Heves Megyei Népújság, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
TÉNAGY SÁNDOR: Virágének, vaskorban Végig s Gyomról úton, hol magamra ismerek, kabátomra, tegnapi gondolataimra, ütőeremre, végig elkezdett életemen, mely hosszú is, rtvid is, de szándékaimhoz mérten semmiképp sem etegwwtSy végig a hétköznapokon és ünnepnapokon, verekedni és csodálkozni, virágom, virágom, törötten, űzötten ágyba esni, s elindulni másnap végig a Gyömröi úton, végig elkezdett életemen, hol a gyárkémények csupasz zászlórudak, * nekem kell felszalagozni, virágom, virágom, hol a hitetlenek templomaiban fölényesen prédikál » t vas, nekem kell közossé-szelíditenl, virágom, virágom, végig a test fájdalmain, nyögéseken, gürnyedéseketg n saját Iehelletétől fuldokló városon, ezen az óriás pályaudvaron« a fenyőd eszkaszagú évszakon, a napfényen, Ifjúságomon, végig vérmesen, engesztelhetetlenül, gyógyithatatlanul, hogy megismerjenek s magamra ismerjek én is, kabátomra, tegnapi gondolataimra, ütőeremre, s meglássam a pici bizalmat, a nagyot, mely Jön velem fűszálakon, a kőlábakon, virágom* virágomé ANTALFT ISTVÁN: TÉLI KÉPEK Kedves világ Éjszaka ismét leesett a hón Kedves e hólepte, fehér világ, a szomszéd házból egy öreg lakó nevetés arccal „H öreggelt!” kiált« Fiam kedvéért hógolyót gyúrok; (a magam kedvét már letagadom) hidegcsípte arcán öröm lobog, én táncot jár a frissen hullt havon. Kedves világ! Ä hófehér derű úgy terül szét — amerre néz szeme —> mint a béke, vagy mint egy hegedű halk tremolója, körül mindenen.». VIHAR BELAi (Szilveszter Klán az év, hogy rohannak a napok; ezüst] ik hajam, már-már öreg vagyok. Azelőtt — hej —, a legtöbb ember éppen, akár szülöm lehetett volna nékem; most meg, most meg — tűnődöm el sóhajtva mindegyre többnek én lefaetnäc apja, fCsont István illusztrációja) REGÖS ISTVÁN: CSECSEMŐ tK--------TOS Es küszöm, kutyáid Men magam. Két párnával és paplannal a fejemen aludtam. Éjfél körül fuldokolni kezdtem, felébredtem, de azért ez az éjszaka is elmúlt. Beletörődtem a sorsomba, a kereplőt és & trombitát fölajánlottam a vállalati tombolának. Ot nap telt el és ezalatt férfiasán viseltem sorsomat. A hatodikon csend várt otthon. Ágyba ugrottam. Olvastam néhány sort. Csend! Elaludtam, és reggel csend fogadott, amikor fel-* ébredtem. Eleinte nem értettem, hogy mitől vagyok ideges. „No tessék, most elhallgatott a gyérek. Meg vagy elégedve?! Most nem bömböl... Na jó, de akkor mit csinál? Alszik. De mindig?” Bekapcsoltam a magnót, és hallgattam a Baby BUgit. Mi lehet veled öcskös, csak nem valami komoly? Eszembe jutott Andrea. Kell a fenének, olyas vastagok a lábai. Miért nem üvölt a kis haverom a szomszédban? Ez az átkozott csend! Róttam az utcákat, megálltam a babakocsik előtt. Még véletlenül se bőgött egy sem. Kérdezem a házmestert®: — Nem tudja, mi van a szám- szádom gyerekével? — Szegénykét a kórházba vitték. Tüdőgyulladása van. — Jesszusom! Ez veszélyes. Ilyen kisgyereknél nagyon veszélyes. Melyik kórházban lehet? Nem mertem becsöngetni, pedig ez lett volna a legegyszerűbb. Bűnös vagyok. Tudom, az átok nem fog, de hányszor átkozódtam. Látom a keszeg apa szemrehányó tekintetét: „Most csend van, remélem örül, kedves szomszéd?" Megvan! Meglesem a Sárosát és követem. Napokon át a sarkában voltam, falak mögé bújtam, mélyedésekbe lapultam. Valami vad elszántság vezérelt. Előre! Meg kell találnom! Átment a Baikáts téren és aztán tovább a Knézich utcába. Befordult az egyik kapun: Schöpf-Merei koraszülött kórház. Ez az! Elrohantam. Vettem egy tábla Boci-csokit — Kérem, én a Sárosi gyerek után érdeklődöm. A fehér köpenyes nő végignézett egy kis füzetbe pillantott — A Sárosi kisfiú jól van. — És tessék mondani, sir? — Nem értem... — Igen... hogyan is... azt szeretném megkérdezni, sir? — Sir. — És tessék mondani, hangosan sir? — Hangosan. — Mint egy rendes csecsemő? — Pontosan... De hova rohan? Kije maga a gyereknek? — A papája... — A papája már bent van — mondta oktató hangon, ahogy a tanítók beszélnek a hazugságon ka- V I /pott diákkal. — Olyat még ’ még nem hal\ lőtt, hogy egy V J gyereknek két papája van? jár*:VAN DAJ (Vietnam) Nőköltő. Ahhoz a nemz edékhez tartozik, amelyik a háború előtti irodalmat a mai fiatalokkal összeköti. 'TöazatézÁ* Könnyű rúdon reng a rizzsel telt kosár, haza viszem. Zieng-sza-ba, falumba. A reggel rajzolta út felett pálmalomb-kupola csillan, s csillannak oldalán a virágok is. Jobbról, balról, őrt állva a mezőn, délceg kukorica zöldell, s lila padlizsánok nőnek amott a folyó partján. A kora reggeli párában friss szalmatetők sárgállnak. Az éj maradék sötétjéből kilépnek a halmok, bíborosán, mint zászlók Falum, kicsi falum! Ma viszontlátom kedvesem. Ott fog várni reám a házam előtt. Bán Ervin fordítása 7M Andrea dühösen legyintett. Csodálatos válaszom nem elégítette ki. Erre elmondtam, hogy a szomszéd kölyke bőg, mert az mindig bőg.., — Érted?! — Értem, de minek kiabálsz? — Nem is tudom, hogy minek. Tényleg, minek? Ennek itt ma vége, ezt be kell látni és kész. Andrea ezek után inkább énekel nekem kardalokat. Hamar elment. Gondolom, teljesen dühös magára, hogy eljött, mert potyára adta fel a sokat hangoztatott elvét, a házasság előtti szerelemről. A csecsemő, bikaerős hangján bömbölt tovább. Mikor aludhat ez a sakál? Biztosan kivárja, amikor házon kívül vagyok. Vettem két füldugót De milyen sokszor tévedünk! Hát nem röhej? Egyszerűen tehetetlen vagyok! Már akkor is hallom, ha nem sír. Mintha az egész világ egy nagy gyereksírásból állna. Szép, csúnya? Kövér, ráncos? Valahogy mégiscsak tudnom kellene, hogyan néz ki? Kereplőt vettem. Most ülök az ágyon és kerepelek. Zeng a rádió, a magnóra felvettem a Baby Bugit és kerepelek. Időnként a fedőket egymáshoz verem, a fene egye meg, ki bírja tovább? Majd meglátjuk, csecsemő úr, te huligán! Az apád nem fog röhögni rajtam. Trombitálok, fedőket rugdosok, fülemből kilóg a gumidugó madzaga, meg minden. A szomszédban üvölt a gyerek. Hova meneküljek? Próbálok visszaemlékezni. Az enyém is ilyen volt? A, dehogy, az aludt éjjel-nappal. Egyszer a szomszédból átdörömböltek. Akkor visszaordítottam, hogy ez nem rádió, ez baba. Ezt nem lehet halkabbra csavarni. Két ököléi vertem a falat. Próbálja csak nekem mondani, hogy ez nem rádió! Majd én megmagyarázom neki, mi a különbség... Szomjas, vagy éhes, vagy mit tudom én, lehet, hogy nem teszik tisztába. Hát szülők ezek? Csöngettek. Na ez Is pont jókedvemben talál. Az ajtóban alacsony, kopaszodó, cérnaszál emberke. Fejét oldalra billenti, mintha a nyaka még ezt a kis madárfejet is nehezen tartaná. Pislog, kezeit kifelé forgatja. Elnézést kér, a világ minden bűnét magára vállalja, csak a kicsire ne haragudjak. Beteges, koraszülött. Mondtam neki, hogy ugyan hogy is gondolhatja, hogy épp egy gyerekre fogok haragudni?! No, de egy pillanatra se higgyen ilyet! Hát úgy nézek én ki?] — Nem jössz fel? Este jó tv lesz... Andrea a fejét se fordította felém, csak úgy hümmögve kérdezte, hol lakom. Mondom neki, hogy hol. „Szép környék" — mondta erre. Ebben a lakásban minden összejött. Szemben a csarnok, hajnalban rángatják az asztalokat, teherautók dübörögnék. A ház előtt a kocsma. A szomszédban egy csecsemő üvölt Andreát hetek óta a legképtelenebb szöveggel hívom. Kell nekem. Nagyon jó lenne! Látom, ahogy kibújik a pulóveréből, nagy kontyában megakad a pulcsi nyaka. Cibálja, az Orra komikusán kidudorodik a vékony anyagon, keze mókásan kalimpál. Bezárta magát. A két mellét látom, őrület Andrea sohasem hord melltartót Megmondom ószintén, ilyenkor legszívesebben elrohannék itthonról. Mit csináljak itthon? Hallgassam a részegek hangoskodását, vagy egy csecsemő hisztériáját? Tegnap aztán feljött Minek részletezzem, hogy előtte ilyen, meg ilyen Izgatott voltam. Elrendeztem mindent a helyére, meg ilyenek. Szóval, megérkezett Percek alatt he- tet-havat összehordtam neki, nem is tudom elmondani. A lényeg az, hogy mindent akartam már csinálni, csak beszélgetni nem. „Hát igyunk!.. És ittunk... Aztán megint „Hát Igyunk!...’’ ÉS ittunk... Még a lélegzetemet Is szabályoztam, amikor haját érintette az arcom Mi az isten van ezzel a rohadt ággyal. Tolom a lábammal, legalább a fékhely lenne kész! Andrea hátra hajtja a fejét mint egy óriás fa, lassan ledől. Ebben a pillanatban, mintha a világon én lennék a legádázabb ellensége, felsikoltott a szomszéd hisztériás porontya. Beleüvöltött... Most mondjam el, hogy Andrea tágra kerekítette a szemét és a szekrény felé pillogott. Felugrott! Valami föltámadt benne, talán a mindenhol leselkedő gyerek! — Hol van? Erről nem is beszéltél? Valami teljes képtelenséget akartam válaszolni, erre a nem is tudom minek nevezzem kérdésre. — Most már megmondhatom, szívem, ha már úgyis rájöttél, a konyhaszekrény alján szivarozik egy közepes méretű dobozban... ropogós kovászos uborkával. ; Beállított a lakásba, de' ahogy betolta az ajtót, az a; buta küszöb a lába alá sza-; ladt, orra bu-L kott, s a szép? uborkát, apró? üvegdarabkák- ? kai körítve, le-? tálalta a tiszta,? jószagúra sú-< rolt padló kö-? zepébe. < A nagy zajraj a műhelyből! berohant a! ténsasszony, vi-< rágós pongyo-! Iában, amely-! nek ziláltságán! csak az értő! szem fedezhet-! te volna fel II.! Kovács szak-! avatott keze! nyomát. Bero-j hant, meglátta! férjét, I. Ková-! csőt, kissé meg-; őszülve, ránco-; san, mint egy so-; kát hordott cipő; felsőrészét, pi-! hegő kebléhez emelte dundi kezét, szeme ráesett a szerteheverő uborkákra, és felkiáltott: — Ugye, mindig mondtam, hogy kár az a nagy sietség] Kovács űr tűrt, bár egyre gyöngülő erővel. Egy szép napon — tizenkét év telt el aa önkéntes száműzetésben — beódalgott lakásuk spájzába, kihozott egy uborkásüveget, és felült a személyvonatra. Kicsit megizzadt, amikor a fűszereshez ért. Megtöltette az üveget szép, hamvas, kapros, tatlanba. Valamiből élni kellett, hát bérbe adta a kis műhelyt egy fiatalembernek. Történetesen azt is Kovácsnak hívták, így szerencsére a cégtáblát se kellett átfesteni. Csak épp ide-oda ugratni nem lehetett az Új Kovácsot, mert az egész nap fütyült, sőt fütyült d ténsasszonyra is. A furcsa özvegy gyakran szipákolt, ha szomorú sorsára gondolt. Ha meg kovászos uborkát látott, gyomra * menten felfordult a szörnyű emlékezéstől. Ne kutassuk, mi vezette Kovács urat a sorsdöntő lépésre. Távozása utáni életéről is nagyon kevés derült ki később is. Csak annyi, hogy valóban, amint a ténsasszony sejdíthet- te, Erzsiké szeme bűvölte meg. Kovács úr ripsz-ropsz, ahogy megszokta a gyorsaságot, Erzsikével együtt Budapestre költözött. Bármilyen szelíd ember volt egyébként, bizony szabályos vadházasságra lépett az ifjú özveggyel, aki az évek során négy gyermekkel áldotta meg vadházasságukat. Kovács úr pedig a régihez nagyon is hasonló műhelyben kalapált. Múltak az évek; Erzsiké kezdett olyan ténsasszony-formá- júra terebélyesedni s — az ördög ismeri ki ezeket az asszonyokat — szótlansága elszivárgóit és tisztára a régi asszony hangnemét kezdte felvenni. Aztán az történt, hogy Kovács úr nem jött meg. Sem aznap, sem másnap, sem egy hét múlva, sem egy hónap múlva — semmikor. Eli tűnt. nyoma veszett, üvegestül. A fűszeresnél se látta senki. Már arra is gondoltak, hogy gyilkosság áldozata lett, de teteme nem került elő, vagyis nyilván élő állapotban azt is magával vitte. A ténsasszony bejelentette az eltűnést rendőrségnél, hatóságnál. Előbb dörmögött, morgott, zohorált, aztán, amikor senki nem látta, pityergett egy rövidet. A szomszédoknak panaszkodott; a férje és az ismeretlen Erzsiké titokzatos kettősét leleplező kisfiút újabb és újabb részletek ecseteléséért nyomorgatta. A gyerek egy pengőért már a legvadabb szerelmi részletek kiszínezésére is kapható volt, de Kovács uramat ez sem kerítette elő, ámbár erkölcsi hitelét alaposan aláásta. Erzsikéről még az sem derült ki, honnan jött, ki lehetett — és mert, nem vitás, hogy 6 csábította el az áldott, jó csöndes embert — senki nem tudta megmondani: hová röppentette el, úgy látszik, örökre. Már nem is hónapok, de évek teltek: Kovács úrnak végképp nyoma veszett. A ténsasszony |Mwn beletörődött a változha-
