Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)
1966-11-13 / 268. szám
Ä felesége átlátott rajta; hiába beszélt annyit. Még szénért is lement a pincébe, a több mint két hete elromlott vízcsapot is megjavította a konyhában, az egyik vázából pedig kicserélte a vizet, és beszélt és érdeklődött, szinte pillanatnyi megszakítás nélkül. Lehet, hogy ez a nagy sürgés-forgás, ez a szokatlan élénkség tűnt fel a feleségének. — Elmégy? Ott állt a konyhaajtónái. Sóhajtott, zsebre tette a kezes, és úgy nézett szét maga körül, mintha újabb tennivalót keresne. Nyugtalan volt, nem tudta, hogyan kezdje a bejelentést, amire a felesége biztosan összerándul és veszekedni fog. A kérdés készületlenül érte. — Elmégy? — Tudod, arra gondoltam, hogy... — Ne kertelj. Hazudni akarsz? — vágott közbe a felesége, 'túlságosan csendes hangon. Mondd meg nyíltan: elmegyek, mert nem tudok itthon maradni. Nekem a gyár fontosabb, mint az otthonom. — Igazságtalan vagy. Át akarta fogni a felesége Vállát. — Még hízelegsz is? — Jó, hát nem hízelgek. — Menj csak, ha menni akarsz. Egy hétig már nem láttalak. Csak üzenetet kaptam, hogy ne izgulj, fiacskám, nincs semmi baj, engem ne félts, vigyázok magamra. Naponta háromszor is jötek ezzel. — És? Nem volt igazam? — De igazad volt. Csak arra nem gondoltál, hogy én mit idegeskedem. Hogy minden kopogtatásra összerándult a szivem: jaj, ki jön már megint, mit mond majd? Biztosan baja esett annak a vén embernek. Mert neki mindig ott kell lennie, ahol zűr van. — Lassan harminc éve veszekszel ezért? — Ok nélkül teszem? Amikor negyvenben elvittek a rendőrök, amikor negyvennégyben agyon akartak lőni a nyilasok, amikor negyven- nyolcban le akartak ütni a huligánok, és amikor ötvenkettőben bebörtönöztek és kizártak a pártból, akkor is csak fölöslegesen idegeskedtem? — El akarod mondani az életrajzomat? — Csak emlékeztetni akartalak. — És ...? — Nem volt elég eddig? — De hát itt vagyok, megvagyok. — Lehet is veled okosan beszélni! A felesége az elmosott edényeket kezdte berakni a konyhaszekrénybe. — Nem illik már hozzád ez a morgolódás. te vén csont — ment utána hízelegve. — Ismersz már, tudod már... — Tudom, régóta tudom. De meddig akarod még csinálni? — Az elvtársak várnak. — Mindig csak téged? Nélküled az elvtársak már lélegezni sem tudnak? — Ne morogj, ez a kötelességem. — Fáradt vagyok már. Féltelek. — No, mama! Magához húzta a megtört asszonyt. Sajnálta nagyon, de ügyetlen volt a vigasztaláshoz Csak tartotta a vállán a felesége fejét, és esetlen kézzel simogatta a haját. Aztán eljött otthonról. A táskába ennivalót tett be a felesége. Kikísérte a folyosóra. ott állt a rácsnál, amíg végig nem ment a hosszú, nyitott folyosón. Mindig így csinálta. Jó lett volna a lépcsőházból visszafordulni, és csak any- nyit mondani neki: visszajövök, ne félj. De hát nem illik ez már hozzá, ötvenéves fejjel nem csinál már ilyet az ember. Kerékpárral ment a gyárig. A kapuban egy fiatal fiú állt, géppisztoly a nyakában. — Nem lehet bemenni — mondta komorkn a legény" — Ne cincogj az- orrom alatt, mert az idegesít — tolta félre az útjából a fiút. — Álljon meg! — kiáltott utána a fegyveres suhanc. A portásfülkéből valaki kidugta a fejét. — Mi van itt? Rögtön megismerte. Ott dolgozott ez az ember a kettes műhelyben. Igaz. csak az arcára emlékezett. Talán ha két szót mondtak egymásnak valamikor. — Menjen haza, bátyám. — mondta csendesen a férfi* amikor eléje állt. — Nem megyek. Mi történt itt? — A városi nemzetőrségtől kijöttek a forradalmárok, és a forradalmi munkástanács birtokába adták a gyárat. Mi őrizzük. — Ellenem őrzitefc? — Csak engedéllyel lehet bejönni. — Harminc éve dolgozom itt, minek nekem engedély? Nem ismersz? — De. .Azért mondom, jobb lesz, ha szépen hazamegy. Én csak jót akarok, értse meg Bent most ülésezik a forradalmi munkástanács és... Nem hallgatta tovább. A férfi legyintett, rászólt a fegyverét szorongató legényre. — Hadd! Tehát változott a helyzet? Mi az hogy forradalmi munkástanács? Hol vannak az elvtársak? Egyenesen az ebédlőbe ment. Már kintről hallotta, hogy valaki szónokol. Az ebédlőben voltak vagy harmincán. Egy részük fegyverrel a nyakában ült a székén. Ezek nemzetiszín szalagot viseltek a karjukon. Az ajtónál is két fegyveres álldogált. Megnézték, amikor belépett, de nem tartóztatták fel. 6. HRftí Egyiküket sem ismerte. Sok idegen arcot látott. Az elnökségben ott ült az egyik elvtársa. Ezt az embert soha nem szerette, nem tudta kiismerni. A szónok éppen erről az elvtársról beszélt. Széles mozdulattal mutatott rá. — Akik megbánják, hogy eddig a munkások ellen cselekedtek, azoknak megbocsátunk. Itt az élő példa, ez a szaktárs. Hű fia a nemzetének, a munkásosztálynak. Belátta, hogy eddig rosszul cselekedett, és most már ő is a mi szent, forradalmi ügyünket akarja szolgálni. De az árulóknak nem kegyelmezünk! A besúgóknak. a nép ellenségeinek bűnhődniük kell. Az olyan szemét embereknek, mint amilyen a volt párttitkár is, aki,.. Megfordult körű löte a világ. Rosszul hallotta? Mit beszél ez az idegen pasas? Miért hagyják, hogy ilyet mondjon? Lassan megindult a teremben előre. Néhányan visszafordultak a székükön, és ijedten néztek rá. Odament az elnöki asztal elé. A hadonászva ordítozó idegen előbb többször ránézett, majd türelmetlenül rászólt. — Üljön már le! — Maga kicsoda? — lépett egészen eléje. A teremben mindenki megmozdult — Kérem, a szaktárs ne zavarja a forradalmi munkástanács ülését. Ha akarja tudni, én egyébként a városi forradalmi bizottság küldötte vagyok. aki... — Hol dolgozott eddig? Az asztaltól felállt az egyik fegyveres idegen. — A parancsnokunk a népnyúzó rendszer áldozata volt, az igaz ügyért, a forradalomért szenvedett. — Ügy? Szóval börtönből szabadult? — Büszkén viselem a szenvedéseim keresztjét — mondta most már a szónok. — A népemért ez a szenvedés is kevés. .— Én is megjártam a börtönt. — Látjátok, szaktársak — mutatott rá az idegen —, ilyen sorsra jutottak a nép igazi fiai. — Csakhogy ón régen voltam a börtönben. bogással. A nap még alacsonyan állt az égbolton, de a fejem fölött a levegőből iszonyú lárma hallatszott. Felnéztem, s azonnal értettem mindent. A fán sasfiókok tanyáztak, s lám, a minap éppen felkeresett egy angol úriember, aki sasfiókokat akart vásárolni a londoni állatkertnek. íme, itt a nagy alkalom, hiszen az az angol biztosan jókora summát kínál. Két percen belül már fenn voltam a fa ágai között. De annyi szent, hogy a sasfiókokhoz közel férkőzni pokol ári nehéz dolog. Az öregasszonyra gondoltam, meg az angolra és a pénzére, újra nekifeszültem hát a dolognak. Két fióka volt a fészekben, meg hús és hal, amit eleségül hordhattak oda a szülők. Már éppen elértem a peremet, és hozzáláttam, hogy felragadjam a két fiókát, amikor erős fájdalmat éreztem a tarkómban. Az anya-sas volt. Nagy küszködve leráztam magamról, de az felemelte a csőrét és újra belém vágott. Keménynek ígérkezett a küzdelem, s úgy gondoltam, jobb, ha egyelőre visszavonulok. Lejöttem hát a fa csúcsáról, de nem egészen a földre, hanem meghúzódtam az alsó. erősebb ágak egyikén. Kényelmesen odakuporodtam azon töprengve, hogy nem mehetek üres kézzel haza az öregasszonyhoz: most kipihenem magam, s azután újra teszek egy próbát. Valószínűleg elalhattam. mert ami tör- 'lént, nagyon váratlanul ért. Sivítás, vijjogás, ágak recsegése ébresztett, s a látvány, mely elém tárult, még a hangorkánnál is borzalmasabb volt. Körös-körül egymás után dőltek ki a fák, s az a hatalmas száL- fa, amelyen én kucorogtam, az is meg-megingott. Megáradt a Mississippi! Ágról ágra lódulva próbáltam gyorsan földet érni, ámde ekkor már késő volt. A rohanó vízáradat elérte és körülölelte a fámat, amerre csak elláttam, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt a víz tükre csillogott. Mit tehettem volna? Úszni nem tudok, így hát maradtam egy helyben. A fa ingott, rengett a tomboló habok fölött, de végül is ellenállt. Egész nap ott ültem az ágon, s integettem, kiabáltam az arra haladó csónakoknak. de hasztalanul. Estére belefáradtam az eredménytelen menekülési kísérletekbe. Mindennél erősebben rám tört az éhség. Eszembe jutott, hogy amikor fent jártam a sasfészeknél, húst és halat is láttam ott. Fel kell mennem ismét, s mégha rám támad is az anyasas, az is jobb az éhhalálnál. Kemény verekedés árán valóban sikerült némi élelmet szereznem a fészekből, s most, hogy az éhemet elvertem, a szomjúság kínzott könyörtelenül. Nincs annál nagyobb szenvedés, mintha magad körül látod a vizet. Olyan közel van, hogy szinte csak ki kellene nyúlni élte, és mégsem érheted el. És akkor jött a mentőötlet. Levetettem az ingemet, egy madzag végére kötöztem, s annál fogva leereszkedtem alá a folyóba. Néhány másodperc múlva kihalásztam, s a számba facsartam belőle az éltető vizet. Hat napot töltöttem így a fán. Minden reggel felkapaszkodtam a fa csúcsán lévő sasfészekbe, ahonnan kisebb-na- gyobb harc árán elhoztam a magam húsadagját, és vízhez is jutottam, az előbbi sajátos módon. Ám az éjszakák hűvösek voltak, és nyugtalanított, hogy az öregasszony aggódva vár rám. Ezért egyre komolyabban fontolgattam, hogyan is szabadulhatnék furcsa fogságomból. Megfigyeltem, hogy az utóbbi napokban a sasok már nem akartak megtámadni. Észrevették. hogy nem bántom a fiókáikat, s az eleségből is csak annyit viszek el, hogy bővében marad mindnyájuknak. Röviden szólva: lassanként bízni kezdtek bennem, így hát eljött az ideje, hogy végrehajtsam tervemet. Ez pedig a következő volt: jól tudtam, hogy a sasoknak erős szárnyuk van. Bizonyára nem bírnának velem együtt felszállni a felhők fölé, de jó messzire elvihetnek, mint afféle természetes ejtőernyő. És ha éppen a folyó közepe felé szállnak velem? Ez bizony veszélyes, de finom karmozdulatokkal majd igyekszem irányítani őket. Nos, nem volt könnyű megfogni a két sast, de végül is sikerült: Egymáshoz kötöttem a lábukat, majd utoljára egy madzaggal a saját csuklómat is odaerősítettem. Azután hozzákészülődtem és ugrottam, egyenesen a folyóba. Már nem tudnám pontosan elmondani, hogyan történt a dolog. De annyi bizonyos, hogy a tervem bevált. A sasok szárnycsapkodása fékezte az esésem sebességét, s amikor így, loccsanás nélkül elértük a víz szintjét, lassan a part felé kormányoztam őket. Néhány percen belül szárazföldön voltam. — És aztán mi történt a sasokkal? — kérdeztem. — Szabadon engedte őket? — Szó sincs róla, — bizonygatta Zeb. — Eladtam őket az angolnak. Igaz, hogy sasfiókokat akart, de azért szívesen megvette az öreg sasokat is. — Zeb megállt egy pillanatra, majd nyomatékosan hozzátette: — Szép pénzt kaptam értük, az már szentigaz. Fordította: Zilahi Judit (Mayne Reid angol regény- < író 1818-ban született és 1883- < ■ban halt meg. Egész életében < sokat utazott, három konti- < nenst bejárt, esztendőket töltött, többek között a mexikói < indiánok világában. Kalandos útikönyveket, népszerű < ifjúsági regényeket írt. L,eg-< híresebbek közülük: „Skalp-; vadászok”, „Ifjú világjárók”,; „A fehér Főnök”). — Menjen innét! — Mártotta valaki a széksorok közül. — Kommunistákra nincs szükségünk! — mondta egy másik hang. Ránézett arra az elvtársra, aki ott ült az elnökségben. Várta, hogy mondjon valamit, segítsen. De az lehajtotta a fejét, az asztal lapját piszkálta. — Emberek! — fordult visz- sza a széksorok felé gyors mozdulattal. — Elment az eszetek? — Még mocskolódiik is? — Elég volt belőlük! — Fogjátok be a száját! — El kell intézni az öreget! A gyűlölet úgy fogta körül, mint az iszap. Az egészből semmit sem értett. Mi történt itt néhány óra alatt. Tegnap, amikor hazament, még minden a helyén volt. az emberek gondolata is. És most? Az elnökségből az idegen felemelte a kesét. — Csend! Mindenki elhallgatott. Néhányan felálltak a székről. — Szóval: maga kommunista? — Ez rém volt titok eddig sem. — És mit keres itt? — Maga mit keres itt? — Halljátok? Így provokálnak az ügynökök, a besúgók. Még mindig azt hiszik... — De ezeknek a spicliknek a kora lejárt. Vigyétek! Két fegyveres lépett mellé. — Engem? Engem akartok elvinni ? Kik vagytok ti? Hogy kerültök ide? — Fogd be a szád. öreg! — bökte oldalba a géppisztolyával az egyik fegyveres. — Kuss! — mordult rá a másik. — Előre! Ütött. Kilendült az ökle, mintha rúgó lökte volna előre. Egy reccsenés, és a lapos képű fegyveres eldőlt mellőle. A másik felé fordult. Jól megnézte ennek is is az orratövét, de már nem volt ideje az öklét felemelni. Valaki hátulról fejbe vágta. Amikor magához tért, nedves, sötét helyiségben találta magát Biztosan a légó-pincé- ben vagyok: összegezte vizsgálódásainak eredményét. Tehát nem sikerült a terve. Csak azért ment ököllel neki a fegyvereseknek, hogy felrázza a többieket, azt gondolta, ezzel maga mellé ájlítja őket. Most aztán mi lesz? Mit várhat ezektől a r.emzetiszín karszalagos börtöntöltelékektől ? Hihetetlen hogy milyen köny- nven megszédítették az embereket. Biztosan fel has zna' jak majd őt is a tömegek hisztériájának felszítására. Bűnbakot csinálnak belőle. Hát érdemes volt ezért eddig kínlódnia? Szegény, öreg felesége! Nem akarta továbbgondolni e. sort. Egyáltalán nem akart gondolni most már semmire. Befejeződött és kész. Egy férfi tudjon szembenézni a helyzetével, a sorsával. — Itt van az a vén bolond? Valaki ezt kérdezte kint. — Nyisd ki pajtás! — hallotta újból az előbbi kedélyes- kedő hangot. Az a férfi nyitott be, aki a portán mondta neki, hogy menjen haza. Az, aki « kettes műhelyben dolgozott. Hogy is hívják? — Hol van? — Zseblámpa fénye villant. — Ahá. itt kuporog az öreg a sarokban. No. már nem sokáig. Mi van, öreg? Beszéltél? Vagy észhez tértél már? Elfordította a fejét __ Ja...! Megsértóöteh ör eg? Persze: a büszkeség, az öntudat! Mire mégy vele? Nem tart már sokáig. No, felállni! Szedd a lábad szaporán, te vén szarnál'! Előre! Felrángatták, lökdösték. Ment szó nélkül. Csak a tarkója fájt kegyetlen. Ott érhette az ütés. Azt monta a férfi a kettes műhelyből a többieknek: — Egyenesen a parancsnokságra viszik. No, nem szeretnék a bőrében lenni. Itt van már az autó érte. Jól van az a vén marhának, miért ugrált? Miért nem maradt a fenekén, otthon? Nem igaz? Az udvaron csakugyan oet állt egy terepjáró katonai gépkocsi. Katonák álltak a kocsi körül. Egy tiszt volt a parancsnokuk. Mindegyiknek nemzetiszín szalag volt a karján. — Itt van az öreg — mondta a férfi a kettes műhelyből. — Ép és egészséges. Vigyázzatok rá ti is, bajtársak! És furcsán nevetett, mmt aíki jó viccet mondott. A civil ruhás fegyveresek a háttérben röhögtek. — Beülni! — parancsolta meg a tiszt A férfi, aki a kettes műhelyben dolgozott, megfogta a karját. Azt várta, hogy belöki a kocsiba. — Jó utat, öreg! Aztán behajolt a kocsi nyitott ajtaján. Kacsintott egyet. — Vigyázz magadra, titkár élvtárs! — súgta oda a füléhez hajolva. Gúnyolódik? Nem. Komoly arccal nézett vissza. A gyárkapunál megállt; az autó. Egy fegyveres suhanc egészen az ablak üvegjéhez nyomta az orrát, hogy az arcába nevethessen. — No. ezen túlvagyunk — hallotta a tiszttől, amikor kiértek a gyárból. — Most már nincs baj. — Nem is lesz semmi ezután sem, százados elvtárs! — hajolt vissza a kerekképű kis- katona a sofőr mellől. Ránézett a tisztre, a mosolygó Mskatonána, az elégedett arcú sofőrre. Mind olyan violám. mintha... — Elvtárs? — kérdezte elképedve a tiszttől. — Az — bólintott vissza a tiszt. — Ez az egész csak, olyan álcázás. Hanyatt dőlt az ülésen, lehúnyta a szemét. Valami fojtogatja a torkát. A felesége jutott az eszébe. — Persze, a parancsnokság is igaz, ahová visszük, csak éppen nem olyan parancsnokság, mint amilyenre azok gondoltak ott, a gyárban. Nagy a zűrzavar mindenütt, és az néha nekünk is jól jön. Elvisszük magunkkal, mert egyelőre nem mehet haza. Ugye, érti? — De hát honnan, kitől...? — kérdezte értetlenül. — Az őrsparancsnoktól kaptuk az értesítést. Attól, aki a kocsihoz kísérte az elvtársat. Persze, attól a férfitől, aki a kettes műhelyben dolgozott. Hogy is hívják? Nem emlékszik a nevére. Milyen jól megjátszotta magát. A terepjáró motorja barátságosan duruzsolt. Egyenletes sebességgel haladtak elóre. A hűvös október végi estében egymást melegítették a kocsi utasai. Hirtelen éles fénnyel kigyulladtak az autó reflektorai. Az egész utat megvilágították. ÁGOSTON IMRE: V árhegy A Várhegy ormán tűnő őszi nap bágyadt sugárzás ez már őszi ének szállong a pók-ezüsttel szeretnélek itt ülve látni ez a kicsi pad ölelne lágyan ahogy láttalak nemrég és mégis mintha messzi évek fogyó sugarán mint az őszi ének szállna szemed már egyre távolabb ez már az ősz csalóka játszi képek mintha mindnyájan sír felé mennének mögöttük kullog fáradtan a nap szívem még egyszer fölragyog de félek ez lesz a búcsú az utolsó ének s őszi mosolyom lassan számra fagy. é':$3á
