következő cik­lusban is megválasszák, akkor kötéltáncos módjára egyensú­lyoznia kell a különböző érde­kéket hordozó vállalati erők között... Könnyű lenne ezt a védeke­zést, magatartást egyetlen in­gerült kézmozdulattal a „hely­telen”, „hibás” nézetek kate­góriájába sorolni. A napi gya­korlatot — és nem az ideális állapotokat — figyelembe véve azért van abban valami, hogy az szb-titkár, vagy a szakszer­vezeti bizottság mint testület, nem tekinthet el a helyi kö­rülményekről, vagy ha úgy tet­szik: a helyi „erőviszonyok­tól”. A szavak, döntések, ál­lásfoglalások, határozatok ér­tékét végül is az fémjelzi, hogy a vállalat valóságos vagy vélt érdekeit fejezi-e ki, más szóval a gazdasági feladatok túlsúlyát vállán hordozó kollektíva, avagy egy szűkebb kis csoport érdekeiért fúj-e harci riadót. A meditáció, a gondolkodás persze nem lebecsülendő dolog, különösen most nem, amikör a szakszervezeti mozgalom is fel­készül az új gazdasági mecha­nizmus körülményeire. Nap­jainkban még az a helyzet, hogy az szb-titkárok jó része tudomásul veszi, hogy például a foglalkozási ártalom csök­kentésére vagy munkabizton­ságra csak negyedrész annyi pénzt fordítanák, mint szüksé­ges lenne, a termelés tíz szá­zalékos növelése pedig feltét­len népgazdasági érdek. Jólle­het, manapság — az érvényben leyő irányítási, elszámolási rendszer fogyatékosságai kö­vetkeztében — gyakran nehéz kibogozni, hogy mi a valóságos népgazdasági érdek. Az viszont kétségtelen, hogy az ipari ár­talmak leküzdése, általában a munkakörülmények javítása legalább annyira gazdasági és politikai igény, mint a legszebb termelési program. gyakran halljuk még ma ^ is azt a tetszetős jel­szót: „A legfőbb érdekvédelem az előirányzott termelési-gaz­dasági programok végrehajtá­sa.” Ez a jelszó visszatetszést kiváltó frázissá silányul az ér­dekeltek szemében, ha égisze alatt elmulasztanak fontos, na­pi, sürgető szociális, munkás- és egészségvédelmi intézkedé­seket. Az mindenki előtt vi­lágos, hogy az élet- és munka- körülmények állandó javítása csak a gazdasági gyarapodással alapozható meg — azonban nem várható el az egyes dolgo­zóktól, vagy a kisebb-nagyobb vállalati kollektíváktól, hogy a népgazdasági síkon jelentke­ző összefüggéseket, a többszö­rös áttételen keresztül jelent­kező eredményeket a munka­gépnél naponta „felismerjék”. Nem szólva arról, hogy a do­log meg is fordítható: a gaz­dasági fejlődés csak akkor le­het „lázgörbéktől” mentesen felfelé ívelő, ha az ember ér­dekében kitűzött célok ember­hez méltó körülmények között valósulhatnak meg. A gazda­ságirányítási reformnak egyik legfontosabb változtatása arra irányul, hogy a népgazdasági érdek a vállalat és az egyes ember érdekeként érvényesül­jön és a népgazdasági igénye­ket ne „kívülről kelljen magya­rázni”, hanem a gazdasági sza­bályozók révén legyen az ben­ne a „levegőben”, amelyet min­denki sajátjaként tekint és kö­vet. Nem olyasfajta egyoldalú együttműködésre van és még inkább — lesz szükség, hogy a vállalati vezetőség kiadja uta­sításait és a társadalmi szer­vek, köztük a szakszervezetek, „megmagyarázzák” az intézke­dés célját, értelmét, várható hatásait. Sőt. az az ieény, hogy minden szerv a saját dolgát végezze a maga apparátusával, megfelelő koordinációval. A szakszervezet alapvető fel­adata az érdekvédelem, sőt, amikor gazdasági-termelési kérdésekkel foglalkozik, akkor ík ebből a sajátos optikából teli vizsgálódnia, á’iást foglal­ja vagy vitáznia. Az egyik ilyen fontos gazda- Mlgi és egyúttal érdekvédelmi téma a foglalkoztatottság. Min