Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)

1966-11-13 / 268. szám

A „Bánk bán" alkotója

175 éve született Katona József

O armincnyolc , esztendős *-*• volt, amikor meghalt, s trtolsó éveit — mint Kecskemét városának ügyvédje — városi urak társaságában, pereket intézve és vadászgatva töltötte. Nyilván, ez esztendőkben is sokat gondolt ama „drámára, öt szakaszban”, amelyet — huszonhárom évesen, 1814-ben, pesti joghallgatóként — a felépítendő, ám (akkor még sokáig) csak tervnek maradt kolozsvári színház pályázatára irt Nagyon valószínű, hogy kecskeméti pajtásai között is felfedezett Petur bankokat, meg Sólom mestereket is, és aligha nézte őket — a maga kritikus- gunyoros szemével és együttérző szívével — közömbösen. Ám nem talált közöttük olyan embert, akivel el is beszélgethetett volna a felháborodásnak és viaskod ásnak arról a művéről, amely — a korabeli „krimi”- ket, a német lovag-drámákat utánzó színpadi rém-históriák után — egyszerre csak kiszaladt a tolla alól. így hát csak legyintett Katona József és azt a mondatot idézte magában, amit ő maga írt le, amikor Pestről felcsillanó és elhamvadó reményei színteréről — hazament Kecskemétre. „Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondolkodik, és — elhallgat”. Nem „fütyürézett” többé, ám nem hagyta abba — lehetetlen, hogy abbahagyta volna! — a gondolkodást nem az „élelméről”, hanem a nemzeti és emberi ki- útról. Amely különben nem sokkal azután bukkant fel a magyar életben, hogy 1829-ben meghalt.

T ehet-e elképzelni tragi•*-J kusabb sorsot? Egy, a nép sűrűjéből jött, kecskeméti fiú, aki akkor eszmél magára és a világra, amikor még sem a bécsi császár, sem a magyar értelmiség nem feledhette a Martinovics-öszeesküvés véres leverését! Egy tehetséges ember, akinek — szellemi értelemben — végig elszigeteltségben, magányban kell élnie, és aki eltávozik az életből, mielőtt kalászba szökkenhetne a mag. Az, amelyet éppen a nemzeti nyelvért és a haladás gondolatáért lelkesedő-munkálkodó költők és írók vetettek, kialszik, mielőtt kigyúltak volna a reformkor fényei!... A tragikus sors azonban mégsem kíny- szeríthette térdre, és a súly alatt növő pálma —, ha kor- társai előtt láthatatlanul is — a magasba emelkedett. S hogy valójában — és éppen szellemi

értelemben — nem volt sem elszigetelt, azt éppen a „Bánk bán” bizonyítja. Hiszen ezt a Szent Szövetség középkori szelleme ellen írta, elvi kontaktust teremtve a kor legjobbjaival, eszmeileg megelőzve Kölcseyt, aki a „nemzet és haladás” szintézisében látta kora írástudóinak feladatát. Hogy végül is elhallgatott Katona — el, mint a madár, amely nem lel visszhangra — az igaz. De akkor, amikor már tudta, hogy ami dolga volt az életben és az irodalomban, azt becsülettel elvégezte.

A mióta csak — hat eszten- +*■ dővel alkotójának halála után — először vitték színre a „Bánk bán”-t, a mű a legélénkebb vitákat váltotta ki a hivatásos és nem hivatásos kritikusok körében.

Széchenyi István — tudjuk — „érezte erejét”, de „visszariasztó”-nak találta. Pedig — anélkül, hogy 1814-ben még megnevezhette volna — mintha Széchenyire, sorsára is gondolt volna drámai prognózisában, Bánk konfliktusaiban Katona. Gyulai Pál —, aki részletesen elemezte a dráma szerkesztését és magasra értékelte különböző hőseinek lélektani rajzát — éppen magát Bánkot nem találta „elég szilárd jellem”-nek. Egyes nacionalista szellemű ítészek azt kifogásolták; vajon miért nézi bizonyos kritikával Katona József a „békétleneket” és hogy miért határolja el magát — miközben a gyarmatosító merániak ellem lázit — „az idegen köntösök gyűlöleté”-től? Az álforradalmi dogmatizmus — nem tudta megértetni, miért láttat Gertrúdisbam is tragikus alakot az első magyar nemzeti dráma alkotója? És napjainkban is új értelmezésekre ad lehetőséget a „Bánk bán”.

tievesi Sándor ír egy he11 lyütt a „kimeríthetetlen drámák”-ról, amelyek „vitás pontjaik, problémáik ellenére is új és még újabb arcukat mutatják meg, az idők sodrában”. Minden jel azt mutatja, hogy a „Bánk bán” is ilyen „kimeríthetetlen” színpadi alkotás, amely kicsúszik az előre gyártott „elméletek” hálójából ég „új és még újabb arcát” ra- gyogtatja felénk. Mai szemmel már természetesnek tűnik, hogy abban az időben, amikor József Attila azt sikoltóttá, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, a munkás-színjátszóknak egyik fegyvere volt a gyarmatosítás elleni nemzeti összefogás félé utat mutató mű.

Érdekesebb azonban, hogy most, a nemzeti függetlenség, s a szocializmus karában is él és hat, felkavar bennünket a több mint 150 esztendeje írott dráma. Mi a „titka” ennek? Nagyon röviden szólva talán az, hogy a „Bánk bán”-ban — éppen mert Katona József shakespeare-i ihletésű, teljes helyzeteket és embereket teremtő művész — a nemzeti sorskérdések bonyolult egyéni konfliktusokkal ötvöződnek össze. És most, amikor túl vagyunk mind az úgynevezett „lelkiző”, mind a társadalmi problémákat egyoldalúan, sematikusan ábrázoló színpadi műveken, amikor korunk szín padi szerzőitől a kül- és belvilág valódi kapcsolatainak (és összeütközéseinek) feltárását várjuk, szívesen fordulunk azokhoz a tegnapi és tegnapelőtti művekhez, amelyek pél. dát mutatnak „közélet” és „magánélet” sokoldalú összefüggéseinek felmutatásából. És különben is: mostanában divat — s nem felületi, nem tiszavirágéletű divat — a történelmi témák színpadi megjelenítése. Tudjuk, hogy a „Bánk bán” szövegének szövetében van olyasmi is, ami megfakult. Am maga a mű él és élni fog holnap is!

'T’ragikus sors? A kecske- méti takácsmester fiának életén, pályáján elgondolkodva, az ember hajlamos arra, hogy felvesse: vajon nem ilyen sors kell-e nagy drámák alkotásához? Am annyi az ellenpélda is!... Reálisabb hát úgy felvetni a kérdést, hogy nem mindig az a tragikus sors, ami annak látszik. Sikerek között is lehet valaki magányos és sikertelenül, látszólag elszigetelve is gazdag kapcsolatokat építhet ki a jövővel Mi kell, végül is, nagy drámák alkotásához? Olyan lélek amely át tudja élni a jelent és ugyanakkor képes látni a jövőt, a kibontakozást is. S ez független a visszhangtól, vagy annak hiányától. Katona József egyszer csak abbahagyta a „fütyürézés”-t. Leikéből lel- kedzett művének fölemelő hangzatai azonban ma is visszhangot vernék...

Antal Gábor

[őAAAAAA/VSAA/VNA/VVVVVAAA/NAA/VVVWWWVVVVNAAAAAAAAA/VVS/VVNAAAAiVW^^

BŐSZ JENŐ:

Zárszámadás az ifjúságról

Köréd guggolnak unt magányaid: elszárad lassan a szipkád, hideg a szobádban a kályha, tél közcledtén

nyugtalan gesztenyeillat száll a szobádba. Mi is ez?

Pillanatra pillanat hajol,

egymásba futnak gondosan az órák, —

csak ennyi:

huszonöt éve józanít a valóság, mégsem tudsz belenyugodni. —

De

jó így.

Ablakod tárva, —*

visszaköszön tekintetednek az utcai lámpa. Arcodra néz a kerítés is, — igazat kéne mondani végre. —

Valaki sétál, rád nevet, felnéz a csillagos égre!

Jó így — mondod, s behajtod ablakod szárny Jó így? — kérded, s kitárul magától újra.

Jó így, jó így — ismétled, míg az ablak

üvegéről

valaki rád néz. Nem beszél, haját a szél az arcába fújja.

Jó így? — zsibongva tódul homlokodra az

este,

megigazítod paplanod:

nem terítetted sosem gyermekedre.

Jó így? — ágyadra ülsz, párnád gondosan lesimítod: valami innen is hiányzik, innen a haj, gondjaidhoz a homlok, innen a száj, innen a szem: társai tekintetednek, — igazat kéne mondani végre, — azt, hogy szeretlek.

így ülsz, sokáig eltűnődve.

Eláll közben a szél is, madarak ülnek a kerítésre; valaki dúdol, söpri az utcát, s az ég is mintha világosodna...

Lámpád eloltod, s homlokod lehajtod vánkosodra.

5Ö<

•SlsJARNO

«kW

91««

■3*

;ss:

éf*

SS!

VJ >•

m

m

6%

«Sitiié

'jllt;

a»J»3*

»7H

REINFRANK:

TÉLI REMÉNY

Az ősz már vatta-felhőkkel űzi bomlásba, kórhadásba a leveleket, s a szoba falán a képeket ferdére csapja a halál-évszak csengő muzsikája.

A puha kis bőr-cipellők itt állnak előtted, a nyár szekrénybe tette őket gondosan. Fagy-kristállyal szűri majd a szél ki A kúpos utcalámpák bús fényét a ködből.

De még a tél is ébresztget reményt, mert hol léket kap a sajka, s összedől a híd, küld a vízre, mely elválaszt, gyógyírul jeget, s az, ha átér, minket is a túlsó partra visz,

ÉJJEL

Ablakomon lebeg az éj, mint kék selyem.

Kis órám szabja az időt ütemesen.

Juharfám ágait halk szél rezzenti meg.

Sóhaj hoz álmod méiyiből üzenetet.

Vonat fütyül nagy messziről víg dalt felém.

Csak ennyi minden, ami szép a földtekén.

Bán Ervin fordításai

és egészen különös vadásztörténet

Amerikai tartózkodásom so- >rán sok furcsa és érdekes em- Iberrel találkoztam, de az öreg [Zeb Stumpnál eredetibb figu- >ra nem akadt köztük. Ö volt a »Mississippi vidékének legkiválóbb vadásza. Kétszáz lábnyi

> távolságról is eltalálta röpté- >ben a madarakat. Szórakoztató történeteket mesélt vadász> kalandjairól, csak önmagáról [nem beszélt soha. Azt sem tud- [tam, hol lakik, van-e felesége [és vajon milyen jövedelmi for- [rásai vannak, mert azt észrevettem, hogy mindig jócskán [Van pénze. Teltek-múltak a na- [pok, s amikor úgy éreztem, [hogy igazán jó barátságba [keveredtünk, megkockáztattam [a kérést; mutassa meg nekem [az otthonát. Kissé elgondolko- [zott, majd röviden válaszolta: [— Nos, jól van. Gyere!

Nekivágtunk, s órák hosszat [tapostuk az ösvényeket az er- [dőn át. Végül Zeb megállt egy [vastag törzsű fa előtt, s rámu- 1 tatott:

— Ez az otthonom, lépj be, £uram!

Nem hittem a fülemnek, hiszen semmit sem láttam magam előtt, csak a fát. Azután észrevettem, hogy a nagy fába ajtót vágtak, s Zeb már nyitotta is. Kis szobába jutottunk a fa belsejében, s egy öregasszony fogadott bennünket.

— örülök, hogy itthon vagy, Maggy — szólt Zeb a feleségének. — Bemutatom neked barátomat, Mayne Reid kapitányt Kapitány, — a feleségem.

Leültünk, Mrs. Stump kávét hozott, én pedig a szoba sarkában felhalmozott nyers álla tbőrökre mutattam.

— Eladja ezeket?

— Méghozzá nagyon jó pénzért — felelte Zeb nem minden büszkeség nélkül.

— De hiszen sohasem megy be a városba — csodálkoztam.

— Ez az öregasszony dolga. Amikor végigjárja a városi Dóitokat, úgy viselkedik ő maga is, mint egy minden hájjal megkent, ravasz kereskedő. El sem hinné, mennyire érti a dolgát.

— Elhiszem — mosolyogtam elismerően. — De most arra kérem, mesélje el nekem a legérdekesebb vadászkalandját.

— Elmondhatom, bár nagyon hosszú történet. Nem akar még lefeküdni?

— Szó sincs róla. Csak meséljen, szívesen hallgatom órákon át is.

Lassan szürcsöltük a kávét a bőrök illatával áthatott, kicsiny helyiségben, és Zeb hozzáfogott:

★

Egyszer, valamikor régen, kimentem az erdőbe, és egy álló napon át kergettem a vadat, dé eredménytelenül. Még csak egy mókus sem akadt puskavégre. Esteledett, s a gyomrom, meg az eszem egyaránt azt mondta, haza kellene már menni, de aztán mégis megtorpantam. Otthon eleség nélkül, pénz nélkül vár az asszony. Ki kell tartanom reggelig, holnapra tán visszatér hozzám a vadász-szerencse.

A Mississippi partvidékén jártam akkor. Megláttam egy

Ti*

I*

nagy fát, letáboroztam alatta, 3 amilyen fáradt voltam, két perc múlva már mély álomba zuhantam. Hajnali négy órakor