Heves Megyei Népújság, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
✓ Emberek, évek, életem Ehrenburg memoárjának befejező része TTü a könyvem az „Embe**1-' rak, évek, életem”, sok ▼ttár» és bíráló megjegyzésre adott alkalmat. Ezzel kapcsolatban szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy könyvem saját életem története egy ember kereséséről, tévelygéseiről és rábukkanásairól szól. Magától értetődik, hogy rendkívül szubjektív könyv, és sehol sem tel azzal az igénnyel hogy a korszak történetét adja.” East olvashatjuk Ehrenburg kitűnő önéletrajzi írásának befejező soraiban. Valóban művésd ízléssel megformált életrajz bontakozik ki előttünk, •melyben azonban a szerző nem vész el a magánélet ki- »ebb-nagyobb epizódjaiban, hanem akarva-akaratlanul az utóbbi évtizedek hangulatát, eszmei alapvetését, dübörgő történelmi eseményeit sűríti a téogratikua szövevénybe. DJa Ehrenburg gazdag, tartalmas életének 75. évfordulóját éppen ez évben ünnepelte. Jó néhány regény, számtalan újságcikk, rengeteg irodalmi értékű beszámoló került ki tolla alól, amelyek méltán szereztek nagy megbecsülést az író1960-ban kezdte Ehrenburg publikálni memoárjait és 1964- ben fejezte be. Az első négy rész bemutatja az író gyermekkorát, felnőtté válását, majd kapcsolatát a különböző eseményekkel; az első világháború, az októberi forradalom és a huszas évek bonyolult viszonyai sokat foglalkoztatták az írót Ehrenburg életének java részét külföldön töltötte — főképp Párizsban — ezért az első kötetekben központi helyet foglal el Párizs, a maga köny- nyed, franciás hangulatával, bohém, de ragyogó tehetségű művészeivel, sajátos ízű életstílusával. Ehrenburg sok kiváló olasz te külföldi tudóssal, íróval, mű vésszel és politikussal ismerkedett meg, s róluk rövid, találó portrékat festett könyvében. Különösen Paszternákról és Jeszenyinről finom ösztönnel megrajzolt képei tanúskodnak nagyszerű kritikai érzékéről. A harmincas évek bonyolult viszonyaiban is próbál eszmei vezérfonalat találni, sokszor párhuzamosan elemzi a hazai és külföldi eseményeket Mivel jelentős politikusok és diplomaták barátságát élvezi, ezért kartársainál jóval közelebbről lát sok érdekes és fontos momentumot Szellemes mondásokkal fűszerez egy-egy részletet, mintegy rövid aforizmákban adja bizonyos kényes feladatok megoldására vállalkozó politikusok attitűdjét „Felelős tisztet betöltő embernek nem kenyere a beszélgetés: rábeszélés, vagy lebeszélés a mestersége” — írja egy párizsi diplomatával folytatott beszélgetése után. , A szerteágazó, izgalmas, " többségében bonyodalmas történések ábrázolása mellett, az író mindig szem előtt tartja, hogy önéletrajzi művet ír, és saját magáról, életéről, őröméiről, szomorúságáról, sikereiről és kudarcairól kíván számot adni, ezért kellő tapintattal ügyel a „művészi” egyensúlyra. Ehrenburg büszkén vallja magát kommunistának, s érződik a könyvében is, hogy minden tettét a szocialista elvekhez való hűség motivál és magyaráz. Szükségesnek véltük ezt a rövid bevezetőt, főleg azért, hogy azok számára, akik nem olvasták Ehrenburg memoárját, némi tájékozódást adjunk a mű főbb szerkezeti elemeiről, másrészt szerves összefüggést / biztosítsunk a befejező rész elemzése és az előző könyvek között Az „Emberek, évek, életem” ötödik és hatodik kötete a második világháború kezdetétől 1953-ig terjedő eseményekről szóL Ehrenburg mint haditudósító járta • frontokat nagy hőstettek és emberi tragédiák krónikása volt Pár mondatban is érzékletes képben állítja elénk az egyszerű katonát, a hazáját szerető „mindennapi” hőst aki töretlen bizakodásával, emberfeletti áldozatvállalásával a győzelem jogos birtokosává vált A háború minden szörnyűséges kegyetlensége ellenére sem úgy maradt meg a szovjet emberek emlékezetében, mint a lesüllyedés, hanem mint a szárnyalás ideje. Az fflnberek nagy tetteket vittek véghez, megacéloeodtak, értékesebbé, igényesebbé formálódtak. Ehrenburg sok epizódot mutat be a háborúból. Rengeteg levelet kap egyszerű, ismeretlen katonáiktól, találkozik rendkívüli dolgokat megélt emberekkel, ezeket sorsukat, mind belesűríti könyvébe, mert mindez az író életének szerves része is. A háború utáni évek a* n utazások korszakát jelentették Ehrenburg számára, ö lett hazája utazó „irodalmi” követe. Megfordult Albániában, Bulgáriában, Németországban, Magyarországon te máshol. Kedves hangon emlékezik Budapestről, ahol részt vett a Pestet és Budát összekötő első híd ünnepélyes felavatásán. 1946. tavaszán Szimonowal együtt meghívást kap Amerikába a lapszerkesztők konferenciájára. A hivatalos teendők mellett Ehrenburg gyakran szakított időt arra, hogy közelebbről ismerkedjék az amerikai életstílussal. Remek miniatűröket ad az amerikai életről, amely fesztelen és kínos, hipermodern és elavult, látványos és egyhangú ..., s ahogy Ehrenburg egy mondattal összefoglalta; csodálatos volt és elviselhetetlen. A háború utáni években egy- • re erőteljesebben bontakozik ki a békemozgalom, s az élhar- \ cosok között találjuk Ehren- j burgot is. Számtalan békekonferencián vett részt Európa • legkülönbözőbb városaiban,; ahol olyan neves emberek is, ; hallatták szavukat, mint Bér- ; nal professzor, Joliot-Curie,; Pablo Neruda, Arnold Zweig, Picasso és sokan mások. A bé- ; keharc Ehrenburg életeleme ; lett, s elválaszthatatlanul hoz- : zá nőtt az író nevéhez. A memoár befejező részében jelentős teret szentel a hazai viszonyoknak is. Hosszasan elemzi a személyi kultusz éveit, de mindig hangsúlyozza, hogy ebben az időszakban is lankadatlanul folyt a szocializmus építése. Az „Emberek, évek, életem” utolsó kötete néhány különlegesen sikerült esszé-hangú elemzést is tartalmaz, amelyekben Ehrenburg Fagye jevről, Jorge Amadéról, Nazim Hik- metről és Paul Eluardról rajzol hangulatos portrét. Baráti szálak fűzték Hikmethez, a török forradalmár-költőhöz, mégis elfogulatlanul írt róla. Hikmet költészete friss volt és eleven, szabaddá tudta tenni magát a különféle Irodalmi iskolák hatásaitól, de színműveiben érezhető volt bizonyos avultság, letűnt színházi irányzatok áporodott íze. Ehrenburg bátor kézzel nyúlt Fagyejev egyéniségének és írói pályájának elemzéséhez is. Fagyejev egy bonyolult korszak bonyolult alakja volt. Néha gyenge, akarattalan, máskor makacs, erős, sokszor a végletek jellemezték. Szenvedélyesen, hevesen dolgozott, de gyakran az irodalom szervezését részesítette előnyben az irodalmi alkotással szemben. Ilyen nyíltan és határozottan vall Ehrenburg kartársadról. Jó ízlés és tapintat jellemzi minden sorát, de sohasem az őszinte szó, az igazság rovására. Ehrenburg Izig-vérfg mfl- vészhajlamú ember, s szinte egyformán jártas az irodalomban, festészetben és szobrászatban. Kissé szomorúan ír arról a memoár utolsó fejezetében, hogy a modern korban — úgy érzi — a technika kissé háttérbe szorítja a művészeteket Pedig a modem ember, a modem tudomány nem lehet meg modem művészet nélkül — vallja Ehrenburg, s azt hiszem, igaza van. Az „Emberek, évek, életem” szenvedéllyel, rangos igénnyel megírt alkotás, amelyben Ehrenburg életéről, koráról ad számot, de ez nem minden, a könyv gondolatokat ébreszt, összefüggéseket láttat meg, esztétikai élményt nyújt, s nem utolsósorban egy jelentős író is emberközelbe kerül. A hét és fél évtizedet megélt Ehrenburg méltán fejen be memoárját ekképpen: „Szeretem az életet, nem bántam meg azt, amit megéltem, vagy akár megszenvedtem ...” Dr. Hekli József GERGELY PÁL: MARTINÁSZ (rézkaréi FARKAS ANDRÁS: TÉLI CSEND A hegy, a völgy, as erdő mozdulatlan, Egymásbahajlik sok-sok szürkeség. Csak vázlatos kép, épp e percre kaptam. Nem kér, nem ad sem jó, sem rossz mesét. Nem, nem, nem ónom el magam szemet sem, A fény Is szürke, olvad tan lebeg. Szemhéjam nyomja, álmom hídja reccsen, S nyugalmam űzi, mint egy korcs ebet. . Es ekkor, lám, barátaim, a télnek Tündérmeséje, mint egy masina Ilópelyhet szór. E pelyhek néha félnek, S lenyugszanak a föld párnáira. Es most, a nagy, púpos hegy, mint a medve, Ugrik, máris fehér karingben áll. Hogy áll-e? Táncol medve-őgyelegve És tele szájjal fújja a homályt. A táj Is táncol patyolat-karingben, Ez ünnepi és jézuskás is így, Én Is hahózom, hogy más Is keringjen, A láthatáron kisgyerek pöszit, Gyerek? Dehogy! A kispatak csobogva, De már fehér gallérral a nyakán Selypítve rákérdez ezer dologra. Hogy űzze-hajtsa délre a magányt, Le délre, le, ahol végleg megolvad A fagy. a jég, az Izzó nap miatt, Ahol őröm van, s ez nekünk a holnap — Ez a derűs tél, e hő-krlstály-csapat. S e sok hókristály egyre fényesebb less. Mintha a szépség tündér-áramát Repítené az ámuló szemekhez. Mintha üzenetet ts Mna át A mindig elképzelt szelíd varázsból, Amit az öröm és a csend jelent. Amit a pere oly sokszor elpalástol Az emberszívekben, — idebent. ELLEN NI IT: KASSARI ESTÉK Jó messze lent, alattam szirtfoltról visszapattan a sárga labda, a hold. Ott lent ngrálva lebeg, szeme, szája nevet — Az. ég-fölé hajolt. Ketten csónakba szánunk, evezünk, evezünk: a fokig meg sem állunk — és elhozzuk a labdát. Észtből fordította: Képes Géza NEMES GvÖRGy: BARANYI FERENC: Már főbb az ember Hosszú az út a szándéktól a tettig s gonosz szándék és tett közt egyre hosszabb, gyakorta kész a rosszra még az ember, de nem könnyen cselekszi már a rosszat, már több az ember megkínzott magánál s felépül majd megálmodott-magáig, még akkor is. ha itt-ott még a lelkén farkas-idők mély harapása ásít, a magassága felnőtté, de lelke nyíló világa kamasz-csevenész mé a természet erejét már legyűrte — s legyűri majd tudata gyöngeségét. UBORKÁSÜVEG Kovács úr (annak idején egy suszter is megkövetelte az „úr” megszólítást) a Péterfia utcában árral, fonallal, csirizzel dolgozott, s csöndesen viselte a házaséletet az ő kissé kövér, eiősen házias feleségével, akit ténsasszonynak kellett titulálni. Nem mondanám, hogy Kovács úr papucs volt — papucséval nem is foglalkozott —, de hogy a nadrágot inkább a téns- asszony viselte, az a környéken senki előtt nem volt vitás. — Menj ki a kertbe a büdös cigarettáddal; a függönyeim mind megszürkülnek! — Meg: — No ugorj csak át egy kis sóért, ecetért, de egyik lábad itt, a másik meg ott! — Meg: — Veted le a cipőd, te pemahaj- der; egészen bekoszolod a szépen súrolt padlómat! Ilyet és hasonlókat, hej, hányszor hallgatott Kovács úr. Nem volt még koros, úgy harminc-negyven között járhatott, de nagyon megtanulta a nyakbehúzást — mit is tehetett volna egy pergőnyelvű nőszemély- lyel szemben, akit az a magas- ságos ég meg az asszonynak a rafinált jó édesanyja neki rendelt házastársul? Tűrt szótlanul s a sok kor- holásban furcsa tulajdonság fejlődött ki benne. Az, hogy mindent ripsz-ropsz, azonmen- ten, ahogy az asszonyi parancs elhangzott, igyekezett teljesíteni. Sajnos, ennek se volt mindig jó gyümölcse, mert a nagy gyorsaságban összevisz- sza botlott: só helyett cukrot hozott; meztelen talpába, ahogy a tiszta szobába lépett. belefúródott egy jó nagy szálka; a kis kertben cigarettázás közben majdnem felgyújtotta a filagóriát; minél több volt benne a félsz, annál jobban ügyetlenkedett: elejtette ezt- azt, igazi lyukas keze lett. Akkor meg ezekért hallgatta a szitkot — a nyaka már csaknem eltűnt a feje meg a válla között. Egyszer bejött hozzá a műhelybe Erzsiké; valahonnan a szomszéd városból vetődött ide. Takaros kis félcipőt hozott — sarkallni kellett. Kovács úr kezébe vette a cipőt, felnézett a kis székről Erzsikére, s tüstént megállapította, hogy takaros a nőszemély is, akihez a cipő tartozik. Még egyszer találkoztak, amikor egy hét múlva Erzsiké újra bevonatozott, s elvitte a remekbe sarkallt Cipőt. Erzsiké első-háborús özvegy volt — már öt éve élt magában —, fiatal, csattanó egészséges, észlelhetően jószagú. Tanúja nem volt a beszélgetésüknek, ha egyáltalán a legszükségesebbnél több szót ejtettek. De később, sokkal később azt pletykálták, hogy egy kisfiú látott valamit. A gyerek nagyanviának vásott cipőjét vitte a műhelybe, s —mint később a ténsasszony türelmetlen faggatására eldadogta — észrevette, hogy Kovács úr mint a hal rámereszti szemét a fiatalasszonyra. Később, újabb faggatásra, már arról számolt be, hogy Kovács úr hosszan, tartósan nem vette le szemét az egész közel hajló Erzsikéről, annak is a nyakáról, sőt a nyaka alatt egy kikandikáló... A ténsasszony további faggatására és ötven fillér kilátásba helyezésétől felbuzdulva, a kisfiú már arról is tudni vélt, hogy amikor ő belépett, épp akkor cuppantott Kovács úr egy hangosat Erzsiké fent leírt testrészére. Mi volt igaz, ml nem ebből a meséből, nem derült ki. Ezek csak későbbi magyarázgatások voltak ahhoz, ami bekövetkezett. A ténsasszony még mit sem sejtett másnap, amikor egy nagy üveggel a fűszereshez menesztette párját; hozna kovásszal éresztett, ropogós uborkát. Kovács úr felállt a csisz- lik-székről, lerúgta nyútt bakancsát, felhúzta egyetlen félcipőjét, hóna alá fogta a nagy uborkásüveget, s elment a fűszereshez. Még a kisíkabátját is otthon hagyta, úgy ment ingujjban, izzadságfoltokkal a nadrágtartója alatt. Ment az üveggel, befordult áz Utca sarkán, s a ténsasszony még egy ideig az ablakból szemmel is kísérte. — Milyen öregesen csoszog — állapította meg neheztelő«!»