múlik ez? A piaci igények is­meretén, a készülő gyártmá­nyok versenyképességén. És min múlik a versenyképesség? A műszaki fejlesztés színvona­lán, ütemén, a gyáron belüli szervezettségen és más hasonló szakproblémák jó megoldásán. A szakszervezeteknek nem az a feladatuk, hogy általában szónokoljanak a jobb, olcsóbb, gazdaságosabb munkáról, mert az falra hányt borsó csupán, ha nem párosul a kellő szakér­telemmel végzett elemző mun­kával. Részben már ma is meg­vannak ehhez a feltételek, viszont ahol hiányzik, csak­ugyan itt az ideje, hogy elő­teremtsék. A vezető szakszervezeti “ testületek mellett létre­hozott vagy létrehozásra váró gazdasági-műszaki bizottságok kellő tapasztalat és szakisme­ret birtokában képesek közös nevezőre hozni a gazdasági ve­zetés és a dolgozó kollektíva között időnként támadt nézet- és érdekkülönbségeket. Csupán hatalmi szóval egyre nehe­zebb már ma is tartósan el­rendezni ilyesmit, a jövőben pedig ez — a vállalati egy­ség veszélyeztetése nélkül — egyenesen lehetetlen lesz. Szorosan a dolgozók érdek­védelméhez sorolható az emlí­tett társadalmi bizottságok olyanfajta tevékenysége is, amikor — az erre hivatott gaz­dasági irányító szervekkel vi­tatkozva — konstruktív megol­dásokat ajánló tanulmányokkal bizonyítják be, mondjuk, a fog­lalkoztatottság fenntartásának vagy növelésének lehetőségeit, a személyi jövedelmekre, vagy a szociális célokra fordítható összegek előteremtésének for­rásait. Éppen ez a fajta tevé­kenység lehet az, amellyel legközérthetőbben bizonyítha­tó, hogy a munkások és alkal­mazottak valódi érdekvédelme egyben a vállalati és népgaz­dasági érdekek szolgálatát is jelenti. Jt vállalati — és a válla­“ lati vezetői — önálló­ság növekedése nincs ellent­mondásban azzal, hogy egyút­tal nagyobb szerepet kapjon a társadalmi ellenőrzés, hogy a szakszervezetek tevékeny, kez­deményező szerepet vállaljanak a gyári, helyi gazdaságpolitika kialakításában. Ez nem csor­bítja a helyi vezetők önállósá­gát. A megalapozott, ésszerű vélemény, javaslat >— különö­sen, ha azt társadalmi-politikai testület teszi — semmiképpen nem zavarja a felelős gazda­sági vezető tevékenységét. Szó sincs tehát arról, hogy a szakszervezeteknek a jövő­ben el kell fordulniuk a gaz­dasági-termelési kérdésektől. A különbség az eddigi és a jö­vőbeni munkájukban ott lel­hető fel, hogy a szakszervezet­nek elsősorban „alulról”, az emberek szemszögéből kell nézniük a gazdasági, műszaki, termelési problémákat, felada­tokat. C lem zés, vita, közős ne­^ vezőre jutás — ez az ál­talános képlet, amelyet a jövő rajzol elénk. Vagy éppen le­hetséges a vita után a vétó is, ha egy-egy rendelkezés ártal­masán érinti a dolgozók élet- és munkakörülményeit. Min­denható receptre, minden hely­zetre egyformán alkalmazható módszerre senki nem tud ta­nácsot adni. Mert most pon­tosam olyan időszak követke­zik, amikor a bevált sablonok helyett az önálló tetteknek, a gondolkozás! és cselekvési ké­pességnek nyílnak szabad utak. K. S. Egyszerűen nem értem. Mert ki tagadhat­ná, hogy a legnépszerűbb műsor aktivében, a legjobb cikk az újságban, egyáltalán a legiz­galmasabb téma az — időjárás. Ennek ellené­re kis píszlicsáré cikkecske az újságban ar­ról, hogy Kozma Bendegúz öt holdat fej­trágyázott egymaga —, » a cikk aláírva. Unalmas kis ötperces revüműsor a tévében, ahol még a női lábakat is csak bokáig lehet látni — odaírva: rendezte Könnyű Frigyes ... Mikor érem meg a következőt7: — Déli, délnyugati szél, átfutó felhőzet, tartósan szép és meleg idő. A legmagasabb