Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-18 / 298. szám

Bemutató a Gárdonyi Géza Színházban ÖRDÖQ LOVAS Kálmán Imre nagyoperettje Olvastuk a Népújságban, hogy megsérült az egri ter­málvíz fővezeték és ebből kifolyólag a gyerekek örömé­re a szabadban kényszerszauna keletkezett. Azt mond­ják, rokonaink, a finnek, alak nagy szauna-szakértők, hogy a szauna az forró kő és hideg víz. Egerben meg hideg kő volt és forró víz... Persze, a kényszerszauna az más.— ★ A Magyarországból tudtuk meg, hogy Magyarországon a népi iparművészeti termékek 80 százalékát a népművészet mesterei és a népi iparművészek tervezik. Alkotói díjuk modellenként 150—150 forint között változik... Elég változa­tos a díjazás összege 150-től 150-íg... Képzelem, milyen izga­lom lehet a zsűrizésnél, hogy 150-et adnak—e érte, vagy esetleg 150-et— .DR. SZEMES) Négyen a vendégekért Megnyílt a Berva Eszpresszó-vendéglő Olvastuk az Esti Hírlapban, hogy Lón dónban egy nyilvános aukción egy Rembrandt által készített rézkarc 30 000 forintért cserélt gazdát... Ez bizony szép nagy összeg. Ennyit biztosan megér a ve­vőnek az eredeti Rembrandt-rézkarc. De azért úgy gondo­lom, hogy Londonban, nyilvános árverésen még nem fizetési eszköz a forint... Lehet, hogy fontról volt szó? Való­színű... A Hétfői Hírek írja a láthatatlan szemüvegről,. hogy ezt a „kontaktüvegei?’ (érintő kagylót) az ember szemlencsé­jére helyezik... No, no... A szem lencséje a szemgolyó belse­jében van. Kicsit nehéz lenne a szemlencsére helyezni a kontaktüveget... Ehhez naponta fel kellene nyitni a szemgo­lyót. Még úgy is nehéz viselni, ahogy valóban viselik ezt a szemüvegfajtát: kívülről a szemgolyóra rátéve, hozzáérint­ve. (Azért érintő kagyló.) A cikkben ajánlott módszer Csütörtökön mutatták be az egri Gárdonyi Géza Színház­ban Kálmán Imre háromfelvo- Xíásos nagyoperettjét, az ördög- iovast Kálmán Imre már nagy-nagy sikerek után keresi az újat, zenében is, librettóban is. amikor megszületik az Ördög­lovas. Nem csak operettszín­padra képzelt történeti jelene­tek váltják itt egymást, ha­nem történelmileg hiteles sze­mélyek — a gróf, a csószárnő, Batthyány, Metternich — lép­nek a színre, hogy a törté­nelemben vállalt szerepük mellett megmutassák magán­életüket, személyes gondjaikat, boldogságukat A tükröt a szá­jad első felének embere tartja a felvonuló személyiségek elé, ■ így óhatatlan a fénytörésből származó pontatlanság és tor­zítás. Schanzer és Welisch szö­vegkönyvírók bonyodalomkel­tő leleményességét erősen fe­lülvizsgálta már az idő: Sán­dor gróf és a szőke Metternich- látny szerelmi novelláját csak nagy erőfeszítések árán lehe­tett háromfel vonásos történet­té dagasztani. A közönség azonban négy Arán át színházban van — Kálmán Imre jóvoltából. Az első felvonás férfikórusai irt­ott Erkel-operák jeleneteit juttatják eszünkbe, a második és harmadik felvonás báli je­leneteiben inkább a húszas évek zenei hangulatát kapjuk, (kéfcségbeejtően elavult dalszö­vegekkel, amelyek néha rotsz- szabbak a má mai tiszavirág­életű dalszövegeinknél!), de az egész nagyoperett zenéjéből, a második felvonás kettőseiből, a nagyvonalú fináléból fel­csap Kálmán temperamentuma és gazdag dallamossága. Kálmán Imre zenéje saját korában is siker volt, ma is az. Igaz, akkor a korízlésnek meg­felelően könnyebb volt a kö­zönségnek elszenvednie a saját színházi divatját, ahogyan sze­relem, őszinteség és a törté­nelem dolgában gondolkodott. A rrta emberét Metternich, az ő rendőrfőnöke és a korabeli tit­kosrendőr, vagy éppen a lo­vaglás művészetében gyönyör­ködő „nagytársaság” úntatná is, a táncokon és zenén túl, ha a színészek mindezt nem ven­nék játéknak, a könnyed, mesterségbeli bravúrok lehető­ségének. Szerencsére a poros és sovány szöveggel, annak száraz hézagaival, a mondatok­ban és a figurákban rejlő le­hetőségekkel eljátszogatnak s színészek, ki-ki készsége, ké­pességei szerint. Sallós Gábor Jászai-díjas az első felvonás néhány huszáros jelentén kívül a játékosságot hangsúlyozza rendezői munká­jában. Nem fukarkodik, bőke­zűen ad lehetőséget az epizó- distáknak arra, hogy annyi öt­letet és rutin vigyenek a szín­padra, amennyit az adott hely­zet megenged. így is biztos harmóniát teremt a játékban és a táncban. A színpadon mozgalmas élet zajlik. Ez a mozgalmasság akkor csendese­dik mozdulatlan áhítattá, ami­kor a zeneileg és történésileg is előkészített szerelmi jelene­tek következne!*. A két fiatal énekli az áriaszerű vallomást, de nem éli azt a feszültséget, nem adja azt az érzelmi fel- forrósodást, ami nélkül igazán nem lehet örülni még a szín­padon látott, játszott szere­lemnek sem. Az egri színpadon nem könnyű a nagyoperett kórusát, tánckarát, külsőségeit összehangolni a zsúfoltság nyo­masztó hatása nélkül. Az épí­tett díszletek között a rendezői irányítás az ünnepélyes csá­szárnői elvonulást is hitelessé tudja tenni. Az olasz temperamentumé Caroline-t, a császárnét Olgyai Magda alakítja. Amennyire a karakter és a színpadi méltó­ság hagyja, Olgyai is enged a humor csábításának. Géczi József ördöglovasa a hetes huszárok tisztjeinek ka­réjában túl fiatalnak hat Azt a vakmerőséget, magabiztos­ságot, amit dicsérően szemére vetnek, nem kapjuk Géczi já­tékában. Ismerjük rövid szín­padi múltját — hiszen Eger­ben kezdte színpadi és éneke­si pályáját —, s mégis, mintha türelmetlenül kellene sürget­nünk fejlődését. És ez a sürge­tés nem csak színészi játéká­ra vonatkozik! Lehet, hogy az egri bemutató alkalmával in­diszponált volt, mégis, az az érzésünk támad, hogy hangjá­val sem foglalkozik-gazdálkodik megfelelően. Igaz, az akuszti­kailag eltájolt zenekar néha keményebb fortékra készteti Géczit a kelleténél. Ez a ro­konszenves egyéniség megér­demli hogy a tapsok mellett e kérdőjeles állapotára is fi­gyelmeztessük. Horváth Eszterben az egri közönség új promadonnát is­mert meg. A kulturált és szí­nes hang az első pillanatban közel fér a szívhez. Dekoratív jelenség is, aki a második fel­vonás kettőseiben megérde­melten arat sikert Komáromi Éva eleven és temperamentumos szubrett, jól érzékelteti a parvenüt az édes­kés-arisztokratikus környezet­ben. Aninája kissé nyersebb, mint amit egy törékeny, finom prímabalerináról elképzelünk. Varga Gyula Jászay-díjas játssza a monacói trónörököst Ezt az intellektuálisra sikerült figurát rokoszenvünk kíséri, de azt is tudjuk: ez a szelep­kor már kinőtt ruha Varga Gyula számára, s talán ezért is vett részt tartózkodóbban a tánckomikusi bukfencezésfoen. Az egri közönség számára éU mónyszerű meglepetésként hat Makai Sándor Fledderer je. Maszk- és ruhaváltásain túl — ez is hálás külsőség egy érlelő­dő jellemszínész számára — minden ötlet kidolgozott nála, arcán és mozgásán áthullámzik az a bizonyos ritmus, a játék eleganciája és biztonsága, ami nélkül nincs igazi szórakozta­tás. Balogh Erzsébet Sophie-ja méltán kap tapsot a levélolva­sás duettjében. P&llfy György Mettemichje hitelesen ellenszenves, Bánó Pál monacói fejedelme p>edig komikus és alvilági, mint egy tőről metszett zugbankár. Fekete Alajos, Szili János, Bősze Péter, Szegedi Csiszár Nándor, Szabados Ambrus, Sárközi Sándor kisebb szere­pekben részesei a sikernek. Somoss Zsuzsa koreográfiá­ja a bemutatónak talán legér­tékesebb része. Képzelete ez alkalommal friss kompozíciók eltáncolására készteti. A ka­russzel, a cigánytánc, a palo­tás és a kártyatánc lelkesen fogadott számok. Szólóik miatt Makár Zsuzsa, Turazer Sári, Bodrogi Zoltám, Kovács István és Berke István külön kieme­lést érdemelnek. Herédy Éva karmesteri munkáját erősen befolyásolja a miskolci Nemzeti Színháznak számára megszokott akuszti­kája. A zenekar és a szólóéne­kesek viszonyát az egri szín­házban kell tudomásul vennie és úgy kézben tartania a zenekart, hogy az arányok és a hangzási harmónia a közön­ség számára biztosítottak le­gyenek. S ha már az arányokról be­szélünk, az egyébként kitűnő díszletekről, Ütő Endre mun­kájáról kell szólnunk. A for­gószínpadon túli színpadré­szek miatt kell olyan díszlet- tervezői előrelátásnak lenni, amely ,.kikalkulálja” a művé­szi alkotásból azt a lehetősé­get, hogy egy-egy jelenet a ku­lisszák miatt ne váljék zsú­folttá. Az első felvonásban a hetes huszárok férfikara mel­lett a tánckar alig tudott lé­legzethez jutni. Talán kis do­lognak tűnik, mégis, jelentő­sen befolyásolja a színháznak, mint művészi élményt adó in­tézménynek a hatását. Gergely István jelmezei korhűek és ízlésesek. Az Ör­döglovas egri bemutatója kel­lemes és vidám téli szórakozás, Kálmán Imre muzsikája miatt. És ezért — meg a vidám-ágért is — siker. Farkas Andráis A Berva név most már nem­csak gyárat és lakótelepi je­lent, hanem kisvendéglőt és eszpresszót is. Pénteken délután három óra­kor nyitották meg az egri 5-ös, bervai lakótelepen a megye- saékhely legújabb vendéglátó- ipari egységét. A Berva vendéglő-eszpresszó III. osztályú, és létét a Finom- szerelvénygyár és a Felső-ma­gyarországi Vendéglátóipari Vállalat közös megáUap>odásá- nak köszönheti. A gyár adta a helyiséget, az üzem volt klub­ját — és átalakíttatta. A ven­déglátó meg üzemelteti. Jelen pillanatban az ellen­téteik határozzák meg a bervai egyelőre kibírhatatlan....) üzletház földszintjén elhelyez­kedő kisvendéglő, eszpresszó képét: Az étterem 60 személyes, az eszpresszó 30 — s mindössze két felszolgáló van, közülük az egyik az üzletvezető, aki főpincér is egy személyben. A konyha, a raktár, a kézi raktár modem hűtőkamrával, hatalmas hűtőszekrénnyel, vil- lanyboylerrel ellátott — s egy szakács van, aki egy személy­ben főszakács és kukta is, meg egy konyhalány, aki minden munkát elvégez, ami épp>en akad. Tehát négyen vannak. Az étterem különben alma­talokkal és székekkel, megfe­lelő csillárokkal kulturált be­nyomást kelt. Az eszpresszó ráadásul még hangulatos is. Még nincs kész a pincerak- tárból induló raktárlift, de nem is lenne erre még szük­ség, mivel a pincét elöntötte a talajvíz. (ígéretük van, hogy hamarosan kiszivattyúzzák.) Zene is lesz az eszpresszó­ban — magnetofon. A négytagú személyzet az első nap állta az ostromot, de meddig árthatja? (Különösen szilveszterkor, mért azt is ren­deznek!) A lakótelepen újra eltűnt egy fehér folt — a vendéglátás hiánya. (b. gy.) zöld falakkal és világos asz­MWinjUTJUULWJv.v.vnftww''wwwvvvwvwwvwyvvwwwwMvwwvwvmwwvwwwwwwvwvwwwwwvwvvwwwwwwwwwwi^^ Csollina, a legendás szárnyas paripa Fájdalmas, nehéz a búcsú órája. És sokszorta nehezebb elválni egy olyan országtól, ahol az ember annyira otthon érzi magát, mint a saját ha­zájában, Ezt az érzést a szo­cialista Korea röppent életerős népiének tehetségért hősiességét, munkaszeretetét tükröző törté­nelme, s elsősorban békés, al­kotó mindennapjai alakították ki bennem. A vonzó példák ez­reit szolgáltatják az amerikai megszállás alatt sínylődő dél­koreaiaknak: mi mindenre ké­pes a szabad, független, a szo­cializmus útját járó nép! Elfog a vágy, hogy még egy­ezer végigjárjam Phenjan su­gárútjait, a peremkerületekben magasodó tágas, napfényes munkáslakótömböket, a terme­lőszövetkezeteket, ahol hét tonna rizst aratnak csonté­ként, a gyárakat, ahol öröm­leli munkával születnek azok ^ Mimiim 1966. december 18,, vasárnap az új produktumok, amelyek régebben teljesen ismeretlenek voltak Korea iparában, s az egész gyönyörű országot, ahol gyakorlattá vált az egy min­denkiért, mindenki egyért el­ve... A gyors vámvizsgálat után csupán arra jut idő, hogy for­rón megszorítsam barátaink kezét. Feldübörögnek a motorok és startol a hatalmas Tu. Mint­ha csak kívánságomnak tenne eleget, tiszteletkört ír le a hős város felett. Búcsút intek a ki­állítások csarnokának, amely­ben több ezer phenjani szem­lélte meg nagy érdeklődéssel hazánk műszeriparát — a METRIMPEX kiállításán, a Moranbon Színház kecses épü­letét, amely több estén át az itt vendégszereplő Vasi Népi Együttes sikereitől visszhang­zott. Gépünk gyorsan rátér nyíl­egyenes útjára. Még innen, messziről is jól látható a Csol- lina-szobor, a hajdani legen­dák szárnyas, száguldó p>ari- pája: a szocialista győzelmek A Tedong folyó egyik gyönyörű szigete és a rohamos sikerek szimbó­lumává vált Koreában. A Tu. 900 kilométeres sebes­séggel falja a távolságot, szá­momra mégis lassan. Emlékeze­temben a friss koreai képiek mellé felsorakoznak a rég lá­tott hazai tájak, s emberek és kimondhatatlanul vonzanak. Szeretném gyorsítani a sebes­séget, hisz a tizenháromezer kilométernek még csak az ele­jén járunk. Kína fölött száguld a gép, amikor a motorok egy­hangú zúgása elszenderít. Arra ébredek, hogy az uta­sok a Bajkált emlegetik. Ki­tekintek: alattunk déli fényben tündököl Ázsia gyöngyszemei, a csodálatos BajikáL Csupán néhány perce van a szemnek, míg gyönyörködhet a természet eme szépségében, s aztán a gép ereszkedik, az első szovjet állomáson, Irkutszkban... Omszk után versenyt futunk a nyugodni térő nappal. Korongja súrolja a horizon­tot, mégse nézhetsz bele, mert még fehér-izzóan vakít. Egy­két pillantás és sárgállik, s észre sem veszed, lángolva el­tűnik a szemed elől. Helyébe vérvörös sugarak szökeilnek, amelyek elborítják az egész láthatárt. Ismét egy-két pillan­tás és felette rozsdabarna sáv jelenik meg, s még feljebb, utolsó követei a színeknek: zöld, világos szürke, szürke. Milyen érdekes: életemben háromszor láttam ilyennek a napnyugtát. Itt, tízezer méter magasan, s a Koreai NDK dél­nyugati tartományában. Az új szálloda ablakából néztem a színeknek ezt a va­rázslatos játékát, amikor beko­pogott a portás: — Elnézést kérek, tálalva van! Én is elnézést kértem, hogy megfeledkeztem a vacsoraidő­ről. De alighogy elment, ismét elfoglaltam helyemet az ab­laknál. Nem tudtam elszaba­dulni onnan, amíg mindent be nem takart az est szürkesége. Igyekeztem le a lépcsőn. Az egyik kanyarban megtorpan­tam. Azt hittem, káprázik a szemem. A falon napnyugtát ábrázoló festmény, amelyre mintha az előbb szemlélt kép költözött volna, összes színei­vel. Közelebb léptem, akkor lát­tam, nem festménnyel, hanem selyemhímzéssel állok szem­ben. Annyira belefeledkeztem a tanulmányozásába, hogy ala­posan lekéstem a vacsorát... A gép fáradhatatlanul szá­guld. Mögöttünk már este van. Felettünk ragyognak a csilla­gok, s alattunk a tükörképei: a földön vibráló, csillogó vá­rosok, települések fényei. És hirtelen annyi ilyen csillag tárul, elénk egy tömeg­ben, mint sem égen, scan föl­dön: Moszkvához érkezünk, megszámlálhatatlan fényei messzire világítanak. Az ember mindig szívesen időzne a szovjet fővárosban, mert a külföldinek minden év­szak kínál valami kedveset. Azt mondják, olyan megkapó az ősz a Lenin-hegyen, mint Korea északi részén. Márpodig azt ismerem. Jó lenne maradni. A repülőtéren kidérül, baj van a jegyemmel, másnapi já­ratra érvényesítették. Nekem pedig most kell mennem. Te­lefonálás. Telik az idő. Üjabb tárcsázás. — Ma csak MALÉV-járat közlekedik — mondja az ér­dekemben telefonáló szovjet lány. — Tömve vannak. — Mégis» mit lehetne ten­ni? Űjból veszi a telefont, s tár­csázás után átnyújtja: — A kirendeltség vezetője, beszéljen vele! Mondom, miért keresem. Hallgatás a válasz. Néhány má­sodperc múlva megszólal: — Kész a teljes utaslistánk. Csupa külföldi. Rendkívül ne­héz bármit is tennünk, de meg­próbáljuk. Vészesen közeledik az in­dulás ideje. A hazatérés gon­dolata pedig teljesen a hatal­mába kerít. Végre megjelenik a MALÉV képviselője. Átadja a jegye­met. — Szerencséje van: valaki lemaradt — mondja —, jó uta­zást... Lvov légterében járhat a gép, amikor tálalnak. ízlik a hideg pecsenye és utána a „Ba­dacsonyi”. A csupa idegen beszédbe kel­lemesen csendülnek az ülőhe­lyeimhez érkezett stewardess magyar szavai: — Parancsol még? — fel­emeli a kezében szorongatott üveget. Nyújtom a poharam. — ön honnan utazik? — Koreából — mondom. — Olyan messziről! Nemrég olvastam... És beszélni kezd, szép kerek mondatokban — Koreáról. Következik a befejezés: És amiről a tények külön szálának.-.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents