Heves Megyei Népújság, 1967. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1967-02-12 / 37. szám
I Jurictkajr Pill FALD (Unó» SZÉ8ERENYI Napokig JáikáJt a púk a fejem fölött, mint valami holdbéli lépegető. A fehér falon járkált, mely ferdén hajol az ágyam fölé. Kékesen dereng a ferde fal fölöttem, az én égboltom. A pók köröz rajta. Idegesítő, szorongató, mint egy hidegháború: ki tudja, mikor válik meleggé. Mikor eloltom a lámpám, nem látom a pókot Várom, feszengő, készenléti állapotban, míg éberségem el- emyed, s elnyom az álom. KI bírja tartósan a feszült Idegállapotot? S a pók bizonnyal erre vár, erre az elernyedésre, erre a figyelemkihagyásra. Az éj leple alatt majd aláereszkedik ejtőernyőjén a paplan-dombok közé a paplan-völgyekbe. Köröz a pók fölöttem, kiszemeli a mélyben arcom városát. Arcom épületei: orrom, szemem, szám, a kiszolgáltatottságtól borzongnak. Kerek a pók, tányérakna, bosszú pálca-lábai kosarasán tapogatják az égboltot kém- holdak antennái. A pék veszedelmes dologgal játszik: hálót készít Úgy gondolja, e veszélyes holmi egyedül reá ártalmatlan, a titok birtokosára. Biztos a dolgában, hogy büntetlenül élhet vele. Teljesen nyugodt afelől, hogy senki és semmi meg nem zavarhatja játékait. A hálóba vetett biztos tudat az övé. A hálóba, melyet akár a világ fö’é teríthet. S annyi áldozatbogár vergődik a láthatatlanságig álcázott szövevényben. amennyit akar. győzze vérüket csapolni. Csapdája nincs? De igen. A kör önmagába tér. Egy réggé? kifogtam. A pók kalandiát zsákmányával. A parányi áldozat hosszú lábainak kosarában vergődött Akkora volt az áldozat, min1 itgy gombostűfej. A nők szálába: iszonytató torony- amk ríielvek útra készülő allisztikus gömböt tartanak t pók feneketlen bendőjét. figyeltem az áldozat kitörési kísérletiéit Szurkoltam neki. Makacsul ragaszkodott aa életéhez. El-eljutott • pók lábaihoz, melyek körbefogták, miként egy fogolytábor kerítésoszlopai. Sose jutott túl a lábakon. Azok nyugodtan, biztosan álltak a helyükön, s némi söprö- gető mozdulatot téve, mindig visszaterelték a halálraítéltet fis az még mindig nem adta fel Nem fogadta el a reménytelent Magam restelkedtem a nagy éa hatalmas pók helyett, együtt éreztem áldozatával, a parányival. Pók volt aa la, pók ócska, a pókok nagy családjából- Egy másik rasszhoz tartozott: a kistestüekhez, melyeknek hasa nem nagyobb egy sovány pontnál, • végtagjaik fölöttébb kurták és cingárak, majdnem jelentéktelenek és színezetükben is mutatnak eltérést Hanem, odanézzetek! Sikerült? A pókocska kitört a lábak zord oszlopai közül. Gom- bostűfejnyi fekete pont nyargal tova a fehér falon. A nagy pék ezt engedné? Hogy nem mozdul utána, egy lábát se mozdítja. Hagyja (ütni? A nagy pók biztos a dolgában, fölösleges mozdulnia. Örömünk korai volt A kicsi pók visszafordul Arasznyi utat ha tett Visszatér végzete kosarába. Visszahúzta a nagy pók, a hatalmas. Zsinóron tartja, ahogy mi a csirkét és engedi bóklászni kicsit A körön belül melynek a zsinór a sugara — járhat- kelhet A zsinór rándulása figyelmezteti, meddig ér a badsága. Újra meg újra engedi nyi utakra. Ejnye de sűrűk lettek ezek az utak. Jobban odafigyeltem, s nem mindennapi élményben volt részem, mely fonákjára fordította kommentárjaim építményét Ocsúdásom azzal kezdődött _ a pókocska gyanúsan sokat szaladgált kosárból ki, kosárba be. Mi több, körbe járta sorra a darulábakat elmatatott velük. Majd tova futott, s megint vissza, a következő lábhoz. Nem hittem a szememnek. Megmozdult és kifeszült aa első toronydaru-láb. Mint amit a padlóhoz szegeztek. Aztán vele szemben a másik — a falhoz tapasztva. Aztán sorba behajtott a többi térdben, — láthatatlan gúmba. Aztán azok is befiajlottak, amelyek előbb kiteszi ttettek —, a rögzítés végett Aztán nem volt tovább. A gombostűfejnyl pókocska felült a ballisztikus gömb tetejébe, s az zsugorodott zsugorodott, leengedett mint egy kiszúrt hólyag. A nagy pókot telhetett erwöge messzire vitte a maga háza tájától. önhittsége félrerúgott minden óvatosságot Ugyanolyan hálóba lépett, amilyeneket ő készít, s amire — úgy hitte — csak ő képes. De mé^em egészen olyan volt e háló. Szövevényében eltért áttét amit 6 Ismert Maga volt a dzsungel, Vény érfák kai és kókuszpálmák- krü, melyeket befutnak a kusza és erős liánok, és más alattomos kúszónövények. Beléjük gabalyodik a pókláb és nincs menekvés. A pókocska, a gombostüfej- nyi, kinek itt a hazája, s a pálmafák tetejében lakik, ör- döngősen bánik a liánnal. A nagy pók nem olvasta Gullivert, hogyan járt Lili- putben. TIGH TIBOR: Ifjú házasok . . . Amulá a szemed a cslllagfényes, érőmben s ürömben, örökké fogva tart a tested éji-holdfény tájai örökös honvágyam gyöngyház gondja lett EGYÜTT, mint galambok kalitkában, mint tigrisek ketrecbezártan, s mint zengő zivatar — vagynnk láncol atlan, —• ÉLÜNK s hétköznapok hajnali csendben ginek le mellénk csendesen — hozva Jövő gondjaink, zsémbelésre — békülésfink »Hitt, végtelenből fonott bőség kosarát Naponta választ szét s mindennapi kenyér • eképp kötődünk eggyé!... Az imént szaladtál át a boltba, bogy —■ talán épp kenyeret végy. Jé dombosak — mint két kiesi kebled, oly omlósat — Még fülemben cseng búcsúzó szavad ■ halkuló lépted... És amint üres lett helyed, köröttem oly nagy lett a csönd, hosrv fehéren szisszen ifin fel. én és parányi birodalmad ■ terítő BIMONY1 IMRE: BALLADA A MÁLYVÁD1 ERDŐRŐL A mályvád! erdő alatt három kanása makkoltat, három falka meg egy ■égy nap feltúr két holdat A mályvád! erdő körül herét legel három flrü. három jerke pártát», három juhász gálái» — A mályváéi erdő mellett három üszü bikát kerget, bárom gulyás kerekre subát terít a gyepre — A mályvád! erdő táján három piros kanca hátán, három csikós kényesen, esődörhangon énekel — A mályvád! erdő mellé három nagylány terelgetné három csapat libáját, három gangos gúnárját — A mályvád! erdő fölött három napja mennydörög: — három legény farkasölő bicskájára dörmögött!--i.rinj“u\ru-.ruvv\fiOiytfvuirLr MÓRICZ VlR/ift: Parányi falu az erdőben. Valamikor az uradalom favágói, erdei munkásai települtek Ide, úgy rakódott rá még néhány szegényember, akiknek itt is jobb a semminél, a világ végén. A harmincas években kapott csak iskolát, postája még ma is egy levélszekrény. Valami tíz éve hirtelen nekilendült. Idete- 'epedett az erdőgazdaság Irodája, a katonaság bekötő utat épített és a megyénél úgy tervezték, az apró, szétszórt erdei falvaknak ez lesz a közigazgatási központja. A járási párt- bizottság saját munkatársát ajándékozta a fejlődésre kijelölt község tanácselnökéül. Dalos Zsófinak nincsen családja, elvállalta a megbízást és amilyen szenvedélyes természet, belevetette magát a munkába Tetszett neki, hogy itt nincsen "emmi, mint egy kis gyermeken, minden falat meglátszik. Tanítónő az eredeti mestersége, a pártnál is népművelési körben dolgozott, itt rögtön az igazgató—tanítóval kötött szövetséget és elhatározták, hogy a falu minden lakóját kultúremberré nevelik. Először második tantermet szereztek, ahol délelőtt — délután mind a négy osztály külön tanulhat. A nagyobbaknak autóbuszt, mely összeszedte az erdőből a gyerekeket és behord ta a járási székhelyre tanulni. Onnan, majdnem mindenkit gimnáziumba, technikumba küldtek, mégpedig előre kiszámítva, milyen foglalkozásokban hány emberre van és lesz a községnek szüksége. A számítást nem magukban, hanem falugyűlésen végezték. Mindent teljességgel nyilvánosan tettek és terveztek, megszerezték a végrehajtás lehetőségét is, így aztán a legnagyobbat teremtették, and lehetséges, barátságos, bizakodó, jó közhangulatot, munkakedvet és életörömet Nem ment persze könnyen az embereket becsalogatni közös fizikai és szellemi munkára, meg kellett birkózni a külön- járókkal, a lomhákkal, sokféle emberrel. De ha ott tart a falu ma, ahol tart, hogy mindenük van, majdnem mindenük, ami egy kis község civilizált életéhez kell, azt a kitartó nevelőinek köszönhetik. Nagy dolog, ha ilyen kicsiny község manapság saját ösztöndíjjal taníttatott orvos fiát fogadja a pompásan felszerelt egészségházban. Tán még gyerek sincsen, aki nem dolgozott azon a házon, csak a felszerelést kapták kívülről. Az iskolásgyerekek öt nagy és háromszáz kis plakátot festettek. Némi variációval az a szövege, hogy szeretettel kö- szöntjük az orvosunkat. Az őszi esőre való tekintettel a plakátokat celofánpapírral vonták be, úgy szögezték ki minden ház kapujára, az erdésziroda, a tanácsház, az iskola és természetesen az esészségház előtt földbe szúrt táblás karókra. Sűrű esőben, ünneplőben, a gyerekek két óra hosszat álltak sorfalat. Minden háznál sütöttek és főztek, mert Zsófi megígérte, hogy az új orvost végigkíséri mindütt, este pedig batyúbál lesz a tanácsház ösz- szes helyiségében. Csabán Pétert, a megyei egészségügyi osztály három munkatársa hozta ki. Előbb a városban ünnepeltek, azért késtek. No, jó, megbocsáttatott a hosszú és dermesztő várakozás. Olyan ünneplés, ujjongás folyt egész nap, már a megyeiek azt mondták, ez tisztára személyi kultusz. De hát hogyne örült volna minden ember, mikor saját orvosfiát ölelhette. Az öregebbek sírtak, emlegették az apját, a szegény favágót, az is olyan okos ember volt, szószólója az erdei munkásoknak, azért pusztították el szegényt, még a háború előtt. Péter szép szál legény, derék fiú, a sok diákéve alatt semmi disznósá- got nem csinált, pedig lett volna rá elég alkalma. Szépen levizsgázott — küldöttség járt a felavatásán, büszkén hallgatták a fiú dicséretét. Egyelőre csak egy kofferral érkezett, bútora még nincsen. Míg berendezkedik, Zsófi fogadta be, sok tréfa közt, igaz szeretettel. Péter két napig babrált a röntgengépen. Azt mondta, először mindenkit átvilágít és felveszi az adatokat. — Azt nem kell felvenni — nevetett Zsófi. — Itt mindenki biztosított és a tanácsházán készen vár a falu kartotékja Barátom, privát betegre nálunk nem spekulálhatsz. — Tudom — mondta Péter roppant komolyan. Majd megették érte nagy szeretetükben. Hiába, a röntgengép nem működik. Péter szombaton Pestre utazott szerelőért, de anélkül jött vissza szerdán, így ment ez háromszor, egyre rosszkedvűbben. — Mi baj, Péter? — kérdezte Zsófi a kelletlen fiút — Nézze, Zsófi néni, megmondom magának őszintén. Állás után járok. — Hogyhogy? Hiszen körzeti orvos vagy... — Zsófi néni, nincs rabszolgavásár. Én itt nem maradok. — Mi a tatár! Kötelezvényed van! Hat évig használtad az ösztöndíjunkat! — Zsófi néni, az én barátnőm pesti lány. Még azt se mondhatom neki. hogy autón két óra. nkem itt soha nem lesz kocsim. A lakás pedig olyan kicsi, meg se lehet mozdulni benne. — Nahát, egyelőre csak azt lehet. Ha a berendezés a baj, segítünk. Mind a két szobádat, az egész lakásodat berendezzük. Fizetést nem kaphatsz többet, az szabály, az jár neked, amennvi a többi frissen végzett diplomásnak. De természetben kipótoljuk. — Nem maradhatok itt. Búcsúzni jöttem. — De miért? — Zsófi néni, ne adja ne* kém a naivat. Itt én hóttig a fizetésemre vagyok utalva Ru linmunka mellett pedig csai visszafejlődhetek.