nap­pali hőmérséklet 22—24, a legalacsonyabb éj­szakai 21—21 fok körül. Jósolta: Meteor Oszkár meteorológus”. Hát nem megérdemelné?! (-ó) Kis üzent — több millióval A Sárhegy lábánál meghú­zódó kis üzemet kevesen isme­rik még a gyöngyösiek közül is. Igaz, a várostól elhatárolja a vasútállomás, és a lakóhá­zaktól is elég messzire esik. A Mátrai Állami Erdőgaz­daság fagyártmánytermelő üzeme, kissé szokatlan neve ellenére is jelentős értéket ad a népgazdaságnak. És mint kiderült, még nyugati export­ra is szállít a termékei közül. Kérésünkre Pócsy Adalbert műszaki vezető adott tájékoz­tatást az üzem múltjáról és jelenéről. Nem tartoztak mindig az er­dőgazdasághoz, a cégjelzésük többször változott. 1952-ben az Észak-magyarországi Fűrészek vette át az alig húsz munkást foglalkoztató üzemet, aztán 1961-ben megint az erdőgazda­ság kötelékébe kerültek vissza. Az eltelt évek során nemcsak a dolgozók száma növekedett meg, ma már hetven fizikai munkás végzi a teendőit, ha­nem a gépek száma is bővült. A gatter — függőleges mozgá­sú, több fűrészlappal működő gép — mellé kör- és szalagfű- ” részek kerültek. Ma már a termékeik száma is jóval több, mint kezdetben volt. Évi termelési tervük pe­dig körülbelül nyolcmillió fo­rint. Fagyártmányokat állíta­nak elő, ahogy szaknyelven mondják, amiknek ötven szá­zalékát a parkettléc teszi ki, ezt nevezik ők fríznek. A fűrészáruk tulajdonkép­pen bútor-alapanyagok. A bú­torléc pedig a széklábak és a támlécek alapanyaga. — Csak hazai szükségleteket elégítenek ki? — Exportra is termelünk — mondja Pócsy Adalbert. — Or­só- és vetélőfát szállítunk Nyu­gatra. Anglia és Nyugat-Né metország veszi ezt meg tő­lünk. Most is mintegy negyven köbméter spulniléc vár elszál­lításra. — Közvetlenül állnak ösz- szeköttetésben a rendelővel? — A LIGNIMPEX adja a diszpozíciót, de mi rakjuk va­gonba az árut, közvetlenül a megrendelő címére. — Mit exportálnak még? — ötven köbméter bútorléc is átvételre vár, azt is Nyu­gatra adtuk el. Hazai felhasználásra szállí­tanak bányászati faanyagot. A XII-es akna és borsodi bányák évente hétszáz köbmétert vár­nak tőlük. Szokatlan érdekessége az üzemnek, hogy náluk a gazda­sági év szeptember 1-én kez­dődik. Örömmel említik, hogy eredménytervüket tavaly 105 százalékra teljesítették, két és fél millió forintot értek el. A visszatérítés mértéke így le­hetett a havi átlagkereset hat­van százaléka. Jelenlég mintegy ezer köb­méter fát raktároznak, ami a kétszerese a megszokott meny- nyiségenek. Ennyi fa egy bő hónapra elég. Ez a szám elég érzékletesen mutatja, az aránylag kis üzem milyen nagy teljesítményre képes. Megnéztük a csarnokot, ahol a gépek dolgoztak az emberek irányításéval. A fa, amit fel­vettünk, még szinte csöpögött a víztől. Ezután a kérdés ad­va volt: — Ha nedves parkettot rak­nak le az új lakásokban, azért a fagyártmányüzemet kell szidnunk? — Nem. Mi a parkettlécet, a frízt még gőzöljük, és minél nedvesebb az alapanyag, annál jobban beveszi a gőzt. Utána legalább négy hónapig tárol­juk a frízt, és légszáraz álla­potban jut el a parkettgyárró üzembe. Szóval: parkettügyben sem lehet rosszat mondani a gyön­gyösi üzemről, örülünk neki. (g. molnár) Szocialista l>ri«;í«lvezetők tanácskozása Hevesen Tegnap tanácskozásra gyűl­tek össze Hevesen a járás szo­cialista brigádjainak vezetői, hogy értékeljék a brigádok el­múlt évben végzett munkáját. A tanácskozáson megjelent Barna András, a járási párt- bizottság titkára, Horváth Nándorné, a megyei nőtanacs titkára, valamint más vezetők. A megjelentek előtt Szabó Ágoston, a járási tanács me­zőgazdasági osztályának veze­tője elmondotta, hogy a brigá­dok jelentős eredményeket ér­tek el s nagy szerepük volt abban, hogy a tagság jövedel­me fokozódott. Elmondotta, hogy a mezőgazdaságban a harminchárom versengő bri­gád közül harminc elnyerte a kitűntető szocialista címet. Kü­lönösen jó eredményt ért el a tiszanánai Petőfi Termelőszö­vetkezet dohánytermelő bri­gádja, valamint a tarnazsadá- nyi tehenészbrigád. A mezőgazdaságban dolgozd brigádokon kívül még 31 bri­gád versenyez a cím elnyeré­séért. Közülük a háziipari szö­vetkezet, a helyi földművesszö­vetkezet és az állami gazdasá­gok néhány brigádja dolgozott eredményesen. „Meguntam a csavargást" A RIPORTALANYÁT álta­lában az újságíró maga szokta kiválasztani. Az is gyakori, hogy a megkérdezett nem szí­vesen válaszol a feltett kér­désre. De hogy Väläki maga ajánlkozzék beszélgetésre, ez szokatlan. A napokban a komlói tsz- ben végeztem munkáimat. Az elnöki irodába bekopogott egy parasztember és bejelentette, hogy feltétlenül beszélni akar az újságíróval, mert olyat akar mondani, ami fontos ... A másik szobában gumicsiz­máját lóbálva ült és mesélt nekem a fekete bajuszú, újság­ba kívánkozó ember, Bertha Joachim. — Meguntam a csavargást — mondta és úgy nézett rám, hogy észre kellett vennem, ez a „fontos” lényege. Aztán a sovány arcú ember, mint aki régen készül a „nagy beszélgetésre”, kérdezés nél­kül belekezdett élete történe­tébe. — Egyszerű proletár vagyok, a felszabadulás előtt két hol­dam volt, meg a kubikosszer­számok. ötgyermekes család feje vagyok. Nagy család ez, kérem, sok volt az éhes száj, és én elindultam, hogy megke­ressem a sajátjaimnak a fala­tot, a ruhát. Bertha Joachim nem „csa­vargó” típus. De a forintokért mégis csaknem negyedszázada elindult vándorolni. A család maradt és a postai bélyegzők­ről tudták meg, hol dolgozik az apa, a férj. Ideg a ritka ha­zajövetelkor. Egy parasztember jó negyed­százada elindult csavarogni a pénz után. Lelkiismeretesen felsorolja, hol járt: 1949 Orosz­Magda teát főzött az anyósának, aki fél órá­val ezelőtt érkezett az új menyétől. Tudta, hogy az új menynek félelmetes hi­re van, s az öregasz- szony éppen azért láto­gatta meg, hogy ezt a hírt személyesen ellen­őrizze. Az új menyről, a negyvenéves özvegy­asszonyról azt mesél­ték, hogy porcelán vö­dörben tartja a szeme­tet és naponta kétszer fényesíti a parkettet. Magda viszont heten­ként egyszer törölt port s a tegnap levetett ru­hája még ott hevert a díványon. Ismerte az anyósát Tudta: hosszabb beszá­moló következik majd a pedáns menyről, fél­reérthetetlen célzások­kal azokra a szemé­lyekre, akik félórai to- vábbalvást többre be csülnek, minthogy be­csukják a rekamiét Ezekre a beszámolókr ismeretségük óta több­ször sor került, s eddig az öregasszony fiatal­koráról szóltak. Most azonban az új meny mindezt elhomályosít­hatja, sőt háttérbe szo­ríthatja. Az új menyre ugyanis az anyósa be­szélte rá a fiát, az egyetlen, aki még nőt­len, sőt agglegény volt. Forrt a víz, de bosz- szankodva vette észre, hogy elfogyott a kocka­cukor. Zsozsó tegnap azt eszegette, mialatt beszámolt párizsi él­ményeiről. Az öregasz- szony természetesen nem szól majd ezért, csak beszívja a felső ajkát s ettől Magdának viszleetni kezd a bő­re. Leforrázta a teát, tál- cAt vett elő. csontszinüt ünnepit. Ezzel akarta ellensúlyozni, hogy a *ádió szélén feltehetően vorcsík van. és az asz- *nl iába még mindig *örőtt. Kekszet is talált égi icskóban s némi tőre dezett teasüteményt. Az egészet beegyensúlyozta a szobába, aztán meg- adóan leült. És meg­döbbent. Az öregasz- szonynak sáros volt a cipője. Megszáradt sár­foltok éktelenkedtek a sarkán és a harisnyáin ráncot vetett. Az anyó­sa mániákusan tiszta volt. Hírhedt zsarnoka a pedantériának. Le­gendák keringtek róla. apró történetek, ame­lyeket mosolyogva, de némi tisztelettel adtak tovább c délutáni szi­esztákon. Most vette csak ész­re, hogy az anyósa sír. Utáljára akkor lát- ‘a könnyezni, amikor kanadai bátyjának gyászjelentése megér­kezett. Akkor is csak néhány pillanatig tar­tott az egész, mert rög­tön szidni kezdte a só­gornőjét, aki harmad­rangú gyászértesítőt csi­náltatott. Az öregasszony csen­desen sírt, halk csuk­lásokkal és Magda hall­gatott. Ült és zavartan kavargatta a teáját. Az­tán az öregasszony be­szélni kezdett, szipogva panaszkodott, akadozó, tört mondatokban — az új menyére. A zavaros és hosszú történetből Magda egyetlen lénye­ges mondatot jegyzett meg: .... . és aztán azt kia­bálta. hogy inkább iga­zítsam meg a szőnyeg rojtját, mert összegu­bancoltam. Én!... Én, aki..És folytató­dott a történet tovább, de Magda most már mindent értett. Azt, hogy az öregasszony miért nem veszi észre a szekrényből kikandiká­ló pizsamaujjat és mi­ért dől hátra olyan ott­honosan a fotelben. És a sáros cipőt is értette, a harisnyát is, az anyó­sa csendes hadüzenete volt ez az új 'menyének. Nagy diadalt érzett. Neki ugyan soha nem volt porcelán szemetes­vödre, de az anyósával egyetlenegyszer sem ve­szekedett. Önmegtar­tóztató nyugalommal él­te végin rövidebb-hosz- szabb látogatásait. — Anyuka — tolta most oda készséges mozdulattal a teáscsé­szét — igya meg, egé­szen kihűl. Az öregasszony hálá­san nézett rá és a bög­rére, melyben a sötét­barnára sikerült tea párolgott. Ivott belőle, és azt mondta: — Nagyon jó es a tea Ham ... lassan megta­nulod ... Bende Ibolya lány: vasút; Budapest: vízépí­tő vállalat; 1952 Miskolc: egyetemváros építkezés; 1954 Egercsehi, bánya. Aztán 1957- ben megpróbált egy helyben maradni: belépett a tsz-be. — Nyolc mázsa búzát kap­tam és kevés forintot. Semmi sem volt ez, kérem. HÁT OTTHAGYTA az in­duló tsz-t, mondhatjuk: cser­benhagyta. De az elméletnél döntőbb a szükség, a nagy csa­lád követelő igénye. 1965 márciusáig a komlói pa­rasztember bányász volt az Ózdi Szénbányászati Tröszt munkahelyein. Ekkor már nemcsak a családfő „csavar­góit el’’ habiról, hanem két fia is követte a parasztembert. Együtt dolgoztak, küldték haza a pénzt, és együtt laktak, tá­vol a családtól, a munkásszál­láson. Aztán 1965 márciusában a családfő kimondta a „fontos” mondatot: „Meguntam a csa­vargást.” 1965 elején két fiával a tsz- be jelentkezett dolgozni Bertha Joachim. Befogadták a társak és nem csalódtak: mindhárman derekasan kiveszik részüket a munkából. — Most zárszámadáskor tisz­tán 21 ezer forintot kaptunk. Boldog vagyok, jól érzem ma­gam. Van eredménye az itthoni munkámnak. De kell is a pénz, mert sok mindenben el va­gyunk maradva a többiektől. Szobabútort akarok venni és a gyerekeket szeretném felruház­ni. Meglesz rá a forint. A PARASZTEMBER fontos­nak tartotta, hogy sok ember­nek — az olvasóknak — el­mondja: otthonra talált a tsz- ben. A beszélgetés utolsó mon­datában azt is elárulta, hogy miért erősködött ezért a be­szélgetésért. — írja meg azt is, sok ko­mám van Ózdon, hogy jöjje­nek haza, nem bánják meg.., A szövetkezeti tag üzenni akart társainak ezeken a ha­sábokon. (fóti) 1967. március 3„ péntek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents